John Holmes neve manapság nem sokat mond még a legtájékozottabb filmbarátoknak sem, noha a maga kétezer nagyjátékfilmet meghaladó színészi életművével minden bizonnyal magasan túlteljesíti Lugosi Béla, Ernest Borgnine és Jackie Chan összesített eredményét. Az a cseppet sem apró mellékkörülmény, hogy mindez főként a nevéhez fűződő másik világrekordnak (kb. 35 cm) és elképesztő munkabírásának (14 ezer szexpartner) köszönhető nemcsak arra ad magyarázatot, hogyan maradhat valaki ennyi főszereppel háta mögött viszonylag ismeretlen, de egyesek szerint azt is megmagyarázza, minek köszönhető az utóbbi években iránta feltámadó hollywoodi érdeklődés. Holmes, miként ez a Boogie Nightsból is kiderült, nem csupán legendás célszerszáma révén vált a pornó Elvis Presley-jévé: nevéhez kötődnek az első kísérletek, amelyek a pornófilmet koherens és élvezetes narratívával próbálták szalonképesebbé tenni, köztük a híres Johnny Wadd-széria neo-noir szexfilmjeivel, vagy a Kettős kárigény pornóátiratával (Eruption, 1977). Paul Anderson életrajzi sikerfilmje, az ennek nyomán készült dokumentumfilm (Wadd), vagy a frissen bemutatott Wonderland természetesen sokkal nagyobb érdeklődéssel fordul a sztárcsődőr infernális magánélete, mintsem több szempontból örökérvényű szakmai érdemei felé: utóbbi opusz például a leghírhedtebb incidensre, az 1981-es Wonderland-gyilkosságokra fókuszál, amelyekből az addigra már impotens és drogfüggő Holmes előbb elsőszámú gyanúsítottként, majd felmentése után mindössze bűntárs/résztvevő szerepkörben vette ki a részét.
James Cox rendező (Highway) az új trend hasonszőrű filmjeihez igazodva (Szexfüggő; Egy veszedelmes elme vallomásai) megható lelkesedéssel és erős stilizálási hajlammal vetette bele magát Holmes zavaros magánéletébe, dicséretes módon azonban meg sem próbálta a nagyközönség töretlen azonosulási vágyához igazítani (ne adj isten, áldozatként feltüntetni) ízig-vérig visszataszító hősét. A Wonderland egyszerűen dokumentál, látványos formai külsőségek közepette, ám a lehetőségekhez mérten elfogulatlanul (ennek köszönhető például a nem túl szellemesen megoldott többszempontú cselekményvezetés, amelynek hála három verzióban is megkapjuk az elképesztően brutális négyes gyilkosság éjszakájának eseményeit). A meglehetősen lapos párbeszédeket és a sablonhelyzeteket azonban nem is annyira a néhol már idegesítő stíljátékok, mint inkább a meglepően színvonalas színészi játék teszi egészen élvezhetővé: az erős mezőny még a főszerepet Jim Morrison-os manírjait felelevenítve megformáló Kilmerből is kihozza rég látott legjavát. Cox láthatóan tisztában van azzal, hogy Hollywoodban a jó életrajzi film épp olyan, akár a jó pornó: nem próbál meggyőzni arról, hogy a hamisítatlan valóságot nyújtja, beéri annak látványos, érdekfeszítő, ám teljességgel nyilvánvaló pótlékával.

Nem teljesen világos, mit esznek annyira a dánok Skócián, mindenesetre a Wilbör öngyilkos akar lenni után idén, nyáron ez már a második skót-dán összekapaszkodás, ami hozzánk is elért. A két filmet nemcsak származási helye (mindkettő ízig-vérig dán termék) és játékterének földrajzi elhelyezkedése (mindkettő hangsúlyozottan Skóciában játszódik) köti össze, de színeik, hangulataik, s ha úgy tetszik, üzeneteik is összecsengnek. Mindkét esetben az átlagosnál valamivel fotogénebb, álmaikat és lehetőségeiket tekintve azonban ízig-vérig kisemberek valós környezetbe helyezett, a jó ízlés határain belül maradó tündérmeséit láthatjuk. Részleteiben mindkét mese kellőképpen realista, végkicsengésében életigenlő, fordulatait tekintve pontosan kiszámított, mértékletesen hatásvadász. 
Az álmok, melyeket hősnőink, ez a két hontalan, Skóciába vetődött szingli dédelget, természetesen egyáltalán nem úgy teljesülnek, ahogy azt képzeletükben nap mint nap lepergetik, de a számtalan véletlen, megtorpanás és nekirugaszkodás végül is egyenes úton vezet a beteljesüléshez. Abban a dánok sem nagyon különböznek más nációktól, hogy ők is a szép győzelmét látják szívesebben: viszonylag könnyen és gyorsan megszabadulnak a páros csúnyácska és közönségesebb felétől, hogy a lány dramaturgiailag indokolt halálával figyelmünket egyedül a béranyaként hánykolódó szépségnek szentelhessük. Filmünkben minden és mindenki konkrét feladattal kerül a kamera látóterébe, még a párnahuzat alól kiszabaduló tollpihék sem véletlenül szállnak hősnőnk csinos orrára. Egy percig sem lehet kétséges, hogy a történet mögötti szigorú megoldóképletek eredménye csakis a happy end lehet, melyhez az emberi kiszolgáltatottság egy-két, keresetlen őszinteséggel ábrázolt epizódján, és a szigetország romantikus komédiáinak sémáin keresztül juthatunk.

Zsernyákok 
Kopps – svéd, 2002. Rendezte: Josef Fares. Kép: Aril Wretblad. Zene: Daniel Lemma és Bengt Nilsson. Szereplők: Fares Fares (Jacob), Torkel Petersson (Benny), Göran Ragnerstam (Lasse), Sissela Kyle (Agneta), Eva Röse (Jessica). Gyártó: Film i Vast – Memfis – Nordisk – SFI – Zentropa. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 90 perc.

A svédeknek kimondottan jó a humoruk: akadnak, akik az Abba fellépőruháit is ennek tulajdonítják, az utóbbi időben azonban egy-két hazai vígjáték kétségtelen bizonyságot tett róla. Josef Fares filmje igazi abszurd komédia a világ talán leginkább kigúnyolt embereiről. Nem, nem a szőke nőkről, hanem a rendőrökről van szó. Azonban ez a film nem az altesti humor, vagy a lealázás eszközeivel él, mint mondjuk a Farelly--fivérek tennék: Fares mester elegánsan, persze sokat gonoszkodva, de mérhetetlen szeretettel ábrázolja szereplőit. A cél a nevettetés mellett az emberi kapcsolatok, gyengeségek és a ragaszkodás bemutatása, és nem a sárdobálás. 
Jacob, Benny, Agneta, Lasse és Hakaan az álmos svéd kisváros rettenthetetlen kávé- és hot dog-pusztító őrei. Mást nem igazán pusztíthatnak, mert a városka bűnözési mutatói a nullán állnak. Hőseink persze elhivatottan járőröznek, felelősségük teljes tudatában. Amikor azonban egy csinos revizorhölgy megérkezésével a rendőrőrs bezárása fenyegeti őket, mondván, ilyen csendes helyen semmi szükség rájuk, a címszereplők összefognak, hogy sajátkezű bűncselekményekkel biztosítsák szeretett munkahelyüket. Rablás, robbantás, „tűzharc” lármája veri fel a nyugodt kisváros csendjét. Jóravaló hőseink viszont a békéhez szoktak, nem bűnözéshez, így mikor a helyzet már forróbb, mint a kávé, felbukkan a különleges alakulat, hogy megoldja a vészhelyzetet…
A kedves alkotás felvonultatja a műfajra jellemző összes klisét, miközben akcióban sem szűkölködik – ráadásul filmes utalásokat, önreflexív gegeket is tartalmaz. A finálé különösen ínyencfalat, kis fricska búcsúzóul. A végeredmény: a közegek lebilincselő botladozása, avagy addig nyújtózkodj, amíg a fakabát ér. 

"Hogy áll a szerelemmel?" - szegezi a kérdést egy rámenős udvarló Marie-Dónak, aki ekkor ráébred: unja már férjével a tízévnyi házasságot, a férfi rigolyáit, mániákus bicikliőrületét, és hogy neki kell kísérőautóval követnie a pedálozások során. Otthagyja hát Bertrand-t, és Antoine-nal, a nagyon is találó kérdés feltevőjével kezdene új életet – ha a levakarhatatlan férj hagyná: Bertrand-nak ugyanis jelszavává válik a címül választott mondat és ... marad. Ahelyett, hogy kiköltözne a nő lakásából, beveszi magát az egyik szobába és még egy tüdőgyulladást is összeszed, csak hogy asszonya részvétét felkeltse. De Marie-Do egyre jobban szabadulna a hazajáró lélektől. Antoine-nak, az új férfinak azonban megtetszik Bertrand viselkedése, és nem átall a pártjára állni – annál is inkább, mivel forgatókönyvíróként mindennél jobban érdeklik a váratlan fordulatok.
Bizonyára sokan emlékeznek még a francia új hullám egyik alapvető darabjára, Truffaut Jules és Jimjére. Valami ehhez hasonlót, csak kicsit viccesebbet próbált összehozni Diane Kurys is – és a párhuzamot filmje egy pontján még ellentmondást nem tűrve a szánkba is rágja. De míg a nouvelle vague-nak mindene volt az eredetiség, addig a Maradok!-ban néhány jelenet szégyentelenül elcsépelt (gondoljunk csak a ruhapróba ezerszer látott képsoraira). Ennél eredetibb, ahogy Kurys filmje számos ponton reflektál önmagára. Az eleve adja magát, hogy a forgatókönyvíró kedvese maga írjon scriptet közös történetükről, az már eredetibb, hogy a film végére a szereplők együtt írnak befejezést. De hiába ez a kis frivol játék, hiába a néhány igazán eltalált, kacagtató jelenet (a furcsa hármas együtt- és különélése sok ilyet tartogat, a burleszkszerű biciklibalesettől kezdve egészen a "hárman egy ágyban"-ig) – Sophie Marceau régen várt színésznői visszatérése elég felemásra sikerült.

Frank T. Hopkins (Viggo Mortensen) számos maratoni hosszúságú lóversenyt nyert meg Amerikában hűséges társával, Hidalgo nevű lovával. 1890-ben egy dúsgazdag sejk meghívja őt Afrikába a világ legnagyobb versenyére, ahol háromezer mérföldet kell lovagolni az Arab-sivatagon keresztül Adentől Szíriáig. A kibírhatatlan forróság és szárazság mellett a gonosz riválisokkal és az elvetemült útonállókkal is fel kell vennie a küzdelmet. 
A tűz óceánját Disneylandben gyártották unásig ismert klisékből, magányos, a film végén naplementében ellovagló hőssel, vonzó, ám titokban fondorlatos cselszövést irányító arisztokrata hölggyel, digitális technikával generált sáskajárással és homokviharral. E gyönge ifjúsági filmben a nagyon is különböző szemléletű western és az egzotikus kalandfilm összeházasítása a legzavaróbb. A ráérősen hömpölygő történetet két oda nem illő közjáték is megszakítja. Egy hosszúra nyúlt epizódban a sejk lányát banditák rabolják el, akit cowboyunk másodmagával kiszabadít a több tucat haramia karmaiból. A másik jelenetben a teljesen kimerült Franknek sivatagi szellemek jelennek meg, hogy erőt adjanak neki a végső, mindent eldöntő vágtához, a látomás hatására a földön agonizáló ló és lovasa felállnak és megtáltosodva vágtatnak a cél felé. A rendező láthatóan nem foglalkozott a valóságos helyzetek, a hiteles karakterek megteremtésével, helyette celluloid szagú fantáziavilágot, bárgyú karikatúrákat kapunk.
A nyugati embert megszemélyesítő, alacsony sorból származó cowboy kizárólag akaratának, erkölcsi tartásának köszönhetően legyőzi az Allah nevében küzdő, néha tisztességtelenül taktikázó kékvérű kihívóit. Az arab hercegek pompás telivérei pedig sorban lemaradnak a messziről jött idegen lenézett musztángja mögött. Nehezen érthető, hogy az amerikai felsőbbrendűség bizonyítására miért épp ezt a zsánert választotta a rendező; a ló nemes és intelligens állat, a lovakról szóló filmben hamarabb kiütközik az emberi butaság. 

A Megtorló társával beront a jakuzák főhadiszállására, legéppuskázza a legénység nagyját, két testőrt felnyársal, kitekeri a fülbevalójával ölő sárkánylady nyakát, végül kést hajít a főnökasszony homlokába. A Marvel mókásan brutális képregényfolyamának első, tizenöt évvel ezelőtti filmes feldolgozásában a fekete hajú Dolph Lundgren alakította főhős katonás határozottsággal végzi feladatát. Az új változat főszereplője, Thomas Jane is fekete most, de a tekintete egy bárányé. Az ő Megtorlója érzékeny és sebezhető, bambán gyászolja elveszített családját, feltehetőleg a folytatásokra hagyva gyilkológépi természetének kiteljesedését. Nem is igazán harcias: a verekedés egyáltalán nem megy neki, de lőfegyvert is alig használ, szívesebben robbant a távolból, vagy ugrasztja egymásnak ellenfeleit fondorlattal. Ráadásul a sötét New York helyett a napfényes Floridában teszi mindezt, ami legalább olyan merész húzás a filmesektől, mint könnyekkel áztatni Hulk szögletes arcát. Csakhogy amíg Ang Lee szellemes, képregénykockákat idéző látvánnyal kísérte sajátos értelmezését, Jonathan Hensleigh filmje alig nyújt vigasztalást. Egy A jó, a rossz és a csúfot idéző, megzenésített bunyó, egy henryfondás összecsuklás és néhány közepes poén színesíti a Marvel-sorozat eddigi legjelentéktelenebb darabját. Pedig az annak idején a Piszkos Harry és a Bosszúvágy sikere hatására született, emberfeletti képességek híján csupán jókora gépfegyverére támaszkodó képregényfigura most, a bosszúfilmek reneszánszával méltóképpen térhetett volna vissza igazi terepére, a moziba. „Tíz másodperc régi John Woo” – így jellemzi egy szemtanú a Megtorló egyik támadását a képregényben. A látványos akcióktól mentes, verőfényes filmváltozat azonban inkább egy mozgalmasabb Miami Vice-epizódra emlékeztet.

Az amerikai sorozatfilmeket rendre az a vád éri, hogy a folytatások utánzatai, halovány kópiái csupán a korábbi epizódoknak. Sokan úgy tartják, a reprintmozik gyártásának az ötlethiány az oka, és ennek a vélekedésnek van is alapja, ám nem minden esetben az invenció kifáradásával magyarázható a jelenség. Gyakran rafinált marketingstratégia áll a háttérben, a hollywoodi szemlélet egyik fő irányelve szerint ugyanis a film ugyanolyan piaci termék, mint bármely más árucikk, amelyet ha egyszer sikeresen bevezettek, akkor addig kell gyártani, amíg népszerű, ráadásul az újabb és újabb termékváltozatoknak csak csekély mértékben szabad különbözniük a korábbiaktól.
A Pókember 2. a sorozatfilmek gyártása mögött munkáló gondolkozásmódot minden más, hasonló típusú produkciónál jobban illusztrálja. Hihetetlen gazdag anyagból, több száz füzetet számláló képregény-sorozatból válogathattak volna a producerek, ám ők nem éltek a lehetőséggel, sőt óvatos duhaj módjára voltaképp nem akartak egyebet, mint újraforgatni a több mint 800 millió dollárt fialt első részt. A film alig szolgál eredeti elemmel, szinte kizárólag az első epizódban bevált figurákat, konfliktusokat, motívumokat és trükköket használja.
Jellemző, hogy a hatalmas Marvel-univerzumból ismét egy őrült tudós-figura szerepel antagonistaként, aki mellett új karakter nem jelenik meg. A felmerülő konfliktusok is hasonlóak az első részhez: a film a világ – pontosabban New York – megmentésének kötelező problematikája mellett tovább gombolyítja az unásig ismerős szerelmi szálat és újfent hangsúlyosan tárgyalja a címszereplő identitás-válságát. A stiláris megoldások terén sem lép előre az új epizód: ismét csak néhány jelenetben érvényesülhet Sam Raimi rendező kivételes vizuális fantáziája és humora, továbbá a trükkök jellege és színvonala sem változott. Mindennek meg is van az eredménye: a Pókember 2. csak egy-egy kósza pillanatra izgalmas darab, egészében véve azonban máris idejétmúlt film.

Filmblöff. Ennek a szónak a használata elkerülhetetlen, ha az ember a kanadai Vincenzo Natali munkásságáról akar pár szót ejteni. Már 1997-es, öt év késéssel a magyar mozikba került filmje, a Kocka is filmblöff volt, igaz, az ügyesebb és szórakoztatóbb fajtából: képes volt végig fenntartani a néző érdeklődését, és sikeresen áltatta azzal, hogy a történet kifut valamire. Natali új filmje, A semmi a Kockával ellentétben unalmas és vontatott. Az egész történetre rányomja a bélyegét Natali végzetes hiányossága: nem tud jellemeket ábrázolni. Voltaképpen lenyűgöző, hogy ennek ellenére olyan sci-fi kamaradarabra vállalkozott, amelyet a két különböző jellemű főszereplő konfliktusainak kéne életben tartania. A Kockából ismert tehetséges színészek, Andrew Miller és David Hewlett hiába vágják lelkesen a grimaszokat, A semmi hősei nem többek elcsépelt karikatúrafiguráknál. Egy ideggyenge gyáva és egy öntelt lúzer bohóckodik a vásznon, a néző pedig feszeng, mert nem képes együttérezni velük, de röhögni sem tud rajtuk egy jóízűt.
A film első húsz percében kiderül, hogy a világ összeesküdött a főszereplők ellen: bár ártatlanok, börtönnel fenyegetik őket, ráadásul a házukat is el akarják dózerolni. Miután minden menekülési út lezárult előttük, váratlanul a fehéren ragyogó Semmi közepén találják maguk, és itt is maradnak a film végéig. Natali a retardáció bűvös eszközéhez nyúl: amikor a néző már kiütést kapott a nagy fehér Semmitől, és szenvedélyesen vágyik valami halványka magyarázatra arról, miért került ide a két főszereplő, Natali előrukkol a válasszal. De nem a „miért”-et járja körül, hanem a kevésbé érdekes „hogyan”-t. Akárcsak a Kockában, Natali megkerüli a kulcskérdést, és nem ad metafizikai távlatot a történetnek – pedig ezt a realitásokból kiszakított, didaktikus sztorit egyedül az menthette volna meg, ha rendezője nyitott a létfilozófia kérdéseire. A semmi profi filmblöffhöz méltóan kilencven percig elhiteti magáról, hogy nem filmblöff, aztán viszont csalódottságot, dühöt és rosszkedvet hagy maga után. Az új Natali-filmnek egyedül a címével lehetünk elégedettek. Maradéktalanul kifejezi a film lényegét.

A hollywoodi szürke eminenciások tömegéből egy picit mindig is kikukucskáló Philip Kaufman rendező jó néhány eredetibb filmet hozott tető alá négy évtizedes pályája során, gyakran arra törve, hogy tágítsa valamelyest a műfaji kereteket. Készítsen bár sci-fit (A testrablók támadása), életrajzi filmet (Henry és June), erőteljes politikai áthallásokkal teli drámát (A lét elviselhetetlen könnyűsége), mindig tudott újítani valamit az unt sablonokon.
Pszichothrillert még nem forgatott, ezért ígéretesnek tűnt, hogy legfrissebb munkájában ehhez a műfajhoz fordul, hiszen már többször bizonyította, hogy otthonosan mozog idegen pályán. Ezúttal azonban egy hitvány forgatókönyvvel a kezében csupán atmoszférateremtő erejében és jó kameravezetési képességében bízhatott, és ez kevés volt a sikerhez. A több ponton is az Angyalszívet idéző Függőség hőse egy komoly lelki problémákkal küszködő, szüleit még kisgyermekként elveszítő nyomozónő, akinek egy sorozatgyilkos nyomába szegődve lassan meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy voltaképp a saját személye után kutakodik, azaz a gyilkosságokat maga követi el öntudatlan állapotban.
Már a film alaphelyzete is fals, de a történet kibontása még inkább az. Promiszkuitás, alkoholproblémák, a szörnyű gyermekkorból megöröklött pszichés zavarok – hősnőnk annyi nyavalyával birkózik, hogy az egy komplett elmeklinikának is sok lenne. Miként lehet akkor – merül fel a kérdés – állásban a San Franciscó-i rendőrségnél, sőt: hogyan bízhatnak rá egy sorozatgyilkossági ügyet? Ép ésszel felfoghatatlan és kizárólag a forgatókönyvírói szeszéllyel magyarázható momentumok.
Kaufman ezúttal rangjához méltatlan anyagot kapott, ezért alig tudott kihozni belőle valamit. A miliőfestéssel persze most sincs gond (a mélysötét noir-hangulat garantálja, hogy a néző korrekt látáskárosodással keveredik ki a moziból), a kameramunka is erős (az egyik jelenetben például a teljességgel magára maradt hősnő kilátástalan helyzetét illusztráló De Palma-svenkek igen megkapóak), végeredményben azonban egy ötcentes thriller született. Dollármilliókból.

Amerika filmipara a legkülönbözőbb tini- és diákfilmeket is ugyanúgy zsinórban köpködi ki, mint minden más műfaj termékeit. A legújabb tinisercintés, a Bajos csajok meglepően szép ívet ír le, és szórakoztatóan landol Amerika orcáján. Hiszen az önleleplezésben is élenjáró jenkik imádnak a tükör elé állni, hogy szembeköphessék magukat. A néző az unásig ismert diákmiliőbe, az amerikai mikrotársadalomba bukhat alá, amelyben kizárólag annak van hitele és súlya, ami tökéletesen hamis. A főszereplő lány, a csinos Cady zöldfülűként csöppen bele a csillogóan rút sulivilágba, merthogy 15 éves koráig Afrikában nevelkedett zoológus szülei szárnyai alatt, és csak elméletben ismeri az „erősebb győz” darwini alaptörvényét. De hamar feltalálja magát, és két viszonylag szimpatikus osztálytársa, Janis és Damian biztatására beépül a plasztikáknak csúfolt három csinibaba szövetségébe, amely a suliban a hierarchia csúcsát jelenti. A nősténytriumvirátus feje a hosszú, szőke hajú cica, Regina, aki a körmönfont manipulációk és gonosz praktikák bajnoka, ezenkívül divatdiktátor, és minden évben bálkirálynő. Cady feladata az lenne, hogy a klikk legbelső titkait kikutatva letaszítsa a trónról a királynőt és két udvarhölgyét, de a kísértésnek nem tud ellenállni, ő maga is udvarhölgy lesz, végül azonban az eszes tanárnő, Norbury kisasszony (az őt alakító Tina Fey írta a forgatókönyvet Rosalind Wiseman bestselleréből) ügyesen rácba szedi a nebulókat, és elkövetkezik a futószőnyeg simaságú happy end. 
El kell ismerni, hogy Mark S. Waters szatirikus vígjátéka valóban mulatságos, a dramaturgia egynémely akadozást és beragadást leszámítva olajozottan működik, a lányok a film szelleméhez híven pimaszul csinosak, ráadásul profi alakítást nyújtanak. Végül is jobb film a Bajos csajok (a Baljós csajok pocsékul hangzik, de pontosabb cím lett volna), mint például a Bret Easton Ellis regényéből készült opus, A vonzás szabályai, mivel ez utóbbi „mély” artisztikuma ellenére nem tudott kikecmeregni az önmaga által is gerjesztett nihilből.