Nem szerencsés dolog egy értekezést tagadó
mondattal kezdeni.
Még kevésbé szerencsés, ha ezután
azzal folytatjuk, hogy bonyodalmas magyarázkodásba kezdünk
ennek a tagadásnak a jellegérôl, fajtájáról
és tendenciájáról; hogy tudniillik nem annyira
magával a tagadással van a baj, mint inkább az olvasói
várakozásnak a tagadás által teremtett negatív
terérôl, az állításnak a rá vonatkozó
tagadással történô megelôzésérôl,
amit csak valamely a kívánatosnál erôsebb gesztussal
lehet átrombolni, pozitív állítások
indításául szolgáló origóvá
neutralizálni.
Így aztán furfangos módon csak itt adok hangot
kétségemnek: vajon csakugyan magától értetôdô
dolog-e, hogy Az áhítatos embergép címû
kötetben tanulmányok olvashatók; és komolyan
gondolhatjuk-e azt az (ebbôl logikusan levonható) következtetést,
mely szerint a kötet szövegeinek a szerzôje, Márton
László, tanulmányíró. Attól tartok,
a mai olvasónak a tanulmány fogalma hallatán az ebben
a kötetben találhatóktól eltérô
szövegtípusok jutnak az eszébe, és a tanulmányíró
személye is különbözik Az áhítatos
embergép elképzelt szerzôjétôl. Ez a fiktív
figura (az általam olvasott tanulmányok Márton Lászlója)
mindig gyakorló íróként, de az irodalom történetének
(persze töredékes, nem is lehetne másmilyen) ismeretében
közelíti meg a mûveket, melyekrôl ír. Nem
utasítja el tehát az elvont irodalomelméleti konstrukciókat,
de nem is alapozza írásait ilyesmire, mert – fontos dolog!
– az irodalmi mûvet tartja az irodalmi folyamat szignifikáns
entitásának. Ez nem feltétlenül evidencia, hiszen
sokak írásaiból arra következtetek, hogy értekezéseikben
a közös befogadói csoport, a közös horizont,
a megegyezô nyelvi magatartás, erkölcsi, történelmi,
retorikai paradigma áll az elsô helyen, s ennek egyezése
feloldhatja az egyes mûalkotások határait. Mártonnál
ilyesmi ritkán fordul elô; még amikor olyan kategóriákat
állít olvasólámpája fénykörébe,
mint a legutóbbi idôk magyar történelmi regényei,
akkor is szigorúan megjelölt szerzôkrôl és
mûveikrôl beszél, és a gondolatmenetnek sohasem
az a tétje, hogy miféle alapelveket tud elemelni a mûvek
egyszeriségétôl, és azokból mûvek
fölötti konstrukciót szerkeszteni, hanem konkrét
mûvek felnyithatóságának feltételeit
próbálja megteremteni, irodalomtörténeti folyamatok
felvázolása útján.
Mindennek némiképp ellentmond, hogy érzésem
szerint Márton mindig (adott helyzetétôl függô
látószögben megpillantható) ívnek, egy
konstrukció gerincének látja az irodalmat mint folyamatot;
olyan cselekmény vonalának, mely nem annyira leírás,
mint inkább (akár az is elképzelhetô: egyfajta
metanarratíva mintájára elgondolt nagy) elbeszélés
tárgya lehet. Ha (miért is ne) metaforikusan próbálom
leképezni módszerét, legszívesebben azt mondanám,
hogy Márton megszemélyesíti az irodalmi mûveket.
Úgy tekint rájuk, mint öntörvényû,
egy megismerhetô és egy megismerhetetlen félbôl
összetett figurákra, a történelemben mozgó
és egzisztáló személyekre, akik kommunikálnak
ugyan, tanulnak egymástól, javítanak és rontanak
a világon és a többieken, magukban állva igazából
nem is lehet ôket elképzelni, mégis egyenként
mindannyi egy, összeadhatatlan és oszthatatlan, saját
ruhával és az alatt saját bôrrel. Megismételhetetlen
érzelmi hangoltsággal, látásmóddal,
intelligenciával. Valamelyest persze hasonlítanak egymásra,
de az érdeklôdését elsôsorban nem a hasonlóságok,
sokkal inkább a megismételhetetlen egyedi vonások
keltik fel.
Az életvitelszerû olvasók családján
belül az úgynevezett ceruzás olvasók csoportjához
tartozom, vagyis ceruzával a kezemben olvasok, és könyveimben
aláhúzással vagy széljegyzettel emelem ki azokat
a gondolatokat, melyek fontosnak látszanak. Márton könyvével
is ezt tettem, de úgy tûnik, hogy ebben az esetben ez a módszer
nem vezet eredményre: az aláhúzott sorok nem adják
ki az értekezések lényegét. Mi ennek az oka?
Nagyjából arról lehet szó, hogy a Márton-tanulmány
másképp építkezik, mint az irodalomelméleti,
irodalomtörténeti tanulmányok általában:
nem egyszerûsíthetô le néhány fontos állításra
és az azokat alátámasztandó felsorakoztatott
érvekre. De tovább is mehetünk: Márton László
állításai a tanulmányok nyelvi közegébôl
kiemelve sokszor nem állnak meg önmagukban, irrelevánsak,
néha egyenesen érvénytelenek. Mire lehet használni
például azt a megállapítást, mely szerint
Katona József költészetében éjszaka van,
vagy hogy Kosztolányi alkatának próteuszi természete
feminin jellegû? Mindazonáltal ezek kulcsfontosságú
megállapításai egy-egy Márton-tanulmánynak,
és a maguk helyén fontos további gondolatok kiindulópontjai.
Természetesen szép számmal lehet ellenpéldát
is találni; ennek ellenére csodálkoznék, ha
sûrûn akadnék Márton-idézetekre vagy -hivatkozásokra
irodalomtörténészek szaktanulmányaiban.
Ehhez hasonlóan szokatlan eljárás a transzdiszciplináris
kategóriák bevezetése. Akad erre példa másutt
is, de nem a legutóbbi évek irodalomelméletében.
Például Nagy László költészetével
kapcsolatban szokás emlegetni az úgynevezett bartóki
szintézis fogalmát. Kulcsár Szabó Ernô
egy errôl szóló rádiómûsorban beszélgetôtársaival
egyetértésben állapította meg, hogy ez a kifejezés
valójában értelmezhetetlen, illetve csak metaforikus
jelentéssel lehet felruházni. Az ilyenfajta fogalomalkotás
idegen az utóbbi évek (magukat – Thomas Kuhntól átvett
terminussal – normál tudományszakokként meghatározó)
irodalmi teóriáitól. Márton egy helyütt
például ezt írja: „Álalakúságnak
vagy pszeudomorfizmusnak azt a jelenséget nevezik, amikor az ásvány
valamilyen más vegyület kristályszerkezetét veszi
fel, vagy azért, mert kitölti annak helyét, vagy pedig
azért, mert vegyi folyamatba lép vele. Petri újabb
versei erre a jelenségre emlékeztetnek...” A fogalom és
meghatározása verstanilag nyilvánvalóan értelmezhetetlen,
és az irodalomelmélet egyéb rész- és
segédtudományainak apparátusába sem illeszkedik
hézagmentesen. Arra azonban tökéletesen alkalmas, hogy
a maga helyén megközelíthetôvé tegye Petri
György költészetének egyik poétikai sajátosságát.
Vagyis ha szembe akarnám állítani Márton eljárását
az irodalomtörténészekével (ami egyébként
nem célom, de nehéz lenne megkerülni), azt mondanám,
hogy a tudományszak sztereotípiák mentén gondolkodik;
ebbôl a szempontból teljességgel tartható tematikai
megközelítés lenne például a Petri György
szerelmi lírája cím és az alatta sorakoztatható
frázisok elôszámlálása (akárcsak
a Szülôföld és nemzettudat Hazai Attila prózájában
vagy A népies metanarratíva transzfigurációja:
a Jadviga párnája) holott ezeknek a mûveknek/mûegyütteseknek
a gondolatisága az ilyesféle kérdésekre aligha
nyílik meg; míg Márton kérdései és
megoldásai mindig az éppen analizált szöveget
igyekeznek szóra bírni, akár létezik az erre
való eljárás (az adott esetet leszámítva)
az irodalomelméletek világában, akár nem. Vagyis
Márton a maga egyszeriségében szemléli az irodalmi
mûalkotást, míg az irodalomelméleti teóriák
az egyes mûvekben felfedezhetô közös jegyeket, a
nyelvezetet, a gondolatiságot, a paradigmát igyekeznek kifejteni
azok (ha már lúd, legyen kövér) eleven húsából.
A Petrirôl szóló szöveg egyébként
ezzel a (zárójelbe tett, de nem lényegtelen) mondattal
fejezôdik be: „Nem árt, ha a kritikus jobban bízik
az általa vizsgált szövegben, mint vizsgálódásának
konzekvenciáiban.” Hozzáteszem: magának a kritikának
az esetében is hasonlóképpen gondolkodom; vagyis sokszor
jobban bízom a kritika egészének szövegében,
mint a belôle kifejthetô sarkalatos állításokban;
és nemcsak Márton munkáit, hanem a kritikákat
általában értve.
Hevenyészett retorikai tételt felállítva:
míg az irodalomelmélet szentenciális kijelentésekkel
operál, melyek magukban véve is helytállók,
és igazságuk érvekkel alátámasztható,
addig Márton kijelentései textuálisak, vagyis gyakran
csak a maguk helyén értelmesek, és jelentésüket
az olvasónak kell megalkotnia a környezô szövegösszefüggések
segítségével. Példa erre a következô,
tökéletesen értelmetlen állítás:
„Mostanra egyértelmûvé vált, hogy a mindenkori
versolvasó az a senki, aki épp nem látja a költôt.”
A mondat értelmezéséhez az elôtte álló
Kukorelly-idézet tartalmazza a kulcsot: „Én olykor, ha senki
se lát / másmilyen pofákat vágok / és
nem ismernek meg akkor / mert épp akkor senki se lát.” A
legtöbb helyen azonban ennél nehezebben lokalizálható
a megoldóképlet, és legtöbbször csak a szöveg
egészébôl lehet kiemelni vagy még inkább
megsejteni. Ez az eljárás olyan szöveget eredményez,
amely éppen tanulmányi célból rosszul hasznosítható;
ugyanakkor a jelentés folyamatos rekonstrukciójára
készteti az olvasót. A jelentésképzés
módja tehát dialogikus. Aki így ír, az elutasítja
a tekintélyalapú érvelést, és ezzel,
bár (mint mondtam) tanulmányi szempontból rosszul
hasznosuló szöveget szerkeszt, úgy vesz részt
az irodalmi szöveg jelentésének létrehozásában,
hogy nem iktatja a mû és olvasója közé
a gondolatok érvényét szûkítô tudományos
axiómákat; nem a jelentések megértésének,
hanem a jelentések megalkotásának mozzanatába
vonja be az olvasót az interpretációban rejlô
dialogicitás segítségével. Így válik
az olvasónak a mûalkotás megértésében
(nem vezetôjévé) értô kísérôjévé.
Mindebbôl talán arra lehetne következtetni, hogy
Márton bôbeszédû kritikus. Ezt támaszthatná
alá az a körülmény is, hogy irodalomkritikái
a szokásosnál hosszabbak. (Ámbár mostanában
ez is másképp van, hiszen az utóbbi tizenöt év
során a könyvekrôl szóló írások
mind terjedelmesebbekké válnak. Az 1980-as évek közepe-vége
elôtt egészen kivételesnek számított
az a könyvkritika, mely nyolc-tíz gépelt oldalnál
hosszabb volt. Ma ennek a három- sôt négyszeresére
is példát találhatunk.) Márton bírálata
kétségkívül el kell hogy érjen egy kritikus
terjedelmi alsó határt, melyben már elég tér
van ahhoz, hogy az értekezés tárgyát képezô
könyv mellé helyezve önálló, mégis
azzal párhuzamos asszociációs pályarendszert
alkothasson. Ez mégsem jelent terjengôsséget, sôt
ez a gyakorlat nem zárja ki azt sem, hogy rendkívül
koncentrált egységeket is a szövegbe építsen.
Az a legegyszerûbb, ha erre is mondok egy példát.
Parti Nagy Lajos két dramatikus mûvét, az Ibusár-t
és a Mauzóleum-ot elemezve Márton igen sok olyan jelzôt
használ, melyek pejoratív értelmûek szoktak
lenni, jóllehet itteni szövegkörnyezetükben nem azok.
Nyelve leromlott, elszegényedett, figurái nyomorultak, fordulatai
értelmükbôl kibicsaklottak, szereplôinek beszéde
bárgyú hablatyolás és így tovább.
Hozzáteszi persze, hogy „súlyos és fényes mondatok
szólalnak meg”, vagy hogy „az elszabadult költészet
átüt”, de ezek csak a mûre mint nyelvi és költôi
képzôdményre vonatkoznak. Mindvégig érezhetô
azonban, hogy magukkal a szereplôkkel is szimpatizál némiképp,
s ôket is szeretné megajándékozni valamivel
(ahogy Petri György a Hogy elérjek a napsütötte sávig-ban
visszataszító szexpartnerének adja kedvese akvamarin
szemét), ami kiemeli ôket létük vegetatív
rétegébôl. Így foglalja össze az egyik
darab történetét: „A Mauzóleumban egy Ischler
nevû szereplô kis híján végigmond egy
viccet, miközben emberi kapcsolatok szövôdnek és
cserebomlanak egy düledezô bérház túszul
ejtett lakói között, és egy Rigó Jancsi
nevû cukrász tortalapokba göngyölt hullát
igyekszik kamuvá égetni a pincében; hogy rövid
és tömör legyek.”
Rövid, tömör; de mennyire! Mint Karinthy képzeletbeli
újságjának regény- és eposzkeresztmetszetei.
Mindössze egy szó van a mondatban, ami kilóg gyakorlatias
nyelvezetébôl: a cserebomlás. Hogy kerül ide ez
a napi beszédben ritka vegytani szakkifejezés? Megtudjuk,
ha németre fordítjuk. A Wahlverwandtschaften (Györffy
Miklós közlése szerint) Torbern Olaf Bergman svéd
kémikus latin nyelvû könyve 1785-ben megjelent német
fordításának a címe. Innen került 1809-ben
(tudatosan, ezt a szerzô „meghirdetés”-ébôl tudjuk)
a kései Goethe-regény címlapjára, melyet magyarul
(Vas István jóvoltából) Vonzások és
választások címen ismerünk. Márton, a
jeles germanista és Goethe-fordító jól tudja
ezt, és Parti Nagy határszerencsétlenség figuráira
ruházza az „érzékeny” regény négy hôsének
szerelmi szenvedélyét, még ha így, áttételesen,
(Párniczky Mihály kedvelt szavával élve) rétegfigyelmesség
formájában is.
Márton élôbeszédet közelítô,
inkább az elôadás, mint a tanulmány normáit
követô szövegében így tehát helyet
kap a költôi tömörítés, a dichtung eszménye
is (nota bene: másutt versben megírt recenzióval találkozunk),
megint csak egy szépírói erény.
