New York városában áll egy templom, amelyre mindig különös érdeklôdéssel tekintettem, mert falai közt, még nagyanyám lánykorában, rendkívül furcsa nászszertartás ment végbe. A tiszteletre méltó hölgy történetesen szemtanúja volt az eseménynek, és attól fogva minden alkalmat megragadott, hogy elbeszélje. Mivel jómagam nem vagyok avatott régiségbúvár, nem tudom, hogy az épület, amely ma ugyanott áll, azonos-e a régi élmény színhelyével; s nem tudom azt sem, hogy eloszlana-e üdvös tudatlanságom, ha képes volnék leolvasni a bejárat fölé helyezett táblácskáról az építés dátumát. A pompás templomot elbûvölô park veszi körül, amelyben urnák, oszlopok, obeliszkek és más hatalmas márványalakzatok hirdetik a magánemberi szeretetet és a közösségi hódolatot történelmünk elhunyt nagyjai iránt. Ezen a helyen, bár a torony árnyékában ott lüktet és tolong az egész város, a látogató bármikor a legendák jelentésteljes világában érezheti magát.
Az esküvôt akár kora ifjúkori eljegyzésük beteljesülésének is tarthatták volna, ha a hölgy idôközben nem megy kétszer is férjhez, az úr pedig nem él le negyven évet agglegényként. Hatvanöt éves korára Mr. Ellenwood félénk ember lett, de nem zárkózott  végképp önmagába; önzô volt, mint minden férfi, aki dolgain egyedül kénytelen rágódni, ám ha alkalom nyílt rá, képes volt kimutatni nagylelkû alaptermészetét; világéletében vonzódott a tudományokhoz, de lustasága megakadályozta abban, hogy tanulmányait határozott irányba terelje és személyes vágyainak vagy a közösség boldogulásának szolgálatába állítsa; jó családból való, finom ízlésû úr volt, s néha mégis úgy érezte, hogy a maga kielégülésére át kell hágnia a társadalom elfogadott szabályait. Az igazat megvallva, jellemében oly sok különc vonás nyilvánult meg, s az érintkezés során elkövetett durva balfogásai oly gyakran tették közbeszéd tárgyává – noha beteges érzékenységgel kerülte a feltûnést –, hogy az örökletes elmebaj jeleit néhányan már a rokonságában is felfedezni vélték. De oktalanul. Szeszélyei olyan elmébôl eredtek, amely nélkülözte a hasznos foglalatosság támaszát, olyan érzelemvilágból, amely más táplálék híján önmagát emésztette. Ha ôrült volt is, ez csak következménye és nem oka lehetett céltalan és elhibázott életének.
Az özvegy a képzelhetô legtökéletesebb ellentéte volt harmadik vôlegényének mindenben, kivéve az életkorát. Miután arra kényszerült, hogy felbontsa elsô eljegyzését, feleségül ment egy úrhoz, aki az apja lehetett volna; példás házasságban éltek, és a hölgy férje halálával tekintélyes vagyont örökölt. Majd egy déli úriemberrel lépett oltár elé, aki jóval fiatalabb volt, mint ô; Charlestonba költöztek, ahol a hölgy néhány viharos év után ismét özvegységre jutott. Meglepô lett volna, ha egy lélek, legyen bár mégoly finom, sértetlenül átvészel egy olyan életet, mint Mrs. Dabneyé; mégis, a korai kiábrándulás, elsô házasságának hûvös biztonsága, a szív elveinek megzavarodása a második nász során, déli férjurának ridegsége, amely kétségkívül elültette benne a gondolatot, hogy annak halála elônyére válna, mindez kevés volt ahhoz, hogy lerombolja és kiölje az érzelmeit. Egyszóval, sokat tapasztalt, nagyon tüskés asszony volt, filozófus, aki egykedvûen viseli a szív viharait, jól megvan anélkül, ami másoknak a boldogságot jelenti, és igyekszik kiélvezni azt, ami még elôtte áll. Mivel mindenben a bölcset játszotta, egyetlen nevetni való gyarlósága néha szinte szeretetre méltónak mutatta. Soha nem szült, szépségét nem tudta leánygyermekben továbbörökíteni, s ezért minden módon küzdött az öregedés és a megcsúnyulás ellen; dacolt az Idôvel, hogy még sokáig fenntarthassa bájait, mindaddig, amíg a rettentô tolvaj színre nem lép és el nem ragadja a zsákmányt, amelyet immár nem érdemes tovább ôrizni.
Ennek a nagyvilági asszonynak Mr. Ellenwooddal, ezzel az elvonult férfival kötendô házasságát nem sokkal azután hirdették ki, hogy Mrs. Dabney visszatért szülôvárosába. A felszínes megfigyelôk, de néhány lélekbúvár is, azt gyanították, hogy a hölgy tevékenyen részt vett a frigy létrehozásában, ugyanis a vállalkozás bizonyos tényezôinek helyes megítélése róla sokkal inkább feltehetô volt, mint Mr. Ellenwoodról – s mert az érzelmesség és a románc vonzó ábrándképe, amelyet két ifjú szerelmes kései egyesülése ígér, néha megbolondítja az olyan asszonyokat, akik az élet zûrzavarában elvesztették ôszinte érzéseiket. Az viszont végképp érthetetlen volt, hogy ez az úr, aki híján van a gyakorlati érzéknek, és tapasztalatból tudja, milyen kínos, ha kikacagják, hogyan szánhatta rá magát erre az oly tiszteletre méltó, ugyanakkor oly komikus lépésre. De míg az emberek tanakodtak, az esküvô napja elérkezett. A szertartást nyitott kapuk mellett, az episzkopális egyház formái szerint rendezték; a sok nézô, akit vonzott a látványosság, megtöltötte a karzat elülsô üléseit, az oltárhoz közeli padokat és végig valamennyi átjárót. A megállapodás vagy talán csak az akkori szokások szerint a két nászmenet külön-külön vonult be a templomba. Valami közbejöhetett, mert a vôlegény nem volt olyan pontos, mint az özvegy és kísérôi – akiknek érkezésével, e fárasztó, de szükséges bevezetés után, történetünk cselekménye végre kezdetét veheti.
Kintrôl felhangzott az ódivatú hintók kerekeinek dübörgése, majd a násznépet alkotó urak és hölgyek a hirtelen felvillanó vidám napfénnyel együtt betódultak a templomkapun. Az egész csoport, kivéve a fôalakot, maga volt az ifjúság és az életöröm. Ahogy elözönlötték a fôfolyosót, amelyre jobbról-balról szinte a padok és a falpillérek is mosolyogni látszottak, oly ütemes hullámzással haladtak elôre, mintha bálteremnek hinnék a templomot, s tánclépésben, párosával kívánnának az oltárhoz járulni. Mindez oly ragyogó látványt nyújtott, hogy csak kevesen figyeltek fel arra a különös jelenségre, amely belépésüket kísérte. Abban a pillanatban, amikor az ara lába a küszöbhöz ért, feje fölött a toronyban súlyosan meglódult a harang, és mély hangon kondult egyet. A rezgés elhalt, majd késleltetett ünnepélyességgel újra feltámadt, amikor a menyasszony már a padok között lépkedett.
– Jóságos ég, micsoda elôjel! – súgta oda egy fiatal hölgy az udvarlójának.
– Becsületszavamra – válaszolt az úr –, én azt hiszem, a harang a maga jószántából kong, és nagyon jó az ízlése. Mi mást is szólhatna egy ilyen esküvôhöz? Bezzeg ha kegyed lépne az oltár elé, drága Julia, milyen vidáman csilingelne! De ôneki már csak ez dukál!
A menyasszony és a társaság zöme annyira beleélte magát a lármás felvonulásba, hogy nem hallotta az elsô baljóslatú harangütést, így meg sem botránkozhatott a különös fogadtatáson. Mintha mi sem történt volna, vidáman vonultak tovább az oltár felé. A korabeli pazar ruhák, a karmazsinvörös bársonykabátok, az aranycsipkés kalpagok, az abroncsos szoknyák, a selyem, szatén és brokát, a hímzések, a csatok, pálcák és kardok a legvonzóbb színben tüntették fel a társaságot, amelyhez éppúgy illett ez a cicoma, ahogyan egy festmény kerete illett volna a valóságé helyett. De miféle romlott ízlés vihette rá a mûvészt, hogy egy ráncos és roskadt alakot állítson a kép közepére, akit ráadásul tündöklô öltözékbe burkolt, mintha jövendô vénségében kívánná megmutatni a legvirágzóbb szüzet, hogy erkölcsi tanulságként állíthassa a jelen lévô szépek elé? Ám ôk csak mentek, és már a padsorok harmadánál jártak, amikor egy újabb harangütés mintha látható homállyal töltötte volna be a templomot, komor ködöt bocsátva a sugárzó ünnepélyre, amely alól a fény csak nagy sokára törhetett elô.
Ekkor a nászmenet felhullámzott, megdermedt, majd összetorlódott; a hölgyek ajkát halk sikoly hagyta el, az urak között zavarodott suttogás támadt. Ahogy ijedten pislogtak jobbra-balra, a nézô akár tarka virágcsokornak is képzelhette volna ôket, amelyet egy hirtelen szélroham megráz és azzal fenyeget, hogy a hervadt, barna rózsa letépett szirmaival csúfítja el azt a két harmatos bimbót, mely vele egy tôrôl fakadt; éppen ilyen csokrot viselt menyasszonyi jelül az özvegy a két szép, fiatal koszorúslány között. Õ azonban bámulatra méltó hõsiességet tanúsított. Elôször önkéntelenül megborzongott, mintha a kondulás egyenesen a szívére zuhant volna, de aztán összeszedte magát, s dermedt kísérôivel mit sem törôdve a csoport élére állt, és az oltárhoz vonult. A harang tovább lengett, kongott és remegtette a levegôt, ugyanolyan gyászos egyhangúsággal, ahogyan a halottat kíséri el utolsó útján a sírgödörhöz.
– Ifjú barátaimnak kissé gyengék az idegei – szólt az özvegy mosolyogva az oltár mögött álló lelkészhez. – De hát oly sok esküvô ért már szomorú véget, pedig vidám harangszó kísérte, hogy ennyire más elôjelek után én bízom a szerencsés folytatásban.
– Asszonyom – felelte megrökönyödve a pap –, ez a különös eset a híres Taylor püspök egyik esketési beszédét juttatja eszembe, amelyben olyan erôvel idézi fel az elmúlás és a nászt követô bánat képeit, mintha fekete kárpittal vonná be a nászszobát, és szemfedôbôl szabná ki az ünnepi ruhákat – ha szabad az õ ékesszólását utánoznom. Bizonyos nemzeteknél olyanformán ülik meg a menyegzõt, mintha gyászolnának, hogy akkor se feledjék a halált, amikor az élet számára legfontosabb szövetség köttetik meg. A lélekharang szava tehát, bármilyen szomorú, ezúttal is okulásunkra szolgálhat.
Bár az okulás érdekében jó alkalma nyílt volna lelkekig ható fejtegetésbe fogni, a pap nem késett elküldeni az egyik templomszolgát, hogy fényt derítsen a rejtélyre és elnémítsa az esküvôhöz oly rosszul illô hangokat. Rövid szünet állt be, mialatt a hallgatást nem törte meg más, csak sugdolózás és néhol visszafojtott kuncogás a násznép és a közönség soraiban, amely az elsô ijedelem után valami komisz mulatságban kezdett reménykedni. Az ifjak kevésbé nézik el az öregek rigolyáit, mint az öregek az ifjak szeszélyeit. Egy pillanatig úgy tûnt, mintha az özvegy tekintete a templomablakot és rajta keresztül azt a réges-régi márványt keresné, amelyet elsô férje emlékére állított; majd fáradt szeme lecsukódott, és gondolatai ellenállhatatlanul egy másik sír felé kalandoztak. Két elporladt férfi, hangjuk még a fülében cseng, hívta odaátról, hogy mellettük térjen pihenôre. Talán egy percre felébredt benne az ôszinte érzés, és arra gondolt, mennyivel boldogabb élete lehetett volna, ha a tévelygés esztendei után visszatér elsô szerelméhez, és most, a harang szavára, az ô régi imádata kísérné a temetôbe. De van-e értelme ilyen késôn visszatérni, hiszen kihûlt szívük elretten a másik ölelésétôl?
A halálharang csak kongott, olyan gyászosan, hogy szinte a napfény is belesápadt. Az ablakoknál ekkor suttogás támadt, amely gyorsan átterjedt az egész templomra: az utcán gyászkocsi vánszorog, nyomában egy sor hintó; halottat kísérnek a templomkertbe, míg odabenn a menyasszony eleven férfira várakozik. Nyomban ezután léptek hangzottak a kapu felôl. Az özvegy hátat fordított az oltárnak, és csontos ujjai olyan önkéntelen erôvel szorították meg az egyik szép koszorúslány karját, hogy az összerezzent.
– Drága asszonyom, ön megrémít! – szisszent fel. – Az ég szerelmére, rosszul van?
– Nem, gyermekem, dehogy – felelt az özvegy. Majd a lány füléhez hajolva folytatta: – Bolond gondolatom támadt, amitôl nem tudok szabadulni. Az az érzésem, hogy a jövendôbelim oldalán, mint násznagy, a két néhai uram lép be mindjárt a templomba.
– Nézze! Nézze! – sikoltott fel a koszorúslány. – Mi ez? Temetés?
Ekkor, mintegy végszóra, a vôlegény és barátai megkezdték a bevonulást. A komor menet élén öreg pár haladt, mint siratóférfi és siratóasszony, fakó ábrázatuk és zilált hajuk kivételével tetôtôl talpig gyászban, ahogy temetéseken szokás; a férfi botot tartott, sorvadt karjával egyensúlyozva roskatag alakját. Mögöttük újabb és újabb párok tûntek fel, éppoly vének, feketék és gyászosak, mint az elsô. Ahogy közeledtek, az özvegy mindegyikük arcán ismerôs vonásokat vélt felfedezni, rég elfeledett barátokéit, akik mintha a sírból tértek volna vissza, hogy figyelmeztessék, ideje megvarratnia a szemfedôt; vagy, célzatosan, de szintoly alkalmatlanul, azért, hogy megmutatva ráncaikat és törôdöttségüket, jól látható hervadásának jogán ôt is maguk közé fogadják. Hány vidám éjszakát táncolt át velük ifjúkorában; s most, vénen és örömtelenül, úgy érezte, valamelyik rég elporladt partnere kéri fel, hogy a lélekharang zenéjére elvegyüljenek a haláltánc forgatagában.
Ahogy az agg gyászolók az oltár felé haladtak, a padsorokon ellenállhatatlan borzongás futott végig, mintha valami rémületes tárgy, melyet az alakok eltakartak, fokról fokra láthatóvá válna. Sokan elfordultak; mások meredten bámulták a jelenést; egy fiatal lány hisztérikusan felkacagott, és a görcsös mosoly az ajkára dermedt. Amikor a kísérteties menet az oltárhoz ért, a párok lassan különváltak, kört alkottak, és középen elôtûnt az az alak, akiért az egész szertartást rendezték, és akit méltán kísért komor pompa és halálharang. A vôlegény volt, halotti lepelbe burkolva!
Más viselet, mint a temetôi, nem is illett volna ehhez a hullaszerû figurához, akinek tagjain a koporsóba tett vénemberek merev nyugalma ült, csak a szeme villogott vadul, mint sírboltban a mécses. A tetem mozdulatlanul állt, de szavaival, melyeket nem tudott elnyomni a súlyos levegôt betöltô harangzúgás, az özvegyhez fordult.
– Jöjj hát, kedvesem – nyílt szét vértelen ajka. – A sírásó ott áll a kripta ajtajában, és minket vár. Essünk túl a szertartáson, aztán feküdjünk a koporsóba!
Hogyan is írhatnám le az özvegy rettenetét! Falfehérre sápadt, mint aki választottja halálhírét veszi. Ifjú barátai elhúzódtak tôle, borzadva nézték a gyászolókat, a vôlegényt a szemfedôben és ôt magát; a jelenet erôteljes képei azt a hiábavaló küzdelmet fejezték ki, amelyben az aranyporos világi hiúság szembeszegül a korral, a pusztulással, a bánattal és a halállal. A rémült csendet a lelkész törte meg.
– Mr. Ellenwood – szólalt meg szelíden, de némi parancsoló éllel –, ön nincs jól. Lelkét felzaklatta a szokatlan helyzet, amelybe belecsöppent. Az esküvôt el kell halasztani. Mint régi barátja, engedje meg, hogy arra kérjem, menjen most haza.
– Haza! Igen; de nem a párom nélkül – felelte ugyanazon a síri hangon. – Ön azt hiszi, ez gúny vagy talán ôrültség. Ha bíborral és hímzéssel aggatom tele a roskatag vázat, ami maradt belôlem, ha kihûlt szívem mosolyt erôltet cserepes ajkamra: az volna csak gúny vagy ôrület! Így viszont ifjak-vének láthatják, ki viseli itt az igazi nászruhát, ô vagy én!
Néhány lépést tett elôre, mereven, mint a kísértet, és megállt az özvegy mellett, szembeszegezve a halotti lepel rettentô kopárságát a csillogó-villogó díszruhával, amelyet a menyasszony öltött fel erre a szerencsétlen alkalomra. Aki látta ôket, bizonyosan megértette a félelmetes erejû tanulságot, melyet ez a zavart elme az ô okulásukra agyalt ki.
– Kegyetlen! Kegyetlen! – nyögte a szíven ütött menyasszony.
– Kegyetlen! – ismételte a férfi, vad keserûségében még halálos hidegvérét is elveszítve. – Az ég majd megítéli, melyikünk volt kegyetlen a másikhoz. Fiatalon elvetted tôlem a boldogságot, a reményt, a céljaimat; megfosztottál mindentôl, ami számít az életben, álommá tetted, s még annyi valóságot sem hagytál benne, amennyi legalább az emlékezéshez elég – semmit, csak a teljes, tökéletes sötétséget, amelyben érzéketlenül vánszorogtam, mindegy volt, merre és hová! És most, negyven év múltán, amikor már megásattam a síromat, és abban bíztam, hogy ott végre nyugalmat találok – ó, nem olyat, amilyenrôl hajdan álmodtunk –, akkor jössz, és iderángatsz az oltár elé! Hívtál, hát itt vagyok! De az ifjúságodat, a szépségedet, a szíved melegét, mindazt, amit az életben adni tudtál, más férfiak élvezték. Mi maradt nekem belôled? Hogy nézzem, ahogy hervadsz és haldokolsz? Tessék, iderendeltem azokat, akik társaim a gyászban; megfizettem a harangozót, hogy olyan mélyen kongasson, ahogy csak tud; eljöttem magam is mint ceremóniamester, szemfedôben, hogy nôül vegyelek – hát most add a kezed, menjünk, lépjük át együtt a sírbolt ajtaját!
Nem téboly volt, de több, mint az erôs érzelmekhez nem szokott szív részegsége, amely most a menyasszonyt is elfogta. Világi könnyedsége odalett, a zord lecke máris éreztette hatását. Megragadta vôlegénye kezét.
– Jól van! – kiáltotta. – Esküdjünk meg, itt vagy akár a sírbolt elôtt! Hiúságban, ürességben telt el az életem. De azért maradt még bennem ôszinte érzés. Annyi biztosan, hogy a halál küszöbén újra az legyek, aki voltam, és ez érdemessé tesz arra, hogy nôül vegyél. Az idô számunkra már nem létezik. A mi eskünk az örökkévalóságnak szól!
A vôlegény hosszú, mély tekintettel a szemébe nézett, s közben a sírás környékezte. Milyen különös, hogy az emberi érzelmek még egy holttest fagyott kebelébôl is feltörhetnek! Halotti leplével letörölte szeme sarkából a könnyeket.
– Szerelmem, ifjúságom – mondta –, látod, kikeltem magamból. Egyszerre visszatért belém az egész élet keserûsége, és megôrjített. Bocsáss meg, és én is megbocsátok. Igen, ez már az alkonyat; a tiéd is. Nem tettünk semmit, hogy valóra váljon a boldogság, amirôl pirkadatkor álmodtunk. De itt, az oltár elôtt úgy nyújtsunk kezet, mint szerelmesek, akiket a mostoha sors elszakított, s akik mégis úgy találkoznak újra, ahogyan elváltak; akikben a földi vonzalom olyan szentséggé magasztosult, amilyen szent maga a vallás. És valóban, mit számít az idô, ha az örökkévalóságra esküszünk?
Szapora könnyhullatás közepette, az igaz szívûek fennkölt érzelemáradatában ünnepélyesen végbement hát a két halhatatlan lélek egyesülése. A roskatag gyászolók sorfala, a sápadt vôlegény a halotti lepelben, az elhervadt menyasszony fakó arca és a halálharang, amely szakadatlanul kongott, s mély hangja még az eskü szavait is végigkísérte, mindez a földi remények temetését jelképezte. De a szertartás, ez a lenyûgözô jelenet, végre mintha az orgonát is meghatotta volna; a patakzó antifóna elôször egybefolyt a komor harangszóval, majd fenséges zengzetté nôtt, árján elragadva a lelkeket, magasan a bánat és a gyász fölé. S mikor a megrendítô ceremónia véget ért, és az örökkévalóság jegyesei kéz a kézben elvonultak, a nászi lélekharang kongása az orgona diadalmas zúgásába fulladt.
 

    A SÉKER MENYEGZÔ

Egy napon az agg Ephraim atya betegszobájában, aki negyven éven keresztül állt a gosheni séker közösség élén, találkozóra gyûlt össze a szekta majd’ valamennyi fôembere. Tekintélyes férfiak érkeztek Lebanon virágzó településérôl, Canterbury, Harvard és Alfred városaiból s mindazon helyekrôl, ahol ezek a különös emberek kitartó szorgalommal termékennyé tették New England kopár dombjait. Még Kentucky egyik hívô falujából is eljött egy elöljáró, aki ezer mérföldet zarándokolt, hogy meglátogassa lelki rokonait, Anna szentanya gyermekeit. Kivette részét az asztal szerény örömeibõl, kortyolta a messze földön híres séker almabort, és elvegyült a szent táncban, amelyrôl hitük azt tartja, hogy a mámorultat eloldja a földtôl, és minden lépéssel közelebb ragadja a mennyei tisztaság és az üdvösség felé. Északi hittestvérei szívélyes meghívására jelent meg itt, azon az eseményen, amelyre személyesen várták el a közösség valamennyi vezetôjét.
A tiszteletre méltó Ephraim atya karosszékében ült; deres haja, a korával járó gyöngeség és fôként elhúzódó betegsége, amely egész lényét megtörte, nyilvánvaló jele volt annak, hogy a pátriárka kezébôl rövidesen más veszi át a kormánybotot. Lábzsámolya elôtt egy férfi és egy nô állt, mindkettô hagyományos séker viseletben.
– Hittestvéreim – szólt Ephraim atya a köréje gyûlt elöljárókhoz, fájdalmas erôfeszítéssel ejtve ki a szavakat –, íme, két gyermekünk, akikre ruházni szándékozom azt a bizalmat, amit a gondviselés hamarosan levesz fáradt vállamról. Kérlek, jól nézzétek meg arcukat, és döntsétek el, vajon a szellem bensô szava helyesen vezérelt-e választásomban.
E felszólításra valamennyi elöljáró fürkész tekintettel fordult a két jelölt felé. A férfit Adam Colburnnek hívták; mezei munkán cserzôdött, de komoly és értelemrôl árulkodó arcát máris egy egész életre elegendô gond barázdálta, noha még középkorúnak is alig volt mondható. Fellépésén sajátos szigor uralkodott, személyébôl ridegség áradt, s e jegyek alapján rendszerint iskolamesternek nézték; és valóban, korábban évekig ezt a hivatást gyakorolta. A nô, Martha Pierson, pár évvel múlt harminc; sovány volt és sápadt, amilyenek a séker hajadonok általában, és megjelenése nem nélkülözte azt a hullaszerûséget, amit a szekta leányainak viselete szinte célzatosan hangsúlyoz.
– Ez a pár még alig lépett élete nyarába – szólott a harvardi elöljáró, egy sastekintetû öregember. – Szívesebben látnám hajukon a szürke ôszi deret. Félek attól is, hogy a testi vágy, amely már régóta hatalmat követel rajtuk, a jól ismert kísértésekbe viszi ôket.
– Nem, testvérem – mondta a canterbury elöljáró –, a szürke dér, akárcsak a fekete üszög, már elvégezte munkáját Adam testvér és Martha nôvér lelkén, ahogyan néha a zöld gabonatáblán is fellelni a nyomát. Mért vonnánk kétségbe, hogy tisztelt atyánk bölcsen határozott, még ha ez a pár kora ifjúságában világi szerelemmel szerette is egymást? Nincs-e közöttünk számos fivér és nôvér, akik azelôtt a házasság kötelékében éltek ugyan, de hitünket elfogadva megtisztították szívüket minden vágytól, amely nem a szellemre irányul?
Nem tudni, vajon a korai szerelem csakugyan megfosztotta-e Adamot és Marthát attól a képességtôl, amellyel elkormányozhatnának egy séker falut; de az bizonyosan egészen rendkívüli, hogy meleg és simogató reményekre ilyen beteljesülés következzék. Szomszéd gyerekek voltak, így vonzalmuk az iskoláskornál is régebbi idôkre nyúlt vissza; lelkük alapelemének látszott, amely minden érzésüket és gondolatukat átjárta, s nem annyira egyetlen világos emlékkel, mint inkább emlékezetük egész tartalmával állt kapcsolatban. De alig értek meg a házasságra, csapások sora szakadt rájuk, és mindkettônek meg kellett vívnia a maga személyes harcát a puszta létezésért. Martha Pierson talán még ilyen helyzetben is vállalta volna, hogy Adam Colburnhöz köti az életét, és a közös szerelem boldog biztonságában várja a sors kisebb-nagyobb ajándékait. De Adam a maga nyugodt és elôrelátó természetével átallt volna lemondani azokról az elônyökrôl és posztokról, amelyekhez egyedülálló férfiként juthat a nagyvilágban. Év múlt évre, és a nászt egyre csak halogatták. Adam Colburn sok hivatást kipróbált, sok tájat bejárt, és sok mindent tapasztalt az életbôl. Martha néha mint varrónô, néha mint farmerfeleség cselédje, néha mint falusi tanítónô, néha mint ápolónô vagy betegfelvigyázó kereste a kenyerét, de változatos gyakorlatainak végül vajmi kevés hasznát látta. A két szerelmesnek semmi sem sikerült, s késôbb nem adódott már olyan pillanat, amelyben a házasság annyira kívánatosnak látszott volna, mint elsô elválásuk idején, életük virágzó szakában látszott, amikor másfelé indultak szerencsét próbálni. Mégis szilárdan tartották magukat közös elhatározásukhoz. Martha feleségül mehetett volna egy úrhoz, aki szülôállamát képviselte a szenátusban, Adam pedig elnyerhette volna egy gazdag és csinos özvegyasszony kezét, ahogyan szándékán kívül a szívét elnyerte. De egyikük sem vágyott olyan boldogságra, melyet nem oszthat meg a másikkal.
Aztán az a néma kétségbeesés, amely csak erôs és konok jellemeken lehet úrrá, s amelyet nem oszlat el a remény újabb tavasza sem, rátelepedett Adam Colburn szellemére. Rendezni akarta a dolgát Marthával, és azt indítványozta, hogy csatlakozzanak a sékerek társaságához. E szekta konvertitáit inkább a balsors ûzte, semmint a megszállottság vonzotta a vendégváró kapukhoz, ahol senki nem firtatta belépésük okait. Martha, akiben még élt a hit, kezét szerelmese kezébe adta, és követte ôt a séker faluba. Eredendô képességeik révén, amelyeket elôzô hányatott életük fejlesztett ki és erôsített meg, rövidesen helyet és rangot vívtak ki maguknak a Társaságban, melynek tagjai értelem dolgában rendszerint az átlag alatt maradnak. A hit és az érzések terén bizonyos fokig hozzáidomultak sorstársaikhoz. Adam Colburn tekintélye egyre emelkedett; nemcsak a Társaság napi ügyeit intézte, de tanaik közérthetô és tevékeny szószólójaként is fellépett. Hasonlóképpen Martha is kitûnt a neméhez illô foglalatosságokban. Végül, mikor Ephraim atyát bajai arra intették, hogy utódot keressen pátriárkai hivatalába, Adam és Martha jutott eszébe; azt tervezte, hogy az ô személyüket felhasználva újjáteremti a séker kormányzat ôsi formáját, ahogyan azt Anna szentanya létrehozta. Atyát és Anyát akart adni a falunak. Az egyszerû szertartást, amelyben felavatásuk végbemegy, már nem halogathatta tovább.
– Fiam, Adam, és lányom, Martha – szólott a tiszteletre méltó Ephraim atya, szúrós, vén szemét a két jelöltre függesztve –, ha lelkiismerettel vállalni tudjátok a küldetést, szóljatok, hogy rátermettségetek bizonyságot nyerjen a hittestvérek elôtt.
– Atyám – felelte Adam a jelleméhez illô nyugalommal –, a világba belefáradt, kiábrándult emberként érkeztem a falutokba, mint aki megrokkant a szüntelen csapások alatt, és menedékre vágyik a balsors elôl, mert a remény végleg kiveszett belôle. A világi siker gondolata már csak álmaimban kísértett. Úgy jöttem ide, ahogyan a sírjába tér az ember; nem akartam mást, mint feküdni a homályban és a hidegben, és élvezni a nyugalmat és a csendet. Szívemben egyetlen földi vonzalom élt még, de ifjúságom múlásával ez is megcsendesült; ezért örültem, hogy Martha a nôvérem lett, és elkísért új lakhelyemre. Fivér és nôvér vagyunk; így van jól, és ne is legyen másként soha. Ebben a békés faluban megtaláltam mindent, amire vágytam. Továbbra is, amíg erôm engedi, közösségünk szellemi és anyagi felemelkedésén fogok munkálkodni. Ebbéli elhatározásom megingathatatlan. Kész vagyok elfogadni a bizalmat.
– Jól beszéltél, Adam fiam – mondta az atya. – Isten áldása kísér majd a hivatalban, amelyrôl én nemsokára lemondok.
– Hát a nôvérünk? – szólt közbe a harvardi elöljáró. – Talán neki nem adatott meg, hogy kifejezze érzelmeit?
Martha összerezzent, ajka elnyílt, mintha meg akarná adni az illô választ a felszólításra. De ha akarta is, szíve mást diktált; talán a régi emlékek, a gyermek, a lány és a nô hosszan elfojtott érzései fakadtak fel benne, melyeket szentségtörés lett volna itt szóba önteni.
– Adam már beszélt – mondta sietve –, az ô érzelmei az enyémek is.
De alig ejtette ki e néhány szót, Martha úgy elsápadt, mint aki sokkal inkább felkészült arra, hogy a koporsóba dôljön, semhogy tovább álljon Ephraim atya és az elöljárók színe elôtt; egyszerre megborzongott, mintha helyzete és sorsa valami rettenetes, jóvátehetetlen fordulatot venne. S csakugyan, nem nôi idegek erejéhez mért feladat volt dacolni a szekta legvadabb megszállottjainak merev férfitekintetével. Ezekben a természetes együttérzés fölött már rég úrrá lett a szenvedély és az emberi gyarlóság. Egyikük feleségével és gyermekeivel csatlakozott a Társasághoz, s attól a perctôl fogva egyetlen kedves szót nem szólt az asszonyhoz, és soha többé nem vette térdére a szívének legdrágább csöppséget. Egy másik, akit hozzátartozói nem akartak követni, szent elhivatottsága tudatából elég erôt merített ahhoz, hogy a világ irgalmában bízva sorsukra hagyja ôket. Az elöljárók legifjabbika, egy ötven körüli férfi, már séker faluban nôtt fel, és azt beszélték róla, hogy keze még soha nem érezte asszonykéz melegét, s hogy szorosabb köteléket elképzelni sem bír, mint amely a szekta hittestvéreit összefûzi. De a legrettenetesebb alak mindvalamennyi közül az öreg Ephraim atya volt. Ifjúkorában a léha libertinusok életét élte, míg Anna szentanya személyes szavára meg nem tért, hogy aztán maga is osztozzék a korai sékerek tébolyult fanatizmusában. A falusi tûzhelyeknél ôsidôk óta azt suttogták, hogy Anna szentanyának elôbb izzó vassal ki kellett égetnie testébôl a szívet, s csak azután tisztulhatott meg a földi szenvedélyektôl.
Igaz-e vagy sem, szegény Martha keblében nôi szív dobogott, méghozzá olyan szelíd, hogy elszorult a félelemtôl, amikor végignézett ezeken a különös vénembereken, és szeme Adam Colburn rezzenetlen arcán állapodott meg. Észrevette, hogy az elöljárók még mindig hitetlenül bámulják, ezért nagyot lélegzett, és újra megszólalt.
– Azzal az erôvel, amit a balsors még meghagyott nekem – mondta –, kész vagyok vállalni a küldetést, és megtenni érte mindent.
– Gyermekeim, fogjátok meg egymás kezét – mondta Ephraim atya.
Úgy tettek. Körben az elöljárók felálltak, és az atya is, amennyire tudott, kiegyenesedett a hatalmas karosszékben, de lábra állni már nem volt ereje.
– Azt parancsoltam, hogy fogjátok meg egymás kezét – folytatta –, de nem a földi vonzalom jeléül, mert ennek láncait örökre ledobtátok, hanem mint fivér és nôvér a vallás szeretetében, és mint egymás támaszai a rátok rótt munkában. Terjesszétek a tanítást, amelynek birtokába jutottatok! Tárjátok ki hitünk kapuit – a kulcsokat íme átadom –, tárjátok ki mindenkinek, aki elfordul a világ bûneitôl, és eljön hozzánk, hogy tisztaságban és nyugalomban éljen. Fogadjátok be a megfáradtakat, akik felismerték a földi élet hiúságát; fogadjátok be a kisgyermekeket, hogy soha ne tanulhassák meg ezt a keserû leckét. Bár kísérné áldás a munkátokat; bár hoznátok el azt az idôt, amikor Anna szentanya küldetése beteljesül és célhoz ér, amikor nem születnek többé gyermekek a pusztulásra, és az emberi faj egyetlen túlélôje, egy megfáradt aggastyán, olyan, mint én, úgy látja majd lemenni a napot, hogy tudja, nem jön még egy virradat erre az átkozott és nyomorult világra!
Az öregember kimerülten hátrahanyatlott, és az elöljárók gyülekezete jó okkal úgy vélte, hogy eljött az óra, amelyben a pátriárka átadja hivatalát a falu új vezetôinek. Most minden szem Ephraim atyára szegezôdött, így senki, még Adam Colburn sem vette észre, hogy Martha Pierson arca lassan elhalványul. Csakugyan, Adam kivonta kezét választottja szorításából, és karját a kielégült becsvágy érzésével fonta össze. Mellette azonban Martha arca mind halványabb és halványabb lett, s végül, akár egy gyászlepelbe burkolt holttest, régi szerelmese lába elé omlott; mert oly sok bátran tûrt sorscsapás után szíve a magányos vergôdés súlyát tovább már nem bírta elviselni.

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta