Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekrõl
Kétezeregyrõl kettõre
Bakonyi Vera – Grunwalsky Ferenc – Schubert Gusztáv – Varga
Balázs
Az új nemzedék filmjei ott vannak már a moziban,
a nemzedék sorsa azonban ma is bizonytalan.
“…a közönség nem tehet róla, hogy ilyen
feledékeny. Két világrész nagyvállalatai
úgy árasztják el film-élményekkel, mint
a bajba jutott jegybankok híg pénzzel a pénzpiacot.
Többnyire nem is rossz, amit adnak, sõt, sokszor kitûnõ.
A film birodalmában ma már nyüzsögnek a tehetséges
színészek, sõt, néhanapján jó
rendezõk is akadnak. A legtöbb filmet ma már szégyenkezés
és bosszankodás nélkül lehet végignézni.
Nem tagadom, számomra csaknem életszükséglet,
hogy idõnként moziba menjek. De miért árasztanak
el félévenként vadonatúj ’sztárok’ seregével?
Miért hiszik azt, hogy a személyek gyors kicserélése
egyben ’haladást’ is jelent? Miért akarják elhitetni,
hogy az idei színész játéka, az idei rendezõ
elgondolása ’újabb’, ’korszerûbb’, mint a tavalyié?
Már kezdek fellázadni e monstruózus méretû
termelõi figyelmesség ellen… Nem hiszem el, hogy egy mûvész
’meghaladottá’ válik, mert újabbat neveztek ki a helyére.
Nem hiszem el, hogy igazán termékeny, idõálló
mûvészet fejlõdhet ki hagyományok nélkül.”
Grunwalsky: Bálint György ezt 1939-ben írta.
Mit írna ma? Azt mondjuk, mostanában nemzedékváltás
zajlik a magyar filmben. Kérdés, hogy ez egyrészt
így van-e, másrészt, hogy miért örülünk
ennek? Én a magam részérõl csak e percben hét
fiatal rendezõrõl tudok, aki az elsõ játékfilmjének
a befejezése elõtt áll. Ez az elõzõ
évek viszonylatában is magas szám. Minden évben
voltak elsõfilmek, de ilyen tömegben mint most, új elsõfilm
nem jött ki. Most ért be Simó Sándor programja,
aminek a lényege az volt, hogy a fõiskolások a diplomafilmjüket
filmre forgassák, 35 mm-es technikára, és ezzel a
fõiskola elvégzése után nem sokkal meg is legyen
a debütáló játékfilmjük. Ne drága
filmekkel debütáljanak, de nem is a korábbi évekbõl
megszokott low budget munkákkal, és ne 30-40 évesen.
Tehát annak, hogy most ilyen visszhangot keltettek az elsõfilmesek,
fontos tényezõje a moziba kerülés lehetõsége,
a technika.
Kérdés, hogy az elsõfilmek nagy száma takar-e
új nemzedéket, lefed-e egy új közönségréteget,
feltárja-e egy új réteg problémáit.
Azaz: valóban beszélhetünk-e egy új nemzedék
megjelenésérõl?
Schubert: Generációk mindig is voltak. A nagy kérdés,
hogy egy generációból lesz-e nemzedék. A nemzedékké
váláshoz (és nemzedékváltáshoz)
mindenekelõtt saját élmény kell. A mostani
generáció nagyon erõs közös élménnyel
rendelkezik, tele vagyunk drámai történetekkel. A nemzedékváltásnak
tehát mindkét feltétele megvan: a saját élményanyag,
és az a lehetõség, hogy még idõben,
fiatalon elkészülhessenek a debütáló filmek.
És mégis szembetalálkozunk a paradoxonnal, hogy mindebbõl
a moziban nem sok látszik.
Bakonyi: A fiatalok berobbanása a filmkészítés
technikai egyszerûsödésének is köszönhetõ:
manapság sokkal olcsóbb technikával lehet dolgozni,
mint akár négy-öt évvel ezelõtt. A Budapest
Filmet gyakran megkeresik azok a rendezõk, akik leragadtak a BETA
kópiánál, és kérik, hogy mutassuk be
a filmjüket. Mi azonban nem vagyunk felkészülve erre.
A hagyományos, 35 mm-es technikával dolgozó mozikban
a videóra, vagy akár DV-re forgatott filmeknek nagyon kevés
esélyük van.
Varga: A korábbi években az elsõfilmek közül
azok, amelyek bekerültek a mozikba, általában egy kópiával
futottak, és egyértelmûen rétegfilmként
jelentek meg, mondjuk a Tabán vagy a Toldi mûsorán
(Cukorkékség, Észak, Észak, az INFORG, a MAFSZ,
a Duna Mûhely rövidfilmjei). De a Balra a nap nyugszik vagy
a Nincsen nekem vágyam semmi lehetõségeit is nagyban
befolyásolta a kópiaszám.
Grunwalsky: Szerintem az is fontos, hogy most nõtt fel egy olyan
közönségréteg, amely a saját világát
még nem látta filmen, és szívesen nézi
azokat a filmeket, amelyekben magára ismer. Kifejezetten érdekes
lenne megnézni, hogy a Macerás ügyek – amely formailag
komplikáltabb, mint a Moszkva tér, de ugyanahhoz a korosztályhoz
szól – vajon ugyanúgy találkozik-e a közönséggel?
Varga: Mundruczó Kornél, Hajdu Szabolcs, Török
Ferenc – három sikeres elsõfilmes az elmúlt évekbõl,
három eltérõ karakterû rendezõ, hangvételben,
stílusban, mûfajban erõsen különbözõ
filmekkel: minél szélesebb a spektrum, annál jobban
kiegészíthetik egymást. Fõleg, ha a régi,
rossz reflexként elõtörõ közönségsiker
kontra mûvészi presztízs sablont sem erõltetjük,
kijátszva egymás ellen filmeket és alkotókat.
A Moszkva tér sikere áttörést jelenthet.
Végre ledõlt egy fal, lélektani értelemben
is. Az elmúlt években a magyar filmet a közönség
és a kritika egyaránt homályos, kicsit elvont és
erõsen elitista területnek tartotta – mintha igazából
nem is lenne kérdés, hogy miért pártolnak el
a hazai alkotásoktól a nézõk. Ennek a helyzetnek
a paradoxonja, hogy közben minden egyes filmet túlfeszített
várakozás övezett: mintha egy sportolónak csak
egyetlen dobása lenne – nem lehet hibázni, mert akkor ki
tudja, mikor kap újabb lehetõséget. Nem a jó
filmek hiányoztak, mégis mindenki eleve védekezõ
pozícióban volt.
Elõször ennek a reflexnek kell megtörnie úgy
a szakmában, mint a mozikban, és ha a falak ledõltek,
mert legalább egy film meg tudta mutatni, hogy görcsök
nélkül is lehet fogalmazni, és több tízezres
közönséget nemcsak szalonvígjátékokkal
elérni, akkor kezdhet kiépülni valami. A mostani közönség
nem a forradalmi nagy stílusváltásokhoz és
hullámokhoz szokott. Nemhogy a multiplexben, de az art mozikban
sem. Újkonzervatív hullámban élünk. Egy-egy
új dolgot, egy-egy úttörõbb rendezõt komolyan
be kell vezetni. Mindezt ki kell találni, és meg kell tanulni.
A következõ kérdés talán az lesz,
hogy mi a helyzet a zsánerfilmekkel, amelyeknek komoly és
közös élményanyagra kell épülniük.
Az elmúlt években a fiatal filmes mûfaji kísérleteket
a pálya szélérõl, független, vidéki
mûhelyekben dolgozó alkotók (Dyga Zsomborék,
a dunaújvárosi Cruel Word Team) kockáztatták
meg. Inkább kuriózumként hatottak, és vagy
a parodisztikus szemlélet miatt eleve nem vállalták
a tiszta mûfajiságot, vagy a technikai akadályok miatt
nem jutottak el a maguk közönségéhez.
Schubert: Döntõ fordulat, hogy az elsõfilmes végre
valóban fiatal filmest jelent, nem – mint az elõzõ
évtizedekben – harmincas évei közepén, vagy akár
negyvenes éveiben járó alkotót. A késleltetett
pályakezdésben persze politikai sandaság is rejlett,
a hatalom mindig fél a fiataloktól. A konzervatív
fiatal – súlyos önellentmondás, még ha ismer
is ilyet a történelem. Korszakváltás idején
azonban fölöttébb ritka. Ha a korszellem kimerül,
hitelét vagy érvényét veszti, azt a fiatalok
nem szokták szó nélkül hagyni. Nem lenne szerencsés,
ha ezen a meglepõ fordulaton átsiklanánk. Meglehet,
konzervatív hullámban élünk, én mégis
inkább azt mondanám, hogy a mai húszévesek
többsége a konformitást éli meg lázadásként.
Mintha azt mondaná: a szüleim, a nagyszüleim meg akarták
váltani a világot, de ugyan mire mentek vele, én nem
fogok belesétálni ebbe a csapdába, nem érdekel
a világmegváltás, az eszmék, a politika (vagy
ha mégis, csak mint az érvényesülés eszköze),
elég nekem a saját kis világom, a saját karrierem,
a saját filmem. Ez a bezárkózás nem a közös
fellépésnek, nem az új hullámoknak kedvez.
Csakhogy a világ – bármit gondoljunk is róla – hullámzik
tovább. A történelem nemhogy nem ért véget,
az ötvenes évek óta nem éltünk át
ilyen drámai korszakot. Az utókor azonban nem a kortárs
magyar filmbõl fog errõl értesülni, a filmekben
nem sok nyomot hagyott az évtized. A majdani filmtörténész
az elfojtások történetét írhatja meg.
Grunwalsky: A revelációt szerintem is az jelenti, hogy
fiatalok csinálják az elsõfilmeket, és ezek
a filmek technikailag profi, magas színvonalon jelenhetnek meg a
mozikban. Az elmúlt években a pénzhiány miatt
technikai kísérletekbe, elektronikára forgatott filmekbe
és alternatív, low budget próbálkozásokba
kezdtek. Ezek a munkák valóban nehezen jutnak el a mozikba.
A mai fiatal közönség ugyanis elvárja a magas technikai
színvonalat, mert a multiplexekben ahhoz szokott hozzá. A
saját nemzedéki élményeit is profi színvonalon
kivitelezett filmekben akarja látni. A mostani rendezõk új
nemzedéke már kerekdedebb fogalmazásra törekszik,
a stílusbeli útkeresés helyett inkább a klasszikus
elbeszélõ formát választja. A nagy kérdés
és probléma, hogy el akarnak-e jutni a saját élményei
drámai megfogalmazásához. Mennyiben hajlandók
tágítani a befogadási élmény határait,
mennyiben hajlandók újfajta élményt létrehozni,
belemenni a konfliktusok mély ábrázolásába
– ez az igazi, éles kérdés ma még megválaszolhatatlan.
Most inkább a moziélmény mint a közösségi
élmény megjelenése dominál. Öt-hat-tíz
évvel ezelõtt kvázi amatõr vagy avantgarde
formában nyilatkozott meg a fiatal, útkeresõ filmes
réteg. Ma általában jólfésültebbek
a fiatalok filmjei, mint egy idõsebb, útkeresõ rendezõ
munkái.
Bakonyi: Ha azt vizsgáljuk, hogy ez a generáció
magáról és magának készíti a
filmjeit, akkor nem hagyhatjuk ki, hogy hová jár a mai fiatalság
moziba. A multiplexekbe. Kétfelé szakadt a mozikultúra,
a kommersz hálózat szinte kizárólag multiplexekbõl
áll, a hagyományos mozik pedig mûvészmozikká
avanzsáltak. Ha egy fiatal rendezõ filmet csinál,
el kell döntenie, melyik csoporthoz akar tartozni.
A Moszkva tér van annyira populáris, hogy a multiplex
közönség is vevõ rá, egy hónap alatt
ötvenezer nézõt vonzott, a Macerás ügyek
finomabb munka, azt nem emészti meg a multiplexek kevésbé
fogékony közönsége. Õk nem ehhez szoktak,
nekik Hajdu Szabolcs filmje bonyolult.
Grunwalsky: Magyarul, fiatal rendezõink kõkeményen
szembesülnek azzal, hogy ha elkezdenek komolyan beszélni, akkor
vesztenek a közönségbõl. Kevesebb lesz a nézõ,
kisebb a siker. És akkor vajon hogyan tovább?
Bakonyi: Mundruczó Kornél filmje, a Nincsen nekem vágyam
semmi tavaly õsszel egy kópiával három hét
alatt hétezer nézõt produkált. Annak ellenére
hihetetlen érdeklõdés fogadta, hogy igencsak komolyan
feszegeti napjaink súlyos társadalmi kérdéseit
és utólag nagyon sajnálom, hogy nem volt módunk
több kópiával elindítani, mert akkor talán
sokkal nagyobb nézõszámot is elérhetett volna.
A mostani környezet szerencsére egész más: az
I love Budapest, a Moszkva tér és a Macerás ügyek
is öt-hat kópiával indult el…
Grunwalsky: Magyar filmnek nem lenne szabad öt kópiánál
kevesebbel moziba kerülnie. Éppen ilyen kérdésekrõl
folynak a törvényelõkészítõ tárgyalások.
De visszatérve magukra a filmekre: azon kívül, hogy
megtalálni látszanak a maguk közönségét,
mondhatjuk-e azt, hogy tematikai vagy stiláris szinten is újat
hoznak a magyar filmbe? Olyan hangot, olyan kérdésfelvetést,
ami másutt nem jelent meg, és egy új társadalom
jele? Hozzák-e egy új világ hangulatát? Kifejezésben,
humorban, hozzáállásban, bármiben?
Schubert: Új hangot, új érzésvilágot
mindenképpen hoznak, új gondolati rendszert egyelõre
nem. Ez a nemzedék mintha nem látná magát kristálytisztán.
Nem csodálkozom, hiszen a fiatalok iszonyatos agymosáson
mentek át – a világban mindenhol. Miközben a csapból
is az folyik, hogy minden fiatal – “király”, nincs más dolga,
mint parfümök és sörmárkák között
válogatni, a valóságban sokuk már tizenévesen
a szemétdombra kerül, reménye sincs hogy ledolgozza
a hátrányát. A gazdaság olykor szigorúbban
diktál, mint egy diktatúra, a mindennapi megélhetésért
folytatott harc sokkal kíméletlenebb. Megtetézve azzal,
hogy a sorsodért még csak a világot sem okolhatod,
aki ma veszít, az – a média reggeltõl estig ezt sulykolja
a fiatalokba – hülye, nem számíthat megértésre,
sehol sem kérhet menedékjogot.
Grunwalsky: Annak örülök, hogy miközben tíz
éve ugyanazok ülnek a Parlamentben, ugyanazokat a lefáradt
arcú politikusokat adják el új és újabb
szerepekben és mûsorokban, mintha õk lennének
a világ legfontosabb emberei – a médiának ez az õrülete,
ez a politikai világ a fiatalok filmjeiben egy másodpercre
sem jelenik meg. Ez nagyon jó, mert azt jelenti, hogy van bennük
szuverenitás, és nem nyelték be a kefét. Nagy
hiányérzet is van azonban bennem: tíz év óta
minden kormány azt nyomja a mai fiataloknak, hogy nektek épül
és szépül a világ, ugyanakkor ha megnézzük,
hogyan élnek ezek a gyerekek, rögtön látható,
hogy ilyen kiszolgáltatottságban és szorításban
régen volt része fiatal nemzedéknek. És ennek
a ténynek nyoma nincs az általam ismert alkotásokban.
Ezt az élményt el akarják felejteni, le akarják
fedni, nem akarják artikulálni – egyelõre.
Még valami nagyon fontos a fiatal filmmel kapcsolatban. A sok
új film sok fiatal filmrendezõt is jelent. Számot
kell vetnünk azzal, hogy mi lesz a középnemzedékkel:
õk nem kezdhették idõben el a pályájukat,
és ha ilyen tömegben jelennek meg a fiatalok, róluk
egy idõ után azt fogják mondani, hogy már túl
idõsek. Ez nem nemzedéki konfliktust jelent, hanem egy olyan
problémát, amit a szakmának meg kell oldani.
Varga: Ez nemcsak a középnemzedékre igaz, hanem
a mai fiataloknál fél generációnál idõsebbekre,
az egy-két osztállyal elõttük végzett
rendezõkre: Mispál Attila a rövidfilmjeivel számtalan
díjat nyert, és még nem készíthette
el az elsõ játékfilmjét. Bollók Csaba
szintén kiugróan sikeres rövidfilmekkel nyitott, az
elsõ játékfilmje azonban egy kópiával,
szép csöndben elakadt a Toldi moziban.
Bakonyi: Félõ, hogy õk lesznek az elfelejtett
nemzedék…
Schubert: Ez az új rajjal is megtörténhet. Kérdés,
hogy lesz-e esélyük a folytatásra. Ahhoz már
fogadóképes, kiszámítható, jól
mûködõ filmgyártás, forgalmazás,
filmfinanszírozási rendszer kellene, az pedig egy évtizede
romokban hever. Egyetlen adat, amit nem lehet eleget ismételni,
mert mindent elárul arról, hol áll a rangsorban a
magyar film. 2001-ben ugyanúgy 420 millió körüli
állami támogatás jutott a játékfilm
készítésre, mint nyolc évvel ezelõtt,
amikor a Magyar Mozgókép Alapítvány elindult.
Ami azt jelenti – a reálérték csökkenése
miatt – hogy ötödével kevesebb jut a játékfilmre.
Egy ilyen katasztrófa-helyzetben illuzórikus a nemzedékváltásban
bízni. Kisköltségvetésbõl nem lehet nagy
generációt gründolni.
Grunwalsky: Ráadásul most megint óriásira
nyílik az olló a fõiskolát végzett és
nem végzett rendezõk között. Hosszú ideig
ennek a megkülönböztetésnek a felszámolásáért
harcoltunk. Furcsa módon a színészek közül
sokan lehetõséget kaptak a rendezésre, a többiek
azonban, akik nem színészek és nem diplomás
rendezõk, kezdenek megint karanténba kerülni. Ez nagyon
rossz tendencia, és szorosan összefügg a technika kérdésével.
A nem fõiskolát végzett fiatalok 35 mm-es filmre nem
kapnak esélyt, nincs elegendõ pénzük, emiatt
a kifejezésbeli és forgalmazási lehetõségeik
eleve behatároltak. Az olcsóság, a low budget stratégia
visszaüt. Ez pedig nagyon nagy vesztesége lenne a magyar filmkultúrának,
hatalmas érvágás. Ebbe a hátrányos helyzetû
csoportba fiatalok és idõsebbek egyaránt beletartoznak:
a KVB, Szõke András ugyanúgy ide sorolható,
mint Dyga Zsomborék. Megint elitfilmezés alakulhat ki, és
sajnos személyesen sincs átmenet, nincs kommunikáció,
újfajta arisztokratizmus jön létre. Pedig igenis van
honnan tanulnunk. Látunk például fiatalokat a Celluloid
Mûhelyben, akik az életüket teszik a filmkészítésre,
ráadásul technikailag is képzik magukat, de nincs
mögöttük fõiskolai végzettség. Úgy
érzem, hogy a tõke vagy a közhangulat vagy a kuratóriumok
bizalma nem nyílik meg feléjük. Ezen csak a szakma segíthetne.
Nagyon sokat számít a szakmai közvélemény.
Rajtunk is múlik, észnél kell lenni, hogy a friss
tendenciák kifuthassák magukat, ám segítenünk
kell azt is, ami éppen szélárnyékba került.
Talán az a legfontosabb, hogy minden nemzedék megfogalmazhassa
a maga élményeit. A közönség fiatal és
gyorsan cserélõdik, megköveteli az új és
új szereplõket, élményeket, a szakma gyorsan
akarja artikulálni magát, és ez a tempó az
önfrissítéshez is nélkülözhetetlen.
Nyitott kell, hogy legyen a szakma, mert akkor nem leszünk kiszolgáltatottak
annak, hogy éppen milyen trend megy.
Bakonyi: A nemzedékváltást finanszírozási
kérdésnek is látom, hiszen amennyiben ezek a fiatalok
ott dörömbölnek az ajtón, hogy filmet akarnak csinálni,
az alapítványokon kívül senki nem fog milliókat
bízni rájuk. Mindig ott motoszkál a fejemben a Blair
Witch Project példája: azt a filmet igenis fiatalok csinálták,
nagyon kis pénzbõl, amatõr technikával, mégis
ki tudott törni a periférikus helyzetbõl, és
kultikus siker lett. Az alkotóik pedig most már nyugodtan
odaállhatnak a producerek elé, mert letettek valami fontosat
és sikereset az asztalra. A lényeg tehát az, hogy
borzasztóan nehéz nálunk kitörni, mert a kezdeményezés
mögött komolytalanságot éreznek, ha nem a bevett,
hivatalos mûhelyekbõl érkezik…
Schubert: A Blair Witch sikerének nagy csapdája, hogy
az alkotóik ugyan független filmesként lesznek elismertek,
de ha esélyt kapnak a nagy stúdióktól, be kell
állniuk a sorba. Az amerikai filmgyártás iszonyú
sebességgel konformizálja a függetleneket. Ugyanez a
veszély nálunk is fennáll. A multiplexben hamar megöregszik
a fiatal filmes, mert ott csak a frissesség számít,
a mai mozi nem ismeri a generációs sokféleség
fogalmát, csak a fiatalok ízlését tudja és
akarja eltalálni. A beszélgetés elején idézett
Bálint György írás ettõl aktuális:
a filmpiacon kíméletlen harc folyik alkotók, trendek,
stúdiók és a nemzedékek között. A
multiplexben az új rekord, a büdzsé, a nézõszám
toplistáin elért jobb helyezés érvényteleníti
a tegnapit. A mûvészet logikája más: hiányzik
belõle a modernitás hisztériája, az álom
a nagy, végsõ gyõzelemrõl, Homérosz
éppoly modern, mint Jarmusch vagy Tarantino. Az art mozi hálózatban
nincs nemzedéki csata, ott ugyanúgy el tudja fogadtatni magát
Jancsó és Hajdu Szabolcs, mert egymásra épülnek
a munkáik.
Egy nemzedék akkor is elveszhet, ha jelen van a mozikban, de
nem a saját élményeivel, a saját történeteivel.
A magyar film két utolsó generációja, a hatvanas
évek reformer nemzedéke, és a nyolcvanas évek
ellenzéki Erdély–Bódy–Jeles avantgárdja azért
hagyhatott maradandó nyomot a filmemlékezetben, mert volt
saját világa. Mindkét generáció tagjai
tudták, hogy mivel állnak szemben. A kilencvenes évek
fiatalja nehezen képes megfogalmazni a helyzetét, nincs látható
ellenfele. Ha gyõzött “a bársonyos forradalom”, a piacgazdaság,
akkor idilli, fehér mobiltelefonos filmeket kellene csinálnia.
Az utóbbi egy-két évben már felsejlenek egy
kincstári optimizmustól fûtött kapreál
körvonalai, és tartok tõle, hogy az uralkodó
eszme ugyanúgy meg fogja találni a maga propaganda-filmeseit,
ahogy ez történt az ötvenes években, és
biztos, hogy fiatalok is szép számmal lesznek köztük.
Egyelõre azonban a fiatal filmesek többsége mégsem
annyira a boldogságtól tudna ordítani. De hogy mitõl
szorong, honnan a rosszérzése, hogy talán mégsem
egy diadalmenet részese, azt csak akkor tudhatja meg, ha bele mer
nézni abba a vad örvénylésbe, ami itt és
most százezrek sorsát forgatja. Erre egyelõre kevesen
képesek és hajlandóak.
Grunwalsky: Hozzá kell tegyem, ahhoz, hogy az alkotók
és alkotásaik természetes módon “kifuthassák
magukat”, sokkal több forgatási lehetõség, több
munkaalkalom kellene. Nagyon hiányoznak a televíziók,
a tévés munkák, a különbözõ
fikciós mûfajok. Az, hogy egy-egy mozifilm után az
emberek gyakorolhassák a szakmájukat, tovább dolgozzanak.
És nagyon hiányoznak a mozik. A vidéki mozik. Hogy
ebben a “megváltozott” világban a fiatal rendezõk,
de mások is, az egész országban a saját közönségükkel
együtt alakíthassák ki a kortárs magyar filmet.
Ehhez azonban (már megint ezt kell mondanom) olyan filmtörvény
szükséges, amely megteremti ennek a változásnak
a feltételeit.
Lejegyezte: Varga Balázs
|