AMI NEM AZ ENYÉM
Lassan búcsuzóban, visszaszeretek a világba személytelen
szenvedéllyel. A bársonybõrû szirénnek
már csak gondolatban üzenek, mikor a tücsköket hallgatom
magányosan. Emlékébõl elillan a személy,
s elegendõ üdvöt ad estévé lett tekintete,
fekete kavics a kedves partról, hullámverés. Ezzé
lett õ. Ebbõl lett istennõvé hajdan,
s most visszalényegül tücsökcirpeléssé,
e személytelen szenvedéllyé, s álmomban eljön
néha, mint a szemüveges lány, az idegen, aki ölébe
kapott mint gyermeket,
s fényes kacagással továbbröpitett magával
Indiába, mikor keresztjére vont annyi éretlen halál.
Ez lett õ, kavics, hullámverés, tücsökzengés:
világ. Ami nem az enyém, amit személytelen szenvedéllyel
szeretek. Ami az enyém.
„Javaslom, hogy látogasson el egy elmegyógyintézetbe.”
(C. G. Jung)
Aki fûrészhangon énekel, a világot hogyan
hallja? Moccan-e kedve táncra a méhek mézes döngésére,
horgad-e benne önvád egy szétfoszló, lenyelt
szóra? Hogyan érint, akinek tág pórusú
bõrére hideg verejték, savanyú von fátylat?
Lát, mondod. S ha nem lát, látomásai lehetnek.
Lehetnek, igen. Igazad van, a másikról nem tudunk semmit.
Bár igyekszem, nem tudok semmit. Én nem, megvallom. Csak
kérdezek, magamban. De a sejtelmeimet tisztelem. Nincs bizonyságom,
nem ítélkezem, kérdezek, a sejtelmeimet komolyan veszem.
Tehát mondd, hogyan hallja õ, aki fûrészhangon
énekel? S tán hall valami egészen más rendet?
Mert hall, persze.
Amit mondok, nem több, mint hasonlat. Igyekszem, keresem a szavakat.
Eddig jutok.
Hogyan hall tehát õ? Elég-e, hogy úgy vág
az esze, mint sebészszike? S ha eltölti a rendezõ bizonyosság,
s kése leválaszt mindent, ami esett-leges, sáros,
véres, adatik-e neki ily perc, ráismer-e a képre,
amely hasonló õhozzá is, s oly valóságos,
mint maga a szenvedés? Ráismer-e árnyékából
a fényre, a vakító sejtelemre?
II
Igazad van: a másikat nem ismerjük. Néha sejtelmekre
bukkanunk, hirtelen fénycsíkokra, amelyeken túllépünk,
és magyarázatfélékre, utólag.
Finom, szabályos arcán, arányos testén
a démon jeleit nem látjuk. Nem látjuk sötét
tükrét az arcán sikolynak, vérnek, kérlelhetetlenségnek.
Kérget sem látunk rajta, a kéreg tán levált.
Megszabadította õt az elsõ ítélet, s
most feltárul régi, érintetlen esendõségében.
Ilyen vedlett-új volt, amikor még azt hitte, távol
tartható a hiány, a halál ideje. Azt hitte, hogy a
halandóság megtorolható.
Magunkat nem ismerjük. Készülhetünk, hogy a démon
útját elálljuk, ha támad. Az õ utcájába
nem megyünk, kerüljük õt, ha nincsen erõnk
a próbához. Ennyit tehetünk.
Melyik utca nem az övé?
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta