KÖNYV
A bûnügyi film
A bûn története
Harmat György
Berkes Ildikó és Nemes Károly könyve a
legnépszerûbb mûfajról.
Mint gondolati konstrukció, mint összefoglaló a bûnügyi
film mûfajáról, mint filmtörténeti áttekintés
megállja a helyét Berkes Ildikó és Nemes Károly
munkája, ám megírt és megjelent mûként,
az érdeklõdõ kezébe kerülõ könyvként,
olvasmányként ezer sebbõl vérzik.
Helyes és „olvasóbarát” döntés volt
például – különösen olyan imponálóan
átfogó, alapos filmtörténeti ismeretekkel bíró
tudósok esetében, mint A bûnügyi film szerzõi
– némi elméleti alapvetés után magukra az alkotásokra
„bízni” a mûfaj körülhatárolásának
nehéz feladatát, a némafilmes kezdetektõl napjainkig
terjedõ idõszak egyes darabjaiban megragadni a krimifilm
kialakulását, jellemzõit, fejlõdését,
változásait. A megvalósítás azonban
több mint ellentmondásos.
Másfélszáz film rengeteg figurájának
– a mûfajból adódóan – szövevényes
cselekményének többségében részletes,
mechanikus leírása az olvashatatlanságig fárasztó.
(Még annak is, aki látta a filmes „példatár”
nem csekély részét.) A filmismertetések szerény
becslésem szerint is a kötetnek legkevesebb a felét
teszik ki, így a befogadást alaposan megnehezítik.
Itt bizony csak a rögös út lett volna járható:
a „kötelezõ”, majd’ mindig egyforma történetfelmondás
helyett az egyes filmekhez illõ sajátos formák megtalálása,
a gondolatmenet szempontjából jelentõs momentumok
kiemelése, a rövidítés.
A szerzõk mintha úgy vélnék: mivel a cselekmény
a filmek formai oldalához tartozik, nem pedig a tartalmihoz, elmesélésük
automatikusan formaelemzéssé válik. Miután
ez nem következik be, az olvasónak az az érzése,
hogy A bûnügyi film – a bevezetõjében deklaráltakkal
ellentétben – a kelleténél kevesebb figyelmet szentel
a formának, a szerkesztésnek, az eszközöknek. A
kötet legizgalmasabb részei azok, amelyekben a formai vonatkozásokat
nem kihüvelyezni kell a leírások sorából,
hanem azok expressis verbis megfogalmazásra kerülnek: ilyen
Hitchcock A kötél címû alkotásának
példaszerû analízise vagy az Aki legyõzte Al
Caponét gyerekkocsi-jelenete kapcsán tett jó néhány
megfigyelés.
Mint már láttuk, a formaprobléma nemcsak az írás
tárgyával, hanem magával az írással
kapcsolatban is felvethetõ. Nagyigényûen teljes a nemzeti
filmgyártások „krimiszempontú” számbavétele
(legfeljebb a John Woo és Wong Kar-wai fémjelezte hongkongi
„fekete film” hiányzik), dicséretesen széles körû
a mûfaj átalakulásainak beillesztése a történelmi-társadalmi
folyamatokba (még ha zavaróak is a túl direkt hozzárendelések:
a Hágai Bíróságé és Pinocheté
A tigris csókja címû filmhez stb.). Az írás
minõsége azonban nem harmonizál a tartalmi igényességgel.
A stílus többnyire nehézkes, nem mindig alkalmazkodik
a magyar nyelv szabályaihoz, sajnos nem ritkák az efféle
mondatok: „Tragikus hõssé nyilvánítás
viszont a kellõ jelentékenység hiánya miatt
nem lehetséges, még ha a bukás-pusztulás meg
is hozza a közönség érdekének való
megfelelését.”
Ezzel szemben a tárgyi tévedésre mindössze
egyetlenre bukkantam (Stanislaw Mikulski nem Kloss kapitány után
játszotta el az Egy taxisofõr halála egyik fõszerepét,
hanem elõtte), a helyesírási hibáknak, névelírásoknak,
tévesztéseknek, sajtóhibáknak azonban se szeri,
se száma, szinte minden oldalra jut belõlük. Felsorolásuk
jóval meghaladná jelen recenzió terjedelmét,
így csak mutatóba néhány: Dillinger helyett
Dilinger olvasható, Reagan helyett Reagen, Hosszú álom
helyett A rossz álom, expozíció helyett expedíció,
A gyûlölet 1994-ben készült, nem pedig 1964-ben
(a 174. oldalon rosszul jelent meg, a 246.-on már jól). Miután
az impresszumban nem szerepel sem a szerkesztõ (volt?), sem a lektor
(volt?), sem a korrektor (volt?) neve, csupán a kiadói cégtulajdonosé,
bírálatomat az vegye magára, akit illet.
A bûnügyi film ezzel a – hibásan megjelent – mondattal
búcsúzik tõlünk: „S akkor már elérte
a célját.” (Mármint a könyv. Mármint „elérte”.)
Ha nem figyelmeztetnének lépten-nyomon a szûkebb és
tágabb értelemben vett „formahibák”, biztos lennék
benne, hogy elérte. Így vannak kétségeim.
Uránusz Kiadó, 2001.
|