Nem, nem, bukás sincs többé.
Mert ez nem az.
G. J.: In mem. és contra Camus (Kéziratban)

Ez most valóban érdekelni kezdett. Hónapokig vacakoltam a nyolc-tíz gépelt lapnyi szöveggel, szöveggel, igen, elbeszélésrôl szó sem volt, „Gerstey János” többször, de nem túl nagy gyakorisággal hivatkozott Camus A bukás címû regényére, bár nem azonosította, nem is azonosíthatta magát a bíróba bújtatott Általános Emberrel (gondolom én!), aki bûnös módon elmulasztott egy bizonyos segítségnyújtást, s így megengedte valakinek a vízhalált. És ezért vezekel; nem tudom, talán kicsit nyavalyog, érzelmeskedik, egzisztencialista módon filozofál – elvben ez ellen semmi kifogásom –, nem, amirôl szó van itt: hogy „Gerstey János” írása, inkább közleménye oly idômben érkezett, amikor túlontúl is sokat, „egy sor mindent” kellett (volna) át- és végiggondolnom; s nem is ez volt fôleg, hanem hogy ezek a „dolgok” mindegyre áthatottak, nem hagyták, hogy rendszeresen és belátható véggel, igen, bármiféle megoldás vagy szabadulás reményével gondoljak (Gerstey örülhet: jól beleügyetlenkedtem mondatomba), pontosabban, ne gondoljak rájuk.
Illetlen megjegyzésnek hat talán, de: a klasszikus szöveg (Camus) mintha nem – épp, csupán stb. – az átültetés nyelve miatt lenne kicsit kínosan élvezhetô, bár összejön ez is, az is. Kelleti magát a szöveg, na, és távol van a spontán élvezethozástól. Nap mint nap itt vannak ezek a bajaim: hogyan írok én, milyen is legyen egy „átültetett” szöveg, mi megy a szorosabban kikövetelhetô, gépies hûség rovására, ha engedek a lendület jogos kísértésének... de hagyjuk. Annyi bizonyos: mindig valami efféle állapotban – állapotunkban – érkezik a „megkeresés”; valamibe a telefoncsörgés, az ajtón a csöngetés is belezavar; és zavaromban, nagy kérdés, helyesen válaszolok-e, jól érzékelem-e annak a valós súlyát, ami elsôdleges ráérzésre inkább teher. Az élet cinikus, persze; olaj csak a tûzre, ha ezt még emlegetjük is; be kéne érnünk annyival, hogy legalább csak olyan, amilyen. Hatvankét éves vagyok, bajaim vannak, illetlenül konkrét bajok, ilyenek, mint a fentiek. Mit érdemes egyáltalán elmondanom? Mi a célja, ha megteszem? Olyan nagyon fontos-e az anyag „szemcsézettsége”, vagyis belsô arányrendszere: a csavarszaltók benne, a nemesebb értelemben vett trükkök – kinek?, hátha csak az akár ezerszer meglevôt ismételjük. Jól jön-e bármi ilyen küldemény, mint Gersteyé? Kell-e hozzá a fordulat, melyet elôre végképp nem láthattam?
Szerencse, hogy tisztességgel válaszoltam a küldeményre – bízom benne, hogy igen!, bár most már ennyit is nehéz mondani. Gerstey, ez magyarázatot igényel, arra kért, javítsam az osztálynévsort, ahol tévedett volna. Értsd, most másodjára. De az elôzô írásáról inkább: legközelebb. Bár ezzel elrontok egy ottani poént. Csak abban bízhatom, olvasóm mégsem figyel „annyira”. Magam ezért nem tartanám ildomosnak, hogy célzásokat tegyek, bármit is megállapítsak a két küldemény összefüggéseivel, netán az események megdöbbentô alakulásával kapcsolatban.

„Köszönöm válaszát” – és most itt feleségemnek mondom: látod, amit mindig kérdezel, tessék, hogyan is van ezekkel a dolgokkal, és most hagyjuk, mennyi a kitaláció, hol jönnek elô rég felejtett mozzanatok, melyek motívumokká erôsödnek vagy (nagyképûen) indázódnak; így van ez, mondom hát idehaza, nem tudom, ér-e valamit, hogy bekötöttem ide magamat is, jó, még egy csavar, de nem lett volna-e jobb, erôsebb ez az egész (már ha jó egyáltalán, már ha erôs, eleve), ha meghagyom Gráf Jancsi és Ond Jancsi történetét a maga egyszerûségében? – „köszönöm, kedves Tédé (hadd, sôt, hattttttd írjam így), képzelje el, mekkora csalódás voltam önmagamnak, hogy folytatásos regényemmel nem akartam folytatódni, na, nem akartam folytatódni vele; vagy az nem akart velem. Nem is tudom már, hogy derült ez ki: mondtam vala Jancsinak, nemesúr vagyok, német gróf. Azt mondja, ô meg a hét vezértôl van, az egyiktôl, már ha ez ilyen egyszerû. Nem akarom innen mesélni: de odahaza nálunk mindig ámultak-bámultak kicsit, miért változtattak nevet Ondék. Ez még olyan években történt volna? De minek kellett? Gonday János. Na persze, de Ond Jánoshoz képest semmire se jó név. Másfél éven át voltunk padszomszédok, hogyan is mondjam, 1955 márciusa és 1956 októbere... és ezt nagyon nehéz... hányadikáig? Hogyan is volt? Huszonnyolcadikán már nem volt tanítás? Ezért van az, hogy egy padban utoljára akkor október 27-én ültünk. Fújós focit játszottunk magyarórákon, Jancsi sokszor nem vett részt a tornaórákon, nem felelt meg az edzéstervének. Ritkaság volt az ilyen szintû tôrvívótehetség – kardozó olimpiai bajnok kettô is járt a szomszédos iskolába, és az egyikük ott lakott ráadásul a környékünkön, de tôrözô? –, kicsit fura madár is. Így néztük Gonday Jancsit. Vicceltünk vele: a papája (vitorlásbajnok volt a háború elôtt, csak ennyit tudtam róla; meg hogy most fôkönyvelô-helyettes; ez a most 1955–56 közt volt; és hogy, a háború elôtt szintén, szállítmányozási vállalatot vezetett, az Ond & Krander nevût; furcsa cégnév, mi lehetett mögötte, nem tudtam meg azóta sem, Ond Jancsi halála után véletlenül se mentem volna oda többé a K. D. utcába. Ahol laktak. És ahol Jancsi október egyik utolsó napján még egyszer utoljára nagy cirkumfaktummal – az ô szavajárása volt – dús habbal megborotvált; megjegyzendô, alig volt mit. De sûrû, szôke hajam volt, göndör, és e fürtökbôl is, meg fül körül, meg minden, lenyesegetett ezt-azt a virtuóz tôr- és borotvakés-forgató. Persze, kedves Tédé, azt ne higgye, hogy még ma is elönti a szemem a könny, ahogy akkor sok évig, ha kis Braun borotvámmal a pofámra eresztem az áramot...), na jó, el is felejtettem a mondatomat, ez az Ön hatása? – bocsánat a szemtelenkedésért –, a Jancsi papája elrontotta a legszebb nevû magyar ifjúsági tôrválogatottat, mármint névileg: Buss, Kál, Gaál (hihetetlen, mi?), Ond... és helyette Gonday. Na ja, persze, változtathattak volna amazok is Busánszkyra, Kálozdira, Gálfalvyra”.

Ond – bocsánat, Gonday – Jánosék házán már nyoma sincs a belövésnek. Azt sem tudom pontosan, miféle belövés volt ez. A tankgránát a falat találta el? Egy nagyobb repesz – egy kisebb is elég – vágódott be az ablakon? Vagy valamelyik masszív falon változtatott irányt egy lövedékköpeny-darab, ha így nevezik? Gonday és Ond, ez van ott most a földszinti cégtáblán, mindenféle autószerelés... ráadásul nem tudom, miféle rokoni viszonyokról van szó, Gonday (Ond) János apja már rég nem élhet. Gersteyvel egy padban ültek, de nem laktak valami közel egymáshoz. „Meg kell vallanom, nem is jártam túl szívesen az osztálytársaimhoz”, számolt be róla irományában Gerstey János, „kedves Tédé, Ön talán ismeri ezt a képletet. Ha viszont mégis: sose gombfocizni, focizni se, kizárólag sakkozni. Kártyázni soha. Kártya, foci, gombfoci: nekem ez a családomon belül intézôdött el, a legrégebbi barátaimmal. Ond Jancsi nem volt – nem emlegethetem ôt úgy, hogy – a barátom; büszke voltam rá, hogy mindig hív, hívott, nem is tudom, hogy mondjam... és a tôrrôl meg arról, ami a tôrrel volt kapcsolatos, nem akarok beszélni. Náluk se esett sok szó róla. Nem voltak titkok, poének, amilyenek a filmekben. Volt egy év, mikor beírattak minket vívni. Az Á. gimnáziumba jártunk miatta, jó büdös volt, koszos, koszvadt inkább, úgy az egész, nem értettem, mi a lényege. Barátom, »dr. M.« tehetséges vívónak ígérkezett, fogalmam sincs, mi lett az egészbôl, miért hagyta abba. »Dr. M.« egyszer majdnem kiszúrta a szemem a kardjával. De tényleg majdnem. Mindketten hibásak voltunk. Nem is kardoztunk náluk soha többé, én az Á. gimibe se jártam foglalkozásra, »dr. M.« más iskolába került, nekem az egész vívás 1955 áprilisában jött elô megint, amikor Gonday Jancsi a padszomszédom lett, és kiderült, hogy ô Ond lenne, magam meg Gráf. Vagy nem is tudom. Már »dr. M.« sem él.
Ahogy ma visszaemlékezem rá, kedves T. D., talán mintha szôke lett volna ô is, simára fésült szöghaj, nagyon megszabott, de nem igazán hozzáillôen hosszúkás, hanem kockább alakú fej, ruházata mindig olyan táborias-szafáris, ahogy ma mondanánk. Jól kézilabdázott, de nem játszott soha a szünetekben az udvaron. Az iskolából a negyedik legjobb idô alatt futotta a száz métert, de a váltóba se szállt be soha. Ezt el is nézték neki. A tôrrel rendkívüli madár volt, különc büszkesége sokaknak. Ezen csak nevetett. Halál komolyan vette.
Sosem jártam el versenyekre, ahol iskolánkból bárki produkálta magát (indult, csapatban játszott). Hát fogalmam sincs, sosem volt, milyen egy tôrverseny. Mi a légkör. Mi leginkább jellemzô ott. Egyszer mégis majdnem elmentem. De nem”.

Gersteyt Ond Jancsi beszélte le. Ond Jancsi, úgy veszem ki a nekem küldött – most általam ôrzött – irományból, sosem parancsolgatott, nem használt durva szavakat, nem követelôzött. „Szeretett volna (mikor a legtöbben döghamisat próbaénekeltek, csak hogy ne rángassák ôket szerepelni ide-oda) bekerülni a karénekbe. Biológiatanárunk, a karének szervezôje, egyszer meglátta a szerelését. A sportzsákot, meg ahogy egy tokban a tõr kiállt belõle. Egyetlenegyszer láttam vele a szerelést”, így Gerstey; és hogy csak aztán a Gondayéknál tett – ritka, alig pár – látogatásainak egyikén csodálhatta meg ezt a pár mindenfélét. Titokzatos ügy volt! Gerstey legalábbis így érezte jó negyven év múltán is. „A biosztanár elnevezte ôt Luna grófnak. A tôrszerelése miatt. Na, jöjjön, mutasson be pár cselfogást, Luna. És a biosztanár, akinek szép bariton hangja volt, énekelni kezdte Verditôl – ugye, a trubadúros operából – a bánatos, de büszke gróf áriáját. És fel is állt, kijött a katedra elé, hadonászni kezdett, mintha vívna. Jancsi belement a mókába, látszott rajta, vigyáz. Nem is ért az énekkarvezetô biosztanárhoz egyetlenegyszer se. Aztán elhatározta, beviszi a halálos találatot. Ismerte az opera cselekményét – azok ilyen idôk voltak, az állítólagos jobbak elég sok mindent tudtak az operákról, a még jobbak az oratóriumokról, Bachról, ilyesmi –, rárontott hát az áriázó tanárra, de valami virtuóz mozdulattal elröppentette ellenfele feje fölött a tôrt – igen! –, és csodák csodája, egy borotvakést húzott elô zekéje belsô zsebébôl, felkattintotta, aztán lekanyarította bôrövét, mintha borotvaszíj volna, és mindez egy másodpercen belül történt, a tanár szinte észre se vette, egyre hadonászott és áriázott. Amikor a borotvakés már ott volt a fülénél. A 2 Luna.”
Gerstey beszámol róla, hogy a biosztanár rendes volt, Gonday Jánosnak nem lett semmi baja – „nem lett rá nézve semmi hátrányos következmény” – az esetbôl. De hogy: „Engem nem is a történtek döbbentettek meg”, írta nekem Gerstey. „Még csak az se, hogy a kés meg az öv így, pillanat töredék része alatt került elô, lengett és villogott, a tôr – jókora zörömböléssel – alig zuhant le egy hátsó padra, méghozzá vízszintesen, úgy, hogy baja ne eshessen, bajt ne okozhasson. Nem ez volt a legfontosabb (nekem). Hanem az egésznek az összetettsége. Mondhatni: hogy kard és lant... Mert amit Gonday (és negyvenvalahány évvel a halála, a rettenetes halála után már mondhatom így: Ond János) akkor kiáltott! De mint egy, ma így néznénk, japán harci sportoló. Hughakkg! A’kghu! Valahogy így. De jól érthetôen. Célzás volt arra, hogy a biosztanár Jancsit a tényleg abszolút botfüle miatt a legnagyobb megszorultságában se vette volna fel a sokunk által rettegett karénekbe. Élezzünk még a füleden, trubedli? Jancsi ezt kiáltotta, letegezve a tanárt. Ez ôrült jelenet volt, holott nem érzôdött belôle semmi ôrültködés. Ahogy azt sem mentegetôzésül mondta Ond Jancsi, hogy hiszen egy opera kettôs szerepét alakítják ôk, így a modernebb. Errôl az oldaláról nem ismertem! S hogy a tanár vette a lapot – ez tôle sem volt csekélység! de így nem kellett megtorlást alkalmaznia, növelhette jópofa-tekintélyét –, Jancsi még ezt is hozzátette: Csak nem tudok habozni. Szárazon meg... És legyintett, ma így mondanám: hogy szárazon szart se ér a mulatság, az ilyen se. Mozdulatában benne volt, hogy kéri vissza a tôrét, s valaki már hozta is. A karénekes tanár jó humorú ember volt, rendes hapsi, azt mondta hát, vagy valami ilyet, hogy... na mindegy, valami görög mitológiai hasonlatot viccelt ki, jelezvén, hogy az ô kezdeményezésére rántott fegyvert Ond Jancsi, s akkor elrendelte, hogy aki rászorul, jelentkezzen ingyen borotválásra és hajnyírásra Gondaynál, egy héten át minden délután kettô és négy között. Ez bezárásféle volt, de a tanár jelezte, ô is elmenne, csak baja lenne abból, az állásánál fogva. Elsô alkalommal, hogy hárman-négyen csakugyan meg is jelentünk, Gonday áh legyintéssel fogadott minket, s csak annyit mondott: Trubedli! trubedli az egész...”

Ám ez a szó – és amit „jelentett” – Gerstey beszámolója szerint jelige lett, fôleg késôbb a legendás „E” osztályban, negyedikben. Az 1956–57-es évben. Gonday és Gerstey közt külön „játékká” is vált; holott Gonday, mint olvashattam, a borbélyjelenet ellenére sem volt játékos alkat; inkább megközelíthetetlen, kevés túlzással: komor. „Ritkán jártam fel Gonday Jánoshoz”, írja Gerstey, „de valahányszor erre sor került, elhangzott a bûvszó: a trubedli. De trubedli volt, legyintôleg, minden fenyegetô vagy reményt keltô fordulat híre is, ugye, 1955-öt, 1956-ot írtunk, s ennek az évnek már a tavaszán olyan más lett nekem a világ. Sok minden összejött. Faltam, mit írnak az írók az Irodalmi Újságban, elsô irodalmi próbálkozásaimat mutattam meg annak a lánynak, akivel jártam...” Így Gerstey. Most ne essen szó rólam, itt ne; késôbb ezt úgysem tudom – és nem is akarom már – megkerülni. S beszámol róla: „Az elsô tüntetéseket – huszonharmadikán, meg utána – másutt éltük meg, Gonday és én; de hát Ond Jancsi nem volt nekem bensô barátom, tudja az ég, hogy volt, mint volt; az osztályból nagy barátsága nem alakult ki senkivel. Tehát nem volt benne semmi különös, hogy... nem tudom megmondani a napot”, írja Gerstey, „mert nem akartam, hogy ez a nap nekem iszonyú évforduló legyen...” Aztán? De errôl majd mindjárt.
„Nem volt benne semmi különös, hogy Gonday a hihetetlen események sokasodtán azt mondta nekem”, írja Gerstey, „hogy na, Luna gróf?! Tehát hogy mit szólok, szériában, az egészhez. Negyednap apámék nem akartak kiengedni már a városba, azt mondták, nem lesz jó vége, a Nyugat benne fog hagyni minket... Hogy tehát aznap Gonday áttelefonált: trubedli? vagyis hogy mi lenne, ha átugornék, apámék ellenôrizték a dolgot, beszéltek Gonday apjával is, vigyázzanak ránk, ezt megígérték; magam nem tudtam pontosan, Ond Jancsinak van-e valami terve; akkor már nem volt tanítás, keveset tudhattunk egymásról. Délután fél három felé érkeztem meg a K. D. utcába. Gondayéknak elég nagy lakásuk volt, a szülôk az udvar felé laktak, mi általában Jancsi bátyjának szobájában töltöttük az idôt – messzire el lehetett látni innen, jószerén Pestig, át a folyó, a Duna túlpartjára –, Gonday János bátyja vidéken tartózkodott fôleg, így mondták. Késôbb megtudtam, börtönben, disszidálási kísérletért. S október utolsó napjaiban Gyôr mellôl azonnal Bécs felé vette az útját. De ezek olyan borzalmasan jelentéktelen részletek.”
Gerstey itt számol be róla, hogy az ágyúzást jól hallották „messzirôl, nem is olyan messzirôl”. Vagy a tankok belövéseinek zaját. „Jó, hát legyen, ez már november negyedike után volt”, teszi hozzá, mintha keservesen szabadulna ennyi konkrétumtól is. Töredékesen, de összefüggô, minden önvádtól, agyonelemzéstôl „mentes” – az ô szava – mondatokban mondja el, hogyan akartak volna már-már sakkozni, de Gonday Jancsi „nagy hangulatban” volt. „Ivásról akkoriban nálunk szó sem volt, egyébrôl végképp nem.” És azt mondta: „Várj csak!” Mire Gerstey megkérdezte: „Trubedli?” Ond Jancsi bólintott – és így Gerstey nem is tudta megmondani, mi volt az utolsó szó, amit Ond Jánostól hallhatott –, ment át a saját szobájába, hozni a tôrt. „Cirkuszolni kicsit, ehhez elôkészített már egy fenôszíjat; gyakran mondogatta, nem is rossz ötlet, fodrász lesz, ha nem veszik fel az egyetemre”; Gersteynek fogalma sem volt róla, miféle egyetemre akart volna menni Gonday János. „Volt, hogy habot is vert”, igen, Ond ilyen volt (Gonday), nem voltak viccei, így errôl Gerstey késôbb: hogy netán „csak úgy ondom a cselt és a viccet, semmi gond”, ez nem volt Gonday János stílusa. Gerstey nem tudja megmondani, mit észlelt elôször. Megremegett a két szoba közti fal, minden „repült”, de hogy a zajt elôbb hallotta-e, vagy Ond János karját látta-e hamarább berepülni az ajtón, „vérfelhôben”, így írja, a tôrrel, nem tudja megmondani. „Egy ôrület volt, ahogy Ond Jancsi karja berepült, és Ond Jancsi nem volt közben sehol... de akkor már jött, zuhatag szakadékban ömlött a vállából a vér... Jött, rohant, kilökte a lengôajtót, majdnem elbotlott közben a tôrben, melyet a lövedék repesze által leszakított karjában... nem is, kezében... nem is, már ott se... szorított... már nem szorított... Rohant, de akkor lennék író, ha le tudnám írni, hogyan volt több ez a rohanás, mint bármi rohanás... festményeken látni ilyet, egyetlen végsô mozgás, valami legeslegutolsó iszonyú megjelenítésében... a képpé dermedt gyorsaságban... a váltó jutott az eszembe... ahogy Ond Jancsit rohanni láttam. Üvölthettem valamit, ne!!, vagy nem tudom. Rohantam utána, átugrottam a karját, a tôrt, nem tudom, hogyan nyitotta ki a függôfolyosóra nyíló lakásajtót, honnét került elô Ond anyja, de már késôn, mondható-e, hogy szerencsére késôn... mert Jancsi átvetette magát... sírok, ahogy ezt írom, átvetette magát... a korláton, és a négy emelet is, mondhatni-e, szerencsére elegendô volt... Rohantam le, hasmánt csúsztam fél emeletet a lépcsôn, csak el a szobában heverô leszakított karjától, a tôrétôl... és olyan mindegy volt, mit üvöltök, az udvaron már gyülekeztek a lakók, nyilván látták, nekem az eseményhez – az események! – semmi közöm, egy szovjet tank volt az, késôbb ezerszer hallhattuk, nehéz volt beszélni róla, de ez más ügy, ezt hagyjuk. Kint nekitámaszkodtam egy fának, és csak az zakatolt bennem, hogy trubedli, trubedli, minden trubedli, annyi se, semmi... és tudtam, a szappanhabos tálat rohanás közben lelöktem az asztalról, rá a Jancsi letépett karjának véres végére...”

Negyven év után, írhatnám most; de hát mi volt negyven évvel késôbb? Inkább azt írom: ma. Gerstey elhallgatott – én is ritkán gondoltam rá, s ha igen: hogy tény igaz, mit is írhatott volna nekem még? Gersteyrôl mint íróról sosem hallottam, de nem is kért szívességet, tanácsot: úgy hittem, felbukkant csak egyszerûen, ilyesmi elôfordul. Inkább azt írom, „ma”, mi volt tehát ma, vagy inkább: mi van velem ma, úgy általában mostanság, és mi van? Kétszer kibicsaklott a bokám. Használhatatlanra. Három hónap, mesélem valahol, mire csak ennyire is rendbe jött. Mutatom. És hogy ez hogy lesz tovább. Ez a boka nem használható, mint igazi boka, mint olyan boka, amelyikkel például Dublinban – kicsit riadtan mondom, mert ezt már féltucatszor elmeséltem itt meg ott – csak nemrég is, pár nappal az elsô sérülés elôtt, négy nap 120 kilométert gyalogoltam. És egyebem se volt, mint a gyaloglás, igaz, vánszorgás volt a végén, de nem a fáradtság miatt. Az életunalom, az egésznek az a lassan mindent átitató micsodája-is-hogy... és hogy tényleg, mi legyen, mi ez a micsoda, ami velem van... tömérdek létbizonytalanság... évek óta egyre jobban érzem, amit évekkel ezelôtt még nem éreztem... igaz, 1989-ben érezni kezdtem: mi lesz, mi ez? Akkor nekilendültem: szereztem munkát, mentek a dolgok, a pénzhez képest, amit „dolgokért” kaptam, még nem voltak, még mindig nem voltak tragikusak az árak. Most, mondom, jó pár éve, az arány kezd fenyegetôvé válni. Ezt érzem. Nagy bajok vannak azzal a pénzzel, amit én az én munkámért kaphatok, és egyre több dolog: elemien megfizethetetlen, elérhetetlen. Ezt meséljem? Egyre többször alszom rosszul. Zagyván. Hol mélyen, pihentetôen, hol rettegve: mi lesz, ha megint nem alszom éjjel kettôtôl hajnali ötig. És viszketek. Elalvás elôtt elkezd „egy sor mindenem” viszketni. Egész nap mit csináljak, ha kialvatlanság van, végig? Lefekvés van, abszurd korán. Nem találok olvasmányt. Jó, összevissza olvasok, persze, jókat is, írok mindenfélérôl, de ha oda jutok, nincs mit vinnem magammal. Vonatra, például. De nem is akarok, nem bírok vonatozni. Nem akarok utazni többé – lásd Dublin: már nem tudtam mit kezdeni magammal; másutt még ennyit
se –, elborzaszt minden kötelezô részlet. Kedves nadrágjaim leszakadnak, koszvadtak, cipôim kirepednek, hirtelen szûknek érzôdnek. Hónapokba telik, mire elszánom magam, hogy megáztatom a lábam, lehessen levágni a lábkörmeimet. „Ezek már karmok...” Néha beletörnek a zokniba. Ebbôl nem lehet rendszert csinálni, gyulladás jöhet belôle. Koszvadtan járok, koszvadt unalomnak érzem magam körül a télbôl a tavaszba, a nyárból az ôszbe fulladó, forduló várost. Nem akarok kimozdulni otthonról. Se Észak, se Kelet, se Dél, se Nyugat nem vonz. Nem „kell”. Mire jó? Nekem semmire. Örökké postázni. Örökké várni a hónapokat késô honoráriumokra, juttatásokra. Túl sokszor is. A tévében semmi. Örülök pár csöndes órámnak, mikor magamban ücsörgök itthon. Egyedül. És nincs semmi. Mintha Camus-nek nem is A bukás, de
Az idegen c. könyvébôl lenne már az egész. Sokat ittam; hogy megkettôzzem magam. Ennek is vége. Miért nem vagyok boldog a madárkáimmal? Az itthonommal? A Koala Kártyabajnoksággal? Ilyeneket nem lehet elmesélni a legrokonszenvezõbb trafikban sem... Borozóba stb. már nem járok. Nem hívok fel senkit telefonon. És közben élnem kell. Meghalni rettenetes, rettenetesen konkrét. Meghalni – hogyan? Mikor? Miért?
Errôl mostanság mégis a trafikban beszélek néha, ahol egy-egy féldecis brandyt veszek. A trafikban nagyon kedves a kiszolgálás. Már nem is így mondom. Jóindulatúan kezelik az embert. Így mondják, most, ma, hogy az egészbôl csak a bokámat mesélem el – „örökké gyenge lesz”, mondom –, meg hogy utoljára ragasztották föl egy elülsô foghidamat, többször nem lehet, annyira kicsi alatta a csonk, már bele is tört... nem használhatók igazából ezek a „fogak”, azért kell csak vigyáznom, hogy meglegyenek... Nem ehetem, mesélem a trafikban, semmit: kenyérbe nem haraphatok, kekszet nem rághatok el, a húsokra vigyáznom kell, és mindenre. Örökké félhetek. És a bokám! A trafikban azt mondja az ôsz hölgy – akit megdicsérek, illendôen, milyen kedves úgy minden módon: Nem szabad! Tessék enni, mindent, igenis enni kell. Járni kell! Nem kell minden pillanatban rettegni. Sima talajon ugyanúgy el fogok esni, majd egyszer, öt év múlva, két év múlva, de talán soha... nem szabad félni. Az úgy nem élet. Bármikor bármi történhet, attól még élnünk kell.
Ezt rövidebben, elegánsabban mondja, és máris egy novella alakjaivá alakulunk, és már én is nagyon röviden mondom csak, hogy „sajnos, igaz”, de hát... de hát. Jövök el. Írom ezt, és itt azt érzem, hogy „én és ma”: ezt csak hosszan, nagyon hosszadalmasan lehet elmondani, bonyolultan... nem is, el lehet mondani egyszerûen, de annyi minden van! Annyi mindent kell elmondani, felsorolni, akkor teljes csak a kép. Hatvankét éves vagyok, ebbôl az én leélt életembôl ez jön össze, igen, hol meghízom, kihízom a nadrágjaimat, jó, el is kopnak, hol lefogyok, az jó, de az mindenkinek randa, különben se vagyok éppenséggel szép, mindig kétségbe voltam esve a küllemem miatt, vagy ezért benne, vagy azért... a lefogyáshoz nem szabad szeszt inni, egyszer úgy sikerült az ügy, jó, de amikor meg a gyulladás volt a szervezetemben, a sérvemnél, akkor rengeteget ittam, sört is, mégis 55 kiló alá mentem a 182 centimmel... hosszú, reménytelen. Most az elülsô hidam a koronák miatt jó legalább, hogy nincs sajtos rúd – a jaj de szívós tészta, az a jeles sajtos rúd, sóval-köménnyel, nem az omlós, na, tessék, ilyen szempontjaim vannak, a trafikos hölgy azt mondaná: Ez a helyes! Na igen, akkor most kis éhezés jön, fogyok talán, visszaférek a nadrágjaimba, nem jön valami iszonyú baj a fogaimmal, ebbôl is mi lesz? Versenyt kell élnem a lepusztulásommal, testileg, íróilag, mindenben, de mindenben, mindennel... Meddig még? A nyomorult álmatlanságok, és nem is az, hogy álmatlanság, de valamiért nem tudok aludni, akkor félni kezdek, de ezt már mondtam. Bekapok egy gyógyszert... na, még egy gyogyót... máskor hármat. Ezek a bogyók: nem a világ... nem vad dolgok... mégis, az itallal és az álmatlansággal, a mégis-kialvatlansággal együtt: hozzák a bôr kipirulását, fôleg csak enyhén, de nagyon rossz az is, megalázó, gyalázatos... a száj megduzzad... néha a szem vizenyôs. Ezek a dolgok mind együtt. Holott alhatnék este kilenctôl reggel ötig-hatig. Most már nem utazom. Már nem megy. Nem akarom. De idegenben: alhattam volna. Aztán mennyit nem aludtam! Miért? Nem tudom. Nehéz végigcsinálni a nappalt, hogy megfelelô legyen vele az éjszaka, megfeleljen az alvás követelményeinek, és ha nem alszom rendesen, pár nap múlva végem, ahogy elmondtam. És ezek minden nap csak a legmindennapibbak; pedig annyira tudok örülni, ezt is el szoktam mesélni néha, ha bármi tényleg jól van.
A posta! A várások, a válaszolások. Tömegnyi levél. Hivatalos, félhivatalos dolgok. Állandóan, futószalagon. Ha elmenekülnék elôle, akkor csap át fejem felett igazán az efféle „hullám”. Errôl valahogy...
...de nem is errôl ugrott be. Hanem jött egy szerény, vékony boríték. Feladója Gráf Ivánné; ki az a Gráf Ivánné? Kertvárosi cím, nincs arra senki ismerôsöm. Ki ez? Egy írótársam valami szép felsorolásra vállalkozott – egy lap karácsonyi számában! –, „Hogyan írnak az írók?” Cifrázott, dicsért, megpiszkált sokakat így-úgy, irodalmian, ki hogyan ír, rólam ez állt ott: „Tandori megvan.” Azzal írok, ha/hogy megvagyok. Ez tetszett. Már kevésbé a „Kedves Tédé” megszólítás, mármint Gráf Ivánné részérôl. Mondom, így ugrott be: utoljára engem, egy-két éve, Gerstey János szólított ekképp. Jó ég. Gerstey neve eredetileg Gráf volt. Hát lehetséges? Persze arról nem tudtam, hogy „Iván” is lett volna. Anyja nem élhet. Miért nem? Nyolcvan körül járhatna, kilencven felé. De nem az anyja volt. (Mindegy is lesz, ki.)
Most, hogy ezt írom, teljesen tanácstalan vagyok. Mint az író Tandori Dezsô. Ahogy Gráf Ivánné fogalmazott, mikor a megadott telefonszámon felhívtam. A kis levélben ennyi állt csak: „Az Ön levelezôbarátjának csupán a sógornôje vagyok, kedves Tédé. Mivel Jancsi az utolsó években nálunk lakott, sok szó esett Önrôl. Gyászjelentés helyett hadd mondjam el Önnek, hogy Gerstey János életének 62. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt. Mivel mikor még így magánál volt, végül, félig, egy Ond Jancsi nevû barátját emlegette, és hogy trubedli, ezt a furcsa szót mondta – amit különben sosem hallottunk tôle”, Gráfné ezt ízlésesen kis t-vel írta, sajnos az én nevem kezdôbetûjét naggyal, „kedves Tédé, megkérdezhetném, tudna-e mondani nekünk valamit errôl, hiszen Jancsit maga olyan jól ismerte, annyit találkozgattak mostanában...”. És telefonszám. Gerstey Jánossal soha az életben nem találkoztam.
„Tandori Dezsô, az író?” Vagy: „Az író Tandori Dezsô?” Ezt kérdezte Gráf Ivánné, és most jött az az érzés, amire az imént azt kellett mondanom: mint írót teljesen tanácstalanná tesz. Meg is mondom, miért; bár valamit majd csak legközelebb mondhatok el, nevetséges, de így kell fogalmaznom: ennek a dolognak az érdekében itt – csak egy legközelebbi dolog során; már ha lesz olyan, vagyis efféle írás. Mondtam, én vagyok az („jaj, persze”; ám az ilyen ízetlen dadogást is menti azért, hogy ki mutatkozik be így: „Itt Tandori Dezsô, az író.” Nevemben meg végképp ne történjék).
Kis csend támadt. Hát igen, ilyesmit mondott Gráf Ivánné, és pontosan úgy mondta, ahogy kellett. Nekem mondta, arról az én kedves, gyakori találkozgatótársamról. Gerstey Jancsival, becsületre legyen mondva, nem is ígérgettünk egymásnak találkozót, nem is kértünk semmi ilyet. Ha van olyan, hogy halszemoptikával nagyra nô a pillanat, nem is lassúmozgásos felvétel, slomo, csak annyi mégis, hogy mintha a sínek közé esnénk – és igazából itt ijedtem meg! –, „láttam” magamat... majd erre még lesz
egy találgatás, egy megfejtés, írásom végén, „hogyan is”, láttam magam mint Gerstey Jancsi találkozóbarátját. Hallottam magam, ahogy elmondom neki is, amit magamnak és a feleségemnek unalomig, és pár találkozóbarátomnak, amíg egyáltalán találkozgattam így, szintén eldadogtam jó sokszor: hogy persze, hogyan és mit ír Tandori Dezsô (és hogy most így írok, ezt fogja menteni azért kicsit írásom végén a fejjel lefelé odatett „egyik megoldás”, ahogy a feleségem aggályoskodott, kiadhatok-e ilyen írást, kell-e ennyire „kiadnod magad”, mint mondta, és hogy „megérti-e az olvasó, nem lesznek-e megint azok a panaszaid, hogy nem értik meg”), hogyan és mikor és mit ír Tandori Dezsô, azt jó ideje, amikor pedig talán végre megint érdemes lehetne tudni, hát nem lehet tudni, mert hét ilyen „megjelenésébôl” mindenki legföljebb kettôt ismer, más-más kettôt, annyit se, a legtöbben semmit, már csak a nevünket látjuk, írók, aztán megkeressük a legújabb jó nagy marhaságot, a divatos fiút vagy lányt a lapban, de hogy Tandori Dezsô mit írt, hát... annyit írt már, és így jön a „nyomasztódás”, ebbôl is jön a slattyogás, a porosabb város, az unottabb négy égtáj, hogy minek... ráadásul disznóság a Tandori Dezsôtôl, hogy nincs a plafonon boldogságában, mikor néha egy nap három levél is érkezik azokról a helyekrôl, ahová írt, hogy rendben, helyes, szép volt, fiú, meg hogy a telefonoktól se csak rettegni kell, hogy megint mentegetôzni muszáj, hogy nem ér rá Tandori Dezsô, nem is, hogy nem ér rá, de hogy most úgy él, hogy abba ez nem passzol bele. Nem, Tandori Dezsô – és ki tudja, más hogyan van ezzel, ha róla van szó – nagyon egészséges, bár borzalmas emberi alapadottság szerint úgy él, hogy attól van a plafonon, ha valaki képes két szót nem szólni a keservesen nekiajándékozott tiszteletpéldányra, hogy valaki a megjelenéseit számolja, igen, ezt meséltem volna Gersteynek, hogy ô hányszor, és ô hányszor, és már megint, és ennyi és ennyi és ennyi az csak szar lehet, „bocsánat a szóért”, mondtam volna Gerstey Jánosnak, mert ez lett volna elsô találkozásunk, elsô beszélgetésünk. „Nincs önrôl”, de ez suta lett volna, „tegezôdjünk... melyikünk is az idôsebb”, suta úgyszintén, de utána jobb már, „nincs rólad soha az a kép, a viszonylag pontos, ha nem is szép, de nem is csúnya...”. Erre Gerstey nem mondta volna, hogy „ahogy a Szpéró áll az égen”, célozván halott madaramra, akit az esthajnaliban „látok”; de hát, mondtam volna neki, tudod, még a madarakról se tudnak nálam a legtöbben, akik netán divatosan még azt is mondják aztán, hogy „tudunk téged”, „tudjuk önt”, talán azt mondta volna Gerstey, „ugyan, azért...”, de nem, így én... no persze, de hidd el, öregem. Viszont itt vannak a jó levelezôk, küldögetôk, így, nem küldözgetô, hanem küldögetô; ezt nem mondhattam volna, mert ha találkozunk, ô nyilván akarta volna, hogy találkozzunk, és akkor pont neki nem mondhattam volna. És hogy nem ez számít, és hogy mennyire jó, amikor például, mint ma is, jött ennek a fôszerkesztônek és a költô barátomnak a kis levele...
Ennyi lett volna, ennyi se, a kinagyítódott pillanat, ennyi, hogy nekem Gerstey a kedves találkozgatótársam lett volna. Van író, aki ezt Gerstey jellemzésére használná fel. Gerstey, a novellafigura. De hát ez maga volt az élet, Gráf Ivánné a vonal túlsó végén, s én itt, én, aki nem kérdeztem meg, hogyan halt meg „tragikus hirtelenséggel”, milyen volt, inkább „milyesmi”, hogy még magánál volt „a végén”, és végképp nem akartam volna hallani, ahogy Ond Jancsit mond, trubedlit, netán Tédét.
„Tédé?” kérdezte Gráf Ivánné. „Megvan még?” Hát tényleg sok szó eshetett rólam, ha ezt így mondja, gondoltam. És hogy akkor, mert visszazökkentem a mába, hülye szó, abba, hogy ma, azt is gondoltam, hogy és akkor mi legyen. „Igen”, mondtam, „Tandori Dezsô, az író”. Szerettem volna valami tehetetlenséget kifejezni. „Ha bármi van, hívjon fel, kérem”, ezt mondtam még. „Nem vagyok valami nagy levelezô...” Lásd fentebb kifejtett nyavalyáimat. Gráf Ivánné elmondta még gyorsan, hogy a Jancsi – Gerstey – nem is várta tôlem soha a választ levélben, elegendôk voltak neki a találkozásaink. „A felesége nem haragudott?”, kérdezte Gráfné. A feleségem? Kicsit elrévedezhettem. Vagy úgy, hadartam, á, dehogy, hozzászokott, és most már végképp csak saját magam miatt van, hogy nem megyek abszolút sehova. De még utazni se. Vége az utazásoknak. A Szpéró madaram miatt tizenegy évig nem utaztam, és most, újabb tizenegy év után jön az, hogy talán soha. Nem vetemedtem ilyen ízetlenségekre, a trubedlit nem tudtam volna megmagyarázni Gráf Ivánnénak – azaz hát dehogynem, csak az még rémesebb lett volna. Lásd a megfejtést. Na, vicc.

Jött ez a délután, hogy utolsókat javítottam írásomon, a hûséges Royal 200 táskagépem, mechanikus, a hatvanas évekbôl, javítóban, átvánszorogtam vele Pestre, ez most az 1941-es másik gép, apám vette, zötyögôs, de nagyon megteszi, hát remélem, ezen tanultam meg gépelni, mikor még kézzel írni nem is tudtam, négyévesen. Bár ilyesmi kit érdekel? Nehéz volt elhitetnem magammal, hogy a hídról akkor már az 1953-as Duna-partot is „asszociáljam”, a Lánchidat, azon a kora télen, mikor rádöbbentem, csontrákom van. Két dudor a bordáimon. Nyomta a priccs a Lukácsban, nyomta itthon a párkány, és „tudtam”, meg fogok halni, és annyi nap az élet, ahányat szabadon kibírok, amíg „a kór” meg nem ragad, hogy elragadjon. De orvosok kezére nem adom magam. Ezért próbálom ma is magam kikúrálni a kétszer ficamos bokámat, a vánszorgás vele még rémesebb, de mások kezére nem adom a lábam, a fogsorom, semmim. És 1953–54 telén, ’54 tavaszán a bûntudatom is nôttön-nôtt: íme, kétféleképp gondolkozunk! Ha egy hónapja rászántam volna magam! Akkor még lett volna menekvés.
Hónapokon át néztem a dunai jégtáblákat. A híd; vizek.
Nem emlékszem, gondoltam-e olyat: „én erre nem lennék képes”. Idehaza gombfociasztalon német jéghokibajnokságot játszottunk.
Tehát volt közben a boldog jéghoki-gombfoci! Van ma is, hogy „egy önfeledt alvás, járás, evés” – és letörik a végén a hidam –, Dublin végigvánszorgása, de végig, de esôben-napfényben, az elemek közt, az egyik fáról még csöpög a víz, a másik lombjai alá besüt a nap, és két nap egymás után van a keleti égen dupla szivárvány! És a fogtechnikus, öröm!, milyen különös ember! Egy ember. Fogai épek, „metszôek”, de elöl egymástól kicsit úgy pár milliméteres hézagokkal állnak. És megkérdi: „Ön a Tandori Dezsô?” Aztán hazafelé – délben, sosem járok a Lánchídon délben, kora délután – a rettenetes levertség. Mit keresek én itt, „mit járok erre én”? Kosztolányi szavai. „Azok már mind alusznak...” Hogy akik álmosak voltak, aztán ott bóbiskoltak valahol egy széken, most meg: mint kisdedek „az isten kebelében”. Nem megyek oda a polchoz, nem nézem meg, hogyan is van az igazi szöveg. Hogyan lenne az igazi szövege annak, amit most írok? Van igazi szövege annak, hogyan élj? Mikor melyik szobába menj át, mikor menj át a hídon? Apámmal 1944 karácsonya elôtt jöttünk haza Pestrôl, egy kis ajándékért mentünk át, anyámnak hoztunk hurkát-kolbászt, vagy egy sálat? És a Gellérthegy alatt jöttünk, és már lôtték a várost, és egy katonaember a fürdôépület Duna felôli oldalán ment, egy repesz vágódott a karjába, nem tudom már, mi lett. És Dublinban összefáztam, most, 1999 ôszén, mert a hidegben azt éreztem, hogy én nem és nem – mit nem? Hogy én nem vagyok hajlandó sapkát felvenni, én, aki forró színházi levegôben is kötött fejfedôt viselek –, igen, ahogy manapság mindezekkel, reményük ellenére, mindezek nélkül, értelmük reménytelenségében: veszteségem.
Hiába a hasonlatok: mentettem az életem a halogatással, napról napra kibírtam, bíztam, nem tudom, mi; mentettem, mint a vár alatt a kis csapat, kanizsarozgonyi. Én nem tudom, az se, igen, az se ez, arról sincs szó, hogy milyen különbözô mindez. A három réteg, melyet ki se kellene mondanom külön. Meg hogy még bármi jöhet. De semmi jó. Igen, akkor nem lett rák. Összeszedtem magam utána. És... és... és. Dadogni kezdek, némán. Nyirkos lett a homlokom, a kialvatlanság... még jó, hogy nem a szemhéjam... ahhoz az ital is kéne. A feleségem mutatta: a friss levegô, az elsô tavaszias nap levegôje neki is kicsípte az arcát. Mondtam neki, azt tényleg, de ez az én pirosságom, sokkal halványabb, ami a szemem alatt van, ez a... Hányszor fogom még elmondani. Ond Jancsi „árnyékában” nem mesélhettem most, mikor is, alig pár éve, hogy felhívtam Gerstey Jánost a megadott telefonszámon, nem mesélhettem el neki a magam szerény nyavalygását, mondjuk akár 1953-ból se.
Mit ért volna. Meg senki se hiteti el velünk, hogy ilyesmiért keres. Hogy tud egy módot: miképp segítsenek egymáson a dolgok, netán. Ne mi magunk. A Gerstey dolga, az enyém. Jó, de mikor azt se tudtam, van neki bármi „dolga”. Mi lehetett az?
Gráf Ivánné megnyugodott, hogy az író Tandori Dezsôvel beszélt.
Az író Tandori Dezsô befejezte elbeszélését. Itt tartok.
Befejezte, leült ebédelni. Pir. máj volt. „Fogakkal nem elkanászodni”, mondta magában. Így jön az, hogy a híd. Fog, az eredeti, beletörik a hídba. A koronába. Valaki az amszterdami hídon, így az önvádló bíró, beletört... nem is a Holland Királyság, de az úristeni birodalom koronájába. Nincs többé visszaragasztás.
Vágta apróra a májat. Ebédtechnikus.
Ragyogott kint a nap.
Próbált visszaemlékezni egy borzalomra: hogy neki tegnap ilyenkor, délutánfelé, ki kellett mennie. El otthonról. Most nem az, hogy otthon... De el: azt nem. Majd, egyszer, utoljára, el. Evett tovább. Ebédli. Ez volt.

Most majd, írtam, megy, délelôtt, másoltatni ezt, sok javítgatás után, át a hídon. Mit, délelôtt. Kora reggel. Legalább ennyiben végez, a darab gyötrelmes színpadán, a fôszereplôk egyik vánszorgó névtelenje, itt, meg másképp „itt”, megy. Amíg ez is megy, ó, egyáltalán. Ó, csak ne kelljen tudnia már, ha nem.
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta