Chico
Balkáni anzix
Hirsch Tibor
Hol talál magára a világforradalmár,
ha elzúgtak forradalmai?
Az „egyenes film” nem éppen esztétikai kategória.
Ahogy az „egyenes ember” sem világos megfejtésû morális
képlet. Az „emberi egyenesség” gyanús keveréke
széptani és erkölcstani megfeleléseknek. Az egyenes
ember nem mellékesen becsületes is, de ez nem minden, mert
fontos, hogy ne járjon csapott vállal, szemébe nézzen
felebarátjának.
Ez az egyenes film mindenesetre a szemünkbe néz. Teszi
szó szerint és képletesen: ha Chico, a film narrátor-hõse
megszólal, átható tekintetét valóságosan
is a nézõre szegezi, egyenesen szól, kevés
szóval mondja, amit gondol, vagy amit régebbi gondolatairól
gondol ma. Ezt az „új gondolatok régi gondolataimról”
paradoxont egyébként nem hangsúlyozza túl:
egyenes ember nem barátja a szójátékoknak.
Az egyenes film nem csak egyenes narrátorán keresztül
egyenes, de saját jogán is. Mindenek elõtt: egyetlen
képe sem pislog sunyi-mód: ha fegyvert és vitézt
mutat, ha nyomorúságot, ha reményt, ha lelkesedést
(és leginkább ezeket mutatja) akkor az annyi, amennyit látunk.
Az is lehet, hogy az egyenes filmben az egyenességnek köze
volna a fontos filmnyelvi-filmtörténeti fogalom, a „cinema
direct” szókapcsolat második tagjához, a direktséghez,
a közvetlenséghez. Ezen kívül különösen
kötõdne a kelet-európai rendszerváltások
körüli másfél évtizedhez, amelyben csak
úgy sorjáztak felemelõ és provokáló
pillanatok. Ezekrõl akkor, ott és elõször mozgósító
erejû híradó-képekkel kellett szólni,
a híradó-képeket másodjára hitelesen
kommentálni, harmadjára pedig megmutatni, hogy dokumentum
és tanúskodás: így együtt, egy történet.
Ez utóbbi már Fekete Ibolya külön rá
jellemzõ optimista receptje, már-már mûfajteremtõ
kísérlete a korszak filmes ábrázolásához.
Hogy tudniillik, igenis vannak történetek a térség
rendszerváltásainak történelmében. És
hogy ezeket a történeteket a dokumentum+kommentár+mese
háromszorosan is „direkt” nyelvén (vagyis keményen
a nézõ szemébe nézve) el is lehet mesélni.
A Chico egyébként is az a ritka film, amelyre értelmes
a kérdés: mirõl szól? Egy ember szeretne hazatalálni.
Az életrajzi filmek már csak ilyenek, ilyen egyszerûek,
amennyiben boldog gyerekkorral kezdõdnek és a visszatalálás
stációival folytatódnak.
A mese egésze aszerint tagolódik rész-történetekre,
mikor, mire hiszi hõsünk, hogy már hazaérkezett,
és azután miképpen csalódik. Otthon van, úgy
képzeli, amikor chilei kommunista emigráns-család
gyermekeként egy kommunista ország fogadja be, mely nem mellékesen
apja szülõhazája, Magyarország. Aztán
kiderül, a Kádár-rendszer nem igazi otthon, de nem azért,
mert diktatúra, hanem mert diktatúrának – ahogy ez
szakszerû jelzõként utólag hozzá is ragadt
– túl puha. Illetlenség belekérdezni ezen a ponton
egy egyenes ember – akkori egyenes kamasz – szigorú értékítéletébe.
Mit jelentett volna számára a puha ellentéte, vagyis
egy kemény kommunizmus – melyben õ és édesapja
otthon van? Nyilván nem fekete autókat és bõrkabátos
utasait, ahogy a polgár ajtaján dörömbölnek
az éjszakában. Hogy Szabadnép-félórákat
sem jelentett volna, az nem biztos. Persze csakis a szabad nép spontán
akaratából. A filmben a kemény diktatúra ellentéte
– képileg legalábbis – meg van nevezve: Trabantok és
Wartburgok kékes füstjében pesti járókelõk
futnak a pesti aszfalton gulyáskommunizmusra méretezett álmaik
után. Chicónak nyilván már emigráns
kisgyermekként sem volt könnyû megérteni, hogy
mi, bennszülöttek erre vagyunk büszkék. Mondjuk,
hogy nincs olyan dalos kedvünk, mint a kubaiaknak. Hogy tekintetünk
még a ritka május elsejei plakátokon sem olyan acélos.
