Vízcseppek a forró kövön
Franz Meister keserû könnyei
Györffy Miklós
Ozon-film Fassbinder korai darabjából.
François Ozon 34 éves francia filmrendezõ. Feltûnést
keltõ, provokatív rövidfilmek után három
év alatt négy nagyjátékfilmet rendezett, közülük
az elsõt, a Szappanoperettet az 1999-es Titanic-fesztiválon
mutatták be nálunk, A homok alattot a 2001-es Titanicon.
Ez manapság, mint megjegyezték róla, „hihetetlen tempónak”
számít. Kétségtelenül az is, és
bár a filmrendezés nem lóverseny, azért errõl
eszünkbe juthat, hogy a pályáját 24 éves
korában kezdõ Fassbinder 34 éves korában már
a harmincvalahányadik filmjénél tartott. Fassbindert
és legendáját Ozonnal kapcsolatban persze most inkább
az 1999-ben készült Vízcseppek a forró kövön
juttatja eszünkbe, a francia rendezõ ugyanis ezt a harmadik
filmjét Fassbinder azonos címû színmûve
alapján rendezte.
Fassbinder 19 éves korában (tehát 1964-ben!) írt
egy darabot, amelyet soha nem adtak elõ életében,
még a müncheni antiteater általa alapította társulatának
színrevitelében sem; amely egyetlen késõbbi
filmjének sem szolgált alapjául; és nyomtatásban
sem jelent meg, csak Fassbinder halála után, 1985-ben, más
ki- és elõadatlan darabokkal együtt posztumusz kiadásban.
Ez a darab ugyanakkor – nyilván Ozont is elképesztõ
és megragadó módon – szinte mindent magába
foglal már, ami a késõbbi Fassbinder-életmû
problematikáját alkotja. A maga nyers közvetlenségében,
pimasz nyíltságában, „ajtóstul-a-házba-rontásával”
olyan, mint egy paródiába hajló Fassbinder-kivonat.
A Tropfen auf heiße Steine (tehát nem Vízcseppek
a forró kövön, hanem forró kövekre) címû
színmû, amelyet a 19 éves Fassbinder minden bizonnyal
néhány nap alatt firkantott le, egy homoszexuális
párról szól, egy fiatal fiú és egy idõsebb
férfi kapcsolatáról, amely késõbb, a
szerzõ által „ál-tragikus vég”-nek nevezett
befejezésben, kiegészül két nõ szerepével.
Léopold Bluhm, ez a kissé kétes, de a hatvanas évek
Nyugat-Németországában azért tûrhetõen
boldoguló, középkorú üzletember elcsábítja
az ifjú és homoszexuális hajlamait még alig
ismerõ Franz Meistert, együttélésük azonban,
mint egy banális házasság, nemsokára válságba
jut. Mindketten a maguk javára zsákmányolják
ki a másik érzelmeit, és ez a dominancia állandó,
egyre nehezebben tûrhetõ váltakozásához
vezet. Végül a két férfi két korábbi
nõkapcsolata polarizálja a helyzetet: míg az önzõ
és romlott Léopold a maga és Franz korábbi
szeretõjét egyaránt saját élvhajhászásának
szolgálatába állítja, csalódottságában
az ártatlan és romlatlan ifjú Franz megmérgezi
magát. Miközben õ holtan terül el a padlón,
a többiek, a darab már kimondatlan jövõ idejében,
lélektelen orgiának adják át magukat.
A melodramatikus képlet nagyon is ismerõs olyan filmekbõl,
mint A dögvész istenei, a Petra von Kant keserû könnyei,
A szabadság ököljoga vagy az Amikor 13 újhold van
egy évben. Fassbinder egyszerre ábrázolja magát
a kizsákmányoló és a kizsákmányolt
szeretõ szerepében. A Vízcseppek a forró kövön
címû, egyfelõl kamaszosan naiv, másfelõl
dörzsölten rutinos darabban mindenesetre figyelemreméltó,
hogy IV. felvonásában (hol vannak már manapság
négy felvonásos darabok?!), amelyben benyomulnak a színre
a nõk, a melodráma egyszeriben abszurd módon parodisztikus
(„ál-tragikus”) színezetet ölt. Határozottan
érzelmes elõzmények után ekkorra Franz önsajnálata
és öngyilkossága groteszk üzemzavarrá válik.
Míg Léopold volt szeretõje, Vera kihívná
a rendõrséget, maga Léopold azt mondja neki: „Csak
vetkõzz le, feküdj Anna mellé az ágyba, igazán
elbûvölõ lány, én gyorsan megmosom a fogam,
aztán jövök.” Mire Vera: „O ja.” Így végzõdik
a darab.
Ozon híven követi Fassbinder szövegét. Az elsõ
három felvonást szinte szó szerint mondja fel stilizálón
statikus képekben, többnyire közeliekben. Még a
hatvanas évekhez is ragaszkodik: a mindvégig egyazon lakásban
játszódó film lakberendezési és öltözködési
(trapéznadrág!) külsõségekben tüntetõen
idézi a hatvanas évek NSZK-ját és a korai Fassbinder-filmek
helyszíneit. A jelenetek idõbeli folyamatosságát
szerencsés kézzel aprózza fel narratív történéssorrá.
A IV. felvonás bizarr kvartettjéhez érve a film
egyszeriben mintha célhoz ért volna, lelassul a szövegkönyv
menetéhez képest, hozzá is tesz Fassbinder jelenetéhez,
ugyanakkor felemásabb nála. Míg Fassbindernél
fokozatosan eltávolodunk Léopold és Franz szerelmének
érzelmi tétjétõl, és Franz öngyilkossága
nem kevésbé abszurd és elnagyolt, mint a többiek
viselkedése, Ozonnál a képek vizuális sugallata
érzelmileg szembeállítja Leopold, Vera és Anna
árulását a szép és kifinomult Franz
melodramatikus bukásával. Franz alakjában Ozon mintha
igazságot akarna szolgáltatni a tizenkilenc éves Fassbindernek
(lásd Franz–Biberkopf-alakváltozatait!), ez azonban kevéssé
felel meg a darab koraérett igazságának, miszerint
a szerelem forró közegében minden érzés
elpárolog. Vagyis hogy: „a szerelem hidegebb a halálnál”.
Vízcseppek a forró kövön (Gouttes
d’eau sur pierres brulantes) – francia-japán, 1999. Rendezte és
Rainer Werner Fassbinder mûve nyomán írta: Francois
Ozon. Kép: Jeanne Lapoirie. Szereplõk: Bernard Giraudeau
(Léopold), Malik Zidi (Franz), Ludivine Sagnier (Anna), Anna Thomson
(Véra). Gyártó: Fidélité Production.
Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 90 perc.
|