Nagy öröm a mûvészettörténésznek
új, magyar és eredeti mûvészettörténeti
tanulmánykötetrôl írni: mindenképp figyelemre
méltó tény, hogy újabban ilyenek is megjelennek.
Azelôtt inkább csak pályájuk végén
járó (vagy sajnos azon is túljutott) tudósok
írásait gyûjtögették össze kegyeletes
kezek. Könnyû belátni az effajta gyûjtemény
elônyeit, amelyek ugyanolyanok, amilyenekkel az élôbeszéd
bír. Aztán nem baj, ha a szerzônek más céljai
is vannak a komponálással, mint szétszóródott
írásainak egybecsomagolása. Végül egy
kötetben valósul meg igazán minden tudomány anyanyelven
való mûvelésének – a nyelvújítás
óta ismert – értelme: azért kell magyarul írnunk,
hogy pallérozottan gondolkodjunk. S ehhez nem elég csak idegen
nyelven írott szövegeket magyarra fordítanunk.
Rényi András kötetének legelsô, dicséretes
vonása éppen az érett, elemzô és érvelô
magyar nyelvû diskurzus; nem könnyû gondolatmeneteknek
áttetszô elôadása, tudományos szakkifejezéseknek
csak a szükség esetén idegen nyelven hagyása.
Az elengedhetetlen idézetek magyarra vannak fordítva: nemcsak
az olvasó iránti udvariasságból, hanem bizonyára
az értés-értelmezés szempontjából
is nélkülözhetetlenül. Az ilyesmit néha szépirodalmi
igényesség jeleként szokás elkönyvelni,
mert lassan feledjük, hogy létezik olvasható tudományos
próza is. Az igényesség másik jele a tanulmánysorozat
megkomponáltsága, amely mintegy feledteti, hogy hosszabb
idô (egészen pontosan az 1988 és 1998. „tél”
közötti szakasz) tanulmányairól van szó.
Rényi szerencsésen kelti azt a látszatot, mintha tíz
évig csak ezen a köteten dolgozott volna. A kötet tematikailag
két részre bontható: az elsô kétharmad
képzômûvészeti tárgyú, az utolsó
– látszólag – az önironikusan „táncszakmai botladozások”-nak
nevezett esszéké. A Caravaggio Nárcisz-áról
szóló, szerencsés kézzel a kötet elé
illesztett tanulmány (ahogyan régi német disszertációk
kötelezô elsô fejezetei szokták megütni a
tudományos alaphangot) „a” problémát mutatja be, hogy
a Jarman Caravaggio-filmjérôl szóló esszé
vonhassa le a tanulságokat. Ez klasszikus képelemzés,
amannak kulcsa egy alcím: „A filmrendezô mint képhermeneuta”.
A tendencia világos, s kiderül az elemzéseket mindenfelé
megszakító, exkurzusoknak címzett szövegszakaszokból
is: Rényit, aki a képhermeneuta képhermeneutájává
nyilvánítja magát, elsôsorban e módszer
kiterjesztésének lehetôségei foglalkoztatják,
ami egyet jelent a mûvészet, a vizuális kultúra
határainak kiterjesztésével. „Botladozás” a
tánc világában? – Rényi szerencsére
nem a balerinát kísérô clown szerepét
vállalja, hanem a színpadi (s a vászonra vetített)
látvány értelmezését.
Megtalálja az interpretációnak a képzômûvészeti
értelmezéssel közös kritériumát:
a színpadi látványnak a plasztikus tömegre s
a nehézkedésre való visszavezetését.
Ne higgyünk az öniróniának: ez nem csak a táncban
a súlytalanságot elérni nem képes laikus szempontja.
Bizonyos értelemben Rényi mûvészetfogalmának
központi problémája a test és a plaszticitás:
a „formaprobléma”. Ez klasszikus kérdés; már
a fiatal Wölfflin szerint a testek azért adottak beleérzô
mûvészetfelfogásunk számára, mert magunknak
is van testünk. E kérdéskörre vonatkoznak a mûvészettörténész
Rényi legszebb, legélményszerûbb elemzései:
valamennyi a mûvészi megvalósításra vonatkozó
megfigyelés a kész mûrôl. Idézhetô
Rembrandt késôi festéstechnikájának jellemzése,
s nem kevésbé élményszerû „a rézkarcolás
dialektikájának” a technikai megfigyelésekbôl
kiinduló analízise Kondor Béla rézkarcain.
Ezek a mûértés ôszinte élvezetét
közvetítô legszebb magyarul írott szövegek
közé tartoznak. Irigylem Rényi Andrást azért
a bátorságért, amellyel mer nagy, egyetemes jelentôségû
(„sikerült”) mûvekhez és alkotókhoz nyúlni.
Popper Leó s (nyomán) Tolnay Károly merték
vállalni, hogy csak az óriásokkal, egyedül az
igazán nagy alkotókkal érdemes foglalkozni. A legtöbb
magyar mûvészettörténész azt vallja, hogy
fontosabb a pontosság: a tárgyalt mû legyen mindenekelôtt
a közelünkben (pl. hazai gyûjteményben), a kezünk
ügyében; majd az elemzésben – akár a cseppben
a tenger – úgyis megjelenik a nagyság.
Az ezzel ellentétes megközelítésmód
vezeti Rényit merész és kemény kijelentésekhez.
Például: „Giambologna mûve [ti. firenzei Hermész-e]
pompás és élvezetes szobor, de rossz mûvészet.
[...] A test látványa nem test, áttetszô csillogása
nem világlás. [...] A test hermeneutikájának
arra a pontra kell figyelnie..., amit a szobrászi bravúr
leginkább igyekszik eltüntetni: a mû – ha tetszik – plasztikai
vakfoltjára, ahol a szobor teste mégiscsak és kényszerûen
érinti a földet, hogy rátámaszkodjon.” Ez az
ítélet bizony módszertani lázadás. Például
Ernst Gombrich ellen, aki a londoni Piccadilly Circus Erósz-szobrán
mutatta be az ikonológia korlátait (ebben Rényi is
követi: „Elsôsorban nem a szárnyacskák vagy a
szelek ikonografikus jelét olvasva értjük meg...”).
Gombrich szerint „a nevezetes szobrászati probléma” (ti.
„az érintés könnyedsége”: a lightness of touch)
„ragyogó mintaképe” volt Giovanni da Bologna Hermész-e.
Ami Gombrichnál a szobrászat híres problémája,
az Rényinél plasztikai vakfolt – de kérdés,
ugyanazt jelenti-e „szobrászat” és „plasztika”. Elôbb
azonban a „vakfoltról”: már-már az a benyomásunk,
mintha a probléma tökéletes megoldását
azok a középkori Mennybemenetel-képek jelentenék,
amelyeken Krisztus testi jelenlétét csak az Olajfák
hegyén hátrahagyott lábnyomai ôrzik. Ezért
nem tökéletes az ellentét a Rényi András
által elemzett párhuzam két tagja között.
Rodin 1910–11-es Táncmozdulat-tanulmányait így jellemzi:
„A szobrok saját statikája és az ábrázolt
testek... a kölcsönös elrejtés viszonyában
állnak egymással.” Velük szemben Degas, a maga Táncosnô-szobraiban
„pontosabban ad számot a dolog lényegérôl, mint
Rodin repkedô figurái”, mert „A stabil megalapozás,
a térben való mindenoldalú kiegyensúlyozás,
az agyag darabos fölrakása és anyagszerû törésvonalai
– tehát a szobrászi megjelenítés módja
– Heideggerrel szólva »nem engedik az anyagot eltûnni«
a légies mozdulat látszásában...”. Az igazi
ellentét Degas-hoz a támaszkodási pont nélküli,
lebegô vagy független plasztika (pl. Calder egy mûve)
lehetne. Az ilyen mûtôl azonban éppúgy nem várható
el a „világlás”, ahogyan ezt a képességet Rényi
megtagadja Giambologna Hermész-étôl is.
