Kôrizs Imre

    EGYKORI ISKOLÁIMBA

„Inkább toboz a Pinción, mint
középiskolai tanár Budapesten”
(Péterfy Jenô)
Nem túlzás ez, professore? Toboz? És mindjárt a Pinción?
Hát ki ne lenne az? És pláne: „inkább”?
Lennék én is ugyanott akár graffiti
Türr, ama vitéz ezer marsalai legvitézebbje
– valójában ezernyolcvankilencen voltak –
frissen leleplezett szobrán,
még ha gondos kezek lesikálnak is majd,
ha valamely magyar közjogi méltóság koszorúzni érkezik.
Vagy jó, toboz, egy nyitvatermés,
amelybôl más gondos kezek által kiváló sugo (vagy pesto?) készíthetô.
Vagy vadspárga Cerveteriben
(hangsúly az antepaenultimán),
amely, ha a turušák halomsírjai közt kószálva letéped és elfogyasztod,
büdössé teszi a vizeleted, ó, nyájas olvasó.
Vagy tengerjárókról szivárgó
ragacsos kôolajszármazék a Tyrrhén-tenger partjain,
mondjuk Pyrginél,
amely eltávolíthatatlanul odaragad
a fövenyen sétálgató óvatlan hülyék cipôtalpára.
Vagy ugyanott egy pálmafa
fényképekbe belógó, hosszú árnyéka áprilisi délután.
Vagy H2O-molekula,
amikor hirtelen elered a hó,
hogy egy percre megáll a bámész élet a Piazza di Venezián.
És tudnám még ragozni,
inka, inkább, leginkább,
pedig nem vagyok középiskolai tanár,
bár Budapesten.

Mille bácsi
 

    VERZIÓ

Oravecz Imrének
Vegyétek vissza az utakat,
adjátok vissza a jegyek árát.
Kiköpöm a rágót, leteszem a szivart,
a számítógép billentyûzete, mint egy gépzongoráé,
magától lejátssza összes mûveim
a változatokkal.
Az összenyomott ásványvizes üvegek
kirúgják magukat, és megtelnek vízzel.
A falról vödrökbe gyûlik a diszperzit,
visszaperegnek a lekapart rétegek.
Kigyújtok a kályhából, kivezettetem
a gázt, a telefont,
becsavarom a kiégett körtéket
(sötéten villannak, mielôtt újra égni kezdenek),
összeveszek a barátaimmal, kibékülök az ellenségeimmel,
visszaadom a diplomámat,
bejárom az iskolát, az óvodát,
négykézlábra ereszkedem,
szaros pelenkákat adnak rám, bevisznek a szülôotthonba,
világról megyek.
 

    CONSTANCE

Palinódia
Olyan volt, mint egy grófkisasszony
a Háború és békébôl,
édesapja pedig,
ahogy a néptáncbemutatót követô fogadáson
(„Apádat már meg sem ismered?!”)
egy nagyvonalú és szórakozott gesztussal,
a telefonokra hivatkozva elhárította a bemutatkozást,
mint egy öreg gróf.

Az, hogy a benyakalt konyakok és whiskyk következtében
a szabadidôközpont lépcsôjére hányt (nem az apa),
bár ô szakítani akart (ugyan mit? akkor még!),
engem, foghatván ekképp az alabástrom homlokot,
és mert a szégyen és az esendôség együtt mindig megható,
cseppet sem zavart.

Ekkor utaztunk elôször taxival,
amit ô példátlan önuralommal vagy szerencsével tûrt hazáig,
utoljára pedig akkor,
amikor legvégül azt mondta, el akar jönni hozzám,
ahol a bevilágító neonlámpa fényében
csak azért nem bizonyult szebbnek, mint valaha,
mert úgy látszik,
a szépség konstans.
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

C3 Alapítvány   c3.hu/scripta/