Reklámzabálók Éjszakája
Cséb és Calgon között
Bakács Tibor Settenkedõ
Minden kor a maga istenségének hódol: ma a kép
az úr.
Reklámzabálók éjszakája. Mintha azt
mondanám, zombik találkozása a Giga-Centerben, ahol
színi elõadáson a Szentivánéji álom
parafrázisát adják elõ, ötven másodpercben.
S hiába minden gúny a szájszögletben és
arisztokratikus kéztartás a legyintésben – erre kíváncsi
vagyok magam is. Soha, semmikor nem érzem magam oly közel Európához,
mint amikor a tévénkben reklám megy, s rádöbbentenek,
hogy csehül állok Calgonból vagy fogytán a Vanish.
S ha már Európáról álmodozunk, abból
én a francia stílusút szeretem a legjobban, nota bene:
ennek az éjszakának az ötlete is Párizsból
jött. 1981-ben Ínyencségek címmel a párizsi
Kinopanoramában öt blokkban pörgették a vászonra
az 1935-tõl készült reklámokat. Ezután
minden évben, a Grand Rexben színpadi show-val fûszerezve
egy éjszakát csak a reklámoknak szenteltek a párizsiak.
Az éjszakai átadottságra máshol is vágytak,
így 1999-ben már Mongóliában, Izlandon és
Bagdadban is tocsognak a kreatívok. Ránk csak a XXI. században
került sor, de rögtön a megfelelõ tisztességgel.
Maga a kitaláló nagyfõnök is itt van, Jean-Marie
Boursicot köszönti a magyarokat, akik szintén itt vannak,
de gyanúm, hogy azért jöttek, mert szívesen lennének
ott, ahol e filmeket forgatták, nézik, értik – a föld
felett és az ég alatt.
A bulihoz minden kellék megvan. Jó nõk, gazdag
arcú pasik, fény és hangtechnika, lazacos szendvicsek,
a ruhatárban a munkásosztály, kabát darabja
hatvanöt forint. Az öt forintot a kreatívok jóindulatának
tartom, ráteszek egy lapáttal, s nem kérek vissza
a százasból. A színpadon már megy a seregszemle,
egy levéltáros pontosságával és unalmával
sorolják fel, hogy mit tudnak: petárda pukkan, görögtûz
fröcsög, lézer-show szabdalja a füstös leget,
ibolyakékben fényben és jelmezben táncolnak
kukacok, a tetõ alól lufik hullnak alá. Vajon Párizsban
is ilyen? Vagy százzal több a lufi? Vagy Párizsban a
hely (genius loci) más, így minden más is más.
A zombik leginkább negyven alatt és éjszaka élik
vadászéveiket. Energiaközpontjuk a médiában
van, így jól megfigyelhetõ viselkedésük
kamerák és képernyõk közelében.
Zombiságuk egyrészrõl a közösségi
élmény megõrzésébõl fakad (úgy
jó a falat, ha mások is esznek), másrészrõl
a mohóságukból. Nincs elõétel s befejezõ
kávé, hanem zabálás rogyásig, végtelen
fogyasztási láncolat a vizualitáson keresztül,
ami kétségtelenül hiperállapot, de hát
ezért négyezer forint a belépõ s nem kétszáz.
A hiperállapot abból is fakad, hogy ez a végtelen
láncolat láncszemekbõl áll, s mindegyik szem
az orgazmus egy lépcsõfoka. Vagyis van melegedési
idõszak, ami a szellemnek nyilvánvalóan a virtualitás
totális elfogadásához kell. Csak akkor jó,
csak akkor élvezhetõ, ha a kereten belül vagyok, s ez
a keret totális, maga a megvehetõ és élvezhetõ
világ. Ebben a totálisan korlátolt és korlátoltan
totális világban nincs értelme a kijelentések
igazságtartalmát vagy hibalehetõségét
vizsgálni, hisz’ például a tökéletes szónak
csak akkor lenne értelme, ha utoljára hangozna el, belátva
a fejlesztés tökéletesen túlmutató voltának
filozófiai lehetetlenségét, ám ehelyett minden
évben folytatódik a tökéletesség szappanoperája.
Tökéletesen tisztít, fed, gyorsul, tökéletesen
száraz és légmentes. A reklámok nyelvileg irreleváns
volta inkább ipari költészetet hoz létre, mint
teljesen értelmetlen struktúrákat, amin az ész
megtörik. De az is lehet, hogy tévedek. Az irracionalitás
jól érzi magát szintaktikai szinten. De ne okoskodjunk
annyit, jöjjön a Coca-Cola üdítõmedvéje!
A zabáló zombik, szerencsére, nem a fejlõdés
pánikbetegei. A régi (pár éves) reklámon
nem képzõdik nemes penész, de nem is kerül a
kukába. A zombi nem utasítja el a múltat, õrzi
saját hagyományait. Láthattuk Sas István vagy
Macskássy Félix munkáit az ideológiailag fejlett,
de üres pultokkal taktikázó szocializmus korából.
Sas, a reklámfilm egyetlen érdemes mûvésze,
mérföldkõ. A magyar reklámban Sas elõtti
és utáni korszakról beszélhetünk, nyert
mindenféle anyagú oroszlános díjakat, még
az MK 27-es magnóval is, ami nem lehetett könnyû, tudom,
nekem is volt ebbõl a hangrögzítõbõl.
Ránézésre eladhatatlannak és hallgathatatlannak
tûnik ez a mûanyag doboz, de hát azért van a
reklám, hogy mégis vegyük. Így kétségtelenül
abszurd báj sugárzott a reklám-animációkból,
ha kávépótlékról vagy mosószappanról
volt szó. A piactagadó szocializmusban reklámot készíteni
a kreatív elme számára megfelelt a fából
vaskarika esetének. Népszerû sztár helyett a
házmester, szexbomba helyett a postás bácsi, hímringyó
helyett a szaki mutatja be a tévé kísérleti
adásában, hogy miért éri meg a Takarékszövetkezet.
Ennyi idõ távlatából a Meggy Márka,
a CSÉB, „Az Ági van” már csak poénértékkel
bír, holott ifjú koromban én arra a szomorúságra
is emlékszem, amit egy ilyen üdítõ vagy gyümölcsszappan
okozni tudott. A reklámszakembert nehéz feladat elé
állította maga a termék, amely csúnya, rossz
és egészségtelen volt. Apropó, egészség
és a Mátrix. Vastaps köszöntötte azt a cigarettareklámot,
ami arra bíztatott, hogy ne lacafacázzunk sokat, dohányozzunk
reggel, délben, este! Ezt Nikotex rudacskák éneklik.
Forradalminak tûnt ez a kis dalocska a telefüstölt napszakokról.
Engem mindenesetre meggyõztek; ki is megyek az elõtérbe,
a szünetben Sub Bass nyomatja, szeretem, de engem is hív a
nikotin.
Ha nem lett volna ez az idõutazás, azt hinném,
hogy a zombik csak a jelennek élnek. A spotok kilencven százaléka
a modern világban érzi jól magát, szerencsére
ritkák a Stella Artois típusú legendáriumok.
A jelen meg mozzanatos, pillanatnyi. Ennyi idõ kell, míg
kivillan a bugyi, alóla a szõrzet vagy annak borotvált,
lila árnya, plusz a termék. Az idõ intenzív
jellege nem jelenti azt, hogy nincs történet. Az is lehet mozzanatos
és pontszerû. Látunk egy csinos harmincas asszonyt,
amint boltjának redõnyét lehúzza (a bugyi kivillan),
amikor megszólal a boltban a telefon. Felhúzza a rácsot,
a telefon elhallgat. Lehúzza a rácsot (bugyi villan), telefon
csöng, fel a rács, elhallgat, s újból bugyi villan.
A kamera kinyit, s látjuk, hogy a szemközti bisztróból
két nyugdíjas mobilon szórakozik. A bugyi kivillanása
tehát emblematikusan példázza azt, hogy a másodpercek
elegendõ idõt jelentenek elmondani egy hosszú történetet
egy nõrõl, két kukkoló nyugdíjasról,
s a technológiáról, ami a bugyi szépségéhez
juttatja õket. Hiába, a kép totális. A Ford
Focus reklámjában pedig egy egész élet, egy
jávorszarvas élete pereg le a szõrös állat
elõtt polaroid fotók formájában (úgy,
ahogy A lé meg a Lola címû filmben is láthattuk).
Nyugi, a Ford Focus jó autó, az utolsó pillanatban
kikerüli az agancsost, aki erre megszívja az orrát,
vége. Tényleg jó érzés, csiklandoznak,
beleharapok én is a mellettem ülõ nõ parfümjébe,
friss project lehet, mert nem ismerem, de nincs idõ tûnõdni,
mert már fordul is felém, mosolyog, éppen van nála
egy fiola, mintának, szívesen nekem adja, de tud ennél
újabb illatot is mutatni, csak nyújtsam én is oda
a nyakam.
A zombik éjjel kettõig mulattak. Addigra már a
falak is átáztak a spotoktól. Kiszédelegve
a kopogós hidegre, arra gondoltam, fölmegyek a Citadellára,
megnézek még egy reklámfotót Budapestrõl,
s aztán lefekszem. De már aludt a város, fény
nélkül, vacogva.
|