- Nemrégiben jelent meg Susan Sontag írása az Élet és Irodalomban az iraki börtönben készült felvételek és az amerikai demokrácia összefüggéseiről. Két megállapítást szeretnék idézni belőle, amely a beszélgetésünkhöz kiindulópontként szolgálhat. Az egyik: „A fényképeknek régóta - de legalábbis hat évtizede - részük van abban, hogyan ítéljük meg a főbb konfliktusokat, és hogyan emlékszünk rájuk.” A másik: „Olyan társadalomban élünk, ahol a magánélet korábban mindenáron rejtegetett titkai lármásan követelik, hogy valami tévéműsorban mindenki elé táruljanak. Ezek a fotók éppúgy illusztrálják a szégyentelenség kultúráját, mint az arcátlan brutalitás iránti, fennen uralkodó csodálatot.” Szerintem a két probléma összefügg egymással, és sokkal messzebbre vezet, mint az amerikai demokrácia kritikája, amire Sontag szánta.

Szilágyi Ákos: - Sontag cikkét én úgy olvastam, de mint egyfajta műalkotást, a XIX. századi vagy egyszerűen a modern gondolkodás emlékművét. Hihetetlen pátosza és ereje van. Ebben az értelemben tulajdonképpen egy vádirat, egy mai J’accuse, az indulat teljesen elhomályosítja a tekintetét, így elemi tévesztései vannak. Van valami szép, ugyanakkor valami giccses is benne, és végső soron az egész építmény hamis. Nem az, amit az ügyről mond. De nem értem például, miért beszél „fényképekről”. Hiszen ezek a képek nem fényképek. A digitális kép nem egyszerűen fénykép, és szeptember 11.-éről sem egyszerűen fényképek vannak a fejünkben. Egyrészt a mozgókép és a fénykép közt mérhetetlenül nagy a különbség. Másrészt a fényképeknek semmiféle bizonyító erejük nincs. Amikor egy képet meglátok, az első gondolatom az, hogy vajon honnan származik, ki csinálta, és miért éppen akkor teszik az orrom elé.

Schubert Gusztáv: - A mozgókép teoretikusai kezdettől fogva azt emelték ki a film egyik nagy előnyeként, hogy univerzális nyelv. Ma viszont ott tartunk, hogy ez az előny talán hátránnyá változott, épp azért, mert ha a kép valóban egyetemes nyelv, akkor egyetlen egyetemes kultúrát kényszerít rá a világra. Ezt egyébként már az emlegetett búr háborúban is láttuk. Ez volt az első médiaháború. Fényképek készültek korábban is, de 1899-ben, amikor a háború kitört, már volt mozgókép is. A búr háború kameramanjait, operatőreit, haditudósítóit az angol hadsereg viszi Dél-Afrikába. Több mint száz évvel később ugyanez a helyzet Irakban: a tudósítók az amerikai hadsereg kötelékében dolgoznak, a csapatoknál „ágyazzák be” őket, a képet tehát a hadsereg rendeli meg, nem lehetnek illúzióink, hogy milyen céllal. A búr háború idején egyébként történt egy nagyon is jellemző eset. Amikor Roberts tábornok elfoglal egy Kronstadt nevezetű dél-afrikai városkát, azt veszi észre, hogy a város ugyan az övé, de a fotósok és a kameramanok még nem érkeztek meg. Visszarendeli tehát a csapatait a város határába, és amikor a filmesek megérkeznek, újra elfoglalja a várost. Az eset példaértékű, és hasonló újra meg újra megismétlődik.