Sergio Leone nyilatkozataiban előszeretettel hangoztatta, westernjeiben mennyire átrendezte a műfaj amerikai szabályrendszerét. "Ha valaki John Fordnál kinéz az ablakon, a ragyogó jövőbe pillant – szólt egyik híres mondása - , ha nálam valaki kinyit egy ablakot, mindenki tudja: most le fogják lőni. Ford optimista, én pesszimista vagyok." Az amerikai western törvényeinek legszélsőségesebb kiforgatását viszont nem ő, hanem az olasz westernciklus második legfontosabb Sergiója, Corbucci valósította meg A halál csöndjével 1968-ban. Ugyanabban az évben, amikor Leone a műfaj összegzését alkotta meg nagyoperához méltó monumentalitással a Volt egyszer egy Vadnyugatban.
A halál csöndje mindjárt első képeivel meghökkenti a westernrajongót: a távolból közeledő magányos lovas ezúttal mély hóban evickél előre. A fenyves ágai rejtekéből lesipuskások figyelik a megfelelő pillanatra várva, aztán a hirtelen kirobbanó, villámgyors tűzpárbaj egyszeriben kielégíti a nyugtalankodó nézők elvárásait: nyers és feszes western lesz ez, csak a környezet szokatlan. Az igazi sokk azonban a befejezésben ér. Mivel a filmről lehetetlen érdemben értekezni a végkifejlet lelövése nélkül, legjobb, ha mielőbb túlesünk a poéngyilkosságon. A halál csöndje legnagyobb különlegessége a végletesen boldogtalan befejezés. Nemcsak a hős hal meg nagyon csúnyán, de az összes pozitív szereplő is, a gonoszok pedig győztesen ellovagolnak. (Csupán a befejező feliratok tájékoztatnak arról, hogy a törvényesség hamarosan véget vetett a terrornak, de a rosszak bűnhődéséről nem esik említés.)