Itt érkezünk el a cím problémájához,
látszólag ellentétben azzal az elôbbi megállapítással,
hogy a mû szép magyar próza. A „világlás”
ugyanis nem magyar szó, hanem (Bacsó Béla leleményébôl:
A mûalkotás eredete, 1988) éppen annyit jelent, mint
Heidegger Lichtung fogalma. Például: „...ha a létezô
el nem rejtettségének lényege valamilyen módon
hozzátartozik a léthez magához, ez lényegébôl
következôen megtörténni engedi a nyitottság
(a jelenvalóság világlása) mozgásterét,
és mint olyant állítja elô, amelyben minden
létezô önnön módján lép fel”.
Világlás – miért nem „fénylés”? A magyar
„világ” szó kétértelmû: tudta már
az Ómagyar Mária-siralom fordítója („világ
világa”: lux mundi). A német Lichtung a Dichtungra is rímel;
a sûrítéssel szemben ritkítást, bozótirtást
idéz. A címbe is foglalt igény a módszernek
nagyon határozott körét adja meg; a sikeres mûnek
igen komplexnek kell lennie; az útnak bozótba kell vezetnie,
hogy a bozótirtást be lehessen mutatni. Nagyon határozott,
nem titkoltan normatív várakozás ez a mûalkotással
szemben! Kirekeszti az elemi, poétikai szempontból egyszerûbb
mûstruktúrákat, a „nagy” mûvészet fogalmát
egy kronológiailag és funkcionálisan is behatárolt
körre korlátozza – lényegében úgy, ahogyan
az akadémiai hagyomány.
Az elôször itt közölt, Caravaggio Nárcisz-áról
szóló tanulmányt az teszi alkalmassá a probléma
exponálására, hogy állítólag
nem megfelelô a hermeneutika által felváltandó
mûvészettörténeti interpretációs
módszerek tárgyának: „végtelenül csupasz:
mentes minden ikonografikus, narratív és retorikai sallangtól”.
Ez akár igaz is lehetne, ha a recepciótörténet
– melyet Rényi Bellori nyomán a témának Poussin
által alkotott feldolgozásaival való összevetéssel
követ – nem gondoskodnék arról, hogy mindezek az összefüggések
helyreálljanak. A fejezet egyik fontos tanulsága, hogy a
modern interpretátornak rá kell hangolódnia a képre,
komolyan kell vennie ahhoz, hogy dialógust létesíthessen
vele. Ezért komolyan kell vennie Ovidiust is, reálisnak fogadva
el történetét a szép, ám nem nagyon éles
elméjû szépfiúról, aki – szó szerint
– halálosan beleesett magába. Charles Perrault, az antik
stúdiumok és az akadémiai modernek nevezetes vitájának
kezdeményezôje nem csekély szarkazmussal számolt
le az untig ismételt Parrhasziosz–Zeuxisz anekdota fô tanulságával:
„Kell-e ily nagy mûvészet, hogy egy madarat becsapjunk?” (Parallèle
des anciens et modernes, 1688.) Perrault természetesen a Poussin
mûvészetébôl következô szabályokra
alapozta fensôségigényét, s ez a fensôség
– mint a szép elemzés mutatja – az intellektuális
mûvész munkáját irányító
giudizio mûködésébôl következik.
De vajon nem az interpretátor túlzott érzékenységére
mutat-e (s csak zárójelben kockáztatom meg: nem Jarman
értelmezésének hatása alatt áll-e) a
Caravaggio-kép túlságosan is egzisztenciális
kiélezése? Kell-e „agóniát” átélnünk
„a kép partján”? Vagy a harc éppen a képen
belül zajlik, a mûvészet territóriumán
és eszközeivel? A Nárcisz közönségességétôl
éppoly kevéssé tagadható meg a tekintélyromboló
radikalizmus, amint a berlini Gyôzelmes Ámor-kép Michelangelo-
és antikvitás-travesztia jellegét Rényi nagyon
helyesen kidomborítja. Ez a parodisztikus hajlam nem teljesen ritka
a mûvészetben: elég csak Rembrandt drezdai Ganymédész-ére
utalnunk, amelyen a sastól elragadott gyönyörû gyermek
éppoly természetes, mint közönséges módon
pisil a magasban – nyilván félelmében. A módszertani
kérdés: összefér-e a hermeneutika a humorérzékkel.
A recenzensnek ez az ötlete – s a másik antiklasszikus
hajlamú örök modern, Rembrandt ilyen összefüggésben
való említése – aligha menthetô. Különösen
azért nem, mert a pétervári Tékozló
fiú-kép elemzése, a kötet egyik fôdarabja
az interpretátor komolyságának és elmélyülésének
legszebb példája. Módszertani példa is: „fogáskeresés”
gyanánt világosan mutatja be a Rembrandt-interpretáció
útjait, több is annál: vallomás arról,
ami kimondhatatlan és csak átélhetô. Különös
élmény megfigyelni, hogyan válik Pilinszky János
elmélkedése a kép-egzegézis ihletô forrásává.
Többféle módon volt már szó a szerzô
bátorságáról: a csak anyanyelvén elérhetô
irodalmi élménynek az egyetemes nagyság magyarázatában
való segítségül hívása is kétségtelenül
idetartozik.
Ahol talán helyénvalóbb lett volna a humorérzék,
mint a posztmodern példázatának keresése, az
a nem kevésbé érzékenyen megírt Múzeum
és budoár címû tanulmány Manet és
Cézanne Olympia-képeirôl. Arra tanít, hogy történeti
tanulmányban a kronológiát nem lehet büntetlenül
felcserélni. Így következnek a fejezetek: A modern Olympia:
Cézanne (nem: Une moderne Olympia, azaz: egy a sok közül!),
majd: A posztmodern Olympia: Manet. A fejtegetés szerint Cézanne-nál
modern: „a Manet pedantériájához képest vázlatos-impresszionisztikus
festésmód”. „Az érett, majd a kései Cézanne
ebbôl a »romantikus« totalitásvágyból
párolja le klasszicizáló mûvészetideálját.”
Szegény Cézanne: ha úgy ismerte volna késôbbi
életpályáját, mint a mai elemzô! Valószínû,
hogy nem Manet módszerére volt jellemzô a persziflázs:
ha valakit foglalkoztatott Tiziano, Marcantonio Raimondi motívumainak
modernizálása, ô volt az. Az Egy modern Olympia a persziflázs:
mégpedig a Manet-képé. Modern, nem mint kép
(hiszen stílusa, festésmódja is a rokokó budoárképeket
idézi), hanem mint életszituáció, a fôszerepben
egy prostituálttal. A leleplezett lányt a néger szolgáló
Cézanne-nál egyenesen kiszolgáltatja a nyilvánosház
látogatója tekintetének. Kritika ez Manet ellen, s
a mûvészeti és közerkölcs karikatúrája
is: talán inkább vidékiesen prûd és elfogódott,
mint nagyvárosiasan modern. A posztmodern példázat
kivételével az elemzés mindazonáltal találó.
A kötet három tanulmányának témája
a XX. századi magyar mûvészet egy-egy epizódja.
Két orcátlan Rembrandt-persziflázs (vagy plágium)
is (egyik az Éjjeli ôrjárat-ból, a másik
alighanem a stockholmi Claudius Civilis-bôl) minôsíti
Kádár és Konecsni 1951-es Vihar elôtt képét.
„A történeti festészet mint a sztálinizmus mûvészetének
magyar paradigmája” alcímmel kifejezett alkalmi jelleg sem
menti e fércmûrôl szóló tanulmány
felvételét a kötetbe. A szembenézéshez
szükséges objektivitás e ponton visszájára
fordul. A brigádmunka, amely Courbet realizmusfogalma egy lényeges
elemének (un coin de la nature vu à travers un tempérament)
egyenes megcsúfolása, komolyanvételt, elemzést
nem érdemel. Annál kevésbé, mert ugyanebben
a témakörben és ugyanennek a mûvészeti
problematikának a keretei között a XX. század magyar
mûvészete nagy mûvekkel dicsekedhet. A megtagadott elôzmények
között nincs-e ott Derkovits 1514 címû fametszetsorozata,
s nem követte-e Kondor Béla Dózsa-ciklus-a? Rényi
András kitûnô elemzést nyújt Kondor 1966-os
Szent Antal megkísértése-lapjáról, s
ennek az elemzésnek talán legnagyobb érdeme a grafikus-festô
és a költô Kondor egységének, egyenlô
nagyságának tudatosítása, egy az irodalomtörténetben
sem kellôen hangsúlyozott tény megállapítása.
Kitûnô annak bemutatása (különösen az
1969-es, Dürer emlékére sorozat egy rézkarcának
elemzésével), mily fontos a jelentést hordozó,
a grafikai mesterségben gyökerezô forma Kondor számára.
Épp ezért tartoznék ide e mesterségbeli tudás
és formaismeret összefüggése a tíz évvel
korábbi diplomamunkával, amelynek elôkészítô
munkája úgyszólván az ötvenes évek
historizáló követelményeinek és pedagógiájának
paradox diadala. Ugyanezért vetôdik fel az olvasóban
a kérdés „a kondori dekonstrukció”-ról olvasva,
vajon nem az analízis tûnik-e fel így a mai megvilágításban.
A dekonstruált kegyelet, a Jovánovics Györgynek
a rákoskeresztúri 301-es parcellába állított
emlékmûvérôl írott, szerencsére,
annak posztmodernségérôl szóló fejtegetéseknél
jóval mélyebb tartalmú elemzés címe
ugyanehhez a mai beszédhez tartozik. Az egyik lényeges állítás
akár az „Exkurzus a módszerrôl” szakaszban is állhatna:
„...a kubizmusból és a konstruktivizmusból merítô
geometrizmus újabb és újabb hullámai – mint
például a minimal-szobrászat a hatvanas években
– a modernitás elvont-utópisztikus reményeinek lassú
elsorvadásával mind többet vesztettek metafizikai komolyságukból”.
A minimal art megközelíthetetlen a hermeneutika számára,
tehát (?) a hermeneutika leszámol a modernséggel?
De igaz-e történetileg ez az állítás?
Nagy Imre és társai 1989-es temetésének látványalakításában
meghatározó szerepet kaptak, új, nem sejtett, monumentális
funkcióban jelentek meg a modernség s a minimal art hagyományában
gyökerezô elemek. Sok tekintetben ugyanezt a fonalat vette fel
Jovánovics György is: eljárása legalább
annyira nevezhetô a minimal art elemeibôl teremtett új
szintézisnek, mint „radikális antimûvészeti
attitûd”-nek. S e szintézisnek van más vonatkozása
is: a hagyományos építészeti ikonográfia
összefüggéseinek újrateremtése. A szobrászat
és a plasztika kategóriáinak taglalása e tanulmány
legfontosabb distinkciói közé tartozik. Kevesebb hangsúlyt
kap a szobrászat és az építészet genetikus
összefüggése. A kudurruként, menhírként,
sztéléként felállított kô egyszerre
ôstípusa a szobornak és az építészetnek.
A szobrász építész is egyben. Sok szó
esett már Jovánovics szobrászi kvalitásairól,
kevesebb az általa keltett építészeti asszociációkról:
az ôsvilág megalitépítményeire, dolmenekre
emlékeztetô, nagy kôlapokból való összeróttságról.
E sírkamra nagy „oszlopot” emel – nem tehetek róla, a szögletes
pillér láttán inkább asszociálok halálgyár
kéményére, mint klasszikus építészeti
elemre vagy tagozatra. A szobrászi tömeg nemcsak teret foglal,
hanem teret is csatol magához; rituális terét szervezi
és meghatározza.
Ez a problematika határozza meg Rényinek a színpadképpel
és a tánccal foglalkozó további két
tanulmányát. Különösen a kötetnek is
címet adó nagy esszé járul hozzá igen
pontos definíciókkal a szobrászi problematikának
ahhoz az elemzéséhez, amelyre a Jovánovics-mû
is alkalmat adott. Kiemelendô, fontos, mert a „mûvészettudomány”
igényének újrafogalmazása irányába
mutató momentum a poétikai és a mûvészettörténeti-mûvészetfilozófiai
analízis szintézisére való törekvése.
Mintha „a mûvészetek kölcsönös magyarázata”
század eleji problematikája nyerne új formát.
Kétségtelen, hogy a mûvészetmagyarázatnak
ez a típusa igen fontos mind a képzômûvészet
szélesebb körû hozzáférhetôvé
tételében, mind a képzô- (vagy a színpadi,
a tánc-) mûvész számára tevékenysége
értelmének megvilágításában.
Rényi kivételes elemzôkészségérôl,
a poétika és a mûvészetelmélet együttlátásának
képességérôl vall e tanulmány legszebb
szakasza, a táncosnôrôl szóló Rilke-szonett
(Szonettek Orpheuszhoz II,18.) elemzése. (A szakasz filológiai
hátteréhez lásd még tanulmányát
az Enigma mûvészetelméleti folyóirat VI. [1999]
évfolyam, 20–21. számában. Természetes, hogy
a tanulmány a tolmácsolás, fordítói
hûség hermeneutikai ôsproblémájával
foglalkozik. – Nem minden tanulság nélküli, hogy ez
a szám mintegy háttér és példatár
Rényi könyvéhez. Aki tájékozódni
kíván a hermeneutika hazai szellemi körében és
eligazodni e kör értékrendjében, aligha nélkülözheti
ezeket az elegáns, szürke füzeteket!)
Rényi András tanulmánykötetének módszertani
célja a hermeneutika módszerének bemutatása,
lehetôségeinek mintegy kipróbálása. Joga
van erre: alapos ismereteket szerzett a mûvészettörténeti
interpretáció e modern szemléletmódjának
irodalmában, és nagy érdemeket hazai megismertetésében.
„A mûvészettörténeti hermeneutika eltér
a képzômûvészeti alkotások hagyományos
értelmezésétôl. Vele ellentétben ugyanis
tárgya nem a mû értelme, hanem a mû maga.” Az
idézett definíció Oskar Bätschmanntól
való (Bevezetés a mûvészettörténeti
hermeneutikába. Képek elemzése. Budapest, 1998. 18.),
a magyar fordítás – Bacsó Béla és Rényi
András munkája. Helyénvaló, mert minden komolyan
gondolt módszertani kezdeményezéstôl elvárható
e módszertani propozíció teljességigénye.
Talán helyénvaló kritikája is a „hagyományos”
értelmezési módokkal szemben: a stíluskritika,
az ikonográfia és ikonológia, a mûvészi
technika, a mûfaj- és recepciótörténet
talán túlságosan is szakmaspecifikus értelmezési
módokat, zárt és kifelé nem reflektált
rendszereket alakítottak ki maguknak. A hermeneutika ezzel szemben
olyan, mûvelt beszédmódot javasol a mûvek elôtt,
a múzeumban, a kiállításon, amely mintegy az
intellektuális öntudat kifejezési formájaként
kínálja magát. Nem igaz, hogy a mû az egyetlen
tárgya; a remekmû inkább a filozofálás
támasza és mércéje, amelyhez mindig vissza
lehet térni, majd újra elrugaszkodni tôle. Ennek komikus
kifejezése Rényinél egy vissza-visszatérô,
a mégis szükségesnek ítélt önreflexiót
szinte mentegetô szakaszcím: „Exkurzus a módszerrôl”
(csak kitérô, egy Discours de la méthode helyett).
A kérdés az, vajon a hermeneutikai analízis helyettesítheti-e
az oeuvre-jegyzékeket, ikonográfiai jegyzékeket, múzeumi
katalógusokat és lexikonokat, valamint a régi mûvészettörténeti
módszer tanulmányait és monográfiáit.
Rá nézve is nagy baj lenne, ha valamiképpen megszabadulna
ezektôl a támaszaitól, amelyek – a látszattal
ellentétben – egyáltalán nem készek és
befejezettek.
A hermeneutikai analízis egyszerûen a mûvészettörténeti
módszer más és más olvasó-befogadó
közönségre számító kezdeményezése,
mint a régebben mûvelt és hagyományosként
számon tartott módszerek. Jó, hogy van, szükség
van rá: benne talán a mûvészettörténésznek
kiképzett értelmiség ma fiatalabb generációjának
legjava is utat talál munkája-élete értelmének
megfogalmazására. S jó, hogy magyarul most már
olyan tanult és alapos mû képviseli, gazdagítva
a mûvészettörténeti irodalmat, mint Rényi
András könyve.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta