LÁTTUK MÉG - február
Suzhou folyó
Vanília égbolt
Zoolander, a trendkívüli
Kémjátszma
Az egyetlen
Ellenséges terület
Fiúk az életembõl
Vesszõfutás
Szörny Rt.
A mell és a Hold
Suzhou folyó
Suzhou he – kínai, 2000. Írta és rendezte:
Lou Ye. Kép: Wang Yu. Zene: Jörg Lemberg. Szereplõk:
Zhou Xun (Meimei/Moudan), Jia Hongseng (Mardar), Hua Zhongkai (Lao). Gyártó:
Dream Factory/Essential Film Produktion. Forgalmazó: Budapest Film.
Feliratos. 87 perc.
Sanghaj népes kikötõvárosa több mint
harminc esztendõn át számított a bûnözés
és a filmgyártás központjának Kínában
– nem véletlen, hogy szûk sikátoraiban játszódó
hazai mozidarabok legtöbbször ódivatú gengszterfilmek.
Így hát azon sincs mit csodálkozni, hogy a Nagy Fal
mögött korábban ismeretlen mûfajnak számító
neo-noir sem Pekingben ütötte fel fejét. Amit Los Angeles
jelent a fekete filmnek Máltai sólyomtól Szárnyas
fejvadászig, Alkony sugárúttól Szigorúan
bizalmasig, azt kínálja a lüktetõ, ezerarcú
Sanghaj újszülött zsánerének és a
hatodik generációs rendezõknek, akik neves elõdeiknek
hátat fordítva fõként modern, nagyvárosi
drámákkal célozzák meg a közönséget.
Lou Ye az új nemzedék külföldön kevésbé
ismert tagja, sikereit mindeddig hazai tévéprodukcióinak
köszönhette, köztük egy rendhagyó, tízrészes
sorozattal a fõváros árnyoldalairól (Super
City): második nagyjátékfilmjében rejtélyes
szerelmi háromszög-történetet mesél, amely
ezredvégi noir-köntöse ellenére, karcos melodrámaként
vagy urbánus kísértethistóriaként egyaránt
nézhetõ.
A Suzhou folyót Csang Ji-mou Sanghaji maffia címû,
1995-ös gengszterdrámájával összevetve pontos
képet kaphatunk a pekingi filmakadémia két prominens
rendezõcsoportja közt tátongó generációs
Grand Canyonról: mintha Lou inkább Wong Kar-vai vagy Tsai
Ming-lian magánkurzusain tanult volna filmkészítést.
Szédülést idézõ misztikus alaptörténetét
trükkösen kibontott háromszintû flashbackben, borongós
narrátorhanggal gyónja fülbe; szubjektív kamerája
színtelen, kaotikus mikrokozmoszban kószál; lepusztult
fõhõsei az alvilág határszélén
imbolygó kilátástalan outsiderek, valamint egy vérbeli,
titokzatos femme fatale, akirõl még azt sem tudni, hány
személy valójában. A Suzhou folyó lenyûgözõen
izgalmas randevú egy klasszikus hollywoodi zsáner és
a modern távol-keleti új hullám között,
ahol mindkét fél legjavát nyújtja: sanghaji
asszony a folyóban, bukott angyalkák kínai négynegyedben.
Varró Attila
| vissza az elejére |
Vanília égbolt
Vanilla Sky – amerikai, 2001. Írta és rendezte: Cameron
Crowe. Kép: John Toll. Zene: Nancy Wilson. Szereplõk: Tom
Cruise (David), Penelope Cruz (Sofia), Cameron Diaz (Julie), Jason Lee
(Brian), Kurt Russell (Dr. Curtis). Gyártó: Cruise-Wagner
Proructions. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 135 perc.
Az élet álom – az ember hajlamos elmélázni
élete bizonyos pillanataiban, vajon képes-e megkülönböztetni
a valóságot saját képzeletének szüleményeitõl.
No és persze lehet, hogy az egész mindenestõl nem
más, mint álom, valakinek az álma.
A Mátrix-szindróma elõtt csaknem 400 évvel
a hipertermékeny spanyol drámaszerzõk egyik legkiválóbbika,
Pedro Calderón Az élet álom címû háromfelvonásosában
dolgozta fel a témát: egy rabságban tartott herceg
egy felvonás erejéig trónra kerül, majd újra
visszavetik börtönébe, ahol rövid boldogságát
már akár álomnak is tekintheti.
A Mátrix elõtt két évvel Calderón
két ifjú honfitársa szinte egy idõben vette
kézbe az álom-témát. Míg Mariano Barroso
Extázis címû filmjében a fenti drámát
egyszerre idézi (a cselekménybe építve) és
adaptálja (modern környezetbe helyezve), addig Alejandro Amenábar
Nyisd ki a szemed! címû mûve inkább az amerikai
thriller-dramaturgiát követi. Így talán nem is
meglepõ, hogy a produkcióra Hollywood is szemet vetett, és
Tom Cruise – mint producer – rendezõstül, színésznõstül
felvásárolta. Míg Amenábarra elhagyott hitvesét
bízta a The Others címû horrorban, amelyben Nicole
Kidman élete egyik legnagyobb alakítását nyújthatta,
addig õ maga vitte a sztorit és a hõsnõt Penelope
Cruz személyében, aki most angolul ismételhette meg
négy évvel ezelõtti szerepét.
Az elcsúfított arcú aranyifjú története
az európai sikerfilmek ihlet nélküli amerikanizálásának
sorsára jutott: a cselekmény megvan (és továbbra
is zseniális), de oda lett sava-borsa. A film vagy egy fél
órával hosszabb, mégis szinte jelenetrõl jelenetre,
olykor képrõl képre azonos az eredetivel, csak éppen
világosabban fogalmaz, a nézõ véletlenül
se zavarodjon meg, hogy amit lát, az az álom-valóság
határvonal melyik oldaláról való. Tom Cruise
nem hagyta magát úgy elcsúfítani, mint a spanyol
verzió valóban gyomorszorító maszkot viselõ
fõszereplõje, Cameron Crowe rendezõként pedig
becsületes bérmunkát végzett, egyéni kézjegye
csupán a rockszakértõ múltjához méltó
igénnyel összeválogatott kísérõzenékben
érhetõ tetten.
Nevelõs Zoltán
| vissza az elejére |
Zoolander,
a trendkívüli
Zoolander – amerikai-német, 2001. Rendezte: Ben Stiller.
Írta: Drake Shater és John Hamburg. Kép: Barry Peterson.
Zene: David Arnold. Szereplõk: Ben Stiller (Derek Zoolander), Owen
Wilson (Hansel), Will Ferrell (Mugatu), Milla Jovovich (Katinka). Gyártó:
MFP/Paramount/Village Roadshow. Forgalamzó: UIP-Duna Film. Feliratos.
89 perc.
Peter Greenaway 1986-os Zoojával – egyébként minden
szempontból teljes – ellentétben Ben Stiller legújabb
filmje csupán címében utal valamiféle „állatkerti”
mulatságra: a Zoolander korántsem egy Greenaway-féle
zoológiai tanulmány, hanem leginkább egy könnyû
wellness-vígjátéknak nevezhetõ produkció.
Az író, rendezõ, producer és fõszereplõ
Ben Stiller figyelme – korábbi sikerfilmjei, az Apádra ütök,
a Keresd a nõt! vagy a Kábelbarát után – ezúttal
a divatvilág felé irányul. „A filmben gúnyt
ûzünk a divatvilágból – nyilatkozta legújabb
produkciójáról a rendezõ –, de olyan idétlen,
képregényszerû stílusban, hogy szerintem senki
sem veszi magára.” A Zoolander tehát a divatvilág
„állatkertje”. A film fõhõse, Derek Zoolander (Ben
Stiller) a világ leghíresebb férfi szupermodellje,
aki szembeszáll a gonosz divat-alvilággal. A kérdés
már csak az, hogy végül a derék Derek lesz-e
a befutó a kifutón.
A produkció amúgy Ben Stiller családi vállalkozásának
is tekinthetõ: a rendezõ apja, Jerry Stiller és felesége,
Christine Taylor fõszerepet, anyja és nõvére
pedig kisebb szerepeket játszik a filmben. A további fõszereplõk
között Milla Jovovichot és Jon Voightot is megtaláljuk.
A film a fõszereplõkön kívül is valóságos
sztárparádét vonultat fel: többek között
olyan hírességek bukkannak fel benne (persze saját
magukat alakítva), mint Gwen Stefani, David Bowie, Christian Slater,
Claudia Schiffer vagy Winona Ryder. Ám a produkció – a film-,
pop- és divatsztárok jutalomjátékszerû
felvonultatása ellenére – összességében
mégis inkább egy rossz képregény vagy egy hosszú
videóklip, mintsem egy valódi film benyomását
kelti. A Zoolander, a trendkívüli: tényleg semmi rendkívüli.
Korcsog Balázs
| vissza az elejére |
Kémjátszma
Spy Game – amerikai, 2001. Rendezte: Tony Scott. Írta: Michael
Frost Becjner és David Arata. Kép: Dan Mindel. Zene: Harry
Gregson-Williams. Szereplõk: Robert Redford (Nathan Muir), Brad
Pitt (Tom Bishop), Catherine McCormack (Elizabeth Hadley). Gyártó:
Universal. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 126 perc.
Robert Redford és Brad Pitt – Budapesten is forgatott – kém-akciófilmje
a lehetõ legbonyolultabbra dúsított egyszerû
történet. Nathan Muir CIA ügynök utolsó napja
mozgalmasan telik a hivatalban: egykori kém-tanítványa,
Tom Bishop fogságba esett Kínában. Muirnak egy napja
van rá, hogy kiszabadítsa. Közben alig mozdul el a virginiai
fõhadiszállásról: arra „kényszerül”,
hogy mesedélutánt tartson éber és rossz szándékú
kollégáinak a tanítványával töltött
régi szép idõkrõl. Hogy miért? Talán,
hogy idõt nyerjen, hogy összefûzze azt a néhány
történetet (novellát), amit Tony Scott a filmbe akart
sûríteni. Ám a felidézett epizódok jók,
a változatos helyszínek pedig átélhetõvé
teszik a filmet, feledtetve a nézõvel a dramaturgiai és
képi panelekre épülõ kerettörténet
szájbarágós kiszámíthatóságát.
Muir utolsó akciójában is mindig egy lépéssel
elõbbre jár kollégáinál, akik – ki tudja
miért – teljesen degeneráltnak nézik egyik legjobb
munkatársukat. Ezek a jelenetek megfosztják az amerikai elhárítást
misztikus erejétõl, míg az epizódok elrettentõ
képet festenek róla. Bishop és Muir Európa
és Ázsia országaiban olyan otthonosasan mozog, mintha
szülõföldjükön járna, általuk
az amerikai nagyhatalom mindenbe beleüti az orrát. Mintha volna
egy ország, amelyik természetes feladatának érzi,
hogy megoldja más államok problémáit. A több
évtizedet és földrészt átívelõ
sztori mély történelmi összefüggéseket
sejtet, noha inkább felületes és zagyva. Így
válhat Budapest Kelet- és Nyugat-Németországgá,
Bach Brandeburgi Versenye pedig Kelet-Berlint illusztráló
zenévé. Muir végül a bajba került Bishopot
kimenti Kínából – ezt tette mindig is: Bishopnak ugyanis
egyetlen sikeres akciója sem volt…
Vidovszky György
| vissza az elejére |
Az egyetlen
The One – amerikai, 2001. Rendezte: James Wong. Írta: Glen
Morgan, James Wong. Kép: Robert McLachlan. Zene: Trevor Rabin. Szereplõk:
Jet Li (Gabriel/Yulaw), Carla Gugino (T.K.), Jason Statham (Funsch), Delroy
Lindo (Roedecker). Gyártó: Columbia. Forgalmazó: InterCom.
Feiratos. 87 perc.
A digitális korszak hajnalának akcióeposzai mind
egyértelmûbben jelzik a jövõ útjait a tömegfilm-készítésben.
Azon tendencia lassú izmosodását sugallják,
mely a hús-vér színészek számítógép
generálta hõsökkel történõ lecserélésével
az emberi tényezõ teljes kiiktatását eredményezheti
az alkotói folyamatból. Az akciószínészek
egyre gyakrabban kerülnek kettõs szerepbe, ami elbizonytalanodásuk
kétségtelen bizonyítéka: egymagukban már
erõtlennek találtatnak ahhoz, hogy becsábítsák
a nézõket a mozikba, ezért – hol valami cselekményvezetési
fortéllyal, hol pedig a dramaturgia megerõszakolásával
– megsokszorozzák õket. Van Damme jó ideje alázza
magát önmaga antagonistájaként (Dupla dinamit;
Mindhalálig; A replikáns), de Schwarzenegger sem menekült
meg ettõl (A 6. napon).
Tendenciáról, nem pedig elszigetelt jelenségrõl
van szó, hiszen rendre születnek a mozik, melyekben a hõsnek
önmagával megküzdve kell a világbékét
biztosítania. Az egyetlen is ennek az útnak az egyik állomása.
A film alternatív világok sokaságából
álló univerzumba kalauzol, melyben az egyes planétákon
mindenkinek van egy hasonmása. A szabályok ugyan tiltják
az utazást a bolygók között, mégis akad
valaki, aki kijátssza a törvényt, és bebarangolja
a planétákat, hogy hasonmásait likvidálja,
majd azok energiáit magához véve megsokszorozza erejét.
A tét óriási, hiszen ha a rendbontó valamennyi
alteregójával végez, az univerzum létét
veszélyeztetõ hatalomra tehet szert. Az intergalaktikus rendõrség
tehetetlen, és csak egyvalaki, az utolsó hasonmás
fékezheti meg a felforgatót.
Az eddig egy játékfilmet (Végsõ állomás)
forgatott James Wong rendezõ elsõsorban a Mátrix cselekményére
és vizuális forradalmára alapozott új munkájában,
de elszámította magát. A trükkök a számítógépes
játékokat idézik, a történet soványka,
a legfájóbb azonban, hogy a fõszereplõ Jet
Livel mit sem tud kezdeni a direktor. A martial art mozik tündöklõ
távol-keleti sztárját ritka képességei
miatt hívták Hollywoodba évekkel ezelõtt, de
amerikai filmjeiben épp azt nem mutathatja meg, amit a legjobban
tud. Az egyetlenben sincs másként, hiszen az amúgy
páratlan testkultúrával rendelkezõ Li a digitalizált
jelenetek kisinasaként nemigen csilloghat. Bármennyire is
két szerepben látható a színész, teljesítménye
nem ad ki egy egészet. Kár érte.
Pápai Zsolt
| vissza az elejére |
Ellenséges terület
Behind Enemy Lines – amerikai, 2001. Rendezte: John Moore. Írta:
Zak Penn, Jim Thomas és John Thomas. Kép: Brendan Galvin.
Zene: Don Davis. Szereplõk: Gene Hackman (Reigart), Owen Wilson
(Burnett), David Keith (O’Malley), Gabriel Macht (Stackhouse). Gyártó:
20th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 106 perc.
Szeptember 11. után Hollywood kapkodva retusált és
dobozolt, s miközben átsatírozott minden filmkockát,
amin feltûntek a WTC tornyai, és elhalasztotta valamennyi
világégéssel és terrortámadással
rémisztgetõ/stimuláló akciófilmjének
premierjét, egy füst alatt megkezdte a katonai helytállás
opusainak csatasorba rendezését. Az Ellenséges terület,
amely a „hérosz a harcmezõn”-típusú mozik elsõ
darabja, csak afféle bemelegítés az igazi nagyágyúk,
Mel Gibson (We Were Soldiers) és Ridley Scott (Black Hawk Down)
történelemórája elõtt. Minthogy ambícióit
tekintve filmünk – mely John Milius zászlólengetõ
akciómoziját, Az Intruderek támadását
idézi – nem több A szökevény háborús
variánsánál, hiba lenne értékeit mással,
mint a szórakoztatás mércéjével mérni.
Tiszta sor, ez a film nem végzõdhet másképp,
mint a bajnok gyõzelmével. Aki ezzel megbékélve
nem sétál ki a moziból, nyilván abban bízik,
hogy ha már megint valami hazug képregénnyel etetik,
legalább lesz min a körmét rágnia vagy jóízûeket
csettintenie. Az elvárások sikeres leszállítása
után egyetlen lényegi kérdés marad: mihez asszisztálunk?
Egy emberire maszkírozott hõs élet-halál harcához
vagy egy hollywoodi sportoló téli akadályversenyéhez?
Rossz hír: B válasz. John Moore reklámfilmrendezõnek
semmije sincs, amivel két látványosra vágott
jelenet közben kitöltené a filmjét. A még
szimpatikusnak se mondható Owen Wilson fapofával vágtat
a fagyott tájban, Gene Hackman pedig rutinosan feszít egyenruhájában,
és megelégszik, mert ide ez is jó, egy korábbi
filmjébõl hozott fintorral.
Köves Gábor
| vissza az elejére |
Fiúk az életembõl
Riding in Cars With Boys – amerikai, 2001. Rendezte: Penny Marshall.
Írta: Beverly D’Onofrio és Morgan Ward. Kép: Miroslav
Ondricek. Zene: Heitor Pereira és Hans Zimmer. Szereplõk:
Drew Barrymore (Beverly), Steve Zahn (Ray), Adam Garcia (Jason), James
Woods (Pop), Brittany Murphy (Fay). Gyártó: Columbia TriStar.
Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 132 perc.
Bármennyire is sokat sejtetõ a cím, a zaftos történetek
híveit óva intem:
a fiúk nem egy fehérmájú nõszemély
memoárjának szereplõi, hanem egy család jobb
sorsra érdemes hímjei: nagypapa, fiú és férj,
akiket a nõi
fõszereplõ (Drew Barrymore) szemszögébõl
láttat a mozi.
A „based on true story” kategóriájába sorolható
opus középpontjában egy harcos-karcos fiatalasszony
áll, aki bár mindig írói álmokat dédelgetett,
és patinás amerikai egyetemek falai közé vágyott,
tinédzserként megesve kénytelen-kelletlen enged a
családi nyomásnak, és a második mûszakotfõállásként
választja, anya lesz és feleség.Drew Barrymore számára
igazi színészi trouvaille lehetõségét
kínálja fel a film, amellyel azonban, talán beteges
hiúságának, esetleg egy sztrájkoló sminkmesternek
köszönhetõen, nem képes élni. Eljátszhatná
ugyan magát 16, 26, 36 és 46 évesen, 16 évesen
azonban úgy néz ki, mint aki 36, 46 évesen, mint,
aki 26, váratlan fordulat (!) 36 évesen viszont nem tûnik
16-nak…
Ennek következtében számomra fél keserves
órába telt, amíg ráébredtem, hogy a
nyitó képsorokon nem a kedvesével látom a havas
tájon autókázni
szerelmi civódásaik közepette, hanem férfivá
érett fiával, akivel éppen csonka családi látogatásra
indul a lezüllött ex-férjhez és apához.
A hõsnõ élettörténetébõl
az USA-ban hatalmas bestseller lett – a vietnámi háborút
megszenvedett, a házi tûzhelyben marihuánát
szárító, és a
szüzességét az autók hátsó
ülésén elvesztõ generáció önmagára
ismert az édesbús sztoriban, mely eltekintve attól,
hogy a realizmussal kacérkodik,
mégsem más, mint egy klasszikus hollywoodi karriertörténet,
a self-made (wo)man könyveladási listák élén
végzõdõ, rögös (élet)útjának
elbeszélése.
Hungler Tímea
| vissza az elejére |
Vesszõfutás
Naked Again – svéd, 2001. Rendezte és írta:
Marten és Torkel Knuttson. Kép: Jörgen Brennicke és
Eric Maddison. Zene: Jon Rekdal. Szereplõk: Henrik Norberg (Anders),
Lisa Kock (Maria), Martin Frosström (Pierre). Gyártó:
Scanbox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 92 perc.
Az Amerikai pitére emlékeztetõ filmek sorában
– a francia és a német után – elkészült
a „svéd pite”. A párhuzam annyiban sántít,
hogy a történet nem az amerikai tizenéves átlagtól
jócskán elütõ hõsök szexuális
érése körül bonyolódik. A film Anders esküvõje
elõtt játszódik, leginkább a nagy nap elõtti
éjszakán: egy nehéz nap nehéz éjszakája.
Anders-nek ugyanis fergeteges legénybúcsút rendeznek
„barátai”: a fõszervezõ Pierre kompromittáló
fényképeket készít a võlegényrõl,
hogy így lenyúlhassa a menyasszonyt és fõképp
a vele járó szép hozományt. A siker érdekében
arra is képes, hogy a többi cimborát felbujtva egy ismeretlen
ház liftjébe vitesse az eszméletlenségig részeg
Anders-t, ott egy sörösüveg és egy injekciós
tû társaságában, meztelenre vetkõztetve
lefotózza, majd Anders kreativitására bízza,
hogy az esküvõ reggelén – „egy szál karórában”
– hogyan tud rekordidõ alatt eljutni a templomig. Sehogy – mégis,
miután este kimerülten az ágyba zuhan, másnap
legnagyobb meglepetésére nem a lakásában, hanem
ismét a liftben ébred fel, az idõpont pedig – az esküvõ
napjának reggele. Így indul el a tulajdonképpeni történet:
Anders mindig saját elõzõ napi testébe „reinkarnálódik”,
hogy újabb és újabb ötleteket bevetve próbálja
meg leküzdeni hendikepjét, majd jégre tenni a komplett
csapdarendszert kiépítõ intrikus Pierre-t. Azt az
egyet viszont – bár gyakorlat teszi a mestert – soha nem mondhatja
biztosan, hogy „ez a nap lesz a végsõ”…
A sztori „menekülõs” jellegébõl adódóan
eszünkbe juthatnak a Trainspotting idevágó jelenetei,
esetleg A lé meg a Lola képsorai, vagy – skandináv
filmrõl lévén szó – el lehetne vitatkozni azon,
hogy Dogma-film-e, és ha igen, miért nem; mégis azt
gondolom, hogy a Naked Again helyi értékérõl
a fõcím mondja el a legtöbbet: „Ezt a filmet nem Ingmar
Bergman rendezte”.
Somogyi Marcell
| vissza az elejére |
Szörny Rt.
Monsters, Inc. – amerikai, 2001. Rendezte: Peter Docter és
David Silverman. Írta: Dan Gerson és Andrew Stanton. Látvány:
Robert Tearson. Zene: Randy Newman. Gyártó: Walt Disney/Pixar
Animation. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 96 perc.
A látvány szemkápráztató csalás:
komputer-animációs filmet látunk, a Toy Story alkotói
tökéletesen hozzák patentjukat, a nézõ
egy darabig kétségbeesve kapkod hagyományos rajz-
és bábfilm-emlékei után, aztán feladja
és átadja magát ennek az új minõségnek,
az újmódi hiperrajzbábfilmnek. Vagyis a komputer-animációnak.
A mese az persze mese, amerikai rajzfilmmese, részben Walt Disney
egészestés érzelegmény-sémája,
részben a Hanna–Barbera-páros karcosabb és akciósabb
komikuma jegyében. A Szörny Rt.-ben vagyunk, ahol az alkalmazottak
(szörnyek) munkája abból áll, hogy átlépnek
az emberek világába, ott gyermekeket riogatnak, mégpedig
avval a nagyon is gyakorlati céllal, hogy a kellõen megriadt
gyermekek sikoltozását palackozzák: ugyanis a szörnyek
alternatív világában (sci-fi!) a gyermeksikoly az
alapvetõ energiaforrás, ez jut el, távolról
a mi pébégáz-palackjainkra emlékeztetõ
kiszerelésben, az üzemekbe és a háztartásokba.
A szõrös és dinófarkú Sullivan, a sikolygyûjtési
munkaverseny éllovasa, a gyermekriogatás sztahanovistája
azonban gyengének bizonyul: amikor egy pöttöm kislány
keveredik át a szörnyvilágba, kiderül, hogy Sullivan
szörnykülseje érzõ szívet takar, a gyermeket
õ és segédje (ez valami tojásszerû zöld
lény) felkarolják. Iszonyatos zûrzavar támad
ebbõl, melynek során fény derül a cégnél
a háttérben folyó sötét és gyilkos
machinációkra is, de a nagyfõnök bûnösöket
Sullivanék leleplezik. Végül a szörnyerõmû
humanista profilváltáson megy át, a szörnyek
az immár mûvezetõvé elõlépett
Sullivan irányításával átképzik
magukat bohócnak, mivel kiderült, hogy a gyermeknevetés
éppen olyan jó energiaforrás, mint a gyermeksikoly.
Rá lehetne menni persze erre a kedvesen bugyuta mesére
némi tartalomelemzõi hermeneutikával. Például
jelezni, hogy az amerikai kultúra tudattalan inváziós
szorongásai miként jelennek meg a filmen: az emberi világ,
az onnan véletlenül átkerülõ tárgyak
vagy lények a fertõzés halálos veszedelmét
hozzák, a Szörny Rt.-nél ijesztõ külsejû
védõruhás biztonsági fertõtlenítõosztagok
indulnak rohamra, valahányszor ilyen eset fordul elõ; késõbb
persze pozitív hangsúlyt kap a dolog, kiderül, hogy
paranoid vaklárma az egész, az emberek nem is fertõznek,
nem kell félni tõlük. Vagy akár arra is felfigyelhetnénk,
hogy milyen pozitív sugallatot hordoz a film Jackson elnököt
idézõ kisember-demokratizmusa, egészségesen
populista gyanakvása a nagyvállalatok, a trösztök–konszernek–multik,
azaz az amerikai Üzem iránt: az üzlet, különösen
a nagy üzlet szükségszerûen fajul bûnözéssé,
a haszon lopás, a profitért elõbb-utóbb gyilkol
a Tõke, s ez alól a Szörny Rt. sem kivétel, sõt
õ a szabály, már nevében is.
De hát erre semmi szükség. Van izgalom, öröm,
szomorúság, humor bõven, a szörnyek látvány
tekintetében valahol a Csillagok háborúja világûrvégi
csehótöltelékei és Hieronimus Bosch figurái
közötti félútról hozzák inkább
mulatságos, mintsem elrémisztõ figurájukat,
a végén pedig minden jóra fordul. Érdemes elmenni
a filmre; persze inkább gyerekekkel, unokaöcsikékkel
ajánlott.
Takács Ferenc
| vissza az elejére |
A mell és
a Hold
La teta y la Luna – spanyol-francia, 1994. Rendezte: Bigas Luna.
Írta: Bigas Luna és Cuca Canals. Kép: José
Luis Alcaine. Zene: Nicola Piovani. Szereplõk: Biel Duran (Tete),
Mathilda May (Estrellita), Gerard Darmon (Maurice), Miguel Poveda (Miguel).
Gyártó: Cartel/Hugo Films/Lolafilms. Forgalmazó: Cirkofilm/Másképp
Alapítvány. Feliratos. 88 perc.
A cirkuszi sátor, a bohócok, mutatványosok színháza
a kisfiú Bigas Luna tekintete elõtt nõ a szemünk
láttára a Holdig, s mi ámulva nézzük ezt
az izzó filmrománcot. Az idomárok, flitteres artisták
világát utoljára Fellini láttatta hasonló
tehetséggel. S valóban, a mintaszerûen pergõ
minidrámák, minitragédiák, minibohózatok
sora – a kisfiú egy szépséges katalán nõ
igézetében, a gyerekpisi szaga és a kivirágzott
fakereszt – Fellini legnagyobb korszakának filmötleteire emlékeztet.
A rendezõi, színészi, zeneszerzõi, operatõri
remeklés visszatérés az Országúton,
a Bohócok eszményéhez. Watteau bohócai, a Bajazzók,
Chaplin clownja, Bigas Luna emberpiramisra felkapaszkodó kisfiúja
vagy az Edith Piaf számra lázbajövõ Nagy Pukimûvész
– a félelemnélküli igazmondás együgyû
bajnokai. Elragadtatott figurák a titokzatosan örök gyermekkorból,
csak most kalauzunk a kisfiú/kamasz Bigas Luna, ahogy évtizedekkel
ezelõtt a kisfiú/kamasz Federico Fellini volt.
Micsoda groteszk világ, csalásaival és vágyódásaival,
megbocsátani tudásával és lelkesültségében
mégis milyen maradandóan és szeretetreméltóan
emberi! Végre nem a rendezõtõl megszokott hamis merészség,
hanem az igazi szabadság. Végre nem az ügyeletes zseni,
hanem az érzékeny mozgóképcsináló
– a maga bohóc moralitásaival és szakmai magabiztosságával.
Tete/Luna felkúszik az emberpiramis csúcsára –
mint Guido a díszlet-kikötõtoronyba, Marcello egy helikopteren
Róma fölé –, csak azért, hogy lenézzen,
s a világot addig nem ismert perspektívából
ismerhesse meg. Mit érezhet vajon? Talán azt, amit az Örök
felnõtt, Ördöggel cimboráló Pasolini, aki
ilyen egyszerûen mert és tudott írni a maskaravilágról:
„Az idõ mozdulatlan / az apák, nézd, hogy nevetnek,
/ mint esõ az ágakon, / fiaik szemében”.
Tamás Amaryllis
| vissza az elejére |
|