Még egy lépést tehetünk ezen a logikai úton.
Tudjuk, hogy Márton László élénken érdeklôdik
a színházi mesterségek iránt. Írt antik
tárgyú szomorújátékot (Achilles), regényeket
dramatizált, illetve elkészítette színpadi
adaptációikat (Spiró Az ikszek-je alapján A
kínkastély-t, Gozsdu Köd-ébôl a Lepkék
a kalapon-t), írt történelmi tárgyú verses
szomorújáték-trilógiát (A nagyratörô-t)
és egyebeket. Ezeknek a munkáknak a tanulságai elsôsorban
nyelvi és dramaturgiai természetûek. A drámai,
ha úgy tetszik: színpadi beszéd stilizáltságának
mértéke és minôsége sokat változott
a század második felében. A század elsô
felét általában (persze jeles kivételekkel)
jellemzô szabatosan köznapi színpadi beszéd helyét
fölfelé és lefelé stilizáló nyelvek
foglalták el. Ez a jelenség a magyar drámakultúrában
hangsúlyozottan jelentkezett. A groteszk nagy korszakát követô
idôk mûvei, Pilinszky és Nádas minimalista munkái,
Hajnóczy, Tolnai és mások transzavantgárd kísérletei,
Spiró színpadi esszéizmusa, majd a Csirkefej alulmúlhatatlanná
stilizált primitívsége után a magyar drámairodalom
a lehetô legnagyobb mértékben irodalom lett (transz-
poszt- stb.), és a lehetô legkevésbé dráma.
Márton drámái az elsô kísérleteket
(sem feltétlenül) leszámítva már ebbôl
a tapasztalatból indulnak ki, vállalt, sôt keresett
irodalmiasságuk ennek meghaladására tett kísérlet.
Amikor tehát 1996-ban két drámakötetrôl
értekezik, Márton saját gyakorlati tapasztalataira
támaszkodva olyan kijelentéseket tehet, melyekhez egy kritikusnak
általában nincs fedezete. Elsôsorban arra gondolok,
hogy nem kell nézôpontot választania aszerint, hogy
dramaturgként vagy színikritikusként tekint-e elemzése
tárgyaira, hanem egyfajta általános, pontosan meg
sem határozott szögbôl tekint rájuk. Erre is igyekszem
példákat mondani.
Parti Nagy Lajos két színmûvérôl szólva
Márton a következôképpen fogalmazza meg alapkérdését:
„...leginkább az érdekel, hogyan hidalja át Parti
Nagy a színmû nagy ívet követelô megformálása
és a rá jellemzô nyelvi túltelítettség
szétaprózó jellege közti távolságot
(ugyanis áthidalja)”. Igazi gyakorlati kérdés ez.
Márton dramatikus munkái minden alkalommal egyszeri és
kivételes megoldást kínáltak a nyelv problémájára.
A Spiró-adaptáció azzal képesztette el nézôit
1987-ben, hogy drámai jambusokban, helyenként rímes
versben íródott. Ha van a játékszíni
költômesterségnek olyan attribútuma, ami idegennek
látszik Spiró világától, akkor az a
Heltai Jenô módjára formált színpadias
verselés. A Gozsdu-regény feldolgozása átveszi
az évszázaddal korábbi szöveg (a maga idejében
rendkívül innovatív, bizarr elemeket is magába
építô) nyelvét, a groteszk dramaturgiájával
ötvözi, és abszurd elemekkel dúsítja. Az
Achilles szecessziósan stilizált nyelven íródott,
drámai jambusban. Végül (a drámai életmû
eddigi súlypontját alkotó) A nagyratörô-ben
egyfajta polgáriasított álhistorizmus nyelvét
teremti meg. Ezek láthatóan kompromisszumok. Igaz, hogy Márton
egyéb természetû munkáihoz is egyszeri nyelvet
teremt és montíroz – a leginkább kézenfekvô
példa erre a Jacob Wunschwitz igaz története, kleisti
bekezdésmondataival –, de az epikában ez a gyakorlat az utóbbi
évtizedekben megszokottá vált. A dráma nyelve
azonban ennyire nem flexibilis, hiszen annak mondatait eleven színészeknek
eleven nézôkkel tartott közvetlen kapcsolatban kell elmondaniuk.
Úgy tûnik, hogy a közönség tetszését
ezen a módon kevésbé sikerült megnyerni: a posztmodernként
elkönyvelt irodalmiság dramatikus kísérleteit
szinte teljes érdektelenség kíséri, és
ez alól éppen Parti Nagy munkái kivételek.
Ebbôl a pozícióból kérdez tehát
Márton, és ez a pozíció teszi lehetôvé,
hogy az Ibusár, még inkább a Mauzóleum szövege
megnyíljon kérdései elôtt. Így kerüli
el, hogy azoknak a tartalmatlan frázisoknak az ismételgetésébe
bonyolódjék, melyekkel a recepció (élvezettel
vagy dühöngve) leírhatónak képzelte Parti
nyelvi világát: „...úgy vélem, a darab játékos
elemei nem a parodisztikus szándékból fakadnak, ennél
mélyebb és bonyolultabb célkitûzés rejlik
mögöttük: a nyelvi mozgások és a személyiségek
(testek, szándékok) mozgásainak együttes szerepeltetése
és amennyire lehet, összehangolása. A két mozgás
egyelôre ellentétes egymással: a fantasztikus nyelvi
gazdagság egysíkúvá teszi a színpadra
lépô figurákat [...], de valószínûnek
tartom, hogy [...] kialakítható valamilyen egyensúly.
Ha ez így van, akkor ez [...] az egész mai magyar drámaírásra
nézve nagy esély: esély az önálló
drámai formanyelv kialakítására – hogy minél
kevésbé legyen értelme határt vonni a színház
és az irodalom között”. Ez a szempont egy kívülálló
interpretátor számára tökéletesen érdektelen.
Kit érdekel, van-e határ színház és
irodalom között? Mellesleg nem is lehet határ, hiszen
a színpadon irodalmi szöveget szólaltatnak meg. Aki
azonban sajátjaként tapasztalja a színpadi nyelv
eltávolodásának gondját a korszak legértékesebb
irodalmi alkotásainak nyelvi világától, és
irodalomelméleti jártassággal rendelkezvén
elôre látja, hogy eme nyelvállapotból adódóan
dramatikus munkái nem fogják elérni, mert nem érhetik
el epikájának (utálatos szóval) színvonalát,
annak a számára ezek a kérdések létfontosságúak.
És ezt az érintettségbôl fakadó érzékenységet
semmiféle teoretikus apparátus sem pótolhatta volna.
Márton Partiéihoz hasonlóan érzékenyen
reagál Tolnai Ottó drámai munkásságának
újdonságaira is. Ezekre a megállapításokra
nem térek ki (tessék elolvasni a kötetben található
többi tanulmánnyal együtt). Befejezése azonban
lekerekíti az elôzô bekezdésben foglalt gondolatmenetet.
Így hangzik: „...nem mindegy, hogy a recepció a színpadon
vagy az irodalmi életen keresztül zajlik-e. Ahogyan az sem
mindegy, hogy a magyar drámaírás, ha egyszer nagykorúvá
válik (nagykorúságon, kissé leegyszerûsítve,
a minôséget és a folyamatosságot értem),
ezt a színházakkal való kiegyensúlyozott együttmûködés
vagy immanens irodalmi értékek révén éri
el”. Szûken értve a recepciót, tény, hogy a
színházi elôadásokról szóló
kritikák változatlanul ôrzik gyakorlatias gondolkodásmódjukat
és nyelvezetüket, szemben az írott irodalomról
szóló bírálatok teoretikus szempontrendszerével.
A nyelvében és poétikájában az utóbbi
két évtized lírai és epikai bázisára
támaszkodó, megújulni próbáló
új magyar drámának egyáltalán nem mindegy,
hogy melyik tendencia kontrollja alatt igyekszik kibontakozni. (Az optimális
persze a kettô együttese lehetne.)
Volt már korszaka a magyar irodalomnak, amikor (még csak
nem is a drámairodalom) a gyakorlati színjátszás
tartotta elevenen a magyar epika hagyományát. Ez a korszak
a XIX. század (lazán értett, tehát Kármánék
utáni és Kölcsey elôtti) elsô harmada. A
fent vázolt folyamat némiképp ennek az ellentétpárja
lehetne, és semmi okunk sincs feltételezni, hogy az interregnum
ezúttal maradandóbb értékeket hozna, mint akkor.
Persze lehet, hogy tévedek, és ez a párhuzam nem
állja meg a helyét. Ebben az esetben ez a kitérô,
ha másra nem is, arra jó lehet, hogy áttérjek
Márton tanulmánykötetének a régebbi irodalomról
szóló darabjaira.
Márton László Gyöngyösi Istvánról,
Ormós Zsigmondról, Katona Józsefrôl, Kölcsey
Ferencrôl és Arany Jánosról szóló
tanulmányában (és a velük együvé
sorolt – bár a bevett irodalomtörténeti beidegzôdés
szerint máshová tartozó – Kosztolányi naplóiról
és leveleirôl szóló értekezésben)
a maga (a DEKON-osoknál csendesebb, de nem kevésbé
radikális) módján elveti azokat a szempontokat, melyeket
az irodalomtörténet (modern) tudományként történt
megalapítása óta vállaltan vagy hallgatólagosan
elfogad. Az elsô ilyen szempont az, hogy a szóban forgó
mûvet fontosnak, jelentékenynek, tanulmányozásra
méltónak találjuk. Ezzel szemben például
a már címében is bizarr Vénusz falra mászik,
a kötetet nyitó tanulmány ezzel a mondattal kezdôdik:
„Egyszer meg kéni írni a magyar irodalom kudarcainak történetét.”
Attól tartok, vastagabb könyv lenne a Spenót hat köteténél.
