Harry Potter és a Bölcsek Köve
A Pottermék
Békés Pál
A Potter-regény a klipvilág hatásmechanizmusait
fordítja irodalomra.
Ha a klip-epikát visszafordítják filmre, oda
a varázs.
Óh jaj, mi maradt még megíratlan? – sóhajt
a recenzens. – Mi bõr lenyúzatlan a Potter-gyerek vézna
testérõl, mi hús lerágatlan vékonyka
csontjairól? Maradt-e akár csak egyetlen szem cukorka, amelyet
békében szopogathatnánk a mozielõadás
alatt anélkül, hogy a zizegõs zacskóról
ne az õ mágikusnak mondott (noha érzésünk
szerint egészségesen elszánt és józanul
titoktalan) pillantása nézne ránk? Maradt-e még
mondat ebben a tárgyban, amit nem olyan kínos leírni,
mint hogy „vajon mi lehet HP titka?” (HP = azelõtt Hewlett-Packard
és lézeres nyomtató, ma már kizárólag
Harry Potter és varázsló; a márkanév-háború
folyamatban.)
A dolgok mai állása szerint a roxforti varázslóiskolában
magasabb képzésben részesülõ mágustanonc
kalandokkal zsúfolt történetét tulajdonképpen
fölös elemezni. Ugyanis „HP klasszikussá lett” (New York
Review of Books). – Hogy mi a klasszikus? – tette föl költõi
kérdését valahai tanárom valamely klasszikust
idézve, majd rögtön megadta a választ: – Nos, klasszikus
az a mû, melyrõl már nem kérdezzük, hogy
jó-e.
A dolgok mai állása szerint „a Biblia után a legtöbb
példány HP-bõl kelt el”. Nyilván igaz. És
épp annyira ellenõrizhetõ, mint az a hetvenes években
tankönyvi megerõsítést nyert állítás,
mely szerint „a Biblia után a legtöbb példányt
V. I. Lenin Állam és forradalom címû munkájából
nyomtatták”.
A dolgok mai állása szerint a regényfolyam eddig
megjelent köteteibõl 120 millió példány
kelt el, vagyis elvben a közelítõleg hatmilliárd
fõnyi emberfaj minden ötvenedik egyede birtokolhat egy-egy
példányt. Az a negyvenkilenc, aki egyelõre pottertelenül
tengõdik, a piacot elárasztó járulékos
pottermékek tömkelege révén értesülhet
a hõs létezésérõl (ezek legszellemesebbike
talán a minap a kínai piacon feltûnt feszes tajvani
kamaszalsó, melynek sliccvonalán a pálcáját
elõreszegezõ ifjú mágus látható,
amint éppen magizál). És nyilván a pillanatnyilag
még pottermentes tömegeket célozza a filmhez kapcsolódó
londoni kampány is, melynek egyik plakátjáról
a fõszereplõ néz szigorúan a szemlélõre
és elõreböki mutatóujját, a jól
ismert századeleji toborzóplakátok mintájára.
Amerikai változat: Uncle Sam wants you! (Vagyis: be a hadseregbe!)
Magyar változat: Te sötétben bujkáló ellenforradalmár!
Reszkess! Potter-változat: Olvastad már?!?
A dolgok mai állása szerint HP kikerülhetetlen.
És – noha a kultusz és a hozzá kötõdõ
kultikus kaszálás kezd felfoghatatlan méreteket ölteni
– koránt sincs a csúcson. A soron következõ kötetek
és filmek minden bizonnyal tovább növelik majd a példányszámot,
a bevételt, az utánzatok és parafrázisok számát,
és persze tovább gyarapszik az elemzõ-titokkutató
szakirodalom.
A dolgok mai állása szerint ilyen sikeres könyvet
még nem írtak. Ilyen jót már igen, többet
is. A (részben) mai környezetbe emelt varázsló
illetve varázslóiskola témájára Michael
Ende Varázslóiskolájától Török
Sándor Csilicsala csodái címû sorozatáig
többen is rátaláltak bel- és külföldön
egyaránt. Remekmûvek születtek a sosemvolt mítoszok
megalkotásából (Tolkien: A gyûrûk ura).
A mitikus világ és a hétköznap emberének
találkozásából (Mark Twain: Egy jenki Arthur
király udvarában). A hétköznapi világ
és a varázslatos személyiség találkozásából
(Travers: A csudálatos Mary). A mesevilág és a való
világ egymásra úsztatásából (Baum:
Óz). – Mindezek a világsikerek eltörpülnek a HP-diadal
mellett, és álhírügynökségi jelentések
szerint most már Andersen szobrának szemébõl
is az irigység bronzkönnyei patakzanak.
HP páratlan triumfálásához kétség
kívül hozzájárult a kezdettõl jelen lévõ
szívós, merész és minõségi PR.
Meg persze a szerencse. (Ilyen szerencse-elemnek tekinthetõ az –
egyébként csupán szórványos – egyházi
tiltakozás. Évszázadok tapasztalata bizonyítja
a papi intelmek példányszámnövelõ hatását.
A katolikus egyház nevezetes 1517-tõl 1965-ig érvényben
volt Indexe akár könyv-világsikerlistaként is
értelmezhetõ.)
Természetesen nem csupán a PR-ról és a
szerencsérõl van szó. Hiszen a könyv (noha a
tébolyító reklámkampány már-már
elfedi a tényt) jó. Lendületes, fordulatos, magával
ragadja, lebilincseli olvasóját. Tehetséges író
mûve, olyasvalakié, aki alaposan jártas a mese, a mítosz,
a mágia irodalmában és bõségesen merít
olvasmányaiból. Ez nem bûn, hanem lelemény.
Bertolt Brecht egész életmûve egyetlen vége-hossza
nincs plágium. Csak hát egy zseni kezén a másoktól
csent motívum más minõségbe emelkedik. Rowling
asszony nem zseni. Viszont kiváló érzékkel
gyúrja egybe a különbözõ helyekrõl
ismerõs motívumokat, és alkot belõlük
majdnem egységes egészet. A regényfolyam elsõ
kötetét szigorúan követõ film egyik jelenetében
a kelta mítoszokból fölfeketéllõ Sötét
Nagyúr a középkor mondáiból elõfehérlõ
unikornis vérét szívja, hogy visszanyerje erejét,
amikor egy a görög mitológiából odaszökkent
jólelkû kentaur elûzi. A kentaur neve: Firenze. A jelenet
nevezhetõ zavarosnak. Vagy posztmodernnek. Összhatását
tekintve olyan, mint amikor a hatéves kisfiú támadásra
vezeti a szõnyegen elegyes ólom- és mûanyagkatona
seregét, melyben együtt rohamoznak a lándzsás
indiánok, a napóleoni gárdisták, az amerikai
GI Joe-k és a 48-as honvédek. Nem látja köztük
a különbséget, hiszen harcosok valamennyien és
„mind régen voltak”. És a maga módján persze
igaza van. Csak a felnõtt tudálékosság szeretné
szétválasztani a medvebõrkucsmásokat a csákósoktól,
a tomahawkosokat a géppisztolyosoktól.
Rowling asszony nem tudálékoskodik. Leleményeinek
többsége ebbõl az ügyes összegyúrásból
fakad. A varázslók sportja, a kviddics, a kosárlabda,
a baseball és a ló helyett seprûnyélen abszolvált
lovaspóló keveréke. A történet majd’ minden
elemének meglelhetõ az elõképe. Bolyhoskában,
a bölcsek kövét õrzõ háromfejû
kutyában éppoly könnyû ráismerni a Hádész
kapuját vigyázó Kerberoszra, mint az iskola fõmágusának,
Dumbledore professzornak alakjában Merlinre, minden varázslók
õsapjára. A kis Harry árvagyerek-életének
nyomorúságában Twist Olivér sorsa dereng. A
könyv minden motívuma „valahonnan ismerõs”.
A legfontosabb találmány azonban a történetmesélés
módja. A sebesség. Hogy minden bekezdésben történik
valami. A történet olyan intenzitással pereg, amit a
mai, klipeken, reklámokon, akciófilmeken szocializálódott
gyerekközönség megkíván. Az író
pontosan tisztában van azzal, hogy mekkora szakadék tátong
a felnõtt generáció és a tévékészülékek
elõtt cseperedõk agyberendezkedése közt. A HP
ebben az értelemben a klipvilágkép foglalata – az
írott kultúra eszköztárával imitálja
a klipvilág hatásmechanizmusait. Láthatólag
eredményesen.
Ám mi történik, ha ebbõl a regénybõl
film készül? A játék megfordul. Klip-epikából
klippentett klip? Nem. Egyszerûen csak egy közepes játékfilm.
Rowling asszony a hírek szerint két feltételt
szabott producerének.
1. A kurrens amerikai sztárok helyett az angol színészvilág
élvonala szerepeljen a filmben. Igaza volt.
2. A forgatókönyv pontosan kövesse a regényfolyam
elsõ kötetének eseményeit. Nem volt igaza.
A két és fél órás film néhol
vontatott. Noha a szereplõgárda – felnõtt és
gyerek egyaránt – remek alakítást nyújt, a
szerzõi követelmény betartásának egyik
kétes eredménye, hogy bizonyos alapinformációk
hiányoznak. A nézõ nem szerez tudomást arról,
amit a regényfolyam alkotója a harmadik vagy a negyedik kötetben
talán elmagyaráz, ám az elsõben nem. Márpedig
a film szigorúan az elsõ kötethez ragaszkodik. Így
azután – noha a special effects-parádé igazán
szemrevaló – nem tudjuk meg, mivégre az egész. Mi
történt Harry szüleivel? Ha a gyerek varázsló,
miért viszik bölcs tanárai nagynénje családjába,
ahol félig-meddig cselédként tartják? Miért
kell szenvednie? Miért épp 11 évesen viszik a varázslóiskolába?
Most már eleget szenvedett? Mi a viszonya a varázslók
birodalmának a hétköznapok világához?
Varázslónak születni kell? Vagyis semmit sem kell tenni
azért, hogy valaki azzá lehessen? De ha HP annak született,
mire való az iskola? Minden eleve elrendeltetett? Aki nem varázsló,
az mind mugli? Vagyis degenerált, gonosz, primitív bunkó
– hiszen a filmben csak ilyet látunk? – Csupán ez a néhány
kérdés marad megválaszolatlan. A többi rendben.
Látványos mesefilmmel van dolgunk, mely – ha alapjai
nem volnának olyan ingoványosak – akár le is nyûgözhetne.
Nem jobban, mint a számítógépes technika eluralkodása
óta ravasznál ravaszabb trükkökkel sorozatgyártott
más mesefilmek. Épp annyira.
Mindez persze nem számít. HP tovább menetel.
Sejtelmem sincs, kinek a tanácsát fogadja meg Rowling
asszony azt illetõen, hogy a következõ film(ek)ben mennyire
ragaszkodjék saját alapanyagához. Nem tudom, mennyire
respektálja saját teremtményeit. De Roxfort vezetõ
professzorának szavára talán hallgat. És a
tudós iskolaigazgató talán ezt írná
a „HP-jelenségnek” titulált tünet-együttes aljára:
Regény: 4/5 Film: 3/4 PR: 5*
Nem rossz, de azért van mit javítani.
A második film elõtt jelentkezzen konzultációra
a tanáriban.
Albus Dumbledore
okleveles fõmágus
Harry Potter és a Bölcsek Köve (Harry Potter
and the Sorcerer’s Stone) – amerikai, 2001. Rendezte: Chris Columbus. Írta:
J. K. Rowling regényébõl Steven Kloves. Kép:
John Seale. Zene: John Williams. Látvány: Stuart Craig. Szereplõk:
Daniel Radcliffe (Harry Potter), Rupert Grint (Ron), Emma Watson (Hermione),
Richard Harris (Dumbledore), Maggie Smith (McGalagony), Robbie Coltrane
(Hagrid). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom.
Szinkronizált. 143 perc.
|