Amélie csodálatos élete
Városfogócska
Bori Erzsébet
Jeunet filmjének két fõszereplõje van:
Amélie és Párizs.
Amélie Poulain élete nagyjából ugyanolyan,
mint az enyém, a tiéd, a miénk meg a többieké.
Ha akarom, gyönyörû és fordulatos, csupa sejtelem
és nagy ígéret. Ha úgy tetszik, dög unalmas
és tök érdektelen, amit kár is végigcsinálni,
hogy a végignézésérõl már ne
is beszéljünk.
Mert mit lehet kihozni egy tõrõlmetszett petite-bourgeoise
családból, egy kertitörpébõl, egy pincérnõi
állásból, egy sor elrontott automata fényképbõl,
amit alig is lehet megkülönböztetni a sikerülttõl?
Mi keltheti fel a figyelmet egy hipochonder trafikosnõ, egy húsz
éve otthagyott házmester vagy egy sokat megélt bisztrótulajdonos
hölgy iránt?
A helyes válasz természetesen a mozi és ragozott
alakjai. Egy „de szép az élet” mûfajú mozi,
s ez esetben a zsáner egyszerre fedi le a film tartalmát
és formáját.
Jean-Pierre Jeunet eddigi, számontartásra érdemes
munkásságát Marc Caróval párban követte
el, mígnem – a Delicatessen és Az elveszett gyerekek városa
után – levált rendezõtársáról
és szólókarrierrel próbálkozott, elsõ
lépésben hollywoodi bérmunkával (Alien 4).
Most pedig elérkezettnek látta az idõt, hogy visszatérjen
az óceán innensõ partján hagyott francia konyhába
és a hozzá csatlakozó, jól ellátott
spájzba. Ha Jeunet odahaza fõz, nem kell a szomszédba
mennie alapanyagért, fûszerekért, receptkönyvért.
Az Amélie csodálatos életének két
fõszereplõje van: a hõsnõ maga – egy újabb
tüneményes kis barna (Audrey Tautou), akikbõl, úgy
tûnik, kimeríthetetlen készletek vannak Galliában
– és maga Párizs. Láttunk már ezer ibuszos
filmet a híres városról, úgy bennszülöttek,
mint lelkes külhoniak rendezésében, sõt arra
is akad nem egy példa, hogy lehet ezt (a párizsi filmet)
nagyon jól is csinálni. Én Rohmerre esküszöm,
de meg kell hagyni, Jeunet is ügyesen keveri a színt. Mellõzi
az ordas turista látványosságokat, hátat fordít
az Eiffel-toronynak és beveszi magát a Montmartre negyedbe.
Itt helyi lakosnak álcázva magát, ki otthonosan mozog
a lakás (kicsi bérlakás, fönt az ötödiken),
munkahely (tipikus párizsi kávéház), a piac,
a metró, a pályaudvar (Gare du Nord) és a csatorna
(Saint Martin) között, de nem feledkezik meg azokról sem,
akik egy bankrablásszerû, buszonalvós társasútnál
messzebbre hatoltak már Párizsban, vagy ismerik az idevágó
mozgóképeket.
Már most, ami a mûvet illeti, az a már említett
„szép az élet”-tematikán túl komédia,
románc, tündérmese és – élõ szereplõket
animáló – rajzfilm, sok zenés klippel. Egymást
érik a vizuális és dramaturgiai ötletek, olyannyira,
hogy a nézõ egy idõ után elpilled, és
azt kívánja, bár ne laknának olyan sokan abban
a bérházban, akikkel folyton történik valami,
bár megelégelné már Amélie a szõrös
szívû zöldséges szívatását,
bár térne már vissza a kertitörpe világkörüli
útjáról, bár összekapná végre
magát az élhetetlen szerelmest adó Mathieu Kassovitz,
levágva egy-két-három kanyart a találkozáshoz
vezetõ hosszú és módfelett kacskaringós
útból. Ha azonban sikerül leküzdenünk a film
fele, kétharmada táján mutatkozó lankadást,
egészen felvillanyozva keveredhetünk ki a moziból. Az
Amélie pörgõsen, jó humorúan, lazán
francia vagy franciásan üde, szókimondó és
kispályás, mit sem akar tudni a nemzeti filmgyártás
identitásproblémákkal vívódó,
a nagy hollywoodi gólemmel élethalálharcoló
vonulatáról.
Azt meg ki merné tagadni, hogy nekünk is jól jön
két óra kacsázás a Saint Martin-csatorna partján
ebben a bús, talibántos világban?
Amélie csodálatos élete (Le fableux destin
d’Amélie Poulain) – francia, 2000. Rendezte: Jean-Pierre Jeunet.
Írta: Guillaume Laurant és Jean-Pierre Jeunet. Kép:
Bruno Delbonnel. Zene: Yann Tiersen. Szereplõk: Audrey Tautou (Amélie
Poulain), Mathieu Kassovitz (Nino Quincampoix), Dominique Pinon (Joseph),
Isabelle Nanty (Gorgette), Rufus (Amélie apja), Urbain Cancellier
(A fûszeres), Arthus de Penguern (Hipolito), Yolande Moreau (A
házmesternõ). Gyártó: Victoire / Tapioca /
France 3. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 120 perc.
|