Az irodalomtörténész számára, én
legalábbis úgy tapasztaltam, kétféle simulékony,
kézhezálló, könnyen megmunkálható
szöveg létezik. Jó a szöveganyag, ha a filológus
(ne adj’ isten: maga az irodalomtörténész mint filológus)
a változatoknak, a hagyományozódásnak s a többi
effélének kérdésében – nem kevés
kutakodást igénylô kérdésében
– már jó elôre mindent elrendezett. Az ember ilyenkor
úgy érzi magát, mint egy mûtermi fényképész:
középre állítja az arát (a szöveget),
köréje rakja a díszleteket, megvilágítja
valahonnan, és abban a boldog tudatban exponál, abban a meggyôzôdésben
írja a végeredmény alá a „Photo Ezmegaz” jelet,
hogy a menyasszonyi ruha alatt nincs más, mint amit a dolog ránézésre
ígér.
Kéziratos szövegekkel is jólesik még dolgozni.
Nincs szöveghagyomány, nincs irodalmi priusz. Akkor születik
meg az olvasóknak, amikor elôásod valahonnan, magadnál
tartod, nevelgeted, alakítgatod, aztán meg a világ
szeme elé tárod, ha itt az ideje. Minden egyéb szövegállapotban,
sajnos, benne rejlik a kétes származás, a terhelt
elôélet lehetôsége, árad belôle
a fáradságos aprómunka általában valósággá
is váló sóhajos elôérzete, már
amennyiben nem helyezkedik az ember naivan ráhagyatkozó vagy
cinikusan agnosztikus textológiai álláspontra.
A leggyanúsabb mindeme nehéz esetek között
– az elfeledett írások osztálya. Olyan szöveget
pátyolgatsz, amit mások egyszer már útjára
indítottak, de hiába. Ha van hagyománya, akkor az
az irodalmi emlékezet hallgatásáé: ki tudja,
kérdezed magadtól némi nyugtalansággal, mit
hallgathat el? Aki elfeledett írást újraközöl,
nem születésnél segédkezik, hanem hamvakat tár
napvilágra, miközben tudja, hogy minden exhumálásnak
ugyanaz a vége. Nyugtalanságunk persze általában
alaptalannak bizonyul: a legtöbb elfeledett írás azért
hullik ki az irodalom emlékezetébôl, mert olyan gyenge,
hogy jobb elfeledkezni róla.
Mindazonáltal esetünkben messze nem ennyire egyértelmû
a helyzet. Két viszonylag jól körülhatárolható,
az elmúlt évtizedek irodalomszemléleti sajátosságaiból
eredô ok együttállása eredményezte, hogy
Eötvös József Álom címû korai (sôt
ma ismert legkorábbi) novellája nem vétetett fel kanonizált
mûvei közé, azok után sem, hogy Szalay Gábor
1942-ben, az 1835-ös elsô, név nélküli megjelentetéstôl
számított több mint száz év után,
szaklapban újra publikálta a novellát, és mellette,
többek között, azt a Szalay Lászlóhoz írott
levelet is, amely Eötvös szerzôségét bizonyítja.
Az elfeledtetést eredményezô okok egyike éppen
a megjelenés körülményeiben keresendô. Ahogy
arra Eötvös is utal emez 1834 nyarán Tutzingból
írott levelében, a novella Szemere Pálnak, Kölcsey
Ferenc literátorbarátjának Aurorájában
jelent meg: „Mondd meg Szemerének – kéri a Bajorországban
nyaraló Eötvös Szalayt –, hogy az ô számára
is dolgozok. Aurorájába ezeket adom: 1. Az elfagyott gyermek;
2. Panasz; 3. A méreg; 4. A szerelem – ezek versbeli dolgozások;
5. prózában: Egy álom.” Mivel irodalomtörténet-írásunk
ismeretesen a Kisfaludy Károly alapította, Bajza József
folytatta Aurorát emelte be a XIX. század elsô felének
elôremutató kezdeményezései közé,
ezért Szemere ellenzsebkönyvét, hátramozdító
irodalmi intrikának minôsítve, kevesebb figyelemre
méltatta, és az ott közölt szövegeket nem
tette behatóbb vizsgálat tárgyává. Ez
a sors várt a fiatal Eötvös novellájára
is, aki legelsô nyomtatásban megjelent írásának,
A kritikus apotheosisá-nak Bajza-paródiája után
(melyet épp Szemere közölt újra 1833-ban Muzárionban),
ha úgy tetszik, újfent borsot tört az „ellenpárt”
kiadványának támogatásával a kor tekintélyes
irodalmárjának orra alá.
