A ház „lakói” – metamorfózisok I
„Erdész lakta, aztán az öregasszony, / aki a hegyre
járt...” – kezdõdik a „történet” mélyebb
rétegeinek felidézése.
A „mondják” „mondják” mint elbeszélõ fordulat
csak a szöveg végleges, publikált változatában
fordul elõ – a kéziratokban nem szerepel. A vezetõ
ezzel hangsúlyozottan távolítja magától
a történteket, mint hallott, mással történt
eseményeket adja elõ. Vagyis nemcsak a látogató
rejti jó ideig kilétét, hanem a vezetõ is:
identitásukért (összetartozásukért, elválásukért
is) egymással kell megmérkõzniük.
Az erdész felvillanása részben az elsüllyedt
gyermekkorban kialakult férfiideálképet idézheti.
Hiszen a költõ több életrajzi visszaemlékezésében
utal egy rokon erdészcsaládnál, a természet
bûvöletében töltött gyermekkori nyarakra. De
egyúttal elõképe is lehet egy késõbbi
férfialaknak. E férfi képe – bár nem részletezett
– fontos: nem lehet véletlen, hogy a tömör összefoglaló
részben õ és az öregasszony majd újból
és együtt említõdik. Jele ez annak, hogy a versben
feltáruló krízisnek és elvállalt magánynak
fontos motívuma az asszonyi csalódás, melynek az öregedés
egyszerre következménye és elõidézõje.
A következõ „lakó”, s akirõl többet
megtudunk, az öregasszony. Õ egyfelõl hordozója
egy nemzedék sorsának, ama nemzedékének, amelynek
alig jutott ki az ifjúságból. Õ a megjelenítõje
a nõi boldogság, a maradék ifjúság elvesztésének
is – emlékét a lány különváló
alakja ellenpontozza. De alakján ott van a költõ korán
érõ, a megismerés kínjával kezdettõl
fogva viaskodó személyiségének lenyomata is.
Nemes Nagy Ágnes már elsõ kötetének,
a húsz évvel korábbi Kettõs világban
címûnek a nyitó versében ír a megismerõ
elme mûködésének szenvedésérõl
és szenvedélyérõl:
„Mint iszap, gyönge hegy belébe málló,
mely önmagától fõve körbe fortyog...
így szívja, õrli elmém a világot.
Mint légy szeme: ezer tükör a bõröm,
a viszonyulás prizmás kínja köt,
s nem törhetem szét, mert e kín az õröm
a sík halál, s kerek téboly között.”
(Hadijelvény)
Tán nem egészen véletlen a „hegy”, az „iszap” és
az „õr” motívumának visszatérése a Ház
a hegyoldalon-ban.
A hegyre járó, a sas képében angyalt találó
öregasszony története a vers egyik legszebb és
legmegrendítõbb részlete. Szellemi önéletrajz
vagy inkább dinamikus sorskép? A törékeny, ám
konok ember megküzdése ez saját mûvészsorsával?
Miféle csoda az, amelyhez csak meredek úton, magunknál
nagyobb terhet „emelve-cepelve” lehet eljutni: nem a tehetség angyali
kitárulása? És miért emberfelettien nagy a
ragadozó madár-angyal szenvedése: nem a teremtõerõ
kínja ez, mely a síráson, döngõ szívverésen
és fojtó némaságon átjutva geológiai
méretû mozgásba szakad? S honnan ismeri ily közelrõl
a vezetõ az ápoló-virrasztó öregasszony
gyöngéd osztozását e szenvedéssel? És
ki riad itt az ápolásból „egy ablaknyi pirkadás”-ra?
S a sas-angyal emlékeként „tûlevéllel csillogó
fenyõgally frissen zúzmarás” örökzöldje:
nem maga a mû? S vajon egyúttal nem veszteségtörténet-e
minden alkotás megszületése? Csak kérdéseket
tehetünk fel e részlet jelentésvilágára.
A válasz más versekben lappang: a Madár-ban, A lovak
és az angyalok-ban, a Téli angyal-ban például.
S óvakodunk is a direkt választól, hiszen lesz még
a történetben oly teher, melyet e küszöbön átemel
valaki, és lesz még eltûnés, átváltozás:
lehetséges jelentésük (az alkotásé és
a szerelemé) a szövegegészben egymásba játszik.
De mindenképp érezzük, hogy az angyal-madár szenvedésének
leírása a legszemélyesebb érintettségrõl
árulkodik. A mellérendelõ szerkezetek áradása,
a hatalmas ívet leíró képi mozgás (a
„szemhéj-prés”-tõl a „hegyvonúlatok”-at felgyûrõ
„földrengés”-ig) rendkívüli erõrõl
tanúskodik. Ám a keretezõ hasonlatok („sebesült
katona”, „vacogó téli madarak”) kiszolgáltatottságot
sugallnak. Erõ és kiszolgáltatottság: erre
gondolunk akkor, amikor a költõ önsorsa dinamikus képeként
olvassuk a mû e részletét.
A sas-angyal nyomában maradt fenyõgally általánosabb
szinten kapcsolódik a versben már korábban és
majd késõbb megjelenõ fa-motívum jelentésköréhez,
„frissen zúzmarás” volta pedig elõlegezi a vers végi
telet. Azonban – bár a látogató tétova kísérletet
tesz erre – a vezetõ nem engedi, hogy most elidõzzünk
e képnél. A közbevetésre – „Most is fenyõgally
a sarokban” – kihívóan ironikus stílustöréssel
válaszol: „Elõfordul. Bizonyos konstellációban.”
Sem a látogató közbevetett mondata, sem az intellektuális
társalgásra emlékeztetõ válasz, e leintõ
nyelvi gesztus nem szerepel a mû egyik kéziratos változatában
sem: csak a legvégsõ, a publikált szövegben olvashatjuk,
talán a korrektúra stádiumában került
a szövegbe. Ezért szentelünk nagyobb figyelmet emez apró
szövegrészletnek.
A látogató korábbi, elsõ megszólalási
kísérletét – „Itt egy szem töppedt szilva az
úton...” – akkor ironikus élû kérdéssel
vágta félbe a vezetõ: „Édes?” Ezúttal
a „Most”-tal kezdõdõ próbálkozást hárítja
el legyintéssel. Nem engedi tehát az „itt és most”-nál
való idõzést. Mert az ott és akkor történéseivel
kell szembesülnie mindkét szereplõnek:
„A kamra, tudja. És a pince benn.
Dehogy tudja, hisz nem járt itt sosem.
Honnan tudná, ha nem járt itt sosem?”
A látogató nem reagál e kérdésre. Noha mindketten tudják, hogy elõtörténetük közös, sõt azonos, a vezetõ látszólag elfogadja, sõt erõsíti e tudás takargatását. Ám ez csak késleltetés, ami fokozza a látogatóban a belsõ nyomást. Õ ugyanis szeretné meg nem történtnek tudni a múltat. Ugyanezért provokálja õt a vezetõ késõbb is szinte kriminalisztikai fogásoknak beillõ kérdésekkel:
„Ugye fojtó az ózon félelem?...
Ugye félõ lehetett két alaknak...”
E kérdések modalitása egyre fenyegetõbb
lesz: „Nem? – Honnan tudná? Akkor se? – Ugye, ugye...”
A színvallás kikényszerítésének
fokozódó sürgetései ezek. A vezetõ tehát
hol kérdésekkel, hol pedig rejtélyes utalásokkal
növeli a látogatóban a feszültséget: „Elõfordul.
Bizonyos konstellációban.”
A ház lakói – metamorfózisok II
Az elhárító legyintés után más
„konstellációba” lépünk: továbbhalad a
ház bemutatása („kamra”, „pince”, „benn”), s feltûnik
a másik valahai lakó: a pincét felásó
férfi, „Erdész” – hallottuk a vezetõtõl kezdetben.
Aztán a sas-angyal-történetben is feltûntek férfiképek
hasonlat gyanánt: „Nagy volt, barna, mint egy kaszás. / Vagy
egy sebesült katona.” Mintha az öregasszony a madár terhében
egy erõs, de sérülékeny férfit is hordozott
volna. Ami belõle angyali volt, elszállt, ami itt maradt,
az a ház alapját ásta alá: a titkok titkáig,
a nem emberi természeti közegbe, a vizek mélyébe,
az õselembe hatolt – és elveszett, „szalamandra lett”. Az
õ metamorfózisa egyúttal majd a kintrõl behallatszó
dalnak, újabb átváltozásoknak az elõkészítése.
Hiszen a szürreális látomás a maga szövevényes,
irracionális, sejtelmes voltában éppúgy veszteségtörténet,
mint a késõbbi, áttetszõen egyszerû dal.
Az egyik részlet az elfojtott emlékezés sötétjébe
hatol, a dal pedig egy veszteségtörténet napfénybe
tartott, átszûrt párlata. Az egyiknek a szereplõje
„a férfi”, a legintimebb titkok tudója: „...hajnalonként
járt a tó alatt. / Feje fölött hallotta a halat
/ és látta lenn a nádak gyökerét, / mint
óriás, sötét csillárokat”.* A dal szereplõje
pedig egy lány, aki a napvilágon jár naiv gyönyörködéssel.
Egyik is, másik is eltûnik: „nem jött újra fel”
– „árokba botlik”. Mindkettõ elõkészíti
a magány vállalását – a vezetõ megszilárduló
alapattitûdjét.
Alakjuk, akárcsak az angyalé, elõtûnik még
a késõbbiekben. A szalamandrává változott
férfi emlékét és az öregasszony madarát
a látogató fogja felemlegetni: a „fekete-sárga féreg”,
a házban rejtegetett „hüllõ és madár”
képében. Az éneklõ pedig a két fa, az
„egy világos, egy sötét” képében összegzi
majd a lány történetét. Fájdalmas metamorfózisokon
át halad a „történet”, s ennek tudomásulvétele
az életben maradás feltétele.
Jóllehet, életrajzi, konfliktuózus kapcsolati
háttere is van a férfi-nõ, a szimbolikus hüllõ-madár,
a sötét és világos fa ismétlõdõ
és hangsúlyos szerepeltetésének, nem gondolnánk
pusztán ebben megragadni a jelentés lényegét.
Az emberi lélek dinamikus rajzát, kettõs osztatának
leképzõdését is látjuk bennük,
s harcot a végsõ értékeknek – akár metamorfózisok
árán történõ – fájdalmas megõrzõdéséért.
És látjuk a jungi animus és anima kettõsségét
is, meg a tudat sötétebb mélyáramainak az „én-felettesbe”
való (Nemes Nagy Ágnes többször használt
szava) felemelkedése íveit; ösztön és lelkiismeret
küzdelmes viszonyát.*
A ház lakói: egy különös tárgy
Talán a magánynak és – késõbb –
talán a hiábavaló kapcsolatteremtési kísérletnek
modern és lefokozó módon reflektált metonimikus
képe és képviselõje a régimódi
telefon. Az egyetlen „lény” a házban, amelyrõl a vezetõ
már-már konkrétan, évszámhoz kötve
szólna, de – mintegy leintve önmagát – elhárítja
e vágyat, és csak egy önironikus projekciónak
tûnõ képet ad:
„Talán ezerkilencszáz –
Nehéz, õs-állat telefon.
És néma, néma. Ül, kotol,
nikkel hasát lepi a por.”
E tárgy átlelkesítése s egyúttal mozdulatlan hallgatása a továbbiakban döntõ szerepet kap. A szereplõkhöz mérhetõen még szakaszolhatónak látszó idõ e képpel mintha elsüllyedne valami fáradt és reménytelen idõtlenségbe. Így zárul a ház mint helyszín leírása. Ám megkezdõdik a ház mint színhely megelevenítése. A tárgyak – emlékeztetõ lenyomatok – ugyan még elõ-elõtûnnek, de mostantól a drámai eseményeké lesz a fõszerep. Kezdetét veszi az „akkor” története.
A vihar emléke és a leleplezõdés
A vezetõ és látogató összecsapása
mostantól manifesztálódik. Ezt jelzi már a
szöveg felgyorsulása is. A nyári zivatar félelmes-sodró
felidézése a látogatóban egyre növõ
szorongást kelt, ezért a vezetõt minduntalan félbeszakítaná:
„Kinyitom az ablakot” – mondja, mondaná többször is. Az
azonban csírájában fojtja el a menekülés
szándékát, olyannyira, hogy a látogató
negyedszerre már csak e mondat felét mondhatja ki, s végül
csak a mondat ritmusát doboghatja közbe: ÈÈÈÈ
– ÈÈ.
Víz és tûz, ég és föld között,
zápor szaggatta tájon a két menekülõ –
a fiú és a
lány – nyomában gömbvillám iramlott, mígnem
„lecsapott válluknál”, s „Mögöttük egy cser
lassított mozdulattal / a földre rogyott”.
Ez a vihar ûzte a házba a menekülõket. Sorsuk
a paradicsomból kiûzött emberpárt idézi.
E vonatkozással a vers – Poszler György szavaival – valóban
„létparadigmává”, létértelmezéssé
tágul.*
A vihar képei szinte visszaidézik a Szárazvillám-beli
Paradicsomkert „hasított hegyû fényét”, „tépett
kora-éjét”, s a menekülõkben látjuk a
„két félrehasadt vérjárta formát”, akik
föltûnnek egy késõi versben. Az utca arányaiban
is ott „a két kis meztelen” s nyomukban az angyal, „tûnõdõ
pallosával”.
A természeti viharban „a zápor tõre”, a „gömbvillám”,
mely „vízre ugrik, el nem ázik, / mint a kálium, karikázik”,
„az ostorozó gyöngysor-éjszaka” az embert hasító,
ûzõ szenvedélynek is látomásos képe.
Az ûzöttek menekülésében a bûntudat
szorongása éppúgy ott van, mint közös sorsuk
rájuk mért végzetének tudata. A bûntelen
bûn paradoxona ez, a „Bûntelen, aki élt?” kérdésének
dilemmája – mellyel a vezetõnek és látogatójának
egyaránt szembesülnie kell. A sors, amibõl nem lehet
„kiszállni”. Ám egy köznapian józan sorpár
lesz az igazi villámcsapás a versben. Két keserûen
irgalmas mondat:
„Az ablakot, fiam, ne nézze többé.
Ez is történet, mint a többi.”
A familiáris, de fölényt is jelzõ „fiam” megszólítás
– amely a kéziratos változatokban még nem szerepel
– egy pillanatra visszaemeli a szöveget a diskurzus jelen idejébe,
s elõre jelzi a két szereplõ közötti hangnem
minõségének változását is. Kifejez
valaminõ személyes közeledést, de alá-fölérendeltséget
is. A távolságtartás enyhülése elõkészíti
a két szereplõ kölcsönös leleplezõdését
egymás elõtt. A közös, sõt egyazon élet
bevallását a kidõlõ csertölgy „lassított
mozdulattal” megidézett képe keretezi: elõbb a vezetõ,
majd a látogató beszél róla.
A házba menekülés emléktöredékei
és az öregasszony korábban felidézett története
egymásra csúsznak. Az eseménysor, vagyis az idõ
ugyanúgy csak néhány képkivágás
összemontírozásából tárul föl,
mint valaha az öregasszony története a sassal: „felvette”
– „emelte” – „a küszöbön emelte át”. A párhuzamosság
oly feltûnõ, hogy joggal érezzük: a fiú
a lányban szinte a „sas-angyal” terhét hordozta.** A házban
ugyanazok a tárgyak is – „ágy, kemence, hajópadló”
–, csak épp a csoda marad el. Ott a sasból lett angyal elrepült
ugyan, de nyomában örökzöld: „friss fenyõgally”
maradt. Az itt felidézett menekülõk után azonban
„sáros lábnyomok”, ottfeledt „tükör” (az elsõ
kéziratban ezek sem szerepelnek): hangsúlyozottan a köznapiság,
a gyarlóság momentumai kerülnek a csoda helyébe,
erõsítve, hogy „ez is történet, mint a többi”.
A szenvedély terméketlenségbe fúlásának,
pusztításba fordulásának elõképei
ezek. Az eseményeknek az ismétlõdésekkel átfûzött
és az egymás szavába vágó, a mondatrészleteket
ily módon összeöltõ elõadása juttatja
el a vezetõt a kérdés kimondásához?
„Te voltál hát... Te ballonkabátban / Ti ketten.”
Innen a látogató a menekülõ pár képviseletében
van jelen. E ponton fordul tegezésbe az eddigi magázás.
Az új nyelvtani forma a közelséget nyomatékosabbá,
a szemrehányó elszámoltatást pedig fájdalmasabbá
teszi. A Te és Ti egybemosása a „két testben egy lélek”
paradicsomi állapotára utal. Az én és te szembekerülése
soha nem a beszélõ és egy másik ütközése,
hanem a valahai (és valakivel egybeforrt) és a késõbbi
(a magára maradt) én belsõ ütközete.
A két szaggatott vonal mögött
Ennek a harcnak a legkeservesebb és legindulatosabb szakaszát
a mû elsõ változatában a költõ részletesen
megírta ugyan, de ezt kihagyta a végleges változatból.
Ez már egy megnemesített és az indulat hordalékaitól
megtisztított szöveget tartalmaz. Két, majd pedig egyetlen
sornyi szaggatott vonallal jelzett, hangsúlyozott hallgatás
mutatja csupán, hogy elhagyott részletekbõl, azaz
hallgatásokból is épül a szöveg.*
A közreadott változat értelmezésében
ezért csak áttételes, a mû genezisével
szorosan összefüggõ következtetések illeszthetõk
elemzésünkbe.
Mi volt a hallgatással jelzett sorok mögött? Az elsõ
változatban is hangsúlyosan szerepel a „vadászkés”,
amelyet azonban ott a látogató a vezetõ kezében
lát, s attól retteg, hogy az majd gyilkos indulattal õbelé
vágja. (Tudjuk, hogy a végleges változatban a látogató
akarja a késsel elpusztítani a fákat.) A harc azonban
itt is szavakban, még gyötrõbb vitában zajlik
le, kezdetben a vezetõ, majd a látogató fölényével.
(Tudjuk, a végleges változatban a vezetõ átmenetileg
sem veszti el fölényét.) Bár a vezetõ
védekezésre szólítja fel a látogatót,
az másra szánja el magát: megvallja gyöngeségét
és elesettségét, s ez vált át panaszos
és vádló kérdésekbe és fájdalmas
jövendölésbe. Idézzünk néhány
sort e máig nem publikus változatból:
„A látogató: Nincs mibe ütközz. vége
van.
Én régen megadtam magam...
csak azt ne hidd, dölyfödben dermedezve,
hogy csak neked van jogod a gyûlöletre...
nem érzed a förtelmet abban,
hogy szüntelenül igazad van?...
Öreg leszel. Az erdõn jársz magad.
Deres hajadban apró jégcsapok.
Öreg leszel...
Halott leszel.
Eltört a vállam. Gyönge a kezem.
Súlyod nem bírom vinni.”
A megadás, a gyöngeség nem valaki másé:
ez belsõ állapot. A panaszos vád: önvád.
A jóslat: személyes szorongás.
A Noteszek-bõl posztumusz közzétett töredékek
több ponton mutatnak szövegszerû egyezéseket e kidolgozott,
bár nem publikált részlettel. Tanúsítják,
hogy a Ház a hegyoldalon dialogikus elõadásmódja
valójában az önmegszólító forma
egyik változata: e lírai töredékek ugyanis hol
a látogató, hol a vezetõ aspektusát elõlegezik.
Az öregségre és a halálra szóló
figyelmeztetés új dimenzióba helyezi mind az erényt
és fölényt, mind a bûnt és elesettséget:
a halál fosztatnék meg a méltóságától
ezen a ponton.
„A látogató: Halott leszel. Majd az az éjjel
elkeveri csontjaidat
a csontjaim mocskos meszével.”
Azonban – mint mondtuk – a költõ elhagyta a mûbõl
e keserves, nemegyszer a durva indulat határáig jutó
részletet. Legszebb elemét, a könyörgés
szakrális mozdulatát – mint idéztük – átemelte
az Ekhnáton éjszakájá-ba, a többit hallgatás
gyanánt emelte be a végleges szövegbe: kétsornyi
szaggatott vonallal.
A hallgatás mögöttesét mindössze egy kimerevített,
szoborszerû kép õrzi meg majd a végleges változat
utolsó részében, éspedig a látogató
utolsó szavaiban:
„Mit ülsz ott, mint a vak?
Mit döntöd homlokod kezedbe,
Mint ki örökre így marad?”
Mindössze három sor: ennyi került az elsõ változat bõ hatvansornyi kínzó részletébõl a végleges szövegváltozatba – a befelé forduló gondolkodó képe. Ezt a képet viszi magával majd a látogató a házból.
A kikényszerített emlékezés – két
monológban
Az õsváltozathoz képest egészen más
módon, más hangnemben folyik le a látogató
és a vezetõ ütközete. Néhány sorban
még folytatódik az egymás szavába vágó
emlékezés. A látogató a vihart és a
menekülést idézi vissza, a vezetõ pedig a maga
töredezett mondataiban egy valahai kapcsolatteremtés hiábavaló
kísérletére utal: „És nálam szólt
a telefon – Fölvettem. Senki. Hívtam ezt a számot. –
Egy számot, ami nincs. A telefon – A vezetékek. Szólt.
És senki.” Bizonyos, hogy a telefon kitüntetett szerepeltetése
fontos. Lehet, hogy konkrét élettörténeti mozzanatoknak
is emblematikus képe, de ez nem tartozik a tárgyhoz. E panaszos
emléktöredék: a vezetõ hajdani lelkiállapotának,
titokkal teli próbálkozásainak jelzése, széttördelt
sorokban. Egy kétségbeesett próbálkozás
emléke, hajdani kísérlet valami józan belsõ
párbeszédre: a szenvedély fölötti önkontroll
mûködtetésére. Amely azonban nem valósulhatott
meg. Hogy miért? Talán erre is válaszol a látogató
hosszú, monológgá terebélyesedõ elbeszélése.
„Nyár volt” – kezdõdik a hajdani történet,
most elõször a látogató nézõpontjából.
Egy hajdani és eleve viharban fogant szerelem és az ebbõl
kibomló közös élet képe. A vihar, amely
a történet nyitánya, egymásra rétegzõdõ
jelentések látomásos szövevénye. Egy valóságosan
átélt – s talán valamely fontos személyes vonatkozással
összeforrt – zivatar emléke éppúgy benne lehet,
mint azé a szenvedélyé, amelyet valaha a háború
fenyegetõ robbanásai és vészjósló
csöndje öleltek körül. Mégis: e vihar elsõsorban
belsõ eredetû, sorsszerû. E kapcsolat egyszerre volt
harc és menedék, életre-halálra szóló:
a „szív”, az „erek” és a „vér” képei csúsznak
egybe az „égzengés”, a „villámlás” és
a súlyos „sötétség” képeivel. Mindenik
jelenti önmagát és a másikat egyszerre: ami kint,
az bent – ami bent, az kint. Az „üst”, a „réz” mint a „rettentõ
dobbanások”-nak, a „zihálva döndülõ aritmiá”-nak
továbbdöngetõje – itt kap további funkcionális
tartalmat: a „rozsdás barlangi nap” tehát nemcsak a világosság
maradéka lesz, hanem egy rémületben fogant összekapaszkodás
emléke is. A szenvedély csúcsának, majd oldódásának
riadt pillanatában jut a történet halálközelbe.
E részlet gyönyörû záró sorpárja
a Barna notesz egyik töredékébõl, a Szicíliai
koporsó-ból került át a szövegbe:
„Úgy ültünk, mint a végsõ rémület
egy nagy fekete szívben meghúzódva.”
A látogató ezután – mintegy a házból kilépve – felidézi a szelídültebb emlékeket, az összetartozás harmonikus vetületét. Azt az értékvilágot, amely késõbb majd a pusztulástól megmentett két fa képében összegezõdik. Jelzésszerûen, mégis nyomatékosan van jelen ebben a kultúrához és a tradícióhoz kötõdés közössége:
„Aztán lazult. Nyár volt. Az oldott
áttetszõ vízfalak mögött
ott álltak már a régi szobrok.”*
Ugyanilyen fontos ebben az értékvilágban a természet törvényei szerinti összetartozás: nappal és éjszaka, nõ és férfi, föld és ég, az évszakok rendje. S e rend „hullámló vonulását” átszínezik még a számbavehetetlen, apró és váratlan boldogságok: „talán csak egy sebes madárraj” vagy egy „tündöklõ hófúvás”. A gyengédnek, a játékosnak és a nagyszabásúnak egymáshoz való finom illesztése, a légiesült testiség és a szinte tapintható közelségû szakralitás: Nemes Nagy Ágnes talán legvarázslatosabb vallomása a boldogság valahai esélyérõl és emlékérõl. Ezzel kell a vezetõnek szembesülnie.
„A látogató: A ház elõtt ott állt
a nappal,
ott az aranyosbõrû nappal,
az arcát félig takaró
térdig hulló, napszínû hajjal,
mint egy aranyos lombu fûz,
oly villogó, oly omlatag,
s haja mögül sütött a nap –
S a ház elõtt ott állt az éj,
ott állt a szélesvállu éj,
ezüst csillag-sebek a testén,
fekete-húsú Szent Sebestyén,
s körbefutva a köldökénél,
derengõ, fémes pánt az éjfél –
Ott állt az éj, ott állt a nap,
s a ház fölött, s a ház alatt,
minthogyha lassu szél suhog,
hullámló, lassu mozdulattal
vonultak át az évszakok –
És aztán semmi, semmi más,
csak lebbenés, csak surrogás,
talán csak egy sebes madárraj,
mit ránkdobott egy óriási ég,
pihék, pihék, szárnyak, pihék,
át-átcsapó, tündöklõ hófúvással,
és semmi, semmi más –”
E gyönyörködõ emlékezés nyarát
folytatta a vezetõ a mû legelejének õszi képében
– ott is a „ház elõtt” vagyunk, s „végeláthatatlan
hullámló vonulat”, „szembe-nap” van ott is, de már
a gyérülõ fák „haja mögött”, s az „aranyosbõrû
nap” fénye egy-egy alkonyi-õszi levélen: „mint a füst-arany”.
A boldogság emlékének maradéka.
Mindez azonban „a ház elõtt”, „fölött”, „alatt”
volt igaz: nem magában a házban. Az emlékezés
áradása azonban megáll, fennakad, mégpedig
kemény gáton, a vezetõ tiltó érintésén:
„Elég”. Mint korábban annyiszor, ezúttal is a látogató
és a vezetõ szavaiból együttesen épül
fel egyetlen verssor. Az „Elég” mint sorvégi rímszó
vágja el a beszédet. A következõ sor pedig egy
ismétlõdõ kérdésébõl és
közbeékelt, a válasz képtelenségét
jelzõ hallgatásokból adódik ki:
A vezetõ: Hol a lány?
A látogató: Hol a lány?–
A vezetõ: Hol a lány?Hol a lány?
A látogató: Hol a lány?Hol a lány?–
A kérdésre a látogató sem most, sem késõbb
nem tud felelni. A széttörtség mint poétikai-szerkesztési
megoldás fordulatot készít elõ. Az „akkor”
történetének végsõ drámáját,
a ház megroppanását a vezetõ idézi vissza:
„A kamráig dõlt be a víz / A pincéig dõlt
be a víz.” Víz, tûz, gömbvillám, éj
– a pusztító szenvedély régi-új motívumai.
Ugyanaz a vihar ez, ami a fiút és a lányt a házba
ûzte? Vagy annak az emléke? Vagy csak arra emlékeztetõ?
Egy másik történetben – egyben ama „többi” közül
– a saját emlék felismerése? Annak visszaidézése
ez, amire a vezetõ már korábban figyelmeztetett: „Erõs
a zápor itt nyaranta...”? A szöveg nem idõzik el e képeknél.
Egyedül az világos, hogy a házat készületlenül
érte a vihar: „Nyitott ajtók és nyitott ablakok.”
S itt már az a fontos, ami a kétszer hétsornyi viharkép
középpontjában áll: „Mert akkor éjjel
elmozdult a ház.”
Innen a vezetõ beszédét a jelen idejû igealakok
uralják. Az elbeszélt történet mintegy utoléri
a diskurzus jelen idejét: „Nem látni semmit. A mész,
a réz, a fa / viaszosan ragyog az új matéria, / ...torzul
lassan a ház belsõ tere.” A torzuló ház képe
a lassan kiüresedõ, az érzelmeibõl kifosztott
lélek megjelenítése.* A „vér” képeinek
helyébe mások kerülnek, a „vaskapcsok koponyavarrata”
és az „agyvelõ körül a csonthéj”: az elme
próbája ez már, nem a szívé. A hiányélmény
képzete olyan képek halmozásából áll
össze, amelyek egyenként is szinte fokozhatatlanok. E halmozódás
már-már a téboly határáig feszíti
az állapot rajzát. Háromszor ismétlõdik
a „nem látni semmit”. A „tömör üresség” és
az „egy lassú zuhanásban állunk” metaforikus oximoronja,
jelképes képtelensége, a veszteség, a hiány
abszurditását térben jeleníti meg. Egy hasonlat
pedig az idõ mint létdimenzió elvesztésével
festi a semmi érzetét:
„...a háznak,
ennek a határolt hiánynak...
már nincs több léte, mint amennyi
két perc között tud megjelenni
rézsut és névtelen...”
Fel kell rá figyelnünk, hogy egyszer, egyetlenegyszer a
vezetõ is többes szám elsõ személyû
igealakot használ. A látogató korábbi hasonlata
– „úgy ültünk, mint a végsõ rémület”
– fordul át itt egy új metaforába: „egy lassú
zuhanásban állunk”. Egy lélekben két személy,
a „volt testek” közös emléke ez, amit most a vezetõ
is bevall.
A tárgyak és az eszmék összenövésében,
a tény és vágy összetartozásában
a Nemes Nagy Ágnes-i látás és gondolkodás
kulcsmotívumai tûnnek elénk a versnek ezen a pontján:
a tapintható absztrakciók:
„torzul ez a tömör üresség,
hol tárgyak állnak, mint az eszmék...
...a háznak,
ennek a határolt hiánynak,
melynek kapuin ki-be jártak
a tény, a vágy, a képtelen,
már nincs több léte...”
„A homállyal is megküzdõ önismeret” harca –
és gyõzelme – e részlet. Azé a költõi-emberi
ethoszé, amit – kedves Rilkéjét idézve – önmagáról
is szólva mondott egy nyilatkozatában: „Határainkon
megvetjük lábunk, a Névtelent magunkhoz tépjük
át.”*
A kiüresedés, a belsõ összeomlás képeinek
feszessége különös ellentétre épül.
A szótári jelentésekbõl összeadódó
elsõdleges „tartalom” („semmi”, „hiány”, „névtelen”,
„zuhanás”, „roskadás”) és a stilisztikai-poétikai
„forma”, ez az elvontságnak szinte testet adó megformáltság
szembefeszül egymással. Az egyik a pusztulás, a másik
az épülés képzetét kelti bennünk.
Aki ily világosan szól a hiányról, veszteségrõl:
már uralja is azt.
És ez adja költõi hitelét a folytatásnak:
„Az õr vagyok... Én mertem ki az iszapot.” A roskadásban
„hazátlan agyaggá” dõlt házat õ támasztja
meg „cementtel”, „betongyûrûvel”: az értelem erejével.
Ugyanez az erõ védi meg majd a kihunyt szerelem emlékét
õrzõ két fát is: az irgalom erejével.
Értékõrzés
A vezetõ felülkerekedése nem megy könnyen.
A látogató háromszor is nekilendülõ panasza
sejteti, hogy a küzdelem nem ér véget a boldogságra
zuhanó csalódásnál. Mert most a látogatón
a számonkérés sora: „Mit nézel rám:
Hát mért nem jöttél késsel, / fejszével...
hát mért nem jöttél? Én vagyok a tetted,
/ a véletlent mért kellett elkövetned?” – szól
az elsõ szemrehányás. Élet és halál,
megmaradás vagy önpusztítás határán
jár itt a történet. Az emlékezõ magát
a túlélést kéri számon önmagán.
A születéssel életet kapni, ez még lehet az ember
számára igazi „véletlen”. Az életet megtartani:
ez már részvétel a véletlenben, ez már
„elkövetés”. A vezetõ válasza szûkszavú,
ám világos, a teremtett természet törvénye:
„Fák nõnek itt. Nem én ültettem õket.”
De bennük most azt látja a látogató, hogy épp
e törvény által nõtt szenvedéssé
a szenvedély: „fák nõnek itt, vizes ostorok, / a fák
alatt vesszõfutás, / villámfehér szíjcsattanás”.*
Az élet alapértékeihez való viszony szétválásának,
elkülönülésének tisztázását
végzi el a versnek ezt követõ részében
a dialógus. A vezetõ a védelem alapállásából
szól, jelzésszerû, kemény figyelmeztetéseket
közbevetve a cselekvõ élet parancsáról:
„Az õr vagyok... Én mertem ki az iszapot... Cement... Betongyûrûk.”
A látogató viszont a természeti meghatározottságot
panaszolja fel sértett indulattal. „Mert jött helyedbe más...
/ A hegycsuszamlás / zajait ismered?...” Már nem elbeszéli,
hanem új aspektusból szól, számon kéri
a feszítõ szenvedélyt (és persze emlékezteti
rá a vezetõt) – mint az emberi ûzöttség
szüntelenül újuló forrását. Szavaiban
egybefonódnak az öregasszony sas-angyal-történetének,
a „szalamandrává lett férfinak”, a viharból
menekülõk kitaszítottságának képei:
hiszen a két embert egyesítõ lélek s az egy
emberen lakozó két én létállapotának
rajza ez. A látogató nem is képes különbséget
tenni a testi és a lelki, a fizikai és a szellemi, a „jó”
és „rossz” között: így tartozik össze a képsorban
a „mormolás és suhogás”, a „fekete-sárga féreg”
meg a „madár-angyal” emléke, a külsõ vihar és
belsõ lobogás: „haj és hajóorr”.** A látogató
azt a felismerést fogalmazza meg, hogy az emberben egyaránt
és együtt lakozik „pikkelyként rendezett tollaival”
a „hüllõ és madár”. Úgy tetszik neki,
hogy az ember maga a paradicsomi kígyó és a paradicsomi
angyal. Ezt rejtegeti, és csak együtt rejtegetheti az, aki
védelmezi az életet. Ezzel akarja szembesíteni a vezetõt.
És ezen a ponton adja vissza a költõ a szót az
Éneklõnek (tán az eltûnt lánynak?) –
aki voltaképpen meg is erõsíti, de meg is szelídíti,
dallá fogalmazza az ember kettõsségérõl
szóló felismerést. És ez a válasz a
vezetõ korábbi kérdésére: Hol a lány?
„Szembenézve két fa nõtt... Egy világos egy
sötét.”
E kettõsség lesz a végsõ kihívás
a két szereplõnek: mindenestül elpusztítani vagy
mindenestül megõrizni – ez itt a tét. Az „õr”
kiveszi a kést a látogató kezébõl: nemet
mond a pusztító indulatra.
Elváló jövõképek
Ezután szakad el a látogató a múlttól.
Az õ jövõképe – mint korábban utaltunk
rá – a rá váró terméketlen élet,
az „akkor” után a „majd” fájdalmas rajza. A természeti
közegtõl elszakadó, hangsúlyozottan nagyvárosi,
köznapi képek egyúttal nyomatékosan XX. századiak
is. A térben és idõben egyaránt megkötött
és elárvult élet képei ezek. Úgy tûnik,
az élet eszmei megvédése, az emlékek értékvédelme,
a dal nem elég vigasz a konkrét és egyszeri, a megismételhetetlen
élet veszteségeiért. Így egyensúlyos
az elszámolás.
Az éjszakai utcaképek, a puszta járda, a villamossínek,
vágányok és vágánycserék, a mesterséges
neonfény (se nap, se csillagsebek!) mögötti elsötétült,
hideg játszóterek és elha-
gyott állomások késõbb módosulva
és megnemesedve épülnek be késõi nagy
versekbe, a Futóesõ-be, az Egy pályaudvar átalakításá-ba,
Az utca arányai-ba – meg minden „esetleges állomástartalom”-ba,
legyen az akár honi „villamos-végállomás” vagy
a „magához ölelt, felbonthatatlan csomagként” elért
„Amerikai állomás”.
Ám a látogató – bár indulata nem csillapul:
„Mit ülsz ott, mint a vak?” – mégis beismeri: egész
látogatása azért történt, hogy énje
másik fele, a vezetõ feltartóztassa a keserûségben
fogant gyilkos indulatot: „Elvetted a kést. Itt vagyok. Mért
jöttem vissza? Ezért.”
A dialógus lassan a végére ér. A vezetõ
a történet összefoglalásában kiragadja a
köznapiság és az indulat szorításából
a beszédet. Az õ jövõképét nem
az indulat alakítja.
Két verszárlat
A mû kettõs befejezésében újból
és immár végleg a vezetõé a dominancia.
A látogatónak egyetlen szava marad: „A fák...” Ezt
fogja közre az elsõ és a második verszárlat.
Az egyikben a belsõ számvetés szikár, ám
méltósággal teli, s bár puritán, mégis
mitikusan emelkedett közegbe nõ fel. A vezetõ a maga
és az éneklõ lány szavaiból szövi
azt a kelmét, amit búcsúzóul a történetre
borít: nem elfedni azt, hanem emlékeztetni rá. Hiszen
ott van rajta minden fontos motívum: a „ház”, az „erdész”,
az „öregasszony”, a „sas”, a „férfi”, a menekülõ
„két alak”, az „állva zuhanás” és persze a
„két növõ fa” a ház elõtt: „az a világos
és sötét”. Csak így, az egyenes beszéddel
lehet nemet mondani az önpusztításra. Csak így
lehet kimondani, hogy túl kell élni a képtelent, a
lehetetlent.
Mutatis mutandis: a Ház a hegyoldalon-ra is állhat az,
amit a költõ az Ekhnáton éjszakájá-ról
mondott, arról ugyanis, hogy mirõl is szól a vers:
„...az életveszély, a megsemmisülés olyan tapasztalásáról,
akár háború, akár más által (kiemelés
H. M.), ami után kétségessé válik, hogy
az ember tovább tud-e élni... hogyan lehet tovább
élni a megsemmisüléssel együttélve és
azt megtapasztalva”.*
Az elsõ verszárlat mondai-balladai hangján persze
átüt az irónia is – itt ez is része az egyenes
beszédnek. A visszaszerzett fölény kesernyés
iróniája épp a ház megroppanásához
tapad: „igen, kérem, aztán megdõlt a ház”.
Ez a „kérem” a korábbi „fiam” ikertestvére: apró
köznapi elem a már-már emelkedett stílusban.
Figyelmeztet rá, hogy a megsemmisüléssel együtt
élni: ez „kérem” nem csoda, hanem kemény lelki munka,
és szigorú önértékelést, keserû
öniróniát kíván. Visszacseng hát
a mondat: „Az ablakot, fiam, ne nézze többé. / Ez is
történet, mint a többi.”
A mû zárójelbe tett, második zárlata
– mint mondtuk – nem a dialógus része, hisz a látogató
már elment. (Zárójeles volta rokonítja a Mihályfalvi
kaland ugyancsak önreflexiós részletével: „Hiába,
nekünk ez jutott ki...”) Az utolsó sorokban a vezetõ
(a költõ) nem a történetet, hanem az idõ
nyomában maradt teret pásztázza végig: szigorúan
megvágott képekben, tört, kopogó, hiányos
mondatokban. A cellamagány képe ez: néma, sötét
és hideg. Még kietlenebb, mint a mû elején:
„A vaskapcsok koponyavarrata” ismétlõdik meg itt, s a „hideg
kemence”: az elme és a szív állapotának jelzései.
Rímnek, hagyományos ritmikai elemnek nyoma sincs, a kopár
képi világhoz a zenei dísztelenség illik. De
a vers utolsó sorai mintha elmozdulnának innen:
„S rozsdás barlangi nap – elég.
Kint most madár. Ilyen korán?
Egy téli raj. Tengelicék.”
A szigorú lélek „fényûzése” folytatódik bennük. Három jambikus sor csupán: egy metafora emlékével és egy kis rímnyi csendüléssel a záró choriambusban: – ÈÈ –, „tengelicék”: talán madárhang és valami suhogó tágasság. Az értelem keménységéhez – „a tényhez” – valami megenyhülés – a „vágy” – csatlakozik? E rejtett kapcsolat volna az utolsó Nemes Nagy Ágnes-történet legvégsõ üzenete?
*
A Ház a hegyoldalon költõje szigorú számvetést
végzett. Jóllehet erre az érzelmek kihûlésének,
elfakulásának és általában a mulandóságnak
a tapasztalása indíthatta, a mû végül mégsem
pusztán veszteségtörténet, sõt elsõrendûen
nem az. Hanem egy öntörvényû élet képe:
zárt rendszer, amelyben semmi nem veszhet el. Olyan „történet”,
amely mintha kifogna az idõn. E léttapasztalatról
és -szemléletrõl adnak hírt a versbeli metamorfózisok,
melyek egyúttal énváltozatok, ideálképek
és ellenképek is. Ezeknek „történetszerû”
kibontása épül, boltozódik rá arra a háromszakasznyi
lírai betétre, amit a mû látható pillérének
mondtunk. Búcsúzóul vegyük számba õket
együtt. A ház lakója elõbb „erdész”, aztán
egy „öregasszony”; a „sas” „angyallá” változik, ólomnehéz
„sebesült”, mégis elszáll, de nyomát örökzöld
„fenyõgally” õrzi; a pincét felásó „férfi
szalamandra” lett, a „fekete-sárga” féreg, a „moccanatlan
barna zsákruhás” egyszerre „hüllõ és madár”,
s ha madár, akkor – már tudjuk – „angyal” is. A látogató
a maga vallomásában a vezetõ történetét
mondja el, a vezetõ a látogatón valójában
önmagát kéri számon: õk egymás
változatai. A „szép fényes délbõl” s
a „fekete küllõs fekete napból” „rozsdás barlangi
nap”, a „lány”-ból s a „fiú”-ból, a „nappal”
és „éj” emlékébõl pedig a két
„fa” lesz: „egy világos, egy sötét”. Ezek „növõ”
és „egyre növõ” képe egyensúlyozza ki
az „egyetlen zuhanást”. A veszteségtörténet mögött
tehát fölsejlik az öntörvényû magány
mint sors, a teremtõ magány mint rendeltetés – s egyúttal
morális teljesítmény. Mert csak ezen az áron
történhet meg a költõben a szembesülés:
az életeseményeken túl önmaga ellentmondásos
voltával, belsõ hasadásaival, a tudattalan homályával,
a sistergõ indulattal – a konok igazmondás terheivel. E magány
egyszerre lett egy nagy költészet értéke és
ára.
Melléklet
HÁZ A HEGYOLDALON
Részlet – a mû õsváltozatának második
fele
[Ez állt a „Te voltál hát” kezdetû részlet helyén, egészen a zárójeles verszárlatig.]
A látogató: ...(Most fölkel) Az ablakon
az esti lángok, fény a fényre –
(Most a késért) Vakít, vakít –
(Mégsem. Hegyével földbevágja.) Vakít
az ég üveg-gyönyörûsége. –
(Rezeg a nyél. Aggancs-utánzat)
A lázas zúzmara – (Most jön) A lázas –
(Most jön) Lázas. (Itt van) Lá –
A vezetõ: Védd magad.
A látogató: Védd magad.Nem.
A vezetõ: Védd magad.Nem.Védd magad.
A látogató: Védd magad.Nem.Védd magad.Nem.
A vezetõ: magad.Nem.Védd magad.Nem.Nem.Védd
–
Gyáva.
A látogató: Gyáva.Jó itt a földön.
Mondd, miért
Jöttem vissza? Ezért.
Folytasd.
A vezetõ: – – – – –
A látogató: – – – – –Folytasd.
A vezetõ: – – – – –Folytasd.– – – – –
A látogató: – – – – –Folytasd.– – – – –De. Folytasd.
A vezetõ: Kíméljelek, mert gyönge vagy?
Páncélos állat
tonnás testében rengõ gyötrelem –
mért kell hurcolnom ennyi vállat?
Letépem kínzó izmaim,
földre akkor, gyökérköteg,
a csontjaink ütközzenek.
A látogató: Nincs mibe ütközz. Vége
van.
Én régen megadtam magam.
Csak azt ne hidd, iszonyatos hal,
iszapba fúrva uszonyoddal,
amíg süket füledbe nem hasít,
s nem hallod a jég sikoltásait,
csak azt ne hidd, dölyfödben dermedezve,
hogy csak neked van jogod gyûlöletre –
nem nézel rám, de mégis érzed
ezt a nádszálnyi gyöngeséget,
és föl nem éred, páncélos vadállat,
hogy van szem, mely engem választ magának –
Nem nézel rám – az észrevétlen
légbuborékot nézd a fémben,
a hajszáleret a falakban,
a korhadt törzset ön-derekadban –
nézz rám, nézz, csak egyetlen egyszer,
aztán akármi fegyverekkel –
nézz rám – tudd meg, milyen érdes a kín
az elesettség térdein,
az alacsony rongy-fellegek,
a szégyen és a rémület –
nézz rám – mind hozzád emelem,
mint jobb kezemmel balkezem,
eltört a vállam – egy tekintet
A vezetõ: – – – – – – – – –
A látogató: Öreg leszel. Az erdõn jársz
magad.
Deres hajadban jégcsapok.
Öreg leszel.
A vezetõ: – – – – – – – – –
A látogató: Halott leszel. Majd az az éjjel
elkeveri csontjaidat
a csontjaim mocskos meszével.
Halott leszel.
A vezetõ: – – – – – – – – –
A látogató: Eltört a vállam. Gyönge
a kezem.
Súlyod nem bírom vinni.
A vezetõ: Súlyod nem bírom vinni.Menj.
– – – – – – – – –
A vezetõ: (Most megy. Egy hát a küszöbön.
Most megy. Egy hát – a kés – de nem.
Most elment. Némaság. Homály.
Egy roppanás. A szalamandra jár.
A küszöb. Nincs ott az a hát?
Az angyalt ott emelik át.
Sötét. És mintha benyúlna a hegybe.
Megérintem. Hideg kemence.
A kést most helyre. Karcolás a padlón.
És semmi más. Hajópadló. Az ágy.
S rozsdás barlangi nap – elég.
Kint most madár. Ilyen korán?
Egy téli raj. Tengelicék)
[A szaggatott vonallal jelzett sorok nem kihagyások, hanem a kéziratban szerepelnek így, a hallgatást jelölve.]
* Számos korábbi vers vagy töredék hagyta
ott a nyomát e részleten: „meglehet, hogy kiszakad az esti
Balaton / ...s felém mutatják talpukat a nádak, gyökerek”
(A kín formái); „Siklik a lép, a máj kering,
/ Kígyózva fut a hátgerinc: / kezem között,
bõröm alatt / hullámlanak, mint a halak” (Tengeren);
„Agyvelõm tó. Hasznos, komoly” (A szörny); „Itt csak
iszap. / A könyvespolc alatt döglött halak. / A képkeretrõl,
mint a sapka / hínárcsomó lóg félrecsapva...
De hallom néha. / Valaki jár” (a Barna notesz-ból).
* Ennek archetipikus voltáról beszél a Hold (Diva
triformis) címû vers, amely ugyancsak a Virágének
közelében szerepel a kézzel írt második
füzetben: „Bátyám szeretõm fényességem
/ Itthagytál az égi réten / Járdogálok
egymagam / Férfi-részem eltûnõben / Itthagytál
az égi mezõben / Minden léptem naptalan” – mondja
Szelené.
A lélek szelídebb fele tehát maga is kétosztatú
– és ezért esélyes a veszteségre. Ehhez járul
– harmadik elemként – a veszteségre adható egyik válasz,
a pusztító ösztönkésztetés kiáradása
Artemisz szavaiban: „Róka visong a bokorban / Lelövöm
/ Szarvas villan a berken / Ledöföm / Vadkan csörtet az
erdõn / Megölöm megölöm”.
A Ház a hegyoldalon mondja ki a másik választ:
a pusztító ösztön legyõzését,
de elmondja e gyõzelem fájdalmas árát is.
** Poszler György nagyívû esszéje az „objektív
líra – szubjektív mitosz” összefüggését
föltárva értelmezi így a verset, s fontos utalásokkal
kapcsolja a mûvet a késõi nagy versek köréhez
is. Orpheus 17. (VI. évf. 1. sz.) 1995–96. 288–316.
** A kéziratos változatokban nem volt ilyen pontosan
kidolgozott e párhuzam, ezért hangsúlyosan jelentésteli
mozzanatnak tartjuk mind a hasonlóságokat, mind az eltéréseket.
* Az elhagyott részletet, amely voltaképpen az õsváltozat
második fele, függelékben közöljük.
* E kép fontosságát akkor értjük igazán,
ha tudjuk, hogy a Ház a hegyoldalon-nal egy idõben keletkezett
a Szobrokat vittem címû vers. Elsõ szakaszát
– mely méltán kerül majd a költõ egytömbû,
alig faragott kõbõl való sírlapjára
– nem idézzük. Második felét csak 1995 óta
ismerjük, maga a költõ ezt nem publikálta:
„A víz alól kimentelek,
nélkületek nem élhetek.
Még fulladozva partra húzom
összeroncsolt testeteket.
Homokból ágyat készítek,
feküdve ott feküdjetek,
csepp olajat hordok naponta
roncsolt, gyönyörû arcotokra.
Esõ megáztat csendesen.
S nem lát titeket senkisem.”
* „Nem szenvedek. Csak elviselhetetlen.
Mért fáj az, ami nincs” – olvassuk a Barna notesz egyik
töredékében 1958–60-ból.
* Beszélgetés Mezei Andrással. Élet és
Irodalom, 1967. május 13.
** Nemes Nagy Ágnes alapképei (lovak, angyalok, madarak,
tó, folyó) sorában talán a fák kapták
a költõtõl a legárnyalatosabb, leginkább
rétegzett jelentésvilágot. Errõl szól
vázlatosan a szerzõnek a Fák címû vers
elemzését középpontba helyezõ tanulmánya:
A „szó és szótlanság” költõje –
Irodalomtanítás az ezredfordulón. Pauz–Westermann
Kiadó, 1998. 756–770.
** „Zúgott a hajnal két fülemnél,
és átcsapott a vállam felett,
olyan voltam, mint egy hajóorr,
amint hasítja a szelet” – olvassuk a Barna notesz töredékei
között.
* In memoriam Nemes Nagy Ágnes – Erkölcs és rémület
között. (Nap Kiadó, 1996. 399.) Ekhnáton éjszakája
– Nemes Nagy Ágnessel beszélget Lator László.
– 241.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta