László János

A magyar szociálpszichológia útjai

---

Kezdjük egy jó hírrel: sokéves viszonylagos csönd után meglódult a szociálpszichológiai könyvkiadás. Amíg a hatvanas, hetvenes, sôt a nyolcvanas években sorra jelentek meg szociálpszichológiai tanulmánykötetek és monográfiák, elsôsorban a Gondolat, az Akadémiai, a Közgazdasági és Jogi Kiadó, valamint a Tankönyvkiadó jóvoltából, de még a néhai Tömegkommunikációs Kutatóközpont is derekasan kivette részét a publikálásból, a kilencvenes évek elejére ez a lendület megtört. Néhány klasszikus monográfia hézagpótló kiadásán túl a megmaradt régi és az újonnan alakult könyvkiadók nemigen törték magukat, hogy szociálpszichológiai kínálattal gazdagítsák az átalakuló könyvpiacot. Igaz, a hazai szerzôk érdeklôdése is sok tekintetben a „rendszer-krizeológiai", illetve „rendszerváltási" irodalom felé fordult, s az amúgy is csenevész szociálpszichológiai kínálatban túlsúlyra jutottak az ilyen jellegû munkák.

Annak ellenére, hogy az egyetemi hallgatók száma folyamatosan emelkedett, s a különbözô szintû képzésekben a szociálpszichológia oktatása egyre nagyobb teret nyert, a tankönyvpiac is csendes maradt. Néhány helyi érdekû munkától eltekintve a legtöbb egyetemen és fôiskolán ma is Elliot Aronson A társas lény címû huszonöt éves, elôször magyarul is húsz éve megjelent könyvét,1 illetve az Ausztráliában élô Forgács József (Joseph Forgas) majd tizenöt éves, magyarul csaknem tízéves munkáját, A társas érintkezés pszichológiáját2 használják a tanárképzésben tankönyv gyanánt. A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó által 1995-ben megjelentetett ún. „európai" (azaz európai szerzôk által írott és szerkesztett) Szociálpszichológia tankönyvet3 nem csupán igényes szakmai színvonala, de irreálisan magasra szabott ára is „megmentette" a bestsellerré válástól.

Ebben a helyzetben nemcsak figyelemre, de elismerésre is méltó fejlemény, hogy a közelmúltban – több más szociálpszichológiai kiadvány mellett – két szociálpszichológiai szöveggyûjtemény, egy tankönyv és egy tankönyvnek is szánt terjedelmes monográfia látott napvilágot. Ugyanakkor e kötetek megjelenése alkalmat ad arra is, hogy – az ezredvég felé közeledve – áttekintsük a hazai szociálpszichológia tájékozódási irányait, történeti folyamatait, és kritikailag elemezzük az intellektuális intézményesülésnek a kötetekben megjelenô állapotát. Ebbôl a szempontból elôször a szöveggyûjteményeket, majd a monográfiákat vesszük szemügyre, azt vizsgálva, hogy a szociálpszichológia milyen felfogását és milyen színvonalon képviselik, illetve milyen viszonyban állnak e tudományág hazai és nemzetközi mûvelésének újabb törekvéseivel.

Az egyre tömegesebbé váló szociálpszichológia-oktatás segédanyagainak szánt szöveggyûjteményeknek az ismeretek terjesztése mellett hagyományteremtô és kodifikáló funkciójuk is van. Akkor is így van ez, ha, mint az Osiris által kiadott Szociálpszichológia szöveggyûjtemény4 esetében, szerkesztésüket tanácstalanság, vagy, némi jóindulattal szólva, eklekticizmus jellemzi. Lengyel Zsuzsa válogatása elsôsorban a hatvanas évektôl a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójáig magyar nyelven megjelent szöveggyûjteményekbôl merít. A kínálat bôséges, hiszen ez volt az az idôszak, amikor a magyar szociálpszichológia gôzerôvel pótolhatta a korábbi évtizedekben különbözô történeti és tudománytörténeti okok folytán felhalmozódott adósságait. Egyre-másra jelentek meg a tudományág klasszikusait (Mead, Lewin, Allport, Goffman stb.) bemutató tanulmánykötetek, több olyan tankönyv jellegû munka látott napvilágot, amely a szociálpszichológia ismeretanyagát tárgykörönkénti elrendezésben, fejezetenként mutatja be (például Secord és Backman tankönyve,5 vagy a francia szociálpszichológusok által írott munka6), sôt egyes, akkortájt meghatározónak tûnô tárgyköröknek (a csoportlélektannak, az elôítéleteknek, az attitûdöknek, a proszociális viselkedésnek stb.) önálló szöveggyûjteményeket is szenteltek. A Tankönyvkiadó elsô, négykötetes – Pataki Ferenc és Solymosi Zsuzsanna szerkesztette – szociálpszichológiai szöveggyûjtemény-sorozata7 is – egy átfogó bevezetô kötet nyomán – a tárgykörönkénti válogatás (csoportlélektan, attitûdök, kommunikáció) szempontját követte.

Tekintettel arra, hogy az említett szöveggyûjtemények legifjabbika is mintegy húszesztendôs, és a tanulmányok elsô magyar nyelvû megjelenése, a dolog természetébôl adódóan évekkel, esetenként évtizedekkel követte az eredeti közlést, a Lengyel Zsuzsa válogatta írások átlagéletkora az eredeti megjelenést tekintve a harmincöt évet közelíti. Ez önmagában természetesen semmilyen problémát nem jelenthet, hiszen Arisztotelész Nikomakhoszi etikájának részlete vagy Bacon esszéje a barátságról – mely írások a kötet bevezetéseként szerepelnek, s melyeket az „átlagszámításba" természetesen nem vontam be – évszázadokra szóló feladványokat ad a szociálpszichológiai gondolkodásnak. Nagyon is kívánatos lett volna a több tucat tanulmánykötetbe elszórt, másodrangú vagy aktualitását veszített írások közé vegyített, mára javarészt hozzáférhetetlen, klasszikussá érett tanulmányok reprint közlése. Ilyet azonban a kötetben alig találunk. Jószerével csak Hare, Kelman, Tajfel és Ross írása tartozik ebbe a kategóriába (utóbbi a nyolcvanas években a legtöbbet hivatkozott amerikai tanulmány volt).

Miután sajnálattal regisztráltuk, hogy a kötet ezt a kézenfekvô esélyt elszalasztotta, eltöprenghetünk azon, milyen egyéb szempontok vezették a szerkesztést. Ami tüstént szembeötlik, az a mindenképpen üdvözlendô törekvés, hogy a szociálpszichológia jelenségeit a határ- vagy társtudományok szemszögébôl vizsgáló tanulmányok is megjelennek a kötetben. Ezt a hagyományt a Tankönyvkiadó szociálpszichológiai sorozata teremtette meg, és az Osiris Kiadó által most bôkezûen felkínált terjedelem jó lehetôséget biztosított a szerkesztônek e hagyomány felelevenítésére. Az 1972-es szöveggyûjteményben a szûken vett diszciplínához tartozó tanulmányokat szociológiai, nyelvtudományi, antropológiai és a tömegkommunikációról szóló írások egészítették ki.

A szociálpszichológiai jelenségek interdiszciplináris beágyazását Lengyel Zsuzsa is hasonlóan végezte el. Árnyalatnyi különbség, hogy nyelvtudományi vagy szociolingvisztikai tanulmány ebben a válogatásban nem szerepel, amit magyarázhat az a körülmény is, hogy éppen az Osiris Kiadó jelentetett meg a közelmúltban, ugyanezen tankönyvsorozat keretében két szocio-, illetve pszicholingvisztikai kötetet is. Szerepel viszont egy nyúlfarknyi etológiai írás Csányi Vilmostól, ami a szociálpszichológia tankönyvek és szöveggyûjtemények modern sztenderdjének megfelelôen az etológia és a szociobiológia hozzájárulását ismeri el a társas viselkedés megértéséhez.

Régi igazság azonban, hogy ha ketten teszik ugyanazt, az nem ugyanaz. A szociálpszichológiai jelenségek interdiszciplináris beágyazása, ami merôben eltér az angolszász „textbook" hagyományoktól, a hetvenes évek közepén, szociálpszichológiai kultúra és háttérirodalom híján olyan kényszerû vállalkozás volt, amibôl a szerkesztôk elônyt kovácsoltak. Az 1972-es Szociálpszichológia kötet szerkesztôit azonban nem csupán tudományelméleti szempontok vezették. Figyelemmel voltak a sajátos hazai kontextusra is, egyebek között a magyar nyelvtudomány erejére és orientációira vagy arra, hogy az idô tájt a hazai szociálpszichológiai kutatások kisszámú mûhelye közül az egyik a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban volt. De tekintettel voltak azokra az ideológiai korlátokra is, amelyek egyes, Magyarországon nagy hagyományokkal rendelkezô és a szociálpszichológia jelenségei szempontjából releváns tudományok (például a történettudomány) figyelembevételét megakadályozták vagy egyes tudományos irányzatok (például a pszichoanalízis) megjelenését visszafogták. (Érdemes azért megjegyezni, hogy a pszichoanalitikus szerzôk elsô újraközlései éppen a szociálpszichológiai szöveggyûjteményekben kaptak helyet.)

Ezek a korlátok jó néhány éve a semmibe tûntek, így nehezen magyarázható, miért nem kapott helyet a kötetben a társadalomlélektani folyamatokra oly érzékeny Bibó István, Szûcs Jenô, Juhász Gyula, Hanák Péter vagy Ormos Mária valamelyik írása, s a pszichoanalízist miért Fromm filozofikus szövege a szeretetrôl képviseli, nem pedig a társadalomlélektani jelenségeket a pszichoanalízis eszközeivel vizsgáló számos, magyar nyelven is hozzáférhetô kiváló tanulmány egyike.

A társadalomlélektani „vonal" erôtlensége azért is figyelemre méltó, mert a kötet vélhetôen elsôsorban az ELTE szociológia szakos vagy szociológiát hallgató diákjai számára készült. Ezt a szociológiai szempontot érvényesítô tanulmányok viszonylag nagy száma mellett – egyébként ez az a terület, ahol McPail, valamint Fuchs és Case tanulmányai révén folyóiratközlésbôl átemelt korszerû anyag is került a válogatásba – a kötet magyar szerzôinek eloszlása is jelzi. A szerkesztô tiszteletre méltóan ragaszkodik ahhoz a hagyományhoz, hogy a szociálpszichológiai szöveggyûjtemények lehetôség szerint magyar szerzôknek a témába illeszkedô tanulmányait is közöljék. A kiválasztott tanulmányok témáját és egyikének-másikának színvonalát tekintve azt viszont már csak a speciális oktatási szükséglet indokolhatja, hogy a beválogatott hazai tanulmányok felét az ELTE Szociológiai Intézetének munkatársai írták. Az ilyen speciális szükségletet kielégítô írások kategóriájába sorolom Csepeli György és Neményi Mária esszéjét az önsegítô csoportokról, Csepeli, Lengyel és munkatársaik személypercepciós dolgozatát, Csepeli költôi esszéjét a klinikai terápiáról, de bizonyos értelemben ide sorolható Angelusz Róbert és Csepeli tanulmánya is a kognitív egyensúly elméletekrôl.

A fenti válogatási és szerkesztési elveken túl a kötetben igen nehéz bármilyen fogalmi rendet, történeti vagy jelenségtani szervezést találni. A bevezetést szerencsés kézzel választott rövid kutatás-módszertani fejezet követi, amely nemcsak az empirikus társadalomkutatás metodikai buktatóit mutatja be, de bevezet a proszociális vagy altruista viselkedés vizsgálatának eredményeibe is. A kötet harmadik része a rejtélyes Egymásra hatások címet viseli. Az ebben a részben közölt magatartásgenetikai, tömeglélektani, kommunikációs pragmatikai és szociális interakciós tanulmányokból nem derül ki, mi hat mire, az egymásra hatást emberek közötti kölcsönhatásként (interakcióként vagy kommunikációként), avagy a tudományok közötti érintkezésként kell-e felfognunk. A negyedik rész címe, Az én és a társadalom Igor Kon orosz szociálpszichológus és antropológus magyarul is megjelent színvonalas könyvének címét idézi.8 A cím – Kon könyvéhez hasonlóan — a társadalmi viselkedésszabályozás és a szocializáció kérdéseinek tárgyalását ígéri, s ennek megfelelôen a fejezet egy szerepelméleti tanulmánnyal indul. Buda Béla szemletanulmányát a szerkesztô az 1972-es Szociálpszichológia szöveggyûjteménybôl emelte be. Sajnos ez a maga idejében kiváló írás az újjáéledô – mások szerint megszületô –9 magyar szociálpszichológia egyik elsô megnyilvánulásaként 1965-ben keletkezett, s így mára – a szemletanulmányok szükségszerû sorsát beteljesítve – némileg elavult. Ezt olyan bekezdések jelzik, mint például „A pszichológiai szinten sincs még a szerepfogalom kellôen egyeztetve más, bevett koncepciókkal. Logikai ellentét azonban nincs közöttük, a szerepkategória behatolása ebbe a fogalomkörbe [ti. a pszichológiai fogalomkörbe – L. J.] is várható…" (116. old.). Nos, ez a „behatolás", egyebek közt a magyar nyelven is hozzáférhetô Goffman, a szerepkonfliktusokat vizsgáló Robert Kahn, a már említett Igor Kon és sok más szociálpszichológus munkássága révén megtörtént, sôt a szerepek és az identitás viszonyát magyar szerzôk is elemezték.

A fejezet a közvéleménnyel, a meggyôzés tömeglélektani megközelítésével és az értékekkel foglalkozó – tehát a címben megjelölt témához csak lazán kapcsolódó – tanulmányokkal folytatódik, majd két, jellegzetesen kognitív szociálpszichológiai, az attitûdökkel, illetve a vélekedések egyensúly elvû szervezôdésével foglalkozó írással zárul. Ha van a szociálpszichológiának olyan kutatási területe, ami programszerûen kerüli az én és a társadalom viszonyának vizsgálatát, az éppen az attitûdkutatás. Ezt a programot, ti., hogy az attitûdök markánsan individuális, a társadalmi folyamatokról leválasztott pszichikus képzôdmények, melyek az egyének szociális tárgyakkal szembeni viselkedését hivatottak magyarázni, a Murchison által szerkesztett nagy hatású szöveggyûjteménybe írott tanulmányával Allport jelölte ki, s az attitûdkutatás, amely a csoportlélektan mellett fél évszázadon keresztül a szociálpszichológia meghatározó áramlata volt, a hetvenes években bekövetkezett hanyatlásáig követte ezt a programot.10 Egyébiránt a hanyatlás okaként is – az attitüdinális folyamatok belsô differenciálatlansága mellett – az attitûdkutatásnak a társadalmi összefüggések iránti érzéketlenségét jelölhetjük meg.

A kötet ötödik része A szociális megismerés címet viseli. Ellentétben a korábbi, általánosságokban mozgó fejezetcímekkel, a cím ezúttal egy jól körülhatárolt, a hetvenes–nyolcvanas években a kísérleti szociálpszichológia „fôáramát" képviselô kutatási irányzat bemutatását ígéri. Ez a kutatási irányzat a kognitív pszichológia eredményeire támaszkodva a szociális információfeldolgozás, tehát az emberekre, cselekvésekre és társas helyzetekre vonatkozó tapasztalatok szervezôdésének és felhasználásának univerzális szabályszerûségeit kívánta tanulmányozni az észlelésben, az emlékezetben, az ítéletalkotásban és a döntésben. Ez volt az a kutatási terület, ahol a nagykorúsodó magyar szociálpszichológia elsô nemzetközileg is méltányolt eredményei megszülettek. Sajnos a kötet szerkesztôje minderrôl nem vett tudomást. A terjedelmes fejezetben mindössze két tanulmány – egy, az attribúciós (oktulajdonítási) hibákról szóló és egy döntéspszichológiai írás – van, amelyek a szociális megismerés körébe tartoznak. A többi, egyébként színvonalas írás témája a csoportközi viselkedéstôl a szociális befolyásoláson át a meggyôzô közlésig terjed.

A fejezet címe és tartalma közötti viszony általánosabb kérdéseket is felvet. Meglehet, a szociálpszichológia korántsem egységes tudomány. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden „elmegy". Az egyes tudományos irányzatoknak, illetve kutatási területeknek többé-kevésbé kifejtett elôfeltevéseik, egymással fel nem cserélhetô fogalmi és módszertani apparátusuk van. Képzeljünk el egy fizikakönyvet, amely az optikáról szóló fejezetében a folyadékok halmazállapotáról szóló tanulmányokat tartalmaz, vagy egy irodalomkönyvet, amely a XX. századi regény címû fejezetében a trubadúrokról ír. Egyáltalán nem mindegy, hogy a szociológus hallgatók vagy a Lengyel Zsuzsa által szerkesztett szöveggyûjteménnyel más kontextusban kapcsolatba kerülô olvasók a szociálpszichológiát és irányzatait mint fogalmi és módszertani fegyelemmel mûvelt tudományt (diszciplínát), vagy mint az emberi viselkedésre vonatkozó írások laza konglomerátumát ismerik meg.

A fogalmi és jelenségtani zûrzavar a Páros kapcsolatok címet viselô hatodik, illetve A társas helyzetek címet viselô hetedik fejezetben folytatódik. Természetesen az elôbbi fejezetben szerepeltetett jelenségek: a másik személy észlelése, a szeretet és az agresszió a páros kapcsolatokban is megnyilvánulnak, miként az együttmûködés, a szociális hatalom vagy a szélhámosstratégiák, akárcsak valamennyi szociálpszichológiai jelenség így vagy úgy társas helyzetekhez kötöttek. Mind a páros kapcsolatokat, mind pedig a társas helyzeteket azonban a szociálpszichológia önálló jelenségkörként is kezeli. Elôbbieket illetôen a személyközi vonzalom kutatásától a kapcsolatok típusainak és lefutásának, a kapcsolatok funkcióinak stb. elemzéséig, utóbbiakat illetôen a társas helyzetek vagy epizódok észlelésének, megértésének, tipizálásának, reprezentációjának stb. vizsgálatáig könyvtárnyi, részben magyar nyelven is hozzáférhetô irodalom áll rendelkezésre.

A kötetet záró nyolcadik, a kiscsoportjelenségekrôl, illetve kilencedik, a társadalmi nagycsoportjelenségekrôl szóló fejezetek mentesek a fenti inkonzisztenciáktól, legfeljebb az okozhat némi zavart, hogy a lewini hagyománynak megfelelôen a kiscsoportokkal végzett kísérletek sok esetben társadalmi folyamatok modellálását (is) célozzák, tehát a társadalmi nagycsoportokra is vonatkoznak.

Az Osiris Szociálpszichológia szöveggyûjteménye háttéranyagként szolgál az ugyancsak az Osiris által megjelentetett tankönyvhöz, melyet Csepeli György írt,11 s melyrôl a késôbbiekben bôvebben is szólni fogok. A szociálpszichológiai (tan)könyvpiac és a magyar nyelvû háttérirodalom szûkösségét tekintve azonban nyilvánvaló, hogy megjelenése pillanatától önálló életre is kel, s mint ilyen képvisel egyfajta szociálpszichológiát. A „lehetséges" szociálpszichológiák között ez a szöveggyûjtemény egy kevés belsô koherenciával rendelkezô, jelenségtanában, megismerési módszereiben és fogalmaiban bizonytalan, saját hagyományaira kevéssé érzékeny, új és eredeti gondolatokat nélkülözô tudomány képét mutatja. Noha nehezen tudok elképzelni olyan szociálpszichológia-oktatást – beleértve az ELTE szociológiai képzését –, ahol a kötet önmagában haszonnal alkalmazható lenne, kiadásának mindenképpen érdeme, hogy számos szociálpszichológiai írást hozzáférhetôbbé tesz.

A „meglévô", tehát a magyarra korábban lefordított, illetve magyar szerzôk által írott mûvek alapján a szociálpszichológiáról hízelgôbb s talán reálisabb kép is felrajzolható. Szerényebb külsôvel, szerényebb terjedelemben és szerényebb, a szociálpszichológiának csak egyes részterületeit átfogni kívánó célkitûzéssel jelent meg a Wesley János Lelkészképzô Fôiskola és az Új Mandátum Kiadó gondozásában a Megismerés, elôítélet, identitás címû szöveggyûjtemény,12 amely, hasonlóan korábban elemzett társához, a szociálpszichológia oktatását hivatott szolgálni. A kötetet Erôs Ferenc szerkesztette a kiadóként szereplô fôiskola szociális munkás szakon tanuló diákjai számára. A rövid szerkesztôi bevezetésekkel ellátott válogatás alapján egyrészt világosan lehet látni, hogy a szerkesztô a szociálpszichológiából mit kíván megtanítani, másrészt jól meg lehet ítélni, hogy a megtanítani kívánt anyag releváns mindazon diákok számára, akik nem a pszichológusi vagy szociológusi pályára készülnek ugyan, de hivatásuk gyakorlása során naponta szembesülnek az emberi kapcsolatok bonyodalmaival, végül harmadsorban az is világossá válik, hogy ezek a szociálpszichológiai ismeretek „szolidak", azaz tudományosan megalapozottak, képesek szemléletet és gondolkodást formálni, illetve növelni a mindennapi cselekvések érzékenységét és biztonságát.

A magvas szociálpszichológiai írásokról – legyenek bár elméleti tanulmányok vagy kísérleti beszámolók –, általában elmondható, hogy több síkon fogalmazódnak, s így az érdeklôdés és kompetencia különbözô szintjén álló olvasók számára hordoznak mondanivalót. A szerkesztô a magyar nyelven megjelent ilyen tanulmányok közül ezúttal azokat gyûjtötte csokorba, amelyek a társas viselkedés és ítéletalkotás gyakran irracionálisnak tûnô jelenségeire az én és a gondolkodás, az én és a csoportként megjelenô társas viszonyok, valamint az én és a társadalmi szabályrendszerek közötti összefüggéseket elemezve kínálnak tudományos magyarázatot. Így szükségképpen egyszerre kezelik az „én" és a „társas" viszonyának elméleti kérdéseit, a társadalmi csoportok viselkedésének ideológiailag színezett problematikáját, valamint a mindennapi emberi érintkezésben gyakorlatilag értelmezendô interakciós jelenségvilágot. Kurt Lewin, Mérei Ferenc, Muzafer Sherif vagy Henri Tajfel köznapi viselkedési tapasztalatokra épülô modellkísérleteiben lehetetlen nem észrevenni a társadalomszervezési tanulságokat, miközben ezek az írások egyén és csoport, illetve csoport és csoport viszonyában univerzálisan érvényesnek látszó dinamikai folyamatokat tárnak fel.

Végül van még egy közös vonása a kötetbe gyûjtött írások többségének, tehát nem csak az identitással közvetlenül foglalkozó, az identitásról szóló fejezetben szereplô tanulmányoknak. Lappangva vagy nyíltan kimondva a gondolkodás és viselkedés jelenségeinek magyarázatát az én és különbözô alrendszerei, valamint a különbözô társas alrendszerek belsô- és egymás közti koherencia-viszonyaiból, egyensúlyi feltételeibôl eredeztetik. Ebben az értelemben a szociálpszichológia lewini hagyományához kapcsolódnak.

Közhelyszerû igazság, hogy a társak befolyásolják a viselkedést. A befolyásolás (és befolyásolhatóság) feltételeinek, mechanizmusainak, mélységének, típusainak stb. feltárása viszont már igazi szociálpszichológiai feladat. A szöveggyûjtemény elsô három tanulmánya – Festinger, Asch és Kelman munkái – ezzel a témával, a véleményformálás és ítéletalkotás társas befolyásolásával foglalkozik. Mindhárom tanulmány a szociálpszichológia gyöngyszeme. Nemcsak látványos, drámaian ható jelenségeket tárnak fel, de olyan gazdag értelmezési keretet vonnak be a jelenségek magyarázatába, amely további vizsgálatok és elemzések kiindulópontjává vált. Sôt, ezek az írások egymásra is reflektálnak. Asch konformitásvizsgálatai nélkül Kelman tipológiája a befolyásolás folyamatairól nehezen volna értelmezhetô, Festinger kognitív disszonancia-redukciós elmélete pedig mind az Asch, mind a Kelman által feltételezett konformitási mechanizmusokat értelmezi.

A második részben közölt négy tanulmány – White és Lippit, Mérei, Cartwright és Zander, illetve Shibutani munkái – közül az elsô három a lewini csoportdinamika szellemében fogant alapmunka, míg a negyedik a vonatkoztatási csoportok elméletébe és jelenségvilágába vezet be. A kötet szempontjából valamennyien a „helyükön vannak", mivel az identitást, és a korábban elmondottak fényében az identitástól cseppet sem független elôítéletek kialakulását megalapozó csoportfolyamatokat tárgyalják.

A harmadik részben a kötet szervesen épül tovább a csoportok közötti összehasonlítás és konfliktusok, valamint az elôítéletes, tekintélyelvû személyiség kialakulásának és társadalmi beágyazódásának elemzésével. Jóllehet a tekintélyelvû személyiség adornói elméletét számos bírálat érte, az autoritarianizmus és az elôítéletesség összefüggéseinek vizsgálata termékeny kutatási szálnak bizonyult, amit Enyedi Zsoltnak a kötetbe felvett, a tekintélyelvûség és a politikai tagolódás viszonyáról szóló tanulmánya is igazol.

A kötet negyedik, befejezô része az identitás kérdéseivel foglalkozik. Ez a rész, aligha véletlenül, a teljes terjedelem közel felét képviseli. A megkülönböztetett figyelmet három körülmény indokolja.

1. Az identitásalakítás és -megôrzés folyamatai, amint arra korábban rámutattam, a szociális gondolkodás, elôítéletek és társas magatartás legkülönbözôbb jelenségeinek megértésében kulcsszerepet játszanak. 2. Történelmi és tudománytörténeti okoknál fogva az identitás kérdéseinek vizsgálata a nyolcvanas évek elejétôl a magyar szociálpszichológia érdeklôdésének homlokterébe került.13 Egyebek között jelzi ezt a kötetbe beválogatott Pataki-, két Buda- és három Erôs-tanulmány. 3. Végül, de nem utolsósorban az identitásnak szánt kiemelt figyelem összhangban van a szociálpszichológia azon újabb törekvéseivel, amelyek a biológiai eredetû társas és a szükségképpen konstruált társadalmi jelenségszintek találkozásának ellentmondását az egyéni pszichikumban az identitás fogalmának és az identitásképzés folyamatainak a segítségével kívánják feloldani.

Amíg a szöveggyûjteményekben a szociálpszichológia képe áttételesen, a beválogatott szövegek révén jelenik meg, a tankönyvekben ez a kép, a tudományos és történeti beágyazás, valamint az elemzés és értékelés követelménye folytán, közvetlenül alakul ki. Tankönyvet írni általában, pszichológiai tankönyvet írni pedig kiváltképp nehéz feladat. Kardos Lajos Általános lélektanától14 eltekintve, amely írójának sok évtizedes oktatói és kutatói tapasztalatait összegezte, nem is ismerünk a háború utáni évtizedekbôl olyan hazai munkát, amelyben egyetlen szerzô vállalkozott volna a tudomány összegzô, didaktikus bemutatására. (Pléh Csaba Pszichológiatörténete15 jól használható tankönyvként, de, mert címének megfelelôen elsôsorban történeti szempontokat érvényesít, mindenekelôtt a pszichológiatörténet oktatásában.) A sok nyelvre lefordított s így nemzetközi hírnévre szert tett tankönyvek születését is legendák övezik. Donald Hebb magyarul is több kiadásban megjelent

A pszichológia alapkérdései címû tankönyvét16 állítólag évekig írta úgy, hogy naponta csak néhány sort vetett papírra. A szociálpszichológiai tankönyvekkel is hasonló a helyzet. Elliot Aronson A társas lény címû könyve például, a bevezetô tanúsága szerint, egyéves alkotóházi tartózkodás terméke. Ezért azután mindenképpen tiszteletre méltó az az elszántság, amellyel Csepeli György idôrôl idôre nekirugaszkodik, hogy szociálpszichológiai ismereteit és gondolatait tankönyv formába öntse. Az Osiris által megjelentetett legújabb Csepeli-tankönyv kapcsán, szemben a korábbi vállalkozásokkal,17 természetesen nemcsak és nem is elsôsorban az elszántságot lehet dicsérni. Ez már igazi tankönyv, méghozzá az elsô magyar munka a maga mûfajában. A könyv legtöbb fejezete tükrözi a szerzô sokéves oktatási tapasztalatát, a társadalomtudományok széles körû ismeretét, a szociálpszichológia metaelméleteire való kritikai érzékenységét, didaktikus elemzôkészségét, a szociálpszichológia jelenségvilágával kapcsolatos kivételesen gazdag, a magyarországi szociálpszichológia hagyományaira és a kortárs kutatásokra is kitekintô tárgyi tudását, kiforrott stílusát. Ami miatt mégsem tudok egyértelmû elismeréssel írni a könyvrôl, az – a széles merítéssel szükségképpen együtt járó egyenetlenségén túl – az erôsen vitatható összbenyomás, amit a szociálpszichológiáról, beleértve a hazai szociálpszichológiát is, kialakít. Természetesen bárki joggal vethetné itt közbe, hogy egy szociálpszichológia-tankönyv tudományképével való vita legadekvátabb formája egy másik, alternatív szociálpszichológia-tankönyv megírása. Abban a reményben, hogy ilyen könyv vagy könyvek a jövôben születni fognak, jelen írás keretében nem tudom elkerülni, hogy Csepelivel a szociálpszichológia státusát és a tankönyvek funkcióját érintô néhány kérdésben vitába szálljak.

A bajok egyik gyökere alighanem a 86. oldalon található alábbi idézetben ragadható meg: „Baj-e, hogy a szociálpszichológiai elméletek között nincs integráció, sok közöttük a banalitás, ismétlés? A szociálpszichológiai ismeretek sikeres alkalmazásának nem feltétele az egységes elméleti keret. A közvélemény-kutatás, meggyôzés, a korrekciós célzatú társas intervenció sikere vagy bukása az éppen adott probléma szociálpszichológiai összetevôinek pontos felmérésén, a rendelkezésre álló eszközök meglétén és alkalmas bevetésükön múlik. Ebben az értelemben véve a szociálpszichológia alkalmazott tudomány. Ahogyan a szakácskönyvekben megfogalmazott tudás is nélkülözni tudja a fizikai, kémiai, és biológiai elméletek ismeretét, ugyanúgy a szociálpszichológia elsajátításának sem feltétele a »nagy elmélet« megléte."

Az idézet elsô részével nincs mit vitatkozni. Közismert, általánosan elfogadott tényeket szögez le. Azt azonban már bajosan tudom elképzelni, hogy bármilyen alkalmazott probléma „szociálpszichológiai összetevôinek pontos felmérése" sikeresen végbemehet megfelelô szociálpszichológiai elméleti alapok – fogalmak, magyarázó elvek, módszerek – nélkül. Ahogy Kurt Lewin mondta: „Nincs praktikusabb egy jó elméletnél." Ebben az értelemben véve még a leggyakorlatiasabbnak szánt tankönyv sem lehet „szakácskönyv". Valamennyi szociálpszichológiai jelenség magyarázatára kiterjedô „nagy elmélet"-re természetesen nincs szükség (tegyük hozzá, ilyen elméletre a szociálpszichológiában kilátás sincs, a „grand theory"-t leginkább közelítô szociális reprezentáció elmélet is csupán általános értelmezési keretként szolgál), a kisebb-nagyobb szociálpszichológiai jelenségkörök megragadására szolgáló „középszintû" elméletek ismeretére viszont igen.

Ez utóbbiakkal viszont – szemben a szociálpszichológiai érdeklôdés és elméletalkotás tudományelméleti és tudásszociológiai elemzésének szentelt jelentôs és egy szociálpszichológia tankönyv kereteit talán túl is feszítô figyelemmel – Csepeli igen szûkmarkúan bánik. Az immanens szociálpszichológiai elméletek „katalógusa" (sic!) mindössze négy és fél oldal terjedelemre érdemesül.

A szûkmarkúság sajátos nagyvonalúsággal párosul. Ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy a katalógusba különbözô rendû-rangú elméletek – a társas serkentéshez hasonló minielméletektôl az átfogó társadalomtudományi paradigmákig, mint amilyen például az interpretatív paradigma – kerülnek egy kalap alá, s nem is csupán abban, hogy míg a különbözô attitûdelméletek, a szociális összehasonlítás elmélete vagy a kognitív disszonanciaredukció elmélet a katalógusban szerepelnek, a többi kognitív szociálpszichológiai elmélet kikerül a katalógusból, és önálló – bár nyúlfarknyi – alfejezetben kap helyet (ez utóbbiak közül néhány a késôbbiekben bôvebb kifejtésre is kerül). A nagyvonalúság sajnos a tudományos gondolkodás számára meghatározó jelentôségû világos fogalmi distinkciók kezelésében is jelentkezik. Nem az a gond, hogy Csepeli az attitûdök kognitív összetevôinek kutatását Festingertôl eredezteti, miközben elegendô egyetlen pillantást vetni a Theories of Cognitive Consistency címû klasszikus szöveggyûjteményre, hogy lássuk, a kognitív egyensúly kutatása Heider alaklélektani indíttatású elméletében gyökeredzik,18 vagy az, hogy a kognitív egyensúly elméletek felsorolásából Newcombnak a hatvanas években nagy hatású, magyarul is megjelent, sôt magyar kutatásokban is alkalmazott szimmetriamodellje kimaradt. Még az sem gond, hogy a szellemes fogalmazás kedvéért: „Kansas Cityben Heider spinozai szigorúsággal végezte személypercepciós kísérleteit" (59. old.) – a szerzô nagyvonalúan eltekint attól a meglehetôsen közismert és a szociálpszichológia történetében nem jelentéktelen körülménytôl, hogy Heider életében mindössze egyetlen szociálpszichológiai kísérletet végzett. A megengedhetetlen nagyvonalúság három, elôfeltevéseiben, módszereiben és magyarázó elveiben markánsan különbözô irányzat – a kognitív szociálpszichológia, a szociális megismerés kutatás és a szociális reprezentáció elmélet – összemosásában nyilvánul meg. Nem mindegy, hogy egy kutatási irány és a rá épülô elmélet(ek) a társas és énvonatkozású kognitív tartalmak szervezôdésével és e szervezôdés viselkedési és motivációs összefüggéseivel (kognitív szociálpszichológia), a szociális információfeldolgozás (társas észlelés, gondolkodás, ítéletalkotás, döntés, érzelemminôsítés stb.) univerzálisként feltételezett szabályaival (szociális megismerés) vagy a mindennapi tudás és gondolkodás alakzatainak a társas-társadalmi kommunikációban, adott történelmi és kulturális feltételek között megvalósuló lehorgonyzási és „tárgyiasítási" folyamataival (szociális reprezentáció) foglalkozik-e. A fogalmi-elméleti distinkció nemcsak történetileg vagy teoretikusan érdekes, de éppenséggel a Csepeli által hangsúlyozott „problémacentrikus", gyakorlati szociálpszichológia szempontjából is. Könnyû belátni, hogy a három elméleti orientáció a problematikus vagy anomáliás jelenségeket, például a csoportközi konfliktusokat eltérôen közelíti meg: az elsô attitüdinális vagy az identitással összefüggô folyamatokat keres, a második a kategorizációs és sztereotipizálási folyamatokat állítja középpontba, míg a harmadik a konfliktusnak a két csoportban kialakult és aktuálisan föltárandó reprezentációjából kiindulva kísérel meg interveniálni. A három kognitív irányultságú elmélet közé lehet hidakat építeni – számos ilyen kísérletet ismerünk –, verbálisan, fogalmi csúsztatással azonban nem lehet összekapcsolni ôket.

A szociális interakció megértésének normatív, illetve interpretatív paradigmája közötti viszony a szociálpszichológia ismeretelméletének érzékeny területe. A szerepelmélet normatív paradigmájának megbontása, amint azt A szerepelmélet kritikája címû alfejezetben (199–200. old.) Csepeli helyesen írja, Goffman nevéhez fûzôdik. Goffman viszont, a szimbolikus interakcionisták többségéhez hasonlóan sohasem szakadt el teljesen a normatív paradigmától.

Cicourelnek az a megállapítása, hogy „a normatív paradigma voltaképpen tarthatatlan, hiszen az egy ideális megfigyelô ideális kategóriát írja le", s hogy „a »mindentudó« kutató tudását az aktorok tudásának ismerete kell, hogy helyettesítse", amit a szerzô oldalszám megjelölése nélkül idéz, éppenséggel Goffmanra vonatkozik, s pontosan így hangzik: „Goffman szerepelmélete a szerepeket a helyzetekhez köti, és az énmegjelenítés vagy a szereptávolítás kapcsán érzékenyen elemzi a szimbolikus aktusok helyzeti jelentését, azonban ô sem lép túl a bennfentes nézôpontján. Leírja, hogy az egyes aktusoknak mi a jelentése, de leírását nem ellenôrzi az interakciós partnerek tudásának, jelentéstulajdonítási eljárásainak vizsgálatával. […] Annak bemutatása, hogy a cselekvô hogyan szerzi be az információkat (hogyan értelmezi a külsô szimbólumokat, hogyan használja a nyelv kategóriáit) vagy hogyan hasznosítja a már rendelkezésére álló információt, hogy ezt a feltételezett tudását megfelelôen alkalmazza egy bizonyos helyzetre, megkívánja, hogy nyílt utalás történjék a következtetési eljárásokra. Szükséges volna vázolni egy elméletet, amely megvilágítaná, hogy a dolgoknak és eseményeknek hogyan tulajdonít jelentést a cselekvô."19 Sem az ismeretelmélet, sem a szociálpszichológiai elméletalkotás, sem pedig az ezekre épülô gyakorlati intervenció számára (lásd például Garfinkel vizsgálatát az elmebetegek kórházi karrierjérôl) egyáltalán nem közömbös tehát, hogy a tényleges szociális helyzet interpretációját egy ideálisan szituált, „bennfentes" kutató (Goffman) vagy a helyzet résztvevôi végzik-e el (Cicourel, Garfinkel).

A pontatlanságig nagyvonalú fogalomhasználat további példáival akár a teljes folyóiratszámot ki lehetne tölteni. Ehelyett elégedjünk meg most azzal, hogy utalunk a fejezetcímeknek a tankönyvhöz kapcsolódó szöveggyûjtemény elemzésekor már bírált impresszionisztikus lazaságára. Jerry Fodor, a kiváló amerikai pszichológus filozófus írta: „Mindenki tudja, hogy valami nincs rendben. Ám egyedül a kortárs filozófia – valójában egyedül a kortárs analitikus filozófia – teljesítménye, hogy kimutatta, pontosan mi is az. A hiba ott van, hogy nem teszünk kellôképpen különbséget. Csak ha mindent megkülönböztetnénk, ami különbözô, akkor lennénk mindnyájan olyan boldogok, mint a királyok."20

A bajok egy másik csoportja abból a törekvésbôl adódik, amit talán a szociálpszichológia túlfeszítéseként írhatunk le a legpontosabban. Kétségtelen, hogy minden múltbeli vagy jelenkori társadalmi jelenségnek van szociálpszichológiai aspektusa. Ahhoz azonban, hogy egy társadalmi jelenség egyszersmind szociálpszichológiai jelenséggé, szociálpszichológiai értelmezés tárgyává is váljon, az adott jelenséget szociálpszichológiai kategóriákkal megközelíthetôvé kell tenni, ahogy mondani szokták, fogalmilag operacionalizálni kell. (Nota bene, ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden esetben empirikus vizsgálatok céljára is operacionalizálni kell.) Ha ez nem történik meg, az elemzés könnyen csúszik lapos pszichologizálásba, politizálásba, morálfilozofálásba vagy más, a mindennapi tudás szintjén letapadó megközelítésbe. Az alábbi szemelvényt Az agresszió fejezetbôl választottam ki, ahol A terrorizmus önálló alcíme alatt szerepel. „A 19. század második felében megsokasodott orosz terrorista csoportok tagjait »tisztaszívû gyilkosoknak« nevezték. Az elnevezés találóan utal az ellentmondásra, mely a terrorista nemes célja és nemtelen tette között feszül. Még ha a cél bûvöletében lehetséges is az agresszív tett igazolása, mint Raszkolnyikov példája is mutatta, az igazolás lehetetlenné válik akkor, ha a terrorista akció áldozatai ártatlanok, akiknek semmi közük sincs a tettet kiváltó okhoz. Ez esetben a terrorista akció és a pszichopata szeriális gyilkos által rendezett vérengzés közé egyenlôségjel tehetô, miáltal a terrorizmus igazolásának végsô tartalékai is kimerülnek." (339. old.) Miközben a szociálpszichológusoknak – miként a társadalomtudósoknak általában – felelôsségük van abban, hogy a világ „élhetôbbé" váljon, vagy mint Kurt Lewin megfogalmazta: „A társadalomtudományok fejlôdése szempontjából döntô az, hogy a gyakorló szakember felismerje azt, hogy a társadalomtudományok révén és a társadalomtudomány segítségével bízhat abban, hogy olyan képességeket szerez, amely a jó munkavégzéshez elengedhetetlen",21 a szociálpszichológusok akkor járnak el helyesen, ha ezt a hozzájárulást a maguk eszközeivel valósítják meg. A fenti, történelmi és irodalmi ismeretekben gazdag – ám csúsztatásoktól sem mentes – szemelvény, amelyhez hasonlót a tankönyv szinte valamennyi fejezetébôl választhattunk volna, egyetlen szociálpszichológiai konstrukcióhoz sem kapcsolódik (pszichológiaihoz is csupán a pszichopata gyilkos révén), illetve olyan kérdést – a terrorizmus indokolhatósága – taglal, amely nyilvánvalóan kívül esik a szociálpszichológia kompetenciáján.

A tankönyv 5. fejezetében – ha mindössze tizenhárom oldalba sûrítve is – Csepeli a korábban már említett eszmetörténeti és tudásszociológiai érzékenységgel megírta az elsô magyar szociálpszichológia-történetet is. Ebben a politikatörténetbe ágyazott, szociálpszichológiai gondolat- és intézménytörténetet egyszerre tartalmazó fejezetben számos találó megállapítás mellett több vitatható tétel is szerepel. Ezek egyike, hogy a nemzetközi szociálpszichológia autonóm tudománnyá vált, míg a magyar szociálpszichológia soha nem válhatott azzá (65. old.). Anélkül, hogy részletes tudomány-rendszertani fejtegetésekbe bonyolódnánk, vagy általában az autonómia értékét tagadnánk, szomorú szívvel kell leírnunk, hogy teljesen önálló szociálpszichológia sehol a világon nem létezik, s egy ilyen vállalkozás nem is volna szerencsés, mivel a szociológiáról, illetve a pszichológiáról való teljes leválás tudományos alapjaitól fosztaná meg a szociálpszichológiát.22 Talán a hiányzó autonómia iránti vágyakozás íratja a szerzôvel azt a fájdalmas kijelentést, hogy a „szociálpszichológia soha nem tudott a magyar szellemi élet fôáramába bekerülni". Miközben persze azt kellene elôször tisztáznunk, mit tekintünk a magyar szellemi élet fôáramának, legalábbis a háború utáni magyar szociálpszichológiát illetôen nem árt emlékeztetni arra, hogy a hatvanas években mintegy húszesztendôs hiátust követôen szervezôdött újjá, vagy, mint Pléh és Lányi írja, szervezôdött meg.23 Visszatérve a „fôáram" kérdéséhez, ha – színvonaluktól függetlenül – a magyar nemzet és a magyar társadalom sorskérdéseivel foglalkozó, másképpen ideológiai-politikai vonatkozású történeti, politikai, mûvészeti, szociológiai irodalmat tekintjük a magyar szellemi élet fôáramának, s Csepeli szemlátomást erre hajlik, egy tudományos eszközeinek alig-alig birtokába jutott diszciplínától aligha várhatjuk el, hogy ezekhez a kérdésekhez nyomban nagy súllyal szóljon hozzá. Hacsak nem kíván tudományos alapjairól lemondani. A gondot én pontosan fordítva látom, vagyis abban, ha a szociálpszichológusok a fenti értelemben vett „fôáramba" kívánnak bekapcsolódni. A nemzetközi összehasonlítás ebbôl a szempontból is instruktív lehet. A nyugati civilizációban nincs olyan ország, ahol a szociálpszichológusok a szellemi élet meghatározó szereplôi lennének, s ez nem csekélyebb tehetségükön vagy példás mértéktartásukon múlik, hanem abból adódik, hogy nem társadalomelméletet vagy közírást, hanem szaktudományt mûvelnek, legyen ez a szaktudomány bármennyire elkötelezve is a társadalmi jelenségeknek.

A magyarországi rendszerváltás egyik legfontosabb adománya a szociálpszichológia számára, hogy nem kell ideológiai és társadalmi hasznosságát lépten-nyomon bizonygatnia, valós tudományos és társadalmi kérdések felé fordulhat, amelyek elfogulatlan és torzításoktól mentes tanulmányozására az ideológiai korlátok miatt még a puha diktatúra idején sem volt lehetôség. Ha ez történik, és számos jel arra mutat, hogy ez fog történni, akkor a szociálpszichológusok többsége nem nagyon fogja bánni, hogy elveszítette a „hatalom védte bensôségbôl fakadó bizonyosságot", vagyis az ideológia, a politika és a tudomány határán egyensúlyozó szereplehetôségeket. A szerzô kételyeire, hogy „képesek lesznek-e létjogosultságukat a posztszocialista társadalom megrendelôivel elfogadtatni" (77. old.), minden bizonnyal megnyugtató választ tudnak majd adni.

Múlt és jövô szinte valamennyi dilemmáját tartalmazza Hunyady György Sztereotípiák a változó közgondolkodásban címû kötete,24 amely az elemzett könyvek közül a legkorábban, 1996-ban jelent meg közel hatszáz oldalas terjedelemben az Akadémiai Kiadó gondozásában, és még 1998 folyamán várható angol nyelvû megjelenése is Stereotypes During the Decline and Fall of Communism címmel a rangos

Routledge Kiadó International Series of Experimental Social Psychology sorozatában. (A könyv idôközben megjelent.) Jóllehet a monográfia elsôsorban nem tankönyv céljából íródott, a szociálpszichológiai képzésbe máris bevont munkáról van szó. Ez irányú felhasználását azonban a némiképpen túlméretezett terjedelem korlátozza. (Az elôrejelzés szerint az angol kiadás a terjedelmet csaknem felére csökkenti.)

A kötetet a szakma részérôl méltánytalanul csekély reflexió fogadta – mindeddig csupán a szerzô doktorandusz hallgatója közölt róla méltatást. Ha úgy tetszik, a magyar szociálpszichológia – aminek a szerzô évtizedek óta egyik vezetô képviselôje – szempontjából már ez a körülmény is szimptomatikus. Pedig a könyv, erényeivel és hibáival, a magyar szociálpszichológia jelentôs eseménye, ami számos tanulságot rejt magába. Jelentôségét növeli, hogy – bár az elmúlt évtizedben a magyar szociálpszichológusok jelenléte a nemzetközi porondon intenzívebbé vált, rangos folyóiratokban publikáltak, sikeres tanulmányköteteket és folyóirat különszámokat szerkesztettek a társadalomtudományok vezetô külföldi kiadói számára, illetve rangos kiadóknál megjelent gyûjteményes kötetekben vettek részt – viszonylag ritkán léptek önálló monográfiával a nemzetközi nyilvánosság elé.

Az olvasó számára hozzáférhetô magyar változat azonban nem mindenben profitált abból, hogy a magyar szöveggel egyidejûleg angol kiadásra szánt, azóta nemcsak címében és terjedelmében, de ebbôl és az eltelt idôbôl következôen tartalmában is feltehetôleg megváltozott, szöveg is készült. A könyv, amely a szerzônek a nemzetközi sztereotípiakutatásokra támaszkodó, a nemzeti és társadalmi kategóriákra, valamint a történelemre vonatkozó, több mint két évtizeden keresztül folytatott vizsgálatait foglalja össze, logikus módon a változások nyomon követésére helyezi a hangsúlyt. Ezek a változások természetszerûleg csakis a történelmi, elsôsorban a magyar történelmi változásokkal összefüggésben értelmezhetôk. Az angol nyelvû olvasó számára ezt a történelmet nyilvánvalóan össze kell foglalni. A magyar változatnak viszont nem tesz jót, hogy ez a szükségképpen leegyszerûsített, kissé brosúraízû összefoglaló szöveg a magyar kiadásban is megjelent. A szerzô két eljárást is követhetett volna. Vagy részletesebben kifejti a háború utáni magyar történelemre és szellemi áramlatokra vonatkozó gondolatait, vagy, és talán ez lett volna a célszerûbb és helytakarékosabb megoldás, a magyar olvasó által ismertnek (hiszen középiskolai tananyagról van szó) tételezi fel a különbözô idôpontokban elvégzett vizsgálatai történelmi kontextusát. Sem a rendszerváltási „pikantéria", sem a szerzô történészi identitása nem sérült volna ezáltal.

Nemcsak a „nagymonográfia" igénye, s nem is csupán a témának kijáró alaposság, de a kognitív szociálpszichológiáért és a szociális megismerési kutatásokért érzett „egyetemleges" felelôsség is diktálhatta a sztereotípiakutatásnak szentelt részletes és alapjában jól megírt bevezetôt. A bevezetô hiányosságai ismét csak a „magyar" kontextusban értelmezhetôk. A fent említett, a magyar szociálpszichológia sajátos és „megkésett" fejlôdésébôl adódó, minél nagyobb területet lefedni kívánó felelôsség olyan rövid értékeléseket és utalásokat eredményez, amelyek még a beavatott olvasó számára is nehezen értelmezhetôk. Mit kezdjen az olvasó az olyan megállapításokkal, hogy egyes szerzôk szerint „Lipmann a sztereotípia fogalmat a mai (Neisser-féle) séma, ill. a (Taylor és Crocker által bevezetett) szociális séma értelmében használta" (12. old.), amikor a sémaelméletrôl a könyvben mindössze az alábbi, légiesen absztrakt összefoglalót olvashatja, s azt is csupán a 335. oldalon: „A séma osztozik a szakmai elôzmények, az Asch-féle egészleges benyomás, ill. az »implikált személyiségelmélet« bizonyos vonásaiban, de nem esik egybe ezen fogalmakkal. Beszélnek az egyénrôl nyert benyomás sémaszerûségérôl az egyénre is alkalmazható kategóriák jellemzô vonásainak sémájáról, de magukra a tulajdonságokra vonatkozó ismereteink is sémaszerûen szervezôdhetnek, amire példák a kitüntetett figyelemben részesülô ún. én-sémák, a magunknak tulajdonított tulajdonságok, amelyek sajátos szerepet tölthetnek be mások megismerésekor is. Mindebben benne rejlik a séma fogalom széleskörû alkalmazásának értéke és jelentôsége, de gondolati elkoptatásának veszélye is, az, hogy az egyén és a kategória felfogásának viszonyát a csoport-kategória és a tulajdonság-kategória viszonylagos különbségét esetleg nem nagyban segíti megérteni. Fiske és Taylor (1984, 1991) mindemellett nem ok nélkül érzi szükségességét, hogy a séma és prototípus fogalmainak viszonyát – legalább saját gondolatmenetükön belül – tisztázzák." A dôlt betûvel általam kiemelt megfogalmazások után a konkretizációt igénylô kérdôjelek sora írható (mely vonásokról, milyen szerepekrôl van szó, melyek az okok, mi ez a gondolatmenet? stb.). E kérdôjelek megválaszolását talán segítette volna, ha a szerzô nem hagyja figyelmen kívül a sémaelméletekrôl, kiváltképp a szociális séma-elméletekrôl szóló teljes magyar nyelvû irodalmat. Vagy mit kezdjen az olvasó azzal a kijelentéssel, amely a szociális reprezentáció elméletét „a nézetek társadalmi elterjedtségét, ezek tartalma tekintetében fennálló nézetegyezést és a rendszeres (párhuzamos, együttjáró) nézetkülönbségek" (18. old.) leírására és magyarázatára szolgáló kutatási programként azonosítja, de a késôbbiekben a szerzô az elméletnek semmilyen vonatkozását nem tárgyalja, noha az saját kutatásait több szempontból, például a nézetrendszereknek a társadalmi csoportokhoz történô lehorgonyzása szempontjából, érinti.

A sajátosan magyar kontextus, a nemzeti problematikának a trianoni békeszerzôdést követô nyomatékos jelenléte a magyar társadalomtudományi gondolkodásban, indokolja a nemzet fogalmával, a nemzettel kapcsolatos attitûdökkel és a nemzeti sztereotípiákkal kapcsolatos kutatások iránti kiemelt érdeklôdést. A szerzô is kiemelten, a vizsgált témák között a legnagyobb terjedelemben foglalkozik ezzel a kérdéssel. A nemzet és a nacionalizmus kialakulását tárgyaló történelmi, valamint a nemzetkarakterológia és a szociálpszichológia kialakulásának összefüggéseit tárgyaló szociálpszichológia-történeti fejezete, különösen annak nemzetközi vonatkozásai, a magyar szociálpszichológia gyöngyszemei közé tartozhatnának, ha a „magyar" kontextus árnyoldalai nem ütköznének ki e fejezetekben is. Nem csupán abban, hogy Hunyady írásának „fôszereplôi" (Rónay Jácint, Korniss Gyula) és a magyarországi nemzetkarakterológiai kísérletekrôl tankönyvében hasonlóképpen színvonalas fejezetet publikáló Csepeli György protagonistái (Prohászka Lajos, Noszlopi László, Karácsony Sándor, Lükô Gábor) között a legcsekélyebb átfedés sincs, vagy abban, hogy a két kutató érdemben alig-alig reflektál egymás azonos témakörben mozgó munkájára, s amikor ez mégis megtörténik, akkor sem mindig a legszerencsésebben. Amikor például Hunyady a nemzeti érzés eltéréseirôl beszél a nyugat-európai államnemzetekkel és a kelet-európai etnikai-kulturális nemzetekkel kapcsolatban (44. old.), Szûcs Jenô, Schöpflin György és mások mellett hivatkozik Csepeli írására is, megfeledkezve arról, hogy valamennyi hivatkozott írás közös forrása Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúsága címû klasszikus tanulmánya.

A „magyar" kontextus által okozott igazi gond az empirikus vizsgálatok, különösen a hosszmetszeti összehasonlítások értelmezésében jelentkezik. Ezeknek a most részben újraközölt vizsgálatoknak a többsége a hetvenes években a közvélemény-kutatási feladatokat is ellátó Tömegkommunikációs Kutatóközpontban keletkezett, ahol az MSZMP KB megrendelésére (vagyis annak a pártnak a megrendelésére, amely, Hunyady szavai szerint, „a szocializmus megvalósítása során – elvben az egyenlôség oltárán – feláldozta mind a politikai, mind a gazdasági szabadságot…", 19. old.) a közvélemény-kutatásoknál koncepciózusabb nézetrendszer-kutatások is folytak. Ezek a kutatások tehát olyan idôszakban születtek, amikor mind a kérdésfeltevéseket, mind a kérdésekre adott válaszokat kemény ideológiai korlátok szabályozták, s javában mûködött a Csepeli által találóan „kettôs gondolkodásnak" nevezett mechanizmus, amelyben a nyilvános szférának szóló gondolkodás és a privát szférának szóló gondolkodás élesen elvált egymástól. Utólag szinte lehetetlen rekonstruálni, hogy a vizsgálatok – a szerzô szándékától függetlenül – milyen torzításokat tartalmaznak, az egyes vizsgálatoknak, illetve a vizsgálatok egyes részleteinek mennyire sikerült a privát gondolkodás szféráját megközelíteniük, illetve mennyire ragadtak meg a kelmani értelemben vett „azonosuló" nyilvános gondolkodás – tehát nem is feltétlenül a burkolt elvárásoknak való behódoló megfelelés – szintjén. Csak gyaníthatjuk, hogy például a hazafiasság kritériumait illetôen (87. old. 2. 1. táblázat) az 1975-ös vizsgálat felnôtt értelmiségi almintájában kapott 78 százalékos egyetértés azzal az állítással, hogy „Nem lehet jó hazafi, aki nem feltétlen híve a szocializmusnak", a fenti folyamatok eredménye, miként az 1981-re bekövetkezett csökkenés, majd az 1991-es vizsgálat egy hasonló kérdésénél az adott szempont szinte teljes elhalványulása az ideológiai konformitás iránti igény csökkenésének, majd megszûnésének következménye. A fenti problémán nem sokat segít, ha az eredmények leírásában a szerzô olyan szempontokat is érvényesít, amilyenekre a vizsgálatok lefolytatásának idôszakában nem volt módja (például: „A blokkokban való gondolkodást eleve korlátozta, hogy Románia mindig is kivételnek számított, nem választották együtt a többi, ún. szocialista országgal […] az egyedüli kérdés, amellyel kapcsolatban egyáltalán számításba jött, az az volt, hogy »melyik három ország bôvelkedik leginkább természeti szépségekben«. E tekintetben sem szerepel a leggyakoribb négy választott ország között. Magyarország is elôtte áll, annak ellenére, hogy a természeti értékekben különösen gazdag Erdély ma már nem Magyarország, hanem Románia része" 98. old.), vagy ha az adatfeldolgozás korszerû módszereit veti be (például többdimenziós skálázás), vagy utólagos korrekciókkal él (például a Szovjetunió nevét Oroszországra módosítja [99. old.]).

A szerzô szemlátomást tudatában van ezeknek a problémáknak, s ezért a leíró elemzésen túl nem törekszik az eredmények elméleti általánosítására, illetve arra, hogy összefüggésbe hozza azokat a bevezetôben elemzett kognitív folyamatokkal.

A fenti sémát követik a társadalmi kategóriák és a történelmi idôszakok kognitív területeivel, valamint a kognitív területek közötti kapcsolatokkal foglalkozó fejezetek is. Kiválóan megírt, a kísérleti szociálpszichológia és a történettudomány legújabb eredményeiben is értôen tallózó, bár – részben az eltérô absztrakciós szintek, részben a már említett „túlvállalások" miatt is – kissé „levegôs" elméleti fejezetek után helyenként már-már követhetetlenül ömlesztve jelennek meg a leíró elemzések, amelyek után nincs visszakapcsolás az elméleti koncepciókhoz. Ha viszont mégis van, mint például a kognitív komplexitásvizsgálatok ideológiailag semlegesebb terepén, akkor egy sor érdekes, eredeti és árnyalt megállapításra nyílik lehetôség, például: „Aki az egyik tárggyal kapcsolatban komplexebb gondolkodónak mutatkozik, az – nem elkerülhetetlenül, de tendenciaszerûen – komplexebb ítéletsort alkot a másik tárgyról is. Ez az összefüggés azonban nem egyetemes, nem tagolatlanul áll fenn, hanem mindenekelôtt egy-egy »megismerési szférán« belül, s itt is a hasonlóképpen – viszonylag pozitívan vagy viszonylag negatívan – értékelt tárgyak vonatkozásában jelentkezik." (438–439. old.) Ez utóbbi, számos eredeti módszertani ötletet tartalmazó vizsgálatok némelyike, például az adott tárgyról (történelmi személyiségrôl, korszakról stb.) esszé elolvastatása, majd az esszével kapcsolatos kérdésekre adott válaszok elemzése a komplexitás szempontjából, erôsen emlékeztet Philip Tetlock-nak a nyolcvanas években – egyebek között a politikai pszichológiában is – nagy karriert befutott elméletére az érvelés komplexitásáról, illetve a hozzá kapcsolódó elemzési eljárásra, mindazonáltal az amerikai szerzô által képviselt módszertani szigorúság és explicitség nélkül.25

Amint azt Hunyady György „opus major"-ja kiválóan példázza, az ezredfordulós magyar szociálpszichológia gyökerei mélyen belenyúlnak a társadalomtudományokat ideológia alapon kezelô pártállami gondolkodás sémáiba. A könyv azonban – legalább ilyen hangsúllyal – azt is kifejezi, hogy a hatvanas években szorosabb, majd a hetvenes–nyolcvanas évekre fokozatosan lazuló ideológiai gyeplôk szorításában is lehetôség volt a szociálpszichológia történetének és kortárs ismeretanyagának színvonalas elsajátítására. A korabeli tudománypolitikai játszmák és kutatói stratégiák vagy karriertervek alapos ismerete nélkül nehéz eldönteni, hogy az ideológiai konformitás mikor szolgálta a szakmai-tudományos érdekek érvényesülését, vagy gátolta dogmatikusabban ideologizáló törekvések érvényre jutását, illetve a szakmai-tudományos alapokra történô hivatkozás mennyiben szolgálta az ideologikus megnyilatkozások hitelesítését. Ugyanúgy azt is nehéz eldönteni, hogy a kutatásokra fordított, esetenként több tízmilliós támogatás elérhetô lett volna-e tisztán szociálpszichológiai tudományos szempontokra történô hivatkozással.

Az ideológiai kötöttségek legalább két további szempontból gyöngítették a magyar szociálpszichológia fejlôdését, s ez is jól érzékelhetô az imént elemzett monográfiában. Egyrészt megnehezítették a tényleges bekapcsolódást a nemzetközi tudományos életbe (a szerzônek néhány konferenciakötetben közölt elôadásán kívül külföldön nem jelent meg közleménye), másrészt – mivel a tudományos mûhelyek természetüknél fogva valamilyen tudományos probléma köré szervezôdnek – lehetetlenné tették tudományos iskolák létrehozását (a könyvben az elmúlt húsz évbôl mindössze két olyan hivatkozást találunk, amely tanítvánnyal, illetve társszerzôvel végzett munkára utal).

E nagyrészt történelmi fogantatású jelenségek ellenére, amint errôl korábban már szóltam, a magyar szociálpszichológia jövô évszázadbeli kilátásait kedvezôen ítélem meg, s erre nem pusztán az bátorít, hogy Mérei Ferenc a XXI. századot az önismeret évszázadaként jelölte meg.26 Ha az utoljára elemzett könyvnél maradunk, világosan kitetszik, hogy a rendszerváltással a szociálpszichológiai gondolkodást gátló utolsó ideológiai tabuk is ledôltek. A magyar szociálpszichológusok nagy lendülettel kapcsolódtak be a társadalmi változások „természetes laboratóriumi" kutatásába, s ezek a munkák szerzôik nemzetközi elismertségét is növelték. Jóllehet a társadalmi megrázkódtatásokkal járó közvetlen élményeknek a kutatásokat motiváló hatása halványulni látszik, az átalakuló társadalom számos új jelensége – a munkanélküliségtôl a társadalmi integráció állapotáig, a nemi szerepek átalakulásától a deviáns magatartásformákig, és folytathatnánk a sort – hosszabb távon is szociálpszichológiai vizsgálatokat igényel.

A kedvezô prognózis szempontjából lényegesebb ennél az a fokozatos átalakulás, ami a szociálpszichológia nemzetközi színterén az elmúlt évtizedben végbement, amire elsôsorban az Erôs által szerkesztett szöveggyûjtemény, de Csepeli és Hunyady monográfiája is reflektál. Ha nagyon tömören kívánjuk jellemezni ezt a változást, a szociálpszichológiai tárgyú kutatások fellendülését, akkor az elméletalkotás és a kutatás két új tendenciájára érdemes felhívni a figyelmet. Egyrészt újra elméleti problémaként tematizálódik az individuális és a – nem pusztán individuális reprezentációk társadalmi csoportokhoz kötött halmazaként felfogott – kollektív reprezentációk közötti viszony. Ebbe a vonulatba illeszkedik egyebek között az identitással, a kollektív emlékezettel, a kulturális jelentésadással vagy a szociális reprezentációkkal kapcsolatos kutatások fellendülése. Másrészt, ugyancsak a társas magatartás individuális pszichológiai reprezentációinak önállóságát megkérdôjelezve, mind hangsúlyosabbá válik az elsôsorban a szociobiológia által képviselt evolúciós szempont érvényesítése. Ez a megközelítés a társas viselkedés univerzáléinak keresését az emberi faj fennmaradását szolgáló funkcionális folyamatokhoz köti. E két elméleti szál felvételével a szociálpszichológia, úgy tûnik, sikeresen kivédte mind a posztmodern társadalomelméletek szélsôségesen relativizáló, esetenként a pszichológiát is tagadó törekvéseit, mind pedig azt, hogy a társadalmi jelenségekre érzéketlen módszerközpontúság eluralkodása miatt újabb válságba sodródjon.

Az elméleti horizont kitágulása mindazonáltal nem kis mértékben köszönhetô a technika, mindenekelôtt a számítástechnika rohamos fejlôdése által életre hívott új módszereknek. A leíró adatbázisok mérete és könnyû hozzáférhetôsége például megnövelte a statisztika felfedezô szerepét (vö. Csepeli, 64. old.), míg a hasonlóan kiterjedt szövegbázisok és a szövegek számítógépes tartalomelemzésének lehetôsége hozzájárult a narratív elméletek és elemzési technikák kialakulásához és elterjedéséhez.

A szociálpszichológia megújításának fenti programjában a magyar szociálpszichológusok is tevékenyen részt vettek. A rendszerváltás szerencsésen egybeesett a szociálpszichológusok középnemzedékének beérésével, akik a rendszerváltást megelôzô évtizedeket – élve a számukra biztosított lehetôségekkel – szakmai építkezésre használták fel, s a változást követô alig néhány éven belül tudományos iskolákat hoztak létre az identitás és az elôítéletek kutatására, a szociális reprezentációk és a narratívumok tanulmányozására, a szervezés- és vezetéslélektan modern szociálpszichológiai megközelítésére, valamint a szociobiológiai kutatásokra, s az ezekbôl az iskolákból kikerülô tanulmányok és monográfiák a hazai és a nemzetközi tudományos közvéleményben egyaránt figyelmet keltenek.27 Ennek egyik záloga, hogy a kérdôíves vagy alkalmi kísérleti vizsgálódások szerepét mindinkább átvették a „munkaintenzív" kutatási eljárások: szisztematikusan tervezett kísérletsorozatok, interjúk és egyéb narratív szövegek tartalomelemzése, audiovizuálisan rögzített interakciók elemzése stb. A magyar szociálpszichológia jövôjét illetô kedvezô prognózisomat mindenekelôtt ezekre az – általam most elemzett négy kötetben is többé-kevésbé érzékelhetô – folyamatokra, valamint arra a reményre alapozom, hogy a szociálpszichológia tudományos kérdéseirôl zajló vita a nemzetközi szokásoknak megfelelôen tárgyszerû keretben marad.
 
 

Jegyzetek
 

1 Elliot Aronson: A társas lény, Közgazdasági és Jogi, Bp., 1978. (legutóbbi kiadása 1998.)

2 Forgács József (Joseph Forgas): A társas érintkezés pszichológiája, Gondolat, Bp., 1989. (legutóbbi kiadás Kairosz, Bp., 1997.)

3 Miles Hewstone, Wolfgang Stroebe, Jean-Paul Codol,

Geoffrey M. Stephenson (szerk.) Szociálpszichológia európai szemszögbôl. Közgazdasági és Jogi, Bp., 1995.

4 Lengyel Zsuzsa (szerk.): Szociálpszichológiai szöveggyûjtemény. Osiris, Bp., 1997.

5 Paul Secord, Carl Backman: Szociálpszichológia. Kossuth Kiadó–Mezôgazdasági, Bp., 1972.

6 Robert Pagès, Germain de Montmollin, Jean Maisoneuve, Claude Flament, Roger Lambert: Szociálpszichológia, Akadémiai, Bp., 1972.

7 Pataki Ferenc, Solymosi Zsuzsanna (szerk.): Szociálpszichológia. Szöveggyûjtemény I–IV. Tankönyvkiadó, Bp., 1972.

8 I. Sz. Kon: Az én a társadalomban. Kossuth, Bp., 1969.

9 Pléh Csaba és Lányi Gusztáv: A „kognitív forradalom" és a magyar pszichológia. Valóság, 1984. (27), 7, 13–28. old.

10 G. W. Allport: Attitudes. In: C. Murchison (ed.): A Handbook of Social Psychology. Clark University Press, Worcester, Mass., 1935. 798–844. old.

11 Csepeli György: Szociálpszichológia. Osiris, Bp., 1997.

12 Erôs Ferenc (szerk.): Megismerés, elôítélet, identitás. Szociálpszichológiai szöveggyûjtemény. Wesley János Lelkészképzô Fôiskola–Új Mandátum, Bp., 1998.

13 Nyíri Kristóf: A Monarchia szellemi életérôl. Gondolat, Bp., 1980; Pataki Ferenc: Az én és a társadalmi azonosságtudat. Kossuth, Bp., 1982; Pataki Ferenc: Identitás, személyiség, társadalom. Akadémiai, Bp., 1987; Garai László: „...elvegyültem és kiváltam." Társadalomlélektani esszé az identitásról.

T-Twins, Bp., 1993; Váriné Szilágyi Ibolya és Niedermüller Péter (szerk.): Az identitás kettôs tükörben. TIT, Bp., 1989; Halász László: Hasonmás. Az ember kettôssége. Scientia Humana, Bp., 1992; Erôs Ferenc (szerk.): Azonosság és különbözôség. Tanulmányok az identitásról és az elôítéletrôl. Scentia Humana, Bp., 1996.

14 Kardos Lajos: Általános lélektan, Tankönyvkiadó, Bp., 1964.

15 Pléh Csaba: Pszichológiatörténet, Gondolat, Bp., 1992., 1997.

16 Donald Hebb: A pszichológia alapkérdései, Gondolat, Bp., 1975.

17 A szociálpszichológia vázlata. Népmûvelési Propaganda Iroda, Bp., é. n., illetve Bevezetés a szociálpszichológiába. Tankönyvkiadó, Bp., 1986.

18 R. P. Abelson, E. Aronson, W. J. McGuire, T. Newcomb, M. J. Rosenberg and P. H. Tannenbaum (eds.): Theories of Cognitive Consistency: A Sourcebook. Rand McNally, Chicago, 1968.

19 Aaron V. Cicourel: Basic and Normative Rules in the Negotiation of Status and Role. In: Sudnow, D. (ed.): Social Interaction. The Free Press, New York–Collisner Macmillen, London, 1972. 241. old.

20 Jerry Fodor: Túl a modularitáson. In: Pléh Csaba (szerk.): Kognitiv tudomány. Osiris, Bp., 1996. 197. old.

21 Kurt Lewin: Csoportdinamika. Közgazdasági és Jogi, Bp., 1975. 333. old.

22 Vö. Pataki Ferenc: Utak és válaszutak a szociálpszichológiában. Akadémiai, Bp., 1976. Pléh Csaba: Pszichológiatörténet. Gondolat, Bp., 1992.

23 Pléh és Lányi: i. m.

24 Akadémiai, Bp., 1996.

25 P. E. Tetlock: Monitoring the integrative complexity of American and Soviet policy rhetoric: What can be learned?

Journal of Social Issues, 44 (1988.) 101–131. old.

26 Mérei Ferenc: Társ és csoport. Akadémai, Bp., 1989. 190. old.

27 Az újabb magyar szociálpszichológiai könyveken (432-433. old.) kívül lásd még: Erôs, F., Ehmann, B.: Jewish Identity in Hungary, A narrative model suggested, In: M. Hadas, M. Vörös (eds.): Ambiguous Identities in the New Europe. Replika Special Issue, 1997. 121-134. old. és László, J.: Narrative organisation of social representations. Papers on Social Representations, 1997. 6, 2, 155-172. old.

Újabb magyar szociálpszichológiai könyvek
 

Erôs Ferenc (szerk.): Azonosság és különbözôség. Tanulmányok

az identitásról és az elôítéletrôl Scientia Humana, Bp., 1996. 200 old.
 
 

Hunyady György: Sztereotípiák a változó közgondolkodásban

Akadémiai Kiadó, Bp., 1996. 553 old.,
 
 

Csepeli György: Szociálpszichológia. Osiris, Bp., 1997. 571 old.
 
 

László János, Csepeli György, Kovács Zoltán (szerk.): Élettörténet és megismerés. Tanulmányok Pataki Ferenc tiszteletére. Scientia Humana, Bp., 1997. 267 old.
 
 

Lengyel Zsuzsa (szerk.): Szociálpszichológiai szöveggyûjtemény.

Osiris, Bp., 1997. 529 old.
 
 

Bereczkei Tamás: A belénk íródott múlt. Evolúció és emberi viselkedés

Dialóg Campus Kiadó. Bp.–Pécs, 1998.

229 old.
 
 

Csabai Márta, Erôs Ferenc, Fábián Zoltán, Kovács Attila, László János, Pólya Tibor: Az egészség szociális reprezentációja budapesti középiskolások körében

Pszichológiai Tereptanulmányok I.

Bp., Scientia Humana, 1998. 57+16 old.
 
 

Erôs Ferenc (szerk.): Megismerés, elôítélet, identitás

Szociálpszichológiai szöveggyûjtemény

Wesley János Lelkészképzô Fôiskola–Új Mandátum, Bp., 1998. 439 old.
 
 

László János: Szerep, forgatókönyv, narratívum

Scientia Humana, Bp., 1998. 222 old.
 
 

László János, Kiss Gyöngyi, Kovács Attila, Sallay Hedvig, Ehmann Bea: A családi szocializáció szerepe a fiatalkori munkanélküliség feltételeihez való alkalmazkodásban

Pszichológiai Tereptanulmányok II.

Scientia Humana, Bp., 1998. 30+28 old.