Persze idôrôl idôre születnek olyan irodalomtörténeti
tárgyú munkák, melyek szerzôje arra törekszik,
hogy átértékelje az irodalomtörténeti
hagyományt; hogy olyan mûvek kiválóságát
igyekezzen bizonyítani, melyek a korábbi irodalomtörténet-írás
látószögébôl kiestek. Így került
a közelmúltban (méltán) az érdeklôdés
homlokterébe Asbóth regénye, az Álmok álmodója
vagy (szerintem méltatlanul és átmenetileg) Gyulai
Egy régi udvarház...-a. Márton azonban nem erre törekszik.
Olyan mûvekkel foglalkozik igen hosszan, melyek az ô megítélése
szerint is elhibázottak, irodalmi mûként vagy egyáltalán
olvasmányként nem állják meg a helyüket.
Úgy látja ugyanis, hogy ezekbôl is leszûrhetôk
hasznos tanulságok. Például Ormós Zsigmond
regényérôl, A banya-sziklájá-ról
szóló írását így zárja:
„Bizonyos jelek azt mutatják, hogy a magyar elbeszélô
próza szerves fejlôdésûnek látszó,
eredeti formációit a céltévesztés, a
menifeszt írói szándékok kudarca, a sorozatos
ügyetlenség, a sorozatba rendezôdô melléfogás
hozza létre. Az irányzatosságból következô,
leküzdhetetlen iránytalanság.” Márton itt két
gesztust gyakorol egyszerre. Egyrészt mûvek feletti kategóriával
dolgozik, amennyiben különbözô szerzôk egymástól
független munkáit kapcsolja egybe; másrészt a
mûnél kisebb egységekkel, a mûvek elemeivel,
illetve azok sajátosságaival operál. Azt jelenti ez,
hogy egy-egy irodalmi mûrôl szólva Márton három
különbözô attitûdöt tesz magáévá,
részint egyidejûleg, részint váltogatva. Olvasóként
a mû egészének befogadására, maradéktalan
mûélvezetre törekszik; az egyes szövegformáló
mozzanatok vizsgálatakor részint gyakorló íróként,
részint filológusként tekint a szövegre; a mû
egészének értékelésekor pedig az irodalomtörténet
logikája szerint szemlél stílust, korszakot, irányzatot.
A Márton-tanulmányok szerzôje ennek a három
imágónak valamelyikében vendégeskedik, miközben
a szót az íróként általa megformált
narrátor szájába adja, s így teszi tanulmánya
szövegét egy szájból elhangzóvá.
Ha ezt a három attitûdöt három pozíciónak
feleltetjük meg, akkor annak alapján, hogy a tanulmányok
tárgya szinte kivétel nélkül egy-egy irodalmi
mûalkotás, azt is mondhatjuk, hogy Márton meghatározóan
a mûélvezô pozícióját elfoglalva
választja tanulmányai témáját. A kötet
anyagában ez alól egy jelentôs kivételt találunk,
és annak vizsgálata azt is megmutatja, hogy hol húzódnak
ennek az értekezôi és olvasói szisztémának
a határai.
Mártont szemlátomást mélyen érinti
és intenzíven foglalkoztatja az a különös
historizáló próza, aminek gyakorlatát Háy
János és Láng Zsolt teremtette (illetve újította)
meg. Egyébként attól tartok, hogy a két kísérlet
egybekapcsolása valójában csak Márton fikciója,
hiszen Láng Zsolt bestiáriumai egy nagyszabású
hagyomány apparátusát hozzák ismét mozgásba,
míg Háy egy már újkorában is kevéssé
izgalmas irodalmiságot folytat keresett naivitással, ironikus
pozícióban. Ez a hagyomány csak azért válik
izgalmassá, mert Háy szellemesen játszik vele. Az
persze tény, hogy a (tágan értett) török
kori tematika, amit sokáig lefoglalt magának a (Márton
úgy nevezi: gárdonyizó) naiv-romantikus, jórészt
persze ifjúsági irodalom, az utóbbi évtizedben
sokak érdeklôdését felkeltette. Háy és
Láng mellett Fehér Béla törökös trilógiája,
Bratka László Ecce volt, hol nem volt-ja is ide sorolható,
és természetesen magának Márton Lászlónak
A nagyratörô címû drámatrilógiája.
(Márton Láng kapcsán utal arra, hogy problematikusnak
tartja a mû jelen idejeként a török kort megjelölni.
Ez azonban semmivel sem bizonytalanabb, mint a Kölcsey-tanulmányban
fejtegetett kérdés, hogy mikorra tehetô a Hymnus narratív
jelen ideje.)
Azt hiszem, megint oda lyukadtam ki, hogy a gyakorló író
a maga írói gyakorlatára támaszkodva kapcsol
össze két hagyományt saját használatra,
és megörül, amikor tôle független kapcsokat
is felfedez közöttük. Ez adja a motivációt
a nagyszabású tanulmányhoz. Csakhogy a tanulmányban
alig találunk olyan kijelentést, amely ne lenne legalábbis
vitatható. Kis kitérô után mondok néhány
példát.
A kitaposott zsákutca... címû tanulmány
azzal próbálkozik, hogy két kortárs irodalmi
mûvet és a köréjük alkotott irodalmiságot
az irodalom folyamatának egészében elhelyezzen. Ebbôl
következik, hogy figyelmét nem magukra a mûvekben foglalt
sajátosságokra összpontosítja; kérdései
nem a mûvekbôl fakadnak, hanem részint a teoretizáló
irodalomtörténet, részint a mai irodalomértési
teóriák szempontjait fogadja örökbe, s ezzel átláthatatlan
tömegû szövegegyütteseket kénytelen, persze
csak egy-egy utalás formájában, munkájához
csatolni.
A magyar irodalomtörténet-írás, kínjában
– mert a magyar irodalom(nak is, nem vagyunk ezzel egyedül) sajátossága,
hogy évszázadokra nyoma vész a par excellence szépirodalomnak
egyes mûfajokban, s így a tudomány vizsgálnivaló
nélkül marad –, abból teremt magának alapanyagot,
amibôl tud. Helyesen, hiszen a nyelvi kifejezés folytonossága
megmarad azokban a periódusokban is, amikor az irodalmiság
az önéletírásban, a levélben, a fordításban
vagy éppen idegen mintát követô „eredeti” mûvekben
él tovább. Baj akkor van, ha ebbôl az egész
elegyes írott anyagból szakadásmentes nemzeti irodalmi
hagyományt kreálunk, és megfeledkezünk arról,
hogy a folyamat kontinuitása képzeletünk mûve.
Márton egy helyütt ezt írja „...az önéletírás
(amely mint én-formában írt, sorselemzô nagyepikai
narratívum, a magyar regény egyik szerves elôzményének
volna tekinthetô) folyamatosan ôrzi »régi«
formáját, egészen a XX. századig. Én
legalábbis nem látok törést Bethlen Miklós
munkája és mondjuk Újfalvi Sándor vagy Pálffy
János másfél évszázaddal késôbb
írt emlékezései között, ezekbôl viszont
közvetlen átjárás van Déry Tibor Ítélet
nincs vagy Vas István Mért vijjog a saskeselyû címû
munkáiba”. Véleményem szerint itt legalább
három dologról van szó. Egyrészt az a „nagyepikai
narratívum”, ami mögött az a bizonyos, az egész
világra-sorsra vonatkozó „nagy elbeszélés”,
illetve annak tárgya áll, a felvilágosodás
kezdete táján összetört, szétesett. Már
Rákóczi Vallomásai-ban is akadnak a mûfajtól
idegen, talán „franciás”-nak mondható vonások;
Bethlen Katánál azonban már az emlék-idô
egysége bomlik meg, s végül a széthullás
beteljesedik Hermányi Dienes Józsefnél, aki diákéveinek
szakadozott elbeszélése végeztével azzal az
átlátszó kifogással hagyja félbe emlékiratát,
hogy kifogyott a papirosból (valójában még
vagy húsz üres oldal maradt a könyvben), és élete
történetét a Nagy Enyedi síró Heraklítus...
anekdotáiban folytatja. Meglehet, hogy az öregségében
és a szabadságharc utáni fojtó légkörben
Erdélybe visszahúzódott Újfalvi emlékezései
hasonlítanak a Bethlen Miklóséihoz, de ez a maga idejében
sem mondható általánosnak. Mátray Gábor,
Vukovics Sebô, Táncsics Mihály, Görgey Artúr,
Klapka György és mások ekkoriban íródott
emlékiratai más típusba sorolhatók. Másrészt:
az irodalmi folyamatba illesztett XVII. századi erdélyi önéletírások
attól, hogy kénytelenségbôl oda tettük
ôket, ahová nem valók – a szépirodalmi munkák
sorába – még nem hasonlottak meg önmagukkal. Maradtak,
amik voltak: memoárok, melyek legfontosabb referenciabázisa
a szerzôk saját élete – akkor is, ha nyelvükben
és prózapoétikájukban értek annyit,
mint a legjobban sikerült nagyregények. Ugyanez vonatkozik
aztán kései leszármazottaikra is: ha önéletrajzot
írok, kénytelen vagyok a valóság tökéletes
elbeszélhetôségének ideológiai alapjára
helyezkedni, akkor is, ha ezt az elvet mint olyat elvetem. Ez a vonás
valamennyi memoár között rokoni szálat fog képezni,
ifjabb Pliniusétól Marosán Györgyéig.
Harmadrészt nem felejthetjük el, hogy az erdélyi emlékírók
jelenlegi kánoni helyüket jórészt Szerb Antal
Magyar irodalomtörténet-e jóvoltából foglalták
el, és ez a mû (akarva-akaratlan) fontos bázisa volt
mind Vas, mind Déry gondolkodásának. Amikor memoárt
írtak, nyilván az eszükben járt a nagy elôd,
Bethlen Miklós példája.
Hasonlóan vitatható a következô paradoxon
helytállósága: „Vannak világirodalmi mércével
mérve is jelentôs magyar regények, de jelentôs
magyar regényírás nincs és nem is volt. Világirodalmi
szintû magyar novellisztika azonban volt, méghozzá
több hullámban, folyamatosan volt az 1880-as évek és
a II. világháború között. Azóta nincs
magyar novellisztika, legfeljebb kiváló novellisták
vannak.” Azt hiszem, érvek felsorakoztatása nélkül
is nagyjából világos, hogy mi a baj az ilyen típusú
gondolatfutamokkal.
Másutt a hagyománnyal való írói
foglalkozás sémáiról értekezik, ami
szerinte kétféle lehet: alázatos vagy destruktív.
„Az alázatos szerzôk... nekiálltak gárdonyizni...
(Ezért is van olyan kevés jó magyar gyerekkönyv.)”
Ez a gárdonyizás vagy igaz, vagy nem; de hogy meglehetôsen
sok jó magyar gyerekkönyv van, az biztos. Még a török
kori tárgyúak között is vannak jók, ha gárdonyiznak
íróik, ha nem.
Vajon mi az oka, hogy Márton, aki rendkívül mûvelt
és széles látókörû olvasó,
és aki valamennyi efféle kijelentésére csuklóból
írhatna darabonként tíz ellenpéldát,
ilyen zavarbaejtô állításokból szerkesztett
meglehetôsen terjedelmes tanulmányt? Méghozzá
nem is könnyen, hiszen akik ismerik munkásságát,
több elôzményével is találkozhattak. Én
magam hallottam elôadás formájában, olvastam
korábbi, sokkal rövidebb változatát a Jelenkorban,
és ebben a kötetben is szerepel egyik elôzménye,
a Láng-könyvrôl szóló dolgozat. Megpróbálok
felállítani egy elméletet ezzel kapcsolatban.
A kritika, a tanulmány, az értekezés lineáris
konstrukció. Voltaképpen elképzelhetô lenne
egy sorban, egyetlen nagyon hosszú szalagra írva megjelentetni,
bár ez nem lenne túlzottan praktikus forma. Márton
László tanulmányai azonban térbeli szerkezetek.
Megragadható egy centrális, „fô” hálózat,
amit olyan gondolatokból, mondatokból szerkeszt, melyeket
nagyon komolyan gondol, és melyek ôt magát is mélyen
érintik. Ennek azonban egyes pontjaihoz további szálak
csatlakoznak, és ezek fontossága, jelentôsége,
sôt igazsága is esetlegesebb. Az egyik kommentál egy
fontos megállapítást, a másik kiegészítô
vagy csak a hangulat oldására való adalékkal
szolgál, a harmadik egy éppen ide kívánkozó
pikírt megjegyzés, a negyedik egy közepes könyvtárra
való szakirodalmat vonszol az olvasó látóterébe.
A maga helyén mindegyik helyénvaló. A tanulmány
érdemi gondolatmenetébe ékelve azonban zavaróak,
sôt gyakran megtévesztôk: a gyanútlan olvasó
azt hiheti, hogy minden gondolat egyenlô intenzitással hordozza
a tanulmány igazságát. Talán segítene,
ha a könyv tipográfiája és szedéstükre
tagoltabb lenne, esetleg valahogy úgy, mint a (szintén Márton
fordította) Faust-kiadás a Matúra sorozatban. (Pedig
ott nagyon utáltam.) Még jobb lenne azonban, ha a tanulmányt
számítógépes program formájában
írta volna meg, és például CD-ROM formájában
lehetne elolvasni. Úgy képzelem, hogy fut egy nem túlságosan
terjedelmes fôszöveg, melynek egyes szavaira, pontjaira rákattintva
idézetek bukkannak fel, megjegyzések, glosszák, lábjegyzetek,
képek, monográfiák fejezetei, lexikonok szócikkei,
és így tovább. Persze egy-egy tanulmány elkészítése
így hosszabb munka lenne, mint manapság. De az is lehet,
hogy be sem kellene fejezni az ilyen munkát. Úgysem hiszünk
már a mûvek zártságában, befejezhetôségében.
Ebben a formában találná meg önmaga termékeny
felszámolódását az a kiinduló axióma,
mely szerint az irodalmi mû a legfôbb entitása az irodalom
történetének.
Attól tartok, tûrhetetlenül modoros dolog egy értekezést
önreflektív bekezdésekkel keretezni. Mégis, mit
gondoljon a jóhiszemû olvasó egy olyan szövegrôl,
amiben a kijelentések kérdésesek, a deklarációk
az ellenkezôjüket jelentik, a kérdések szónokiak
és a felkiáltások költôiek? Mindenesetre
azt, ha javasolnom szabad, semmiképpen se gondolja, hogy ez a szöveg
auktoritásánál és kritikai pozíciójánál
fogva fölé helyezkedik annak a másiknak, amelynek némely
elemeire reflektál. Az utóbbi idôben szakmai fórumokon
néhány idôsebb pályatársam azon kesergett,
hogy a túlontúl tudományossá lett kritikákból
hiányzik az ítéletalkotás. Talán majd
sikerül meggyôzni ôket: csak az ítélkezés
gesztusa az, amitôl eltekintünk. S ha – mint ezúttal
– a polémia is elmarad (nemcsak a harc, de a vita értelmében
is), annak az az oka, hogy az igazi érveknek és ellenérveknek
bennem magamban kell összecsapniuk. Márton László
tanulmányai ehhez a magányos játékhoz adtak
anyagot. Hosszan és jól mulattam velük. Kívánom
bárkinek.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta