A gyûrûk ura
Démonok és hobbitok Kömlõdi Ferenc Három Gyûrû ragyogjon a tünde-királyok kezén,
Peter Jackson kemény fába vágta a fejszéjét:
a korábban filmre-vihetetlennek vélt J. R. R. Tolkien-matériát,
A gyûrûk urát vitte filmre. Még meghökkentõbb,
hogy sikerrel tette: nincs keserû szájízünk, nem
hangoztatjuk unos-untalan a regény elsõbbségét,
felsõbbségét. (1978-ban Ralph Bakshi, az ismert animációsfilm-rendezõ
is megbirkózott a feladattal: munkájára, inkább
nagyra törõ torzóként, semmint az alapmû
lényegét megragadó és hûen interpretáló
alkotásra emlékeznek az annalesek.)
* John Ronald Reuer Tolkien (1892–1973) nyelvtudósként indult,
az óangolba és az Arthur király mondakörbe temetkezett
bele. Közben pedig – eleinte csak sajátmaga és szûkebb
környezete szórakoztatására – kitalált
tízezer évnyi fiktív történelmet, földrajzot,
népeket, nyelveket, írásokat. A Szilmarilokban a világ
teremtésével kezdte, a legõsibb lények, az
elfek (tündék) ártatlan gyermekkorával az akkor
még Beleriandnak hívott Középföldén,
az istenek hívószavára történõ
elvándorlásukkal a Halhatatlan Birodalomba. De már
az idõ tájt is súlyos és sötét
háborúk dúltak, Morgoth, a lázadó, s
a hatalmat minden másnál jobban vágyó istenség
akaratából. Õ mérgezte meg az õsszépséget,
õ szította a viszályt a tündék és
az istenek között, õ rabolta el Feanor, a legfõbb
kovács drágaköveit, a szilmarilokat. Hogy visszaszerezzék
azokat, Feanor és a tündék többsége az önkéntes
számûzetést, és a Halhatatlan Birodalom urainak
haragját választva visszatértek Középföldére,
majd reménytelen harcot indítottak Morgoth ellen, akinek
Szauron, A gyûrûk urának Sötét Hatalma csak
szolgája volt. Ekkoriban léptek színre a halandó
emberek is, belekeveredve a tündék és a démoni
erõk gyilkos háborújába. Végül
az istenek megszánták a számûzötteket,
és hathatós segítségükkel megdöntötték
Morgoth birodalmát. Nagy árat fizettek érte: szinte
egész Középföldét víz temette maga
alá, a legtöbb tünde herceget megölték, túlélõnek
és a hõsi múlt mementójának az egyetlen
Galadriel úrnõ maradt. Ekként zárult az Elsõ
Kor, s, bár gyõztek az Igazak, a gonosz feletti diadal csak
intermezzónak minõsült, hiszen Szauron is átvészelte
a bukást. A tündék pedig fokozatosan eltávoztak
e földrõl, vissza a Halhatatlan Birodalomba, emberekre hagyva
terepet és hatalmat. A két nép utolsó szövetségét
a Másodkor végén kötötték, a Hatalom
Gyûrûjét, az Egyetlent titokban kikovácsoló,
majd büszkén hordó Szauron ellenében. Ugyan legyõzték,
de a fõ rosszat, magát a Gyûrût nem pusztították
el…
* A történet a hobbitok barátságos Megyéjében,
egy, a környezõ világtól szinte hermetikusan
elzárt, miniatûr Édenben kezdõdik. Minden zöld,
kristálytiszta a víz, ózondús a levegõ,
mintha a sokszor megénekelt Rontatlan Természetben járnánk.
Tolkien az idillt, a technológiát negatív célokra
felhasználó, az életet mesterségesen és
szándékosan megcsúfító Mordorral, Szauron
birodalmával, másrészt az árulóvá
lett mágus, a hajdani Drakula, Christopher Lee által alakított
Szarumán komor fellegvárával ellenpontozza. De a gonoszok
még teremteni se tudnak a Jó nélkül: undorító
és ocsmány szolga-katonáik, az orkok prototípusait,
elfogott tündéket megcsúfítva és szétkínozva
hozták valaha világra. Jackson nem túlozza el az ork-ábrázolást,
nem viszi el a horror felé a mítoszt, a szörnyszülemények
még a hihetõ és elképzelhetõ határain
belül mozognak. Sõt, a tündék se olyan megfoghatatlanul
szépek, mint Tolkien írásaiban. Szépek ugyan,
de ez a szépség még idõhöz (bár
tovatûnõ idõhöz, a hõsi régmúlthoz)
is köthetõ. Középföldérõl korábban
azt állították az önkéntes szakértõk,
hogy nincs anyagi valósága. Jackson rájuk cáfolt
– a legkorszerûbb számítógépes trükk-technika
segítségével megteremtette a hiteles Tolkien-világot.
És persze hús-vér alakokkal is, hiszen filmje hõseinek
többsége, kiváltképp Frodó és Aragorn
drámai jellemfejlõdésen megy keresztül. A szereplõk
nem tézisfigurák, még a nagyon markáns Galadriel
és Arwen se azok. Szarumán hiába ravasz és
agyafúrt, bölcsességét önzõ céljaira
használja fel. Ráadásul nem is sejti, hogy csak eszköz
Szauron kezében. Kisstílû intrikus, semmi több.
Akár a huszadik századi történelem szereplõje
is lehetett volna…
* A gyûrûk ura a Jó és Rossz – mitikusan felnagyított,
de azért még valóság-alapú –háborúja.
Hõsi ének barátságról, hûségrõl,
bátorságról, pokoli próbákat kiálló
szerelemrõl. Tolkien hatalmasan hömpölygõ regényfolyama
azonban nemcsak a szóval, mesével teremtés nagy
– és sikeres -- kísérlete, A gyûrûk ura
legalább annyira a kísértések könyve is:
a Gyûrû kísértéséé. Vagy
inkább a belénk kódolt hatalomvágyé,
nagyravágyásé amely a legnagyszerûbb varázseszközt
is a pusztítás eszközé teszi. A Gyûrû
az ártatlanok ujján is a Gonosz eszköze marad. Tolkien
világában a cél sohasem szentesíti az eszközt.
Gyõz a Jó, de ennek a gyõzelemnek óriási,
tragikus ára van: a világból elillan, örök
idõkre távozik a Szépség, s ami utána
marad, csak silány másolat. Nem költenek többé
tündérmeséket, a tündék hajóra szállnak,
s elvitorláznak a Halhatatlan Birodalom felé. Merlin és
Prospero is velük tart.
A gyûrûk ura – A Gyûrû szövetsége
(Lord of the Rings: The Fellowship of the Ring) – amerikai-új-zélandi,
2001. Rendezte: Peter Jackson. Írta: J.R.R. Tolkien regényébõl
Frances Walsh, Philippa Boyens, Peter Jackson. Kép: Andrew Lesnie,
Zene: Howard Shore, Enya. Szereplõk: Elijah Wood (Frodo Baggins),
Ian McKellen (Gandalf), Viggo Mortensen (Aragorn), Sean Bean (Boromir),
Orlando Bloom (Legolas), Sean Astin (Sam), John-Rhys Davies (Gimli), Christopher
Lee (Saruman), Hugo Weawing (Lord Elrond), Liv Tyler (Arwen), Cate Blanchett
(Galadriel).
|
http://www.filmvilag.hu
|