Hogy nálunk viszonylag ritka a díszszemle, viszonylag gyakori
a magán-Mercédesz és a hollywoodi filmek bemutatója.
Hõsünk mindenesetre nem érkezhetett haza soha Magyarországra,
az eszmébõl protokollá silányult államideológia
vidám barakkjába. Megcélozta hát a következõ
menedéket, a katonaságot. Ahol szolgálják és
védik, talán az eszmét is ott veszik komolyan. Ebben
is téved. Ha van számára otthonosság a seregben
– otthonosság és egyenesség – az a professzionizmus
szinonimája. Én is értem a szakmát, te is,
és amikor egymásra lövünk, mintha egymás
szemébe néznénk. Ez azért kevés a hazaérkezéshez.
Ahogy fogy a hit az eszmében, a viszonylag fiatal kísértetek,
Marx és Guevara helyett már csak az ezer éves lovagi
galantéria sugallja a szabályokat: „civilt nem gyilkolunk.”
A következõ hazatérési kísérlet
az otthonos hité. Otthonos hit kettõ is van: a kereszténység
anyai ágon, jezsuita paptanárok közvetítésével,
és az apai nagyszülõk zsidó vallása. A
két vallás közös déja vu-helyszíne
Jeruzsálem. Otthonra lehetne lelni itt, mondjuk szerzetesként
egy kolostorban, egyesítve az eszme tiszteletét, a katonás
fegyelmet, az örök keresés megszokott állapotát,
és nem mellékesen a lovagias humanizmust. Ám Chicóból
nem szerzetes, hanem újságíró-haditudósító
lesz. Így vetõdik el egy másik otthonos helyre, Albániába.
Az itteni – otthonosan szegény – emberek ott már túl
vannak a kommunizmuson, de ettõl még az idegen ugyanúgy
vívhatja ki tiszteletüket, ahogy a hõsünk által
megvetett kádári puha diktatúrában volt szokás:
talmi gazdagsággal és a privilegizáltak külön-szabadságával.
Chico elmeséli azt a pillanatot, amikor világútlevelét
megvillantva átsétál a görög-albán
határon, világvalutájáért föltankol
étellel-itallal, majd visszasétál, megvendégeli
albán kísérõit és a határ túloldaláról
a színes nyugati világra kukucskáló kiskatonákat.
Aki egy másik világba született, – ahogy Chico is –
annak ebben a kalandban a hirtelen születõ férfi-barátság
az otthonos. A kelet-európai kispolgár-nézõnek
ugyanez a papírok és pecsétek játéka.
Egy embertársunk, látszólag olyan, mint mi, átmegy
egy folyosón, átlép egy sorompón, és
egy másik világ üzenetét hozza. Hegyeshalom,
Ferihegy-tranzit, Friedrichstrasse, S-Bahn állomás, mondjuk
1980-ból. Chicónak, tízegynéhány évvel
késõbb az albán-görög határ nem déja
vu-élmény. Nekünk volna az, szegény, sóvárgó
albánok helyébe képzelve magunkat. Tudnánk,
egy üveg Metaxa ára egyhavi fizetésünk.
Chico ide persze nem érkezhet haza, de lassan érteni
kezdjük az emlékszilánkok logikáját: valahol
erre kell lennie az otthonának, a majdnem-kívülállás
és majdnem-testvériség határvidékein.
Éppenséggel hívhatják ezt a helyet a háborúzó
Horvátországnak is. Hogy mi a közös benne és
Dél-Amerikában? Lassan, emlék-szilánkonként,
fokozatosan derül ki. Nyilván közös a hit, a sok
vér, az egyenesség. És az a nem elhanyagolható
apróság, amit narrátorunk ki is mond. Horvátországban,
akár Chilében vagy Bolíviában, az emberek megérintik
egymást. Átkarolnak, ölelnek, vállon lapogatnak.
Egyenes és szenvedélyes népek. A nézõ
itt megint kísértést érez, hogy túl
bölcs legyen. Talán mert Chicónál több sztereotípiát
látott és hallott a térség egyenes és
férfias váll-lapogatóiról, tüzes magyaroktól,
magukat halálba inni, szeretni, játszani képes lengyelekrõl,
oroszokról, és akkor még nem is említettük
magát az ellenséget, a maga alig félévtizedes
nemzetközileg hitelesített imázsával, ahogy a
rendezõ-kolléga, Kusturica mutatja. Ha valakiket, hát
a szerbeket igazán az ölés és ölelés,
egyenes tekintet és testi érintés kiválasztottjaiként
sikerült mozgókép által hitelesíteni;
ebben a kérdésben még a hágai bíróság
sem adna ki cáfolatot.
Valószínûleg Chico sem tiltakozna. A Balkán
keresztben-hosszában férfinak való, akárcsak
Dél-Amerika. Kínos, hogy éppen nemzetállamok
születnek benne, de hát zsarnokság ellenében
születnek, és Chico számára a zsarnokság
az igazi fogódzó. Ahol zsarnok van, ott igazság is
van, igaza van annak, aki a zsarnok ellen harcol. Chico, aki középkorúvá
érve elveszítette hazatérési illúzióit,
nem keresi többé az eszmét, a vallást, a kizsákmányoltak
szolidaritását. Viszont hihet még sok-sok lokális
és pillanatnyi igazságban, amit mindig megérez a kóborlovag,
és mindig a jó oldalra áll.
A film azt a történetet, melybõl a jó és
rossz oldal viszonylagossága is kiderülne, már nem meséli
el. Amikor elkészült, még nem robbantottak felhõkarcolókat
rész-igazságok gyûlöletes, mindazonáltal
egyenes tekintetû harcosai, vagyis a fegyveres férfinek, aki
végzetét követve a világban újra és
újra ügyet keres, a mostaninál nagyobb volt a respektusa.
Ma úgy tudjuk, éppen történelmi pillanat után
vagyunk, és a történelmi pillanat a Chico esetében
eléggé szerencsétlenül, az utolsó vágás
és a bemutató közé ékelõdik. Nincs
bizonyíték persze, hogy narrátorunk bármit
is más logika szerint kapcsolna össze, ha szeptember 11. után
kezd emlékezni. Az egyenes ember a maga aktuális igazságát
nem hagyja relativizálni a zavaros világtörténelem
által. Akkor és ott a horvátoknak volt igazuk, akkor
és ott a világforradalmároknak. Chico holnap is hûséges
azokhoz, akiknek ma igazuk van.
És mégis, a film foglalata mintha még ennyi otthonosságot
sem engedélyezne, egy tetszés szerinti nép és
eszme iránti rokonszenv bizonyosságát. De ez már
nem Chico önértelmezése, inkább a rendezõnõ
képei, ahogy az önértelmezést értelmezik.
A film foglalatán belül ugyanis eszmék és népek
vannak, a foglalatban – a film elején és végén
– csak emberek. Emberi élet és halál. Akármilyen
eszme csillaga alatt, akármilyen népi háború
közben összetalálkozhat két barát, és
akkor ez a találkozás röpke hazatérés.
Aztán elszakadnak, meghal az egyik, marad megint a magány
és az eszmék, lehet vándorolni a következõ
menedékig. Apa-fiú kapcsolat, barátság, bajtársi
összetartozás: ezeket zárja körül a történelem.
Megannyi ostromlott Vukovár. Az élet arról szól,
ahogy elesik valamennyi.
Ez volna Chico meséje. Emlékezzünk: nem is az elsõ
kóborlovag-mese a magyar filmtörténetben. Volt egy Fiala
õrnagyunk és egy Bódy Gáborunk, aki Amerikai
anzix címû filmje elején Pilinszkyt idézte:
„el kell indulni minden úton…” Fáradtabb, cinikusabb közelítéssel:
bele kell keveredni mindenbe, ahol rész-igazság fénylik,
és ahol barátot lehet találni, s aztán el lehet
veszíteni. A kóborlovagság, mint kelet-európai
és dél-amerikai életforma.
Fekete Ibolya története viszont nem Bódy Gáboré.
Nem is Chicóé. Filmje, ha nem eszmék és népek
harcát mutatja dokumentum-képeken, hanem barátok elvesztését
a fikciós sávban, akkor egy arcot mutat. Egy embert, aki
élt és mesél. Tekintete egyenes, spanyolosan ropogtatja
az r-eket. Túlélõ ember mesél, még élõ
barátjának.
Akihez szólnak, már elfáradt. Aki szól,
fáradhatatlan.
Chico – magyar, 2001. Rendezte és írta: Fekete
Ibolya. Kép: Jancsó Nyika, Erdély Mátyás,
Antonio Farias. Díszlet: Mladen Ozbolt. Jelmez: Zámbó
Gyula, Snjezana Skrinjarié. Vágó: Kornis Anna. Hang:
Juhász Róbert. Producer: Dettre Gábor. Szereplõk:
Eduardo Rózsa Flores (Chico), Bodrogi Gyula, Sergio Hernandez. Gyártó:
Hunnia Filmstúdió / ZDF-ARTE / Maxima Film / Roos Film. Támogató:
MMKA, NKA, MTFA, Duna TV, tv2. Forgalmazó: Budapest Film. 110 perc.
|