Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
Entrópia
Varga Balázs
Szép napok, rossz helyen, rossz idõben. Elkészült
Mundruczó Kornél második nagyjátékfilmje,
a Szép napok. A film gyártója a Laurinfilm, operatõr:
Nagy András, fõszereplõ az Aftából megismert
Polgár Tamás.
-- A Nincsen nekem vágyam semmi és az Afta után
a Szép napok három éven belül a harmadik filmed.
Két hosszú, egy rövid. Gyorsnak tûnik a tempó,
ráadásul a három film között elég
sok a belsõ kapcsolat…
-- Nem tudok másképp dolgozni. A három film egymásból
következett. A Nincsen nekemrõl éreztem és mondták
is, hogy legalább három különbözõ film
van benne, ezért nagyon letisztult formával akartam folytatni.
Ez lett az Afta: nulla történet, nulla információ,
igyekeztünk mindent kihúzni a nézõ kezébõl,
kizárólag a szerkezetre és a látványra
figyelni. Az Afta geometrikus egyszerûsége furcsa mód
nagyon bejött, fõleg külföldön: szûk egy
év alatt tizenkét díjat nyert különbözõ
fesztiválokon. Pedig az a film mégiscsak egy képlet,
és épp az kezdett bosszantani benne, hogy nem tud olyan mélyre
eljutni, mert a nézõ pusztán egy képletet lát,
legyen az mégoly igaz.
Az Afta talán legerõsebb pillanata, amikor a fõszereplõ
az alkoholista asszonyt taperolja az ágyon: itt vannak az érzelmek
igazán elengedve. Ez a jelenet a történet logikájából
következik ugyan, mégis hamar lezárul. Innen jött
a Szép napok õrületének az alapötlete: egy
film, ami olyan szigorúan és feszesen indul, mint az Afta,
de egy idõ után átfordul, átzuhan, és
a nézõ is a részévé válik. A
produceremmel és állandó alkotótársammal,
Petrányi Viktóriával a frissen megismert és
kipróbált tiszta képleteket akartuk széttörni.
A Szép napok lényege a folyamatos entrópia, a sodrás,
sodródás és zuhanás.
Hauptmann Patkányok címû drámájában
van egy háromjelenetes mellékszereplõ, róla
mintáztuk a fõszereplõt. Amúgy mindegyik filmemnél
megvan az irodalmi és színházi indíttatás,
amitõl nem akarok és nem is merek leválni. A forgatás
alatt rengeteget improvizáltunk, és nagyon el akartunk szakadni
mindentõl, amit korábban láttunk. Arra törekedtünk,
hogy a kritikusok ne találjanak hozzá mintát vagy
elõképet – ahogy például az Aftát a
Gummo (Harmony Korine filmje) alapján aránylag könnyen
leírták. Az anno rohadtul zavart, mert a Gummót évekkel
korábban láttam. De teljesen igaz volt. Most tehát
az volt a cél, hogy szembe menjünk az ilyen mintákkal,
elvárásokkal és elképzelésekkel.
A vágás végén járunk, ezért
nagyon nehéz beszélni a filmrõl, de már a forgatókönyv
megírása és a forgatás mint metódus
nagyon izgalmas volt. Kevés olyan filmet láttam, ami megpróbál
teljesen más lenni az elején és a végén.
Izgatott, hogy miként robban szét egy struktúra önmagán
belül.
-- Ehhez azonban megint csak egyszerû sztorit választottatok.
Hiszen a Szép napok története a kamaszkor-filmek toposzain
alapul.
-- Kijön egy fiú az intézetbõl, hazamegy,
belesodródik valamibe: a nõvére kemény pénzért
magához vesz egy csecsemõt, a lányanya elég
zûrös figura, és a fõhõs, akinek minden
vágya, hogy eljusson a tengerhez, lassan beleszeret ebbe a lányba…
Ez is toposz persze. Valaki visszakerül egy szituációba,
ami nem sokkal ezután romba dõl. Ha nem jön haza, nincs
robbanás, de az alapbûnt, a gyerekcserét magát
nem õ követte el. Péter, a fõszereplõ
srác, megállíthatatlanul sodródik. Az összeomlás
miatta következik be, de semmit sem õ csinál,
kivéve egyetlen durva akciót a történet végén.
Bár egy idõ után a környezetének is õ
kezd el diktálni, és a nézõ nagyon pontosan
érti az indulatait. Ha az világos, hogy Péter mit
miért csinál, akkor a nézõ talán azonosulni
tud vele – és akkor a történet végén feláll
egy nagyon fura érzés: hogy most miért kell ezt csinálni,
juj… És akkor nagyon fura lesz a happy end, mert eljut oda, ahová
akar, ennek azonban ára van. Tulajdonképpen jól érzi
magát ott, de olyan tömegû ciki van már a dologban,
hogy az kétértelmûvé tesz mindent.
-- A fõszereplõ fiú aránylag pontosan kiismerhetõ
figura, a két lány azonban jóval bonyolultabb képlet.
-- A nõvér, Mária számomra is nagyon furcsa,
az õ alakja van a legszûkebbre vágva. Egyrészt
nem akartam, hogy a nézõk azonosuljanak vele, másrészt
az érzelgõsséget is ki akartam zárni. Ez a
lány valami normalitást akar: férjet, gyereket, családot
– megszerez egy gyereket, aki nem az övé, nagyon akarja ezt
a gyereket, de az nem derül ki, hogy miért…
-- Mégis, miért van titok körülötte?
-- Mert akkor a nézõ jobban figyel rá. Ha bárminemû
indoklást belerakunk, sokkal kevésbé lesz érdekes
a személye. Fõleg az anya, Maja mellett. Maja egyfelõl
nagyon tiszta figura, de õ van a legbonyolultabb helyzetben. Született
egy gyereke, akit eladott Máriának. Kamaszlány, akinek
a szülés után újra meg kell barátkoznia
a testével: még vérzik, még csordul a teje…
Ebben a filmben mindenkinek hirtelen kellene felnõnie, mindenki
meg van zavarodva, fõleg Maja és körülötte
az emberek, mert érzik és látják, hogy ez a
lány nem ilyen volt. Majának egyre szélsõségesebb
jeleneteket próbáltam csinálni: ez a lány ugyanis
nem tiszta áldozat. Sokkal keményebb és szemetebb
a szerepe, mint Máriáé. Egy pasi pénzeli és
kitartja. Elad egy gyereket, és utána visszakéri…
közben a tekintete nagyon nyílt és szép, mint
egy gyereké. A nézõ önkéntelenül
is megszereti, mi azonban szét akartuk robbantani ezt az automatikusan
feléledõ szeretetet. Csak Péter szerelme érthetõ,
mert a mélyük ugyanaz és köztük nem tátong
a múlt. Valójában tiszta lappal indulnak.
Nagyon sok az érzelmi ambivalencia a filmben, ami iszonyú
kihívás és kockázat a szereplõk számára.
Szerencsére hihetetlenül tehetséges színészekkel
dolgozhattam. Ez nagy áldása volt a filmnek. Wéber
Kata (Mária) és Tóth Orsi (Maja) fõiskolás
hallgatók, Polgár Tamás (Péter) nem színész,
és borzasztóan nagy dolognak tartom, hogy õ ilyen
minõségben végig tudta csinálni a filmet. Mert
szerepet kellett játszania. Természetesen vannak párhuzamok,
de nem saját magát kellett adnia. Ugyanez áll Tóth
Orsira és Wéber Katára. Sokat kellett improvizálniuk,
és nem lett volna jó, ha az alakítási vágy
legyûri a természetességet.
-- A Szép napok elsõ félórája felépít
egy világot, egy rendszert, amit utána módszeresen
feldúltok és szétromboltok. Eredetileg is ezt a dramaturgiát
és ilyen hektikus tempót és stílust terveztetek?
-- Komplett forgatókönyvvel dolgoztunk, a forgatás
során arra törekedtünk, hogy a valódi megtörténésig
vigyük a szituációkat. Ha az adott szöveggel meg
tud történni, és résen is tudunk lenni, hogy
lefényképezzük, akkor jó. De sokszor akartam
hogy ne a forgatókönyv legyen fölvéve, mert azt
olvasták a színészek, hanem gyorsan kreáljunk
egy új szituációt, hogy természetesek tudjanak
maradni, és ne tudják mi fog történni a következõ
pillanatban. Ebben a játékban Tamás segített
a legtöbbet: õt egyáltalán nem lehet kiszámítani,
így rengeteg feszültség került a jeleneteibe, mert
állandóan készenlétben tartja a partnereit.
Ez sok improvizációt jelent. A módszeremet leginkább
az operatõrök szívják meg. Nagy András
hihetetlenül ösztönös operatõr, végig
érezte és tartotta a jelenetek belsõ ritmusát,
pedig gyakran azt sem tudta, mi fog történni, mire kell odafigyelni.
Erõs tempót diktáltam, nap mint nap rendkívül
sok jelenetet vettünk fel, az volt a cél, hogy senki ne tudjon
rákészülni a szerepére, ne is tudják a
színészek, hogy forgatunk már. Különbözõ
jelszavakkal indítottuk a hangot meg a kamerát, a színészek
az hitték, hogy csak próba lesz, de mi azt rögzítettük,
aztán zömmel épp ezeket a jeleneteket vágtam
be – ez amúgy elég félelmetes…
Az elején borzasztóan sok snitt van. Nagyon feszesen
indul el a film, különös plánozásra törekedtünk,
hogy eleve szétforgácsolt világot teremtsünk.
Ez csúszik szét és el, és a film végén
már öt-hat perces beállítások vannak egy
teljesen elbizonytalanodó kamerával, ami ugyanúgy
nem tudja, hogy mi fog történni. Valójában ez
a logika a történetbõl következett, így
erre a forgatás közben jöttünk rá.
-- Több dolgot késleltetve tudunk meg, és van, amire
egyáltalán nem derül fény. A szereplõk
viszonyai egyértelmûek, a történet összefüggéseit
azonban csak apró mozaikokban villantod fel. Ez a dramaturgia komoly
terhet rak a nézõre.
-- Mindent áttételesen akartam közölni és
nem dialógusban elmagyarázni. A szereplõk sosem kommentálják
magukat – azt Budapesten csinálják az értelmiségiek.
Biztos, hogy nehéz film lesz, de nem tudok vele mit csinálni.
Nem akarok közönségbarát verziót, még
akkor sem, ha Magyarországon a nézõk nincsenek hozzászokva
az ilyen filmekhez.
-- Nem tartasz attól, hogy hamar botrányfilm-híre
lesz a Szép napoknak? Van benne megerõszakolás, punci-mutogatás,
farok-méregetés, lekötözés…
-- Dehát ez már mind megvolt… Ezeket a tabukat hatvanas
években kilõtték.
-- Csakhogy a mostani közönség a hatvanas években
nem is élt. Ráadásul roppant prûd. Egyrészt.
Másrészt, ahhoz az alpári humorhoz képest,
amit tinivígjáték címén lát és
szeret, a Szép napok nyers indulatait nem tudják hová
helyezni?
-- Miután a filmjeimet nem tudom másképp elképzelni
és kiadni a kezembõl, ezzel már el is dõlt
a dolog. Nem tudok mindenkinek megfelelni, és nem is akarok. Egyébként
egy leheletnyi provokáció sincs bennem, én ezeket
a dolgokat így látom.
-- Azért a filmjeid mégis érezhetõen itt
gyökereznek, ebben a miliõben, ebben a nyúlós
és ismerõs káoszban. Másképp rezonálnak
Kelet-Európában, mint egy nyugati fesztiválon…
-- Ez természetes. Most mindenesetre olyan környezetet
akartunk teremteni, amirõl nem lehet eldönteni, hogy finn vagy
észak-olasz, mert már annyira neutrális, hogy bárhol
lehetne, de ennek ellenére mégsem szimbolikus terep. Annyira
élem meg ezeket a történeteket itteninek, mint ahogy
itt élek. Pici, szûk, és egyre jobban bezáruló
hely ez. És a filmem épp annyira dühös, amennyire
én is dühös vagyok emiatt.
|