Az Álom elfelejtôdésének másik oka:
mûfaja. A marxista irodalomszemlélet (gyakran persze csupán
kénytelen-kelletlen) képviselôi számára
minden jel szerint meglehetôsen nagy bökkenôt jelentett,
hogy a – nyelvükkel szólva – kritikai realizmus klasszikus
alakjának, Eötvösnek prózai életmûve
nem A karthauzi-val, hanem ezzel a végsô soron bibliai indíttatású
kis novellával veszi kezdetét, ami mindennek inkább
tekinthetô, mint kritikai realistának. Sôtér
István – az egyetlen szerzô, aki értékelô
említést tett az Álom-ról – monográfiájában
„prózavers jellegû”-nek nevezte, s ily módon egyrészt
elvitatta tôle az elsôséget Eötvös prózai
mûveinek sorában, másfelôl besorolhatatlanná
tette az életmû egészén belül. Nizsalovszky
Endre sem vette tollára a „novella” szót: a szöveget
„prózában írt legendá”-nak nevezte. Ennek értelmében
az Álom kimaradt a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján
megjelent Eötvös-összkiadásból is, amelyben
csak az 1850-es évtizedben írott, két lábbal
a földön álló életképnovellák
tömbje talált helyet.
Pedig az Álom éppen azért válik különösen
érdekes szöveggé, mert Eötvös legelsô
ismert próbálkozása azon a szépírói
területen, ahol a legnagyszerûbb mûveket hozta létre:
a szépprózában. Mint megannyi más alkotónál,
a kezdet itt is egészen mást ígért, mint ami
végül beteljesedett: A falu jegyzôje vagy a Magyarország
1514-ben középpontosan szimmetrikus szerkezetû, latinosan-németesen
átretorizált, többszörösen összetett
mondatai felôl tekintve szinte hihetetlennek tûnik, hogy a
fiatal Eötvös ilyen keresetlenül is ki tudta magát
fejezni, ilyen egyszerû, hatásos, jól hangzó
mondatokban. Szép, magyaros mondatokban.
Ez a természetesen hangzó próza egyfelôl
nyilván életkori sajátosság: a huszonegy éves
fiatalember tollát még nem nyomta meg annyira az emberiségnek
és a magyar hazának az a sok aja-baja, mint a késôbbiekben.
Eötvös, jóllehet súlyos dolgokról akart
írni, nehézkes mondatokat írni még képtelen
volt. Másfelôl (s ennyit alighanem a szöveg közelebbi
szemügyre vétele elôtt is megelôlegezhetünk)
az ótestamentumi tárgy is az egyszerû eszközökkel
való fogalmazásra ösztönözhette: a bibliás
nyelv éppen a bonyolult alárendelô szerkezeteket, a
vonzatos igéket és az elvont névszókat tûri
rosszul, azokat a nyelvi jelenségeket, amelyek terén a germanizmusok
eltávolíthatatlanul belekövültek Eötvös
szövegeibe.
Ezzel együtt nem értékelném túl a
fiatal Eötvös prózája elevennek, már-már
modernnek tûnô stílusjegyeit, elsôsorban azért
nem, mert az Álom semmiképp sem tekinthetô valamiféle
tudatos prózaírói programszövegnek. Eötvös
ekkoriban nagy drámaíró akart lenni: a már
idézett, Szalayhoz intézett levélben Attila címmel
vizionált egy soha el nem készülô drámai
opus magnumot. Ebbôl a szempontból a novella inkább
eseti próbának, vadromantikus mûfajkísérletnek
tûnik. Másrészt ha azt olvassuk, hogy Eötvös
A megfagyott gyermek címen ismert (s az ellen-Aurorában Megfagyott
gyermek címmel megjelent) költeményét Az elfagyott
gyermek-nek említi, s hogy az Álom Egy álom címmel
ötlött fel benne, akkor kétségünk támadhat
afelôl, hogy a novella szép magyarsága csak Eötvösnek
köszönhetô-e, nem pedig sokkal inkább a zsebkönyv
szerkesztôinek.
A tárgyválasztás meghökkentô merészségéért
viszont egyedül Eötvös felel: e rövidke szövegben
nem kevesebbre vállalkozik, mint az emberi nem történetének
összefogására a paradicsomból való kiûzettetéstôl
egészen a világ végéig, mégpedig a teremtett
világ egészét álomnak fogva fel. „Az egész
élet csak angyali álom: az idea legalább új”
– adja novellája esszenciáját Szalaynak. Rövid
tartalomismertetést is nyújt barátjának a következô
sorokban: „Ádám és Éva kitiltatva a paradicsomból,
szomorúan vágyódnak vissza. Elalszanak, s egy angyal
megszánja szegényeket, s álmot küld nékik,
mely a paradicsomot visszavarázsolja; s míg Éva álmodik,
virágokat ültet melléje, hogy ébredve örüljön.
– Isten haragra gyúl a pártütô angyal ellen, ki
a vétkezôket boldogítni akarta, s azt mondja néki:
Légy a halál, csak te boldogítsad az embereket, s
csak téged gyûlöljenek! – Az angyal szomorúan
leszáll az egekrôl, Ábelt testvércsókjával
illette már, s ím egy berekben Ádát, Ábel
kedvesét keseregve találja; belészeret, s midôn
ôt karjai közé szorítja, Ada meghal; sírt
ás néki, s beléfekteti. Így él a halál
sokáig (rövid leírás), végre a végsô
nap eljön (leírás), az emberek mind meghalnak, s az
angyal Ada sírjára fekszik s elalszik. És ím
az angyalok felébrednek, s felettek áll az Isten glóriájában.
Mily szépen álmodtunk, s mily szomorúan s mily fényesen!
– Légy áldva, hogy csak álom volt. És az Isten
kegyesen mosolygva kebléhez szorítja az ébredôket,
s az egész minden elzengi dicsôségét.”
Az emberiség egyik legrégebbi mítoszának
elbeszélésére vállalkozik itt Eötvös,
egyben összekapcsolva a teremtéstörténetet a Prométheusz-motívummal
és az élet álomszerûségének gondolatával.
Mindezeket, jól tudjuk, szépirodalmi feldolgozások
egész sora tette középponti motívumává
vagy vezérfonalává. Ám maga az imént
idézett eötvösi önértelmezés tart vissza
attól, hogy, ha mégannyira szolid fényben is, olyan
mûvek mint díszletek karéjában készítsek
felvételt Eötvös e korai kis novellájáról,
mint (fölsorolni is restelkedem kissé) Aiszkhülosz drámája,
A leláncolt Prométheusz, Milton eposza, az Elveszett paradicsom,
Alfieri Abelé-je, Goethe Faust-ja vagy Calderón Az élet
álom-ja, nem beszélve a késôbb jövôkrôl,
mint John Steinbeck és az Édentôl keletre, a mi Kosztolányink
és gyönyörû miniatúrája, a Káin,
s persze Madách és Az ember tragédiája, amelyben
egymást váltja újra és újra e sok-sok
súlyos Leitmotiv. Az idézett levélrészlet alapján
úgy tûnik, Eötvös nem akart egyebet, mint csak úgy
elbeszélni, minden mondandó nélkül, a nagy mítoszt;
ráadásul – s e sajátosság e fényes névsor
elôszámlálása után tûnik fel igazán
– készülô Attilá-ja lázában éppen
a drámai feldolgozásnak a tárgyban rejlô lehetôsége
hagyta hidegen.
Amúgy is félrevezetô volna egy huszonegy éves,
rendszeres teológiai vagy filozófiai mûveltséggel
nem rendelkezô fiatalember emez apokrif Genezis-parafrázisát,
hogy úgy mondjam, túlolvasni: a széles horizontú
komparatisztikai tûzijáték helyett célszerûbb
talán a lehetséges elôképekre fokuszálni,
s így próbálni meg felfedezni, mely szöveg vagy
szövegek szolgáltak az Álom mintájául.
„Én megelégszem, ha Kaint írhatok, ha nem is dráma”:
a tizennyolcadik születésnapon, 1831. szeptember 3-án
kelt, Szalaynak írott levélben található utalást
az Eötvös világirodalmi tájékozódását
feltérképezô Bényei Miklós kapcsolta
össze Lord Byron nevével és azonos címû
mûvével. A terv, úgy tûnik, három-négy
évvel késôbb vált valóra: ezen a fellelt
nyomon elindulva kísérelem meg megmutatni, mennyiben tanúskodik
az Álom Byron Cain-jának, illetve más költeményeinek
közvetlen hatásáról. A választott kiindulópont
annál inkább kézenfekvô, mivel a romantika nagy
alakjai közül Byron volt az, akit Eötvös vissza-visszatérôen
megszólított mûveiben, A karthauzi-tól kezdve
egészen A nôvérek-ig, sôt nemcsak szépirodalmi
szövegeiben írta le a nevét, hanem még olyan
politikai irataiban is, mint az Ausztria nemzetiségeinek egyenjogúsításáról
szóló brosúrája (amelybôl a bekezdés
Byron nevével még az Uralkodó eszmék-be is
átkerült). A Byron-hatást kötetek is tanúsítják
a maguk kézzelfoghatóságában: Eötvös
saját könyvtára számára többek között
az 1835-ös párizsi összkiadást szerezte meg. Az
egész sorok utánérzô átvételét
is magával hozó szoros olvasat (ez az Álom hatástörténeti
státusa) a késôbbiekben távolságtartóbb,
önállóbb befogadói viszonnyá változott
Eötvös részérôl: már A karthauzi-ban
is inkább csak a Byron-jelenségre, az Egyenjogúsítás-ban
még általánosabban „Byron világfájdalmá”-ra
utalt. Az Álom az 1816–1821 között írott byroni
költemények közül többnek a lenyomatát
is magán viseli: felnôtt fejjel Eötvös jobbára
két mûvet emlegetett: a Childe Harold-ot és a Don Juan-t.
Mivel kimaradt az életmûbôl, ezért a novella
– amely az egyik legkorábbi, Byron szellemében írott
önálló munka a magyar irodalomban – természetszerûleg
nem szerepel a magyarországi Byron-recepcióval foglalkozó
feldolgozásokban sem. Pedig a fiatal Eötvös e mûvével
is azoknak a népes táborát gyarapítja, akik
a század elsô felében Byronért rajongtak Magyarországon:
olvasták, beszéltek róla, fordították,
kiadták életrajzát, és önálló
mûveket költöttek az ô modorában. Eötvös
egyik mestere, Kölcsey Ferenc a mûvelt közönség
körében általánosan elterjedt ismeretekre támaszkodhatott
akkor, amikor 1833 novemberében az országgyûlésen
A lengyelek ügyében elmondott elsô beszédében
immár a név megemlítése nélkül,
csupán „más hazák gyermekei”-rôl szólva,
utalhatott a diéta nyilvánossága elôtt Byron
életének és halálának példájára,
aki, úgymond Kölcsey, Görögországba ment „a
régi Hellás omladékai közt s Missolungi sáncai
alatt idegen nép szabadságáért meghalni”. A
reformkor nemzedékének, benne Eötvös szûkebb
baráti körének szintén fontos és közös
élménye Byron életmûve. Az Eötvössel
hét évvel késôbb a fogházjavításról
társszerzôként könyvet író Lukács
Móric rendszeresen közzétett különféle
folyóiratokban Byron-fordításokat: 1835-ben például
a Darkness fordítását a Társalkodóban
– e költemény árnyéka, mint látni fogjuk,
az Álom-ra is rávetül.
Sem a bûnbeesés, sem Káin történetére
vonatkozóan nem láttam értelmét Eötvös
közvetett forrásai (úgy is, mint a vonatkozó
Byron-mûvek lehetséges közvetlen forrásai) mégoly
érintôleges tárgyalásának sem. Már
Pierre Bayle-nél tucatszám olvashatjuk ama kifogyhatatlanul
áradó ötleteket, melyeket az elsô néhány
ember családi életérôl és az emberi faj
elszaporodásának lehetséges útjairól-módjairól
eleven fantáziával valaha is kigondoltak, és azóta
a helyzet csak áttekinthetetlenebb lett: mindössze annyit szeretnék
megmutatni, hogy a Cain és a Heaven and Earth alapján többé-kevésbé
kielégítôen lefedhetôk az Álom fôbb
szerkezeti elemei, míg a hangulatfestô eszközök
terén a novella az 1816-os Darkness-nek és az A Fragment
címen hagyományozódó, „Could I remount the
river of my years” kezdetû költeménynek köszönhet
sokat.
Épp azért, mert a fô motívumok olyannyira
közkincsnek számítanak, apróságok, szövegszerû
egyezések jelenthetik a legfõbb érvet Eötvös
Byron-élményét illetôen. Három részletet
találtam a novella szövegében, amelyek Byron-verssorok
erôs utánérzésének, szabad, tartalmilag
tovább-bôvített fordításának tekinthetôk.
Mindegyik a IV. egységben van, azokban a bekezdésekben, melyekre
Eötvös a Szalay-levélben így utal: „végre
a végsô nap eljön (leírás)”. Vagyis olyan
szövegrészben, ahol Eötvös teljességgel a
saját írói leleményére támaszkodhatott
volna: így az átvételek nem tekinthetôk konvencionális
fordulatok puszta egybeesésének.
(1)
„S az ember is egy maradt.
Tarthatatlanúl futott tovább képzelmei után;
nem gondolván, hogy léptével öseinek porát
tapodja, kik éltöket a halhatatlanságnak áldozva,
szenvedtek, örültek, s most tetteikkel együtt feledve, nyugszanak
sírjaik alatt.”
(2)
„Halottan terült el az agg tenger messze partjai között;
nyugalom simítá el arcának mély redôit;
s benne a tiszta ég tükrödzött. Folyók és
patakok fáradva álltak meg; s a mélyben szunnyadó
halak nem háboríták fölcsapva nyugalmokat.”
(3)
„Az emberek nyugodva feküdtek néma lakjaikban; s a szunnyadóknak
nem valának többé álmaik.”
Mindez Byron nyelvén a következôképpen hangzik:
(1)
„The underearth inhabitants – are they
But mingled millions decomposed to clay –
The ashes of a thousand Ages spread
Whenever Man has trodden or shall tread –”
(A Fragment)
(2)
„The rivers, lakes and ocean all stood still,
And nothing stirred within their silent dephts”
(Darkness)
(3)
„Or do they [»The underearth inhabitants«] in their silent
cities dwell
Each in his incommunicative cell –”
(A Fragment)
Csak három adat, de egyetlen szövegkörnyezetben: talán
sovány eredmény, de Eötvösnek a Cain-ra tett utalásával
együtt ahhoz mindenképpen elégnek tûnik, hogy
a novella egészének alapmotívumait megkíséreljük
mindenekelôtt Byron világából eredeztetni. Innen
nézve a dolgot: szerencsére elegendôen kevés
az átvétel ahhoz, hogy az eötvösi mûvet ne
pusztán Byron szolgai másolásának tekinthessük.
A Werner Gabor nevû hôsének aggódó kérdését
(„You don’t believe me / Guilty of this base theft?”) megnyugtatóan
megválaszolhatjuk: dehogy. Eötvös a maga módján
áthasonította Byront: a huszonegy éves fiatalember
a harmincéves férfi szkeptikus iróniáját
szeretethitté, a nemiségre vonatkozó állandó
utalásait gyöngéd szerelmi történetté,
Cuvier kövületein iskolázott katasztrófavízióit
világméretû eutanáziává szelídítette.
A bukott angyalt összeismertetni a paradicsomból kiûzött
emberekkel: ezt a leleményt Miltontól veszi át Byron
a Cain-ban, és ugyanígy száll le a bûnbe esett
emberekhez a halál angyala Eötvösnél. Byron, aki
néha maga is efféle földre szállt angyalnak hitte-mondta
magát, nagyon is tisztában volt az angyalok osztályaival:
„The seraphs love most – cherubim know most” – áll a Cain-ban is.
Ha Lucifer kerub, szeretet nélküli tudás, akkor Eötvös
angyala már nem annyira ebbôl a Byron-mûbôl lép
elô, mint sokkal inkább a Heaven and Earth vízözön
elôtti színjátékából, ahol a két
szeráf, Samiasa és Azaziel földi nôkkel szerelmeskednek.
Az Álom hôsnôjét, aki a halál angyalával
kezd viszonyt, Ádának hívják, aki viszont ismét
csak a Cain szereplôje. Eötvös, legszemérmesebb
regényíróink egyike, a szerelmi szál tekintetében
e korai mûvében sem okoz meglepetést: a Byron-drámák
hangsúlyos szexuális aurájától meg nem
érintve, Ádának és az angyalnak a szerelmét
egészen halovány színekkel ábrázolja.
Úgy tûnik, Eötvösnek nem volt füle a byroni
életmû humoros regisztereihez sem. Ôsanyáink-ôsapáink
szenvedéseit és a Mindenható nagyúri gesztusait
komolyan véve, teljesen idegen tôle a bibliai témáknak
a Cain ironikus felhangjaitól a Heaven and Earth parodisztikus értelmezési
lehetôségein át egészen a Vision of Judgement
poétikai-politikai persziflázsáig terjedô byroni,
„free-thinker” olvasata. Byront e tekintetben a magyar irodalomban leginkább
a két Arany értette meg. Ami viszont lenyomatot hagy Eötvös
prózáján, az a Cain-nak a szabadgondolkodói
mentalitásra tudatosan ráutaló, világos-átható
kifejezésmódja. E hatás lehet egy még további
okozója a furcsán rövid eötvösi mondatoknak,
amely mondatokkal ugyanakkor naiv-érzelmes szerelmi történet
van elbeszélve, s ez a szöveget némiképp rejtélyes
színnel ruházza fel. A komor ünnepélyességet,
mint arról már szó esett, Eötvös azoktól
a katasztrófakölteményektôl kölcsönzi
novellájához, melyek akkor keletkeztek, midôn Byron
1816 nyarán elhagyta Angliát, hogy megkezdje a halálig
tartó vagabondage-t.
Amondó volnék, hogy a byroni életmûnek ez
a közös nevezôje, az otthontalanságnak (a romantikus
irodalomban persze általánosan fellelhetô) vezérmotívuma
az, amely e kis novellában a leginkább hitelesen megjelenik,
és azt a magyar romantika értékes prózai darabjává
avatja. A halál angyala testesíti meg mindenekelôtt
ezt az otthontalanságérzést, hogy azután azt
általános emberi sorssá emelje a három angyal
élettörténet-elbeszélése, amelyek mindegyike
a világban való idegenség megéléseként
értelmezi megtett pályáját.
„Az egész élet csak angyali álom: az idea legalább
új.” Az eötvösi novella másik fô gondolatának,
az élet álomszerûségének motívumát
nehezebb feladat hatástörténetileg egyetlen meghatározott
szerzôhöz kötni. „For life is but a vision” – mondja bár
a mi Byronunk (A Fragment), utaljon bár álom és élet
egymásba mosódására a Darkness-ben, a Churchill’s
Grave-ben, elemezze bár a Dream elsô része az álmok
ismeretelméleti szerepét, mégis, mindez nem felel
meg annak, amirôl Eötvösnél van szó.
Sôtér – bár ez nem feltétlenül több
obligát képzettársításnál – Jean
Pault nevezi meg lehetséges elôképként: ám
az eötvösi felfogás nyilvánvalóan más,
mint az álomélmények irodalmivá formálása
vagy az álomnak az életvilág tényei közé
való beemelése a német romantikában Jean Paulnál
és másoknál. Sôt ugyancsak távol áll
tôle az álom és az élet (ébrenlét)
felcserélhetôségének bármiféle
problematizálása, gondoljunk akár Descartes-ra, akár
Calderónra, és az afféle elképzelések
is, mint a történeti vagy világtapasztalat egyetlen
perspektívapontból való átfogása az
álomban (Schopenhauernél vagy Madáchnál).
Ha már itt tartunk, mindenképp jobban megfontolandónak
tûnik viszont Eötvös monográfusának másik
meglátása, mely szerint a novella „természetleírásai,
látomásai a kortárs Vajda Péter prózaverseire
[...] emlékeztetnek”. Nem volna érdektelen annak vizsgálata,
hogy Vajda öt-hat évvel késôbbi szövegei
mennyit köszönhetnek az Álom-nak, annál inkább,
mivel tematikus egyezéseket is találunk: az Eszdér
címet viselô prózavers a Dalhon harmadik füzetében
szintén a teremtéstörténetbôl meríti
tárgyát, ráadásul – s ez a prózaversek
más darabjaira is vonatkozik – a fiatal Eötvösénél
nagyobb filozófiai tudatossággal van megírva.
A novella címében foglalt talány megoldásához
elképzelhetünk egy (igen vázlatos) konstrukciót,
amely megvilágítja azt, amit Eötvös mondani akar,
bár azt semmiképp sem állítanám, hogy
Eötvös a maga elgondolását ténylegesen e
teológiai-filozófiai tradíciókhoz akarná
kötni. Az angyalok beszámolója azt mutatja, hogy Eötvös
„az egész élet csak angyali álom” kifejezést
úgy fogja föl, hogy a teremtett világ idôbeli
és térbeli teljességét az angyalok álmainak
harmonikus szövedéke teszi ki. Az idea, persze, nem annyira
új, mint Eötvös gondolja: adjuk össze Miltont Leibnizcal,
és megkapjuk a modellt. „Számos régi egyházatya
véli ugyanis, hogy jóval e látható teremtés
elôtt már léteztek angyalok” – mondja Milton az Elveszett
paradicsom elsô könyvének summázatában.
Mármost az angyalok álmainak mint képzeteknek az összességébôl
jön létre itt a szublunáris világ, melynek harmóniáját,
mint a leibnizi monászokét, az Isten elôre eltervezô
bölcsessége biztosítja.
Káin szép csendesen elindul Adah-val a vadonba; a két
szeráf szerelmesével együtt felrepül és
eltûnik, míg idelent tombol a vízözön. Eötvös
novellájában még gyöngédebben múlik
el a világ: mi halál lehet fájdalommentesebb annál,
mint hogy egyszerûen nem álmodnak rólunk többé?
Az anyaggyûjtés során több tekintetben támaszkodtam
egyrészt Bodnár M. Istvánnak, másrészt
a Holmi szerkesztôinek elôzetes írásos megjegyzéseire:
szíves segítségüket ezúton is köszönöm.
Utóbbiakkal egyetértésben a novella szövegét
– a hiányjelek (aposztrófok) elhagyását és
a „cz”-nek „c”-re való átírását leszámítva
– betûhíven, csupán a legszükségesebb emendálásokkal
szögletes zárójelek között kiegészítve
közlöm.
Eötvös József Álom címû novellájának
elsô megjelenése: Aurora hazai almanach. 1835. Tizennegyedik
év. Folytatják többen, Pesten, Trattner’ és Károlyi’
tulajdona, 25–39. Az újraközlés: Szalay Gábor:
Báró Eötvös József néhány
kiadatlan levele, in: Irodalomtörténeti Közlemények
52 (1942). 283–294. Benne a novella: 287–291. Eötvösnek Szalay
Lászlóhoz írott 1834. nyári, Tutzingban kelt
levelét az alábbi kiadásból idézem:
Eötvös József: Levelek. Szerk., ford., elôszó,
jegyz. Oltványi Ambrus. (Eötvös József mûvei.
Szerk. biz. Fenyô István, Illés Endre, Pándi
Pál, Sôtér István, Wéber Antal.) Magyar
Helikon, 1976. 88–90. Kézirata ismeretlen, az 1942-es publikáláshoz
képest betûhíven közli: Nizsalovszky Endre, közzéteszi
– Lukácsy Sándor, s. a. r.: Eötvös József
levelei Szalay Lászlóhoz. A bevezetô tanulmányt
és – Lukácsy Sándor közremûködésével
– a magyarázó jegyzeteket írta Nizsalovszky Endre.
(Irodalomtörténeti füzetek. Szerk. Bodnár György.
57.) Akadémiai, 1967. 70–71. A Bajza-féle Aurorához
mindenekelôtt lásd: Fenyô István: Az Aurora.
Egy irodalomi zsebkönyv életrajza. (Irodalomtörténeti
füzetek. Szerk. Szauder József. 4. szám.) Akadémiai,
1955. Az ellen-Aurora értékelése: i. m. l00. skk.
A fiatal Eötvös és a korabeli irodalmi élet, a
Bajzához fûzôdô viszony és a Szemere Pállal
való együttmûködés kérdéséhez:
Kerényi Ferenc: Eötvös József drámai pályakezdésérôl
és a Csél szerzôségérôl, in: Irodalomtörténeti
Közlemények 93 (1989/4.). 428–431. Sôtér István
az Álom-ról: Sôtér István: Eötvös
József. Második, javított kiadás. Akadémiai,
1967. 30–31. A Nizsalovszky-idézet: Nizsalovszky–Lukácsy,
i. m. 11. Az 1850-es évek novelláinak kiadása az életmûsorozatban:
Eötvös József: A nôvérek – Elbeszélések.
A nôvérek szerkesztése és elôszava Kulin
Ferenc, az elbeszélések szerkesztése és elôszava
Kerényi Ferenc munkája. (Eötvös József mûvei.)
Magyar Helikon, 1973. A kötet szerkesztési direktíváit
illetô szíves szóbeli felvilágosítását
Kerényi Ferencnek ezúton is köszönöm. A Megfagyott
gyermek az Aurorában: Aurora hazai almanach. 1835. 40–43.
Eötvös a Káin-tervrôl: Eötvös József:
Levelek, 73. és Nizsalovszky–Lukácsy, i. m. 46. E szöveghelyrôl,
illetve tágabban Eötvös Byron-élményének
mûveiben fellelhetô lenyomatairól, a régebbi
szakirodalom kritikai értékelésével: Bényei
Miklós: Kitekintés a világra. Eötvös József
világirodalmi olvasmányai, in: uô: Eötvös
József könnyvei és eszméi. (Csokonai História
Könyvek. Sorozatszerk. L. Nagy Zsuzsa és Barta János.)
Debrecen, Csokonai, 1996. 84–85.
A Byron-utalások Eötvös más mûveiben,
eredeti nyelven, illetve a Bényei-írás óta
rendelkezésre álló újabb, jegyzetelt kiadásokban:
Eötvös József: A karthauzi. S. a. r., utószó
Gángó Gábor. (A magyar próza klasszikusai.
Szerk. Kerényi Ferenc. 36. kötet.) Unikornis (1996). 44., 176–177.
Eötvös József: A nôvérek. S. a. r., utószó
Gángó Gábor. (A magyar próza klasszikusai.
69. kötet.) Unikornis (1999). 121., 207. Eötvös József:
Über die Gleichberechtigung der Nationalitäten in Österreich.
Zweite Auflage, Wien, Jasper, Hügel & Manz, 1851. 8. Eötvös
József: Der Einfluss der herrschenden Ideen des 19. Jahrhunderts
auf den Staat. I. Theil, Leipzig, F. A. Brockhaus, 18542. 142. Byron-mûvek
Eötvös könyvtárában: Gángó Gábor,
szerk.: Eötvös József könyvtára – Die Bibliothek
von Joseph Eötvös. Argumentum, 1995. 119–122. sz. tétel.
A magyarországi Byron-recepció bibliográfiája
(Pukánszkyné Fábián Judit): Byron Magyarországon.
(A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtárának
Bibliográfiai Kiadványai. 7.) Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem
Könyvtára, 1976. A recepciótörténet csak
igen nagy kritikával használható kifejtô feldolgozása:
Morvay Gyôzô: Byron Magyarországon (Vázlat),
in: Koeppel Emil: Byron. Ford. Esty Jánosné. MTA, 1913. 293–383.
A versek eredeti megjelenésével szinte egyidejû recepció
vázlatos bemutatása: i. m. 299. skk. Eötvös Byron-élményérôl,
kevéssé tényszerûen: i. m. 307–308. Az újabb
irodalomból lásd mindenekelôtt: Imre László:
Byron Don Juan-ja és a magyar verses regény, in: Studia Litteraria.
A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti
Intézetének Közleményei. Tomus XVIII. Red. J.
Barta. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem, 1980. 55–91. Kölcsey
Byronról: Kölcsey Ferenc: A lengyelek ügyében I.,
in: uô: Összes mûvei II. (S. a. r. Szauder Józsefné
és Szauder József.) Szépirodalmi, 1960. 102. „Folyó,
tó, tenger, minden veszteg áll, / Nem mozdul semmi néma
mélyiben”: így fordítja Lukács Móric
az Eötvös által a saját szövegébe átemelt
részletet. Byron: Sötétség. In: Lukács
Móricz Munkái. Összegyûjtötte Gyulai Pál,
I. kötet. Buda-Pest, Franklin, 1894. 21.
Bayle-nél lásd az Abel, Adam, Cain, Eve szócikkeket.
Az általam használt kiadás: Bayle, Pierre; Dictionaire
[!] historique et critique par – Troisième édition, revue,
corrigée, et augmentée par l’auteur, A Rotterdam, Chez Michel
Bohm, 1720. Tome, I–II, A–C, D–L.
A Byron-idézetek: Byron, [George Gordon Noël] Lord: The
Complete Poetical Works. (A továbbiakban: CPW.) Vol. IV. Ed. by
Jerome J. McGann. Oxford, Clarendon Press, 1986. 30., 23–26. sor; 43.,
73–74. sor; 30., 27–28. sor. Az itt és az alább hivatkozott
kisebb költemények az Eötvös számára
1834-ben hozzáférhetô összkiadásban: Byron,
George Gordon Noël, Lord: The Works of –: with His Letters and Journals
and His Life, by Thomas Moore, Esq. In Seventeen Volumes. London, Murray,
1833. Vol. X., 283–292., a kritikai kiadás szövegéhez
képest érdemi eltérések nélkül.
Az idézet a Werner-bô1 (III. felv., 1. jelenet, 18–19. sor):
Byron, Lord: CPW. Vol. VI. 445.
A magyarországi Byron-szakirodalomból Hegedüs Géza
elegáns és érzékeny Káin-értelmezését
szükséges megemlíteni: Hegedüs Géza: Byron.
(Irodalomtörténeti kiskönyvtár. Szerk. a budapesti
Eötvös Loránd Tudományegyetem Világirodalmi
Tanszékének munkaközössége. 10.) Gondolat,
1961. 77. skk. A Milton–Byron párhuzamról a bukott angyal
felléptetésében: i. m. 82.
Az angolszász Byron-szakirodalomból csak az elmúlt
évtized fôbb eredményeit, illetve a régebbi
irodalomból a legtöbbet idézett mûveket tekinthettem
át e tanulmányhoz. Az itt hivatkozott könyveken, cikkeken
túl sokat köszönhetek a Byron kritikai kiadás jegyzetapparátusának
is. Byron katasztrófavízióiról: Gleckner, Robert:
Byron and the Ruins of Paradise. Baltimore, The Johns-Hopkins Press (1967).
237. sk. Lucifer alakjának értékeléséhez
a Cain-ban lásd többek között Brunner, Larry: Dramatic
Speculation and the Quest for Faith in Lord Byron’s Cain. (Salzburg University
Studies.) Lewiston, New York/Salzburg, Austria, The Edwin Mellen Press,
1995. 34. skk. Ehrstine, John W.: The Metaphysics of Byron. A Reading of
the Plays. (De proprietatibus litterarum. Ed. C. H. van Schooneveld, Series
Practica, 120.) The Hague–Paris, Mouton, 1976. 89. skk. Hirst, Wolf Z.:
Byron’s Lapse into Orthodoxy: an Unorthodox Reading
of Cain, in: Gleckner, Robert–Beatty, Bernard, ed.: The Plays of Lord
Byron. (Liverpool English Texts and Studies. Vol. 29.) Liverpool University
Press (1997). 256. skk. Byron angyal-szerepjátékáról
lásd Roston, Murray–McGann, Jerome J.: Orthodoxy and Unorthodoxy
in Heaven and Earth, in: Gleckner–Beatty, i. m. 294. Az idézet a
Cain-ból: CPW VI. 246., 421. sor. Szeretet-tudás kérdése
az életmû tágabb összefüggésében:
Ehrstine, i. m. 89., 97.; Hirst, i. m. 256. sk. „Szerelem és szexualitás
melléktémájá”-hoz: Ehrstine, i. m. 92. Paródia
és humor Byronnál: i. m. 112., 118. és Eggenschweiler,
David: Byron’s Cain and the Antimythological Myth, in: Gleckner–Beatty,
i. m. 237. Szabadgondolkodás és lapidáris stílus
összefüggéséhez lásd i. m. 238. Az otthontalanságmotívum
byroni variációihoz: Hirst, i. m. 258.
Az idézet az A Fragment-bôl: CPW IV. 29., 9. sor. A német
romantika szerzôinek álomírásaiban a legkönnyebben
a következô mû alapján lehet tájékozódni:
Kiessig, Martin, hrg.: Dichter erzählen ihre Träume. Selbstzeugnisse
deutscher Dichter aus zwei Jahrhunderten. (Düsseldorf–Köln.)
Eugen Diederichs Verlag (1964). Az álomról Jean Paulnál
lásd Ueding, Gert: Jean Paul. (Beck’sche Reihe. Autoren. Bd 629.)
München, Beck (1993). 121–131. Vajda prózaverse: Vajda Péter:
Eszdér. Elsô könyv (Küldetés), in: uô:
Dalhon. Harmadik füzet, Pesten. A szerzô- és Eggenberger
Józsefnél, 1841. 163–197. A Milton-idézet: Milton,
John: Elveszett paradicsom, in: uô: Válogatott költôi
mûvei. Ford. Jánosházy György, Jánosy István,
Kálnoky László etc., utószó Szenczi
Miklós. Európa, 1978. 55–56. Jánosy István
fordítása.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta