Noé harmadik galambja jutott eszembe a szelíd városi
galambok láttán. A turisták általában
kedvelik ezeket a madarakat, örömmel és jóságosan
etetik is ôket, szórják feléjük a morzsákat,
mintha volna vagy lehetne bármi közük is a galambok szelídségéhez.
Fehér, szürke és barna galambtoll. Pálcikaszerû
lábak. Földi értelemben szinte nincs is súlyuk.
Törékeny csontozatuk a felsôbb régiók törvényei
szerint fejlôdött; ha kell, könnyebbek a levegônél.
És a gyerekek, kik mások, ha nem ôk, idônként
belegázolnak a sûrûjébe. A madarak pedig, ha
ettôl megijednek, magasba csapó szárnyaikkal egy pillanatra
a közéjük merészkedôt is magukkal ragadják.
Valami furcsa örvény lehet ott. Szárnyszél. A
madár már repül, de néhány szárnycsapásig,
míg a gyermek termete fölé nem emelkedik, a gyermek
is velük tart. De ô aztán valahogyan lassúbb és
ügyetlenebb lesz, a galambok elhagyják, hiába van a
keze a levegôben.
Maguk a városiak, akiknek a galambok jelenléte olykor
talán terhes is, s bizonyos helyeken a közelségük
egyáltalán nem kívánatos, a nálunk is
bevált módon védekeznek ellenük. A tetôk
szélén lándzsaformás lemezek egymás
fölött, három sorban. Kifeszített dróthuzalok,
néhol, a homlokzati párkányon, kapubejáró
kiszögellésén, különféle pilléreken
hosszú tüskéket láttam, sünstukkókat.
Ezek az elmés épületdíszek a galambok önkényes
meszelését próbálnák megakadályozni.
Fészekvédelem: mindenki takarítsa csak a magáét,
ha pedig erre nem képes, ha otthagyja, mint eb a Szaharát,
akkor csak kerengjen arrább, van itt annyi ágas-bogas fa,
szoknyaformára nyírt fasorok, amelyek számtalan intim
megoldási lehetôséget kínálnak madárnak,
kutyának, embernek egyaránt.
Nekem Noé harmadik galambja csak azért jutott eszembe,
mert az bizony másodszorra is elszállt, legalábbis
Stefan Zweig szerint, aki megírta ennek a harmadik galambnak a történetét,
kezdve onnan, hogy Noé kiröptette a bárkából,
és a madár nem tért vissza. „Az éj sötét
homályában fészkelt, az évek múltak
felette, és megfeledkezett róla a halál, mint ahogy
nem hal meg soha átmentett párja mindazon állatoknak,
melyek tanúi voltak a vízözön elôtti világnak:
nem terítheti le ôket sem vadász fegyvere, sem pusztító
betegség.” Zweig a világháborút tûzözönnek
mondja, amibôl ugyan hiányzik Noé, a világot
megmentô ember alakja, de nem hiányoznak az ég felé
nyújtott kezek, melyek a madár eljövetelével
megpróbáltatásaik végét remélik.
Lehet, a galamboknak is van valami kollektív emlékezetük.
Például mi az, ami ehetô, mi nem, vagy hová
érdemes leszállni, hová nem. Vajon átörökíthetô-e
a szúrós pillérek tapasztalata, vagy mindegyik külön-külön
érti meg, hogy mit jelentenek a lemezek és a szögek?
A víz a tûzzel takarózik, és egyik sem enyészik
el soha.
Olvastam egyszer, hogy a városban élô madarak szelídségébôl
következtetni lehet a város idegállapotára. Egy
másik könyvben meg azt, hogy a toronyórák járásából
meg lehet ítélni egy várost. E két megállapításnak
köszönhetô, hogy idegen környezetben nekem éppoly
fontosak lettek a madarak és az órák, mint az emberek
és az épületek. És azt hiszem, ha csak erre a
két dologra figyelnék is, ami persze lehetetlen, akkor is
megtudhatnék valami lényegeset a város belsô
és mindennapi életérôl, anélkül,
hogy ismerném az itteni szokásrendet. A megismerésnek,
tudjuk, legfontosabb eleme az elvonatkoztatóképesség.
S ahhoz, hogy megismerjek valamit, képzelôerô szükséges;
mintha mindjárt a visszájáról kellene látnom
azt, aminek még az elejérôl sem tudom, micsoda. El
kell képzelnem, hogy ami elôttem van, értve legyen
elôttem. És ha még mondani szeretnénk valamit
is arról a helyrôl, ahol éltünk egy rövid
ideig, nem elég kijelentenünk, hogy Párizs galambjai
szelídek, s az általunk látott köztéri
órái pontosak, hanem valamiként az egyest, a különöst
kellene szétválasztanunk, hogy továbbra is összetartozók
és egészek maradjanak, általánosíthatók.
Mintha eget a földtôl, sötétet a világostól
– a saját kezünkkel, a saját szemünkkel és
a saját hangunkkal. Ez a saját lenne a saját mûalkotás;
megismerés, tapasztalás és vagy ítélet,
vagy mégsem az. Akár egy jó regény, amelyik
mindent megoszt, szétválaszt és elemez, és
mégis mindent egészben tart. Szóval teremtés,
újrateremtés. A saját képességeink,
a saját különös képességünk láthatja
csak a megszokottban is azt a különöst, ami másnak
meghatározott módon lehet általános, vagy pedig
a dolgok összefüggésébôl ki nem ragadott
egyes, ami persze ugyanúgy különöset jelent, csak
másképp, az általános és az egyes oldaláról.
Nincs különbség, csak egy kicsi, mivel az a különbség
is összefüggése valaminek. Ezáltal a különös
igazából csak nekünk lesz különös, mások
számára is felfogható érdekesség.
A városba érkezésem után néhány
nappal, új szokásaim rendjében, ismétlôdô
jelenségek hatására nem volt nehéz általánosításokat
megfogalmaznom, miközben azt vettem észre, hogy a különbözô
tartalmú élmények kiegyenlítôdnek, szinte
önmagukat ellenpontozzák emlékezetemben. Mintha motívumai
volnának egy megértésre vágyó mûalkotásnak,
ami csak az ellentmondások halmozódásának mértékében
szólhat egyre pontosabban és világosabban magáról,
s amit az általánosítás egyébként
elsôre egészen primitíven fog össze: a hangulat
hoz létre valamiféle korai, megsejtett igazságot,
ami jobbára még ki sem mondható, legföljebb csak
egyszavas jelzôk formájában, hogy igen, ez szép
és rendes, az érdekes, amaz meg csúf és ronda.
Turistaforma zarándokként jártam a várost.
Ezért gondolom azt, hogy nekem szerencsére nem volt, nem
is lehetett inkognitóm, mert köztes és átmeneti
állapotban éreztem magam: kitérô az otthontól
az otthonig. Vagy az önmegfigyeléstôl a más megfigyeléséig,
ami megint csak önmegfigyelés, a máson keresztül,
visszaható módon. Ez a kis kitérés azonban,
a megszokottból való kimozdulás nem volt elég
ahhoz, hogy felszabadult, gondtalan turista legyek. Ellenben ahhoz meg
talán túl sok is volt, hogy zarándokként a
magam útját járhassam.
A turista többnyire megelégedett, miközben több-kevesebb
sikerrel kerülgeti a bennszülöttek kicsinyes csapdáit.
A zarándok jóval nagyobb csapda áldozata, ha úgy
tetszik, egy maga választotta csapdáé, ha eléri
a célt, akkor sincs kiút önmagából.
A zarándok valamit ismétel, újrajár, útját,
idejét a múlttal méri, hasonul és azonosul.
A turista számára a múlt a legjobb látványosság.
A zarándok böjtöl, áldozik és imádkozik.
Ha elfárad, megerôsödik.
A turista kikapcsolódásra vágyik, gondtalan életre,
hiszen ô munkájával elôzetesen már meghozta
az ehhez szükséges áldozatot. Megerôsödésének
mértéke a pihenés minôségétôl
függ.
A negyedik napon a Montmartre-on jártam. A hegyre kanyargós
kis utcákon jutottam föl, találomra választva
meg az irányt. A rue Norvins felôl érkeztem a place
du Tertre-re, ahol tájfestôk, portrérajzolók
aligha képesek a századelô hangulatát tömegüknél
fogva megidézni, mégis ezért vannak itt, hogy állványos
rajztábláik elôtt mindennapi kenyerükért
dolgozzanak. Harmincötször harmincnyolc méteres tér,
valamikor a hegyen lakó apácák pellengérezô
helye. Az akkor izgalmasabb lehetett, mint ez a mostani. A lombos fák
alatt ülnek sorban a festôk, akik, bár sokan vannak,
a nagy forgalom miatt mégse tétlenkednek. Alig lehet körbejárni
a kicsiny teret, annyian vannak. Lassan haladok elôre, de mivel egyébként
is van idôm, megnézem, hogyan is készül az alkalmi
portré. A gyors és biztos kezû emberek iránt
mindig is volt bennem rokonszenv, általánosságként
legyen mondva. Ezeknek a rajzolóknak a munkáját az
teszi izgalmassá, hogy rövid idô alatt olyan mûvet
kell produkálniuk, ami a megrendelô számára,
ha nem feltétlenül tetszetôs is, de azért elfogadható.
Egyszóval nem hibázhatnak akkorát, hogy a kép
rajtuk maradjon, ne legyen eladható, netán mûvészeti
problémákra hivatkozva félbehagyják munkájukat
– nekik minden arcot el kell fogadniuk, mindegyikbôl ki kell hozniuk
valamit.
Az egyik ötven év körüli francia–japán
mûvész épp akkor kezdett egy negyven körüli,
kissé telt idomú angol hölgy portréjába.
Mellette fiatalos francia nô dolgozott egy lány portréján.
A japán színes krétával rajzolt, a francia
egyszínû grafittal. Mindketten a szem megformálásával
kezdték. A japán idônként, hogy hitelesen visszaadja,
érzékeltesse a természetesen árnyékolt
arcbôrt és az asszony által megélt éveket,
tenyerének élével eldörzsölte az erôsebbnek
érzett vonalakat. A másik a lány portréján
semmit nem árnyékolt; ennek a tizenöt év körüli
lánykának az arcán nagy piros pattanások voltak,
s kíváncsian vártam, a mûvész hogyan
érzékelteti majd a képen. Aminthogy a japánnál
meg azt figyeltem, kifesti-e a nô szemét úgy, ahogyan
az a valóságban is látható. A képek
félóra alatt elkészültek, a francia mûvészé
néhány perccel elôbb, mert a lány sürgette
is a dolgot. Pattanásoknak a képen nyoma sem volt, s a lány
valahogyan érettebbnek látszott, mintha a mûvész
az idealizált képpel megelôlegezte volna a lány
biztató jövôképét; fôbb vonalaiban
ugyan hasonlít majd erre a mostani valakire, de szebb lesz, sôt
nagyon szép lesz. A lány csakúgy százötven
frankot fizetett a munkáért, mint az angol hölgy a japán
mûvésznek, aki, realistaként, nem mulasztotta el kifesteni
a nô szemét, nem tagadott le semmit a kerekded vonalakból,
sem az évekbôl. Ezek az arcok, szinte hihetetlen, mert talán
én is a rajzolók szemével próbáltam
ôket nézni, a legapróbb részletekig bennem maradtak.
Saját arcomról nincs ilyen határozott és aprólékos
képem, mint az övékrôl.
Aztán az Église Saint-Pierre és a Sacré-Coeur
megtekintése, no és a kötelezô imádságok
után lementem a bazilika elôtti teraszra, ahonnan kétfelôl
futnak a lépcsôsorok az alsóbb teraszokig. Elôtte
azonban, amint indultam lefelé, rátenyereltem „Párizs
tetôire”, arra a lépcsôsor végén elhelyezett
márványlapra, úgynevezett orientációs
táblára, amelyen vésôvel rajzolták ki
az onnan látható háztetôket, megjelölve
egyúttal a fontosabb épületek nevét és
távolságát is.
Talán már egy órája olvasgattam a felsô
terasz középsô padján, mikor hangos beszédre
emeltem fel a fejemet. Mellettem két rendôr faggatott egy
tíz-tizenkét év körüli fiút. Ez a
gyerek egyike volt azoknak az arab fiúknak, akik a forgalmasabb
helyeken a turistáknak dupla áron kínálják
jéggel tömött mûanyag ládáikból
a dobozos kólát. Az efféle köztéri árusítás
tiltva van, s maguk az árusok is úgy rendezik el apró
portékáikat, képeslapokat, az Eiffel-torony különbözô
méretû makettjeit, léggömböket, sapkakollekciókat,
röpdösô papírmadarakat, hogy rendôrvész
esetén könnyû legyen a csomagolás és a
tömegben való felszívódás.
A fiú ügy ült le mellém, üres kézzel,
mintha maga is turista volna, méla tekintettel figyelve a teraszokon
nyüzsgô, lépcsôjáró emberek sokaságát,
sugallni akarván talán, hogy a térség bizonyos
matematikailag is ellenôrzött esztétikája után
számolt a saját arab számaival, miközben ügyet
sem vet az oldalt felfelé erôlködô fogaskerekûre
és a fürkészô rendôrökre. A módszer
azonban nem vált be. Külseje egyébként is elárulta,
hogy nem tartozik hozzám. A két rendôr kiforgattatta
vele a zsebeit, indulatos hangjukban benne volt a gyarmatok iránti
gyûlöletük. Majd, akár a filmekben, végigmotozták
a fiút, aki ijedt volt és alázatos. Én, könyvemet
a combomon pihentetve, szemérmetlenül néztem a jelenetet.
A hozzám közelebb álló rendôr ezt észre
is vette, eléggé sokatmondó volt a pillantása.
Álltam a tekintetét, nem fordítottam el a fejemet,
hadd legyen csak tanúja az itt történteknek. A rendôr
abban a néhány másodpercben talán arra gondolt,
hogy engem sem ártana igazoltatni, megmotozni, ürügynek
bármi jó, de aztán mégsem, nem történt
semmi, a fiút sem bántották, kétfelõl
fogva elvezették. A lépcsôsor melletti bokor alól
kiszedették vele az eldugott hûtôtáskát,
miközben óvatosan megvizsgálták a közeli
kukát is. A tavalyi merénylet óta a város legtöbb
kukáját zárva tartják, de ez nem is az a hengeres,
kerek, barna kuka volt, hanem egy nagyobb gyûjtô, de a rendôröknek
ez mindegy volt. A fiú egy barna selyemsálat hagyott a padon,
ezt az arrább ülô idôsebb arab férfi vette
észre, én másra figyeltem, s szólt utánuk.
A rendôrök visszaengedték. Vagy tíz perc múlva
ez a sál a fiú nyakában lobogott, akkor láttam
utoljára, a lépcsôsoron szaladt lefelé üres
kézzel. Lehet, hogy megszökött, lehet, hogy futni hagyták,
nem tudom. A rendôrök mindenesetre nem mentek utána.
Idôközben a mellettem lévô padon az arab férfi
etetni kezdte a madarakat, a zöld és lejtôs parkrészen
tanyázó verebeket és galambokat. Elég idôs
volt már, barna zakót és barna nadrágot viselt,
fején pedig, a meleg ellenére, csúcsos szôrmekucsmát.
Sötét szakállában fény volt az ôszesség.
Gyönyörködni lehetett abban, ahogyan a madarakat eteti.
Az volt az érzésem, régrôl ismeri ôket,
s hogy a madarak is ôt, itt ül mindennap, ugyanaz a kéz,
ugyanaz a melegség, ugyanaz a morzsa. A verebek egymást váltották
feltartott hüvelykujján. A kenyérdarabkát három
ujjal fogta, amibôl a veréb lecsípett egy kis darabot,
majd odább repült, hogy nyugodtan elfogyassza, s már
röpült is vissza a padhoz, szinte megállt a levegôben
a férfi elôtt, várván, hogy újra szabaddá
váljék az ujja, rárepülhessen a következô
falatért. Ugyanakkor a férfi a másik kezével
morzsákat szórt a bátortalanabbjának. Tegnap,
mikor a Comédie-Française elôtti téren, a szökôkútnál
ültem, a véletlenül elhullajtott kekszdarabkáimmal
magam is spontán madáretetôvé váltam,
mert a kút mellôl, a félköríves szellôzôrács
felôl megjelent egy galamb. Hamarosan egy másik. Amikor pedig
darabolni és szórni kezdtem a kekszet, pontosan nem tudom,
honnan, de annyi galamb szállt elém, hogy sikerült elrekesztenem
velük a taxiparkoló felé tartók útját.
Itt is nagyon sok madár összegyûlt, s egyre több
bámulója akadt az etetésnek. Egy fiatalokból
álló japán csoportnak – három fiú és
egy lány – annyira megtetszett a dolog, mint az a japánokkal
könnyen megesik, hogy kedvet kaptak az etetéshez. Eleinte úgy
látszott, hogy nem tudják elhódítani a madarakat
az arab férfitól, aki szótlanul, szinte egykedvûen
szórta tovább az eleséget. A fiatalok ellenben hangosak
voltak, japánul valami olyasmit mondtak, hogy csipcsirip, de azt
lehetetlenség visszaadni. A kenyérmorzsákkal is, láttam,
baj volt, túlságosan nagyra tépték. De aztán
megfigyelték, kitûnô japán szemükkel, hogy
az öreg hogyan csinálja. Ôk is úgy csinálták,
kitûnô japán érzékkel. S bizony, a madarak
kezdtek hûtlenek lenni, egyre többen pártoltak át
az idegen kézre. Mikor az arab férfi felállt a padról,
a fiatalok ültek a helyére, jó mulatság, élvezték
a sikerüket, vagyis azt, hogy a madarak méltónak találták
ôket arra, hogy kezükbôl eleséget vegyenek, érezték
a megtiszteltetést. A lány japán módra fotózott.
Ekkor hátulról egy kisfiú jelent meg, talán
hároméves lehetett, egy amerikai kisfiú, aki a madarak
közé szaladt; tapsolt, kiabált, a lábával
dobbantott, nem törôdve sem a japánok, sem a madarak
elfoglaltságával. A madarak nehezen akartak megijedni, inkább
hátráltak, semmint repültek, s amelyik fölszállt,
csakhamar visszatért. Az amerikai kisfiú nem adta föl,
csak a japán fiatalok, akik elôbb elszótlanodtak, majd
abbahagyták az etetést, végül némán
fölszedték csomagjaikat, és elindultak a lépcsôn
lefelé. Végre a madarak is szárnyukba fogták
a szelet, két csoportra válva mind elröpültek.
A fiú szülei a pad mögül mosolygósan, kamerával
nézték a jelenetet. Ezután már én sem
maradtam sokáig, fölfelé indultam el, mármint
arrafelé mentem, amerrôl jöttem.
Lebegés volt az a tíz perc, míg nem tudtam eldönteni,
merre induljak, mihez is fogjak egyedül a pályaudvaron. Nem
volt pánik, nem volt kétségbeesés. A sok talán
és a sok lehet lebegtetett. Váratlan volt a helyzet, mert
nem várt a pályaudvaron az, akinek kellett volna. Rém
bénító érzés. Már látszik
az ég, de hirtelen, mihelyst szeretnék kilépni az
addig ismerôs világomból, ugyanúgy nekiütközöm
valami láthatatlannak, és ugyanúgy nem értem
a dolgot, akár a nyári napon szobánkba tévedt
légy, mikor az ablaküvegnek repül.
Eltévedtem, pedig még el sem indultam. Sôt éppen
ellenkezôleg, most az elôbb érkeztem.
Az üvegkupolás csarnok hosszú, de azért nem
túl széles folyosóra hasonlít, melynek nyitott
oldalán sorakoznak a vágányok a fedett peronjaikkal,
míg a túlsó oldalon van a metróbejáró
és a váróterem. Ennek a folyosónak az elején
található az indulási oldal, a másik végében,
ahol álltam, az érkezési, a kettô között
pedig jegykezelô automatákkal fölszerelt kapukon keresztül
kelhetnek át azok, akik a Párizstól keletre található
városok valamelyikébe vonattal szeretnének utazni.
Néhány bizonytalan lépést teszek elôre,
az egyik csarnokbeli trafik irányába, ahol pénzt kellene
váltanom ahhoz, hogy telefonálni tudjak. De az is eszembe
jut, hogy Zita most, ha egyszer nincs itt, akkor biztos dolgozik, hiába
is keresném a lakásán. A folyosón ebben a déli
órában nincs tömeg, de az emberek keresztbe-kasul járkálnak,
a csomaggal és a csomagra vigyázni kell. Az ismerôs
arcot sehol sem látom.
Eredetileg úgy volt, hogy Árpád jön ki elém,
de ez a kijövetel olyan jól sikerült, hogy már
elôzô nap, a pesti Keletiben, öt perccel indulás
elôtt találkoztam vele, váratlanul megjelent a fülkében,
s gyorsan elmondta, hogy elôzô nap haza kellett jönnie,
de én csak menjek nyugodtan, Zita várni fog.
Telefonálási szándékomról lemondva,
visszasétáltam ahhoz a vágányhoz, amelyikrôl
idôközben kihúzták a vonatomat, de mert elôzôleg
egy bordázott alumíniumlemezzel borított oszlopon
a város térképét láttam kifüggesztve,
úgy találtam helyesnek, ha alaposan tanulmányozom
az útvonalat, hogyan lehetne legegyszerûbben eljutni a lakáshoz,
oda, ahol feltehetôleg senkit sem találok. Ennél jobb
azonban nem jutott eszembe. Mindeközben eltelik tíz-egynéhány
perc.
Aztán vállamra veszem a hátizsákot, és
elindulok a metró felé. De már látom, ha jól
látom, hogy épp abból az irányból valaki
nagyon mosolyog felém. Igen, szemérôl, mosolyáról
rögtön felismerem Zitát. Hogy nemcsak annyit tudok a városról,
amennyit magam tapasztaltam, láttam belôle vagy olvastam róla,
azt elsôsorban neki köszönhetem. Többnyire praktikus
és gyakorlati tanácsokat meg némi francia konyhát.
Persze hogy várt rám. Csak rövid idôre ment el,
miután megtudta, hogy a vonatom hetven percet késik.
Balkán ABC-nek nevezhetném annak az óriási
üzletháznak az élelmiszereket árusító
alagsori részlegét, ahol kedélyeket borzoló
közjáték tanúja lehettem. A címbeli összevetésre
természetesen nem a bolt felénk gyakran kifogásolható
külleme vagy higiéniás állapota szolgált,
hanem az emberi indulatok ismerôssége, hogy a kölcsönös
meg nem értés következtében akár tettlegességig
fajulhat két ember vitája.
A Champs-Élysées egyik elegánsnak mondható
üzletházáról van szó, egyenruhás
biztonsági ôrökkel s az ízlésesen kínált
áruk bôségével. Nem sokkal az éjféli
zárás elôtt érkeztem ide, de azért elég
idôm maradt arra, hogy kényelmesen megválasszam, mibôl
mit vegyek. A nappali forgalomra emlékeztetô nyüzsgés
csak azután kezdett szûnni, hogy eljött az éjfél,
bejelentették a zárást, majd az embereket a pénztárgépek
felé kezdték terelni. Négy gép mûködött,
eléjük tömörültek a sorok. Én a jobb
szélsôbe álltam, mert ehhez voltam a legközelebb,
s mert éppen akkor lépett ki onnan egy fiatal nô, és
pillanatnyilag ez látszott a legrövidebbnek is. A fiatal nô
hangosan méltatlankodott a pénztárosnô lassú
munkája miatt.
Mögém már senki nem állt be. Én voltam
az utolsó a sorban. Elôttem egy magas, haját lófarokban
viselô fiatalember állt, aki egy perc múltán
szintén ítéletet mondott a pénztárosnô
munkájáról azzal, hogy a kezében tartott holmikat
egyszerûen ledobta a földre, kényesen, mesterkélt
eleganciával s szó nélkül kisétált
az üzletbôl. Ha ez így megy tovább, gondoltam,
mindjárt én következem.
Volt idôm megfigyelni a pénztárosnô munkáját,
aki ugyanúgy piros köpenyt viselt, mint a többi nôi
eladó. Fiatal volt, fiatalabb annál, mint amennyinek kissé
elhízott arcával látszott, mindazonáltal valódi
korát megállapítani nem nagyon tudtam, úgy
huszonöt és harmincöt közé tettem. Barna haja
rövid volt és göndör, szeme alját kékre,
duzzadt ajkát vastagon pirosra festette. Én semmi lassúságot
nem érzékeltem. Látszott rajta, hogy fáradt
és ideges. Ki tudja, milyen napja lehetett. Mindennek ellenére
a fényceruzás mûszer elôtt rendre pakolta az
áruházi szatyorba a holmikat, számolta a visszajárót.
De mert a másik sorba átállt fiatal, vékony
nô újrakezdte a méltatlankodást, pénztárosnôm
nem átallott visszaszólni, hiába csitítgatták
a gépeknél dolgozó kollégái. Ilyenkor
a munka valóban nem haladt; míg szólt, pénz
sem mozdult. De neki a kölcsönös becsmérlések
közepette is folytatnia kellett a munkáját, pedig látszott,
hogy az indulattól számokra, árukra egyre nehezebben
koncentrál, a pénzt, hogy el ne tévessze, hangosan,
precízen számolta. Vesztes, gondoltam, mégse így
leszel.
Kényszerû és rövid ideig tartó elfulladásait
egyre harsányabb kitörések követték.
Már csak egy vevô volt elôttem, kosara gyorsan kiürült.
Most én következtem, rakta, pakolta, már sietett, a
visszajárót nekem is hangosan számolta le a fekete
gumiszalagra. Pontosan, hiánytalanul. Nem tévedett, a robbanás
küszöbén is tudta, mit csinál.
Amint letette a pénzt, olyan erôvel vágta be a
pénztárgép fiókját, hogy az be sem tudott
kattanni, nyomban visszaugrott, s az érmék kis rekeszes fészkükbôl
tékozlón repültek szerteszét. Pénztárosnôm
a visszacsapódó fiók lendületével lökte
ki magát szolgálati ketrecébôl, és kiabálva
rohant a fiatal hölgy felé. De az a néhány méter
távolság tele volt akadályokkal. A két pénztárgép
között rágógumikat kínáló
alacsony szekrény állt, erre nem mehetett. Legkönnyebben
mellettem tudott volna bejutni az eladótérbe, de ehhez meg
kellett volna kerülnie saját pénztárgépét,
s ô inkább a rövidebb utat választotta. Azt hiszem,
szerencséjére. Mert a másik pénztáros,
egy barna köpenyes férfi, idôben elkapta és visszarántotta
kolléganôjét, amikor az a sor mellett a hátrább
álló nô felé rohant. Ez a nô szintén
kiengedte a hangját, ijedt, foltosan piros arcán ott volt
félreérthetetlenül a félelem: a pénztárosnô
kitépi a haját, kikaparja a szemét.
Valami olyat láttam, ami nemcsak indulatról és
bátorságról vagy éppen a félelemrôl
szólt, hanem a szabadságról is; ennek a pénztárosnônek
mintha a szabadsága lett volna több, joga ahhoz, hogy a vevôkkel
szembeni kötelezô szolgálatkész magatartást,
mely egyben személytelenséget is követel tôle,
megtagadhassa és felrúgja, ha embe-
ri méltóságát is sértô megjegyzéseket
hall. Elôzô nap a belvárosban, pontosabban a boulevard
Saint-Germainen és környékén népünnepély
volt. Ilyenkor, a nyári napforduló estéjén
a zenét ünneplik lármásan, sokféle muzsikával
és tánccal a párizsiak; a tömeg óriási,
s tán épp ezért béketûrô. Kiváltképp
az utak közepén rekedt autósok voltak azok, akik tehetetlenül
és némán ültek odabenn, mint Cortázar
hôsei A déli autópályában, Párizs
alatt, a forgalmi dugó elsô napjaiban, nemegyszer elnézôen
fogadva a fiatalok tréfáit, autóik megszentségtelenítését.
A pénztárosnô története lehet egyedi vagy
különleges, de lehet, hogy ha nemzeti szimbólumukra gondolok,
általánosítanom kell, mondván, a dolog persze
nem komoly, csak az errefelé szokásos kakaskodás.
A szürke zakós fiatal hölgy talán maga sem
hitte, hogy az eladó fellázad ellene. Azt meg végképp
nem, hogy képes rárontani. Meghátrálásra
azonban nem maradt ideje, most már vállalnia kellett az összecsapást,
a tettlegességet, ô egyébként sem veszíthet
a dolgon, legföljebb néhány hajszálat, amiért
a cég majd busásan kárpótolja. Két méter,
ha lehetett közöttük. Ordibáltak, csapkodtak egymás
felé, de mivel mindkettôjüket lefogták, a közelharc
elmaradt. Dühében a pénztárosom valamit még
a másikhoz akart vágni, ám jobb nem akadt a kezébe,
mint egy üres áruházi szatyor, amit az egyik csôoszlopról
tépett le. Ezt hatalmas erôvel hajította a hölgy
felé, a könnyû nejlon azonban szinte semmit nem repült,
zizegve szétbomlott elôtte. Ebben az erejét vesztett
dobásban, a rossz szellem módjára elszálló
szatyorban benne volt mindaz, ami az összetöretéshez és
megsemmisüléshez kellett, mert zokogva kollégájára
borult. Feladta, és a kollégája minden ellenállás
nélkül kísérte vissza a géphez. Majd segített
neki fölszedni az aprót.
A hosszú és széles Champs-Élysées-re
a Concorde tér felôl érkeztem. Mintha egy óriási,
fénnyel telt tükör keltené, teremtené a
térség szinte zavaróan pontos szimmetriáit.
Sehol nincs billenés, közel s távol, jobbra és
balra. Úgy tûnik, mindennek van valami párja; megfelelés,
társítás, házak, szobrok, szökôkutak
és fasorok szerint. S ami ellentét van, az is a harmónia
része, a lassú emelkedésé.
A Champs-Élysées kezdetén, de már a nyírott
gesztenyefák alatt van egy kis kút, a levegôtôl
és víztôl zöldre oxidálódott vízköpô,
ami már a Marcel Proust allé része; innen indul s
tart vagy ötven méterig az a valószínûleg
századfordulós korzó, melynek egyszerû vasvázas
oszlopai fölé cirádás nyeregtetôt emeltek.
Ennek nincs párja a túloldalon, sem elôrébb,
sem hátrább. Egyedülálló. Csak a múlt
sétál ki alóla: „A Champs-Élysées-re
járást tûrhetetlennek éreztem. Hogyha Bergotte
leírta volna valamelyik könyvében, biztosan szerettem
volna megismerni, mint mindent, aminek a »mása« elôbb
képzeletemet foglalkoztatta. Ez ugyanis melengette, éltette,
megszemélyesítette ôket, és így kedvet
kaptam ahhoz, hogy megkeressem mind a valóságban; de ebben
a nyilvános kertben semmi se kapcsolódott az álmaimhoz”
– írta Proust. Nekem sem, mondom én.
A város jelene, ahová vagy amibe megérkezünk,
tulajdonképpen egy olyan múlt, melyhez nekünk eddig
nem sok közünk volt. Van tudásunk errôl a múltról,
ám nincs róla konkrét emlékezetünk.
Azt a különös szorongást, amit egy idegen városban,
érkezésünk után egy-két napig érezhetünk,
a helyismeret hiányával, részben az ismeretlentôl
való természetes félelmünkkel, a még kielégítetlen
vágyak izgalmával, a környezetváltozás
okozta nehézségekkel szokás magyarázni. Mindez
logikus és könnyen érthetô. Én csupán
azzal egészíteném ki a felsorolást, amivel
saját szorongásom elemzése közben szembesülnöm
kellett – nem túlozván el a dolog jelentôségét,
mondhatnám, valóban bagatell dolog, ha szorongáskeltô
tényezôként azt az idôvel oldódó
problémát említem, hogy az elsô napokban hiányoztak
az emlékeim. Természetesen nem az itthoniak, hanem az ott
még meg sem szerzett emlékeim. Szóval van egy kis
epizód az ember életében, aminek kezdetén még
nem nagyon lehet tudni, mi lesz és hogy lesz, s egy darabig emlék
nélkül kell élni. Ami persze nem jelent múlt
nélküli életet, de a probléma megoldódásáig
jelenthet idegenséget, azaz az otthonosság érzete
függhet ettôl a szinte észre sem vehetô hiánytól.
Emlékeink, legyenek azok bármily pontatlanok vagy ellentétes
tartalmakkal telítettek, a folyó idôben elejtett jelenünk
kis horgonyai, amelyek nem hagynak elsodortatni bennünket. Sôt
a mélység színén mintha külön életet
élnének, mintha átváltoznának gyökerekké,
hogy észrevétlenül fölszívjanak valamit
az idôk mélyebb rétegeibôl, ami saját
létbevetettségünk megértéséhez
talán elengedhetetlenül szükséges.
Az idôben problémátlanul talán csak a gyerekek
élnek úgy hat-hét éves korukig. Számukra
a napok nem múlnak és telnek, hanem egyszerûen vannak,
minden különösebb ígéret nélkül,
egyfajta örökkévalóságban és tehetetlenségben.
Az öregeknek hasonló ígéretnélküliségben
állapodhatnak meg a napjaik, csak éppen a végesség
felôl. És bármily éles is emlékezetünk
saját múltunkra irányított távcsöve,
születésünk horizontjáig sem látunk el.
A világ kezdete nem emlékezéssel kezdôdik, de
a kezdet csak az emlékezéssel kaphat helyet és idôt.
Ha a hely még ismeretlen számunkra, az csaknem teremtôi
létállapot; figyelmünkkel teremtünk. Újra
kell látnunk mindazt, amit egyébként a megszokás
majd észrevétlenül itt is ugyanúgy eltávolít
tôlünk, mint odahaza a fákat, az utakat, a madarakat,
a házakat. A figyelem és a megszokás közötti
átmenetben látható emlékként legtisztábban
a szemlélt dolog.
Tapasztaltam, hogy figyelés közben hiábavalónak
tûnik az erôfeszítés, hogy rögtön emlékként
ôrizzem meg a látottakat. Sokszor mégis ezzel a kétértelmû
figyelemmel néztem a dolgokat magam körül, ami, azt hiszem,
nem vált az élmény javára. Mert az az elôrevetített
gondolat, mely máris múltként, de el nem múló
emlékként kívánja látni és érezni
a jelen élményét, tagadhatatlanul zavaró, sôt
annál is inkább az, mivel a késôbbi felidézésben
e zavar is az élmény részeként jelenik meg.
Emlékeim egy része is ilyen, s csak egy-egy pillanathoz köthetô:
mondjuk amikor a Notre-Dame „Végítélet kapuja” elôtt
álltam. De ennek a mostani jelennek szóló pillanat
volt az is, amikor „A világ négy sarka” címû
szoborcsoportot néztem egy szökôkút közepén,
a Luxembourg- kertbôl jövet, az Observatoire sugárút
és a boulevard Saint-Michel sarkán. Aztán a Palais-Royal
klasszicista kolonnádjának elôterében, a szürke
és fekete csíkos oszlopok között azokat a gyerekeket,
akik a föld alatti vízkeresztezôdés fölé
emelt négyszögletû kútnál a turisták
emlékpénzeit próbálták kipecázni
a spárgák végére kötött mágnesekkel.
De volt ilyen pillanat a Bois de Boulogne sétányain is, mikor
magam is könnyû távfutóként szapora ritmusban
szívtam magamba az erdô hûvös levegôjét.
Itt van aztán a misekezdetkor meggyújtott hét gyertya
a Saint-Leu-Saint-Gilles-templomban, az ujjaimon meg annak a tizenkét
betûnek a nyoma, amit a Père-Lachaise temetô egyik fekete
márványába vésôvel írtak és
arannyal festettek.
Aztán otthonról hozott szokásaim lassan megszervezik
a maguk itteni szokásait. Például hogy mielôtt
a járdaszigetrôl lelépnék, ajánlatos
a lábunk elé nézni, nehogy a padka mellett kábé
harminc centi szélesen áradó vízbe lépjünk,
amivel itt az utcaseprôk dolgát könnyítik meg;
elég lesepernie a járdáról a kisebb szemetet,
a sebesen rohanó víz a kupacokba gyûjtött hulladékot
is lemossa a csatornákba. Vagy hogy gyalogosként, ha nem
jön autó, átkelhetek a piroson is, itt nem szokás
megvárni a zöld jelzést. A boltban sem feltétlenül
szükséges kosarat venni a kézbe. De mondhatnám
a lefekvés elôtt elszívott utolsó cigim szertartásosságát,
amit odakinn, a nyitott lépcsôforduló és a liftház
között végeztem, mintegy hétemeletnyi magasságban.
A boulevard Delessert-en álló háznak egyik padlástéri
bejárójából néztem esténként
a pár száz méterre magasodó Eiffel-torony felsô
harmadát. Azért csak ennyit, mert az alsóbb részét
a balra kiugró épületszárny tetôzete eltakarta
elôlem. Ellenben zavartalan kilátás nyílt a
távolabbi Maine-Montparnasse felhôkarcolóra, melynek
világító ablakai csillagfénnyel vegyültek.
De hát ez sem így volt egészen, onnan egyszerûen
hiányzott egy darab ég, a csillagok meg mintha visszahúzódtak
volna. Ugyanakkor a közeli toronynak az erôs reflektoroktól
négyszögszerûen volt bóbitás a teteje,
ami idônként sejtelmesen ezüstös ívfényben
szikrázott föl, mintha megfejtésre váró
üzeneteket küldene szerte a világba.
A hangok, a látvánnyal ellentétben, szinte rögtön
emlékekké válhatnak. És valóban, elsô
párizsiasnak mondható emlékem is hangemlék.
Úgy vettem észre, hogy a városban a zene úgymond
hozzátartozik a látnivalóhoz. A nevezetes helyeken
magányosan vagy csoportosan zenélôk olybá tûntek,
mintha a város tér-idô koordinátájában
kijelölnék „ideiglenesen állandó” jelenlétükkel
a metszéspontokat. Hangadók, s kizárólag csak
a jelenben hallhatók. És mintha köztük és
a turisták által látogatott mûemlékek
között tényleg létezne valami kölcsönösség,
egymást szolgáló viszony; a hangszerek békésen,
kedélyesen szétválasztják és összefûzik
a nekünk szóló pillanatokat.
A fénynek meg mintha köze lenne a hanghoz. Amikor szokás
szerint éjfél után egy órakor lekapcsolták
az Eiffel-torony díszkivilágítását,
a monumentális „öreg hölgy” amolyan fényruháját
levetett csöndvázként állt tovább az éjszakában.
De mintha nemcsak a torony hallgatott volna el, hanem az egész környék;
lassan elnéptelenedett a Trocadéro tér és a
Chaillot-palota két félkör alakú szárnya
között elterülô terasz. Csak néhány
fiatal maradt még, akik görkorijaikkal a lépcsôkön
ugrattak.
Az elsô spontán zeneélmény a Gare de l’Estrôl
jövet az egyik metrókocsiban ért, ahol vagy két-három
megállót tangóharmonikázott végig az
a középkorú, robusztus termetû férfi, aki
úgy állt meg a kocsi közepén, szétvetett
lábbal, akár egy kapitány a hajója fedélzetén.
A Piaf-sanzonok között „Párizs ege alatt” – kihúzta
ezt is szépen a hangszerébôl, odalent.
Megérkezésem estéjén ünnepelték
a zenét az utcákon. Megtudtam, hogy ez afféle elôünnepe
a nagy júniusi nemzeti ünnepnek, s annál talán
felszabadultabb és vidámabb is. Úgy látszott,
jókedvben valóban nincs hiány.
A járdákat a legkülönfélébb zenéket
játszó együttesek foglalták el, gyakran alig
volt köztük tíz méter. Ennek megfelelôen
az utakat a tömeg foglalta el, elzárva a gépkocsik,
de még a mentôk útját is, föl nem fogva,
hogy azok miért is jöttek erre, vagy miért nem terelték
el a forgalmat még idôben másfelé.
Egyes zenészek úgy emelkedtek a tömeg fölé,
hogy egy lecsupaszított teherautó platóján
játszottak, azt alakították át szônyegekkel
borított, fadézsás pálmákkal díszített
színpaddá. A hangfalak, dobfelszerelések és
erôsítôk fölött színes lámpák
villogtak, a zenészek, fehérek és feketék,
karneváli hangulatban adták elô mûsorszámaikat.
A Marais negyedben, egy kisebb téren rendesen megépített
színpadról szórakoztatták a téren összegyûlt
s a kávéházak teraszán üldögélô
embereket. Itt elsôsorban sanzonokat adtak elô, a frakkba öltözött
énekes táncra buzdította a közönséget,
pedig a fák közt nem sok hely maradt, de annak, aki táncolni
akart – volt rá bizonyság – kis hely is elég volt.
És táncoltak fiatalok és öregek egyforma derûvel,
egyesek méltóságteljesebben, mások lendületesebben
és felszabadultabban. Közelségük ellenére
nagyon távolinak éreztem örömüket; kialvatlan
és fáradt voltam, végül is Pest óta nem
hunytam le a szemem. A zene sem volt igazán élvezhetô,
összekeveredtek a dallamok, egyetlen óriási hangzavar
lebegett a város fölött. Valamivel jobb volt a helyzet
a Vogézek terén, ahol az árkádok alatt muzsikálókat
már több idôm volt megfigyelni, tér meghallani;
volt itt francia népdalokat játszó csoport, barokk
zenét elôadó mûvészek, kórusok.
Az utcán, az árkádsor és a bezárt park
lándzsaformás kerítése között román
együttes járta körtáncát; monoton dallamvezetésû
énekük a kör tágulása és zsugorodása
szerint élénkült, halkult, idônként tapssal
kísérték a ritmust, s ahogy járták a
táncot, a pulzáló láncba egyre többen
belekeveredtek a bámészkodók közül. A kör
közepén persze mindig állt valaki, akinél volt
egy kispárna. Magának a csoportos táncnak is valami
párnatánc a címe, mert azzal végzôdik,
hogy a belül állónak valaki ezen a párnán
ad csókot.
Másnap az Opéra elôtti forgalmas téren,
a metróbejáratnál egy skót népviselet-
be öltözött férfi fújta a bôrtömlôs
dudát. Az Église Saint-Pierre kapujában egy szürke
garbós, borostás arcú fiatalember egyedül, de
egy iskolás csoport cikizésétôl kísér-
ve énekelte kottából szívhez szóló
dalát. A Sacré-Coeur elôtt újabb tangóharmonikás.
A Notre-Dame elôtti tér közepén egy másik
fiatalember gitárjával és üveg borával
ült a földön, s mély átéléssel
pengette, énekelte a Doors együttes örökzöld
számait. A Champs-Élysées-n magnózenére
táncolt vagy inkább végzett akrobatamutatványokat
két fiú. A Chaillot teraszán, illetôleg a Trocadéro-kertben
éjjel-nappal, szünet nélkül hallani lehetett a
többségében néger fiatalok tamtamdobjait, melyek
méretüktôl függôen szólnak különféle
hangmagasságokban. A pergôbb ritmusú szólamokat
monoton ütemekkel keverik, egyszerre vagy három-négy
is felelget egymásnak. Nagyvárosi dobnyelv: motívumismétlô,
recitatív dallamformulák rögtönzésszerûen
egymáshoz kapcsolt füzérei. Válasz és
felelet a felhívásra. A legegyszerûbb hangkeltések
közé tartozik két tárgy összeütése,
vagyis a dobolás. Ennek eszközei pedig igen változatosak;
az itteni fiatalok kézi üstdobot és a hónaljban
tartható, kehely formájú dobokat használták
kisebb-nagyobb méretekben. A ritmus már nyelv. A zenében
túlzottan dallamhoz szokott fülem úgy érzékeli
ezt a dobolást, mintha egy soha fel nem épülô
zenének hallanám az alapjait. A beszéd levegôvételét
anélkül, hogy a szavakat hallanám. De mert nem érzem
a tagolásokat, nem értem pontosan, mirôl szól;
egybehangzik, szédületes pörgés, megragadható
mondanivaló nélkül. A Trocadéro közelsége
miatt a szobában is hallom a dobolást. Elalvás elôtt
hanyatt fekve hallgatom ezt a sajátos dobnyelvet, egykori beavatások
misztériumjátékának emlékhangjait.
Az Odéon sarkánál, amint a Luxembourg-palota felé
kanyarodtam, talán attól a hirtelen mozdulattól, hogy
az út szélén parkírozó autót
megkerülve léptem föl a járdára, biztosan
nem tudhatom, szívdobogást kaptam. A rue Bonaparte felé
tartottam, a Magyar Intézetbe, s hogy le ne késsem a találkozót,
nem volt idôm megállni. Idônként vannak ilyen
szívdobogásaim, a dupláját vagy talán
a háromszorosát veri a szívem, a felgyorsult véraram
megnöveli a belsô nyomást. Tapasztalatból tudom,
hogy legköny-
nyebben akkor áll helyre a szívritmus, ha benn tartom
rövid ideig a levegôt. Ez többszöri próbálkozás
után általában segíteni szokott.
Tudtam, hogy meg kellene állnom. Tudtam, hogy mély lélegzetet
kellene vennem. De minderre nem volt idôm. Siettem.
A palota bejárata elôtt, az úttesten nôi
rendôr irányította a forgalmat. Elhaladt keresztben
elôttem a szenátus emberét szállító
autó, mely itt a többi gépkocsival szemben elsôbbséget
élvez. A rendôrnô az út közepén állt,
szenátusi kocsi nem jött több, engem nézett. A
szívem továbbra is. Nem állhatok meg. Nem tehetek
úgy, mintha rosszul volnék. Az gyanús lehetne.
Figyeltem, hogy figyel. Nem intett, elengedett.
Már kezd kifehéredni az utca.
Nincs messze. A sarkon túl. El kell jutnom odáig.
Megállok. A falnak dôlök. Nagy levegôt veszek.
Visszatartom. Semmi. Még egyszer. Néhány méterrel
arrább. Eredmény nélkül. Kezd idegesíteni
a dolog. Ennyi ideig soha. Arra gondolok, hogy ez úgysem tarthat
örökké. De azért nem bízom el magam. Mert
semmi. Csak heves szívverés.
Az Intézet földszinti várójában végre
megállhatok. A fehér stukkókkal díszes falak
mellett körben paravánok, rajtuk a honfoglalás kori
emlékek kinagyított fotói. Mielôtt leülnék
a fotelba, elôszedem a cigarettámat. S aztán lassan
megnyugszom.
A Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend templomában
azon a szerda estén fél hétkor kezdôdött
a mise. A rend életében és az egyházi ünnepek
tekintetében a nap nem számított kivételesnek,
a liturgiát a szokásos egyszerûséggel végezték
a csekély számban megjelent hívek elôtt. Nyolcan-tízen
lehettünk jelen. A szertartást végzô három
pap fehér paláston zöld stólát viselt.
Ôk oldalt ültek le, a szentély elôtt, míg
a misét idônként énekekkel kísérô
három apáca az elsô sorban foglalt helyet. A gótikus
fôhajóban a székek kétoldalt sorakoznak, hasonlóképp,
mint nálunk a padok, amelyek az itteni templomok többségébôl
hiányoznak, illetve csak az oltár elôtti kórustérben
találhatók egymással szemben elhelyezett padsorok.
A Saint-Leu-Saint-Gilles-templom az egykori vásárcsarnok,
a Les Halles, ma a föld alatt terpeszkedô bevásárló-
és szórakoztatócentrum közelében található,
a rue Saint-Denis felôli bejárattal. A templom 1235 táján
épült, fôhomlokzatát mindkét oldalon gúlasisakban
végzôdô tornyok díszítik. A háromhajós
templom csúcsíves keresztboltozattal fedett, a hajókat
oszlopos árkádívek választják el egymástól.
Fölöttük magas, félköríves ablakok törik
át a falat. Az oltár lépcsôszerû emelvényen,
a fôhajót lezáró apszisban magasodik, ami a
katedrálisok apszisához hasonlóan körüljárható.
Itt, a megemelt oltárral egy magasságban sorakoznak a festett
üvegablakok, fölöttük a duplázott félköríves
ablakok már fehér fényt árasztanak. A beömlô
fény valósággal alsó, földi szférára
és felsô, égi szférára osztja a templom
óriási belsô terét. A kövek szürkék
a nagy idôtôl, az oszlopfôk a lehetô legegyszerûbbek,
némelyik gyámkôre jeruzsálemi keresztet faragtak.
Ez a mankós kereszthez hasonló, csak négy szögletébe
négy kis görög keresztet helyeztek el, összesen tehát
öt keresztbôl áll a jeruzsálemi kereszt, Krisztus
öt sebét jelképezve.
A bejárattól jobbra van a lovagrend kovácsoltvas
kapuval elzárt kápolnája. A kapu két szárnyán
aranyszínû jeruzsálemi kereszt, mögötte,
a falon páncélos lovagot ábrázoló, ember
nagyságú festmény. Lépcsôfeljáróján,
az elhúzott bordó függöny elôtt, kis emelvényen
szentkép. Az elsô keresztes hadjárat idején
a források szerint ez lehetett az elsô egyházi lovagrend,
melyet a vezér Bouillon Gottfried alapított, ruházatán
és pajzsán már viseli a piros jeruzsálemi keresztet.
Célkitûzése az volt, hogy a Szentföld keresztény
értékeit ôrizze és gondozza, de tudvalevô,
hogy a többi vezérrel együtt, Tankréd, Boemund,
Balduin nyugat-európai mintára feudális államokat
szerveztek, hûbérurakkal. S aztán ezeknek a hódításoknak
a védelmére alakultak meg a lovagrendek, a templomosoké
és a johannitáké.
A Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend jelmondata: Deus lo
vult – ez az Isten akarata.
A mise azzal kezdôdött, hogy a hívek közül
egy fiatal lány az oltár felsôbb lépcsôjén
álló hétkarú gyertyatartóban meggyújtotta
a gyertyákat, majd az egyik fiatal apáca gyönyörû
gregoriánt énekelt. Tiszta, szelíd hangja az egész
templomot betöltötte. Az volt a benyomásom, hogy hangjának
szépsége hitének mélyébôl, lelkének
ártatlanságából fakad. Az egyedül, magában
hangzó ének a régmúltat idézte, minden
távlat nélkül teremtve meg a középkori misék
hangulatát. Pedig tudható, a miserend egyes elemei, mint
például az, hogy a pap a hívekkel szemben állva
mondja a szöveget, alig két-három évtizeddel
ezelôtt bevezetett újításnak köszönhetô.
Számomra az is újdonságként hatott, hogy a
szentáldozás után amolyan meditációs
csönd következik. Öt perc csönd: a megrendülés,
a magány, a kimondhatatlan csöndje. Az együtt hallgatás
egészen másmilyen minôségi kapcsolatot teremt
a hívek között, a hívek és a papok között:
amirôl eddig beszéltünk, amirôl eddig a pap beszélt,
megtörtént, bekövetkezett. Szavakkal nem lehet utánamenni
és közvetlenül folytatni. Templomcsöndünkben
a magány is közösséget jelentett; egy értelem
elõl elzárt terület, a csönd érzékeltetni
engedi a szinte föl sem foghatót.
Szentáldozáskor itt a hívek, ha egyszerre emelik
kezüket, önállóan ihatnak a kehelybôl, az
áldoztató pap átadja a fehérborral töltött
aranyedényt, miután az áldoztatást végzô
másik paptól megkapta a kerek ostyát. A Saint-Julien-le-Pauvre-templomban,
mely a Notre-Dame közelében, a Szajna bal partján áll,
s mely a katedrálissal egy idôben épült, és
amelyet a gótikus építészet kis remekének
tartanak, a görög rítusú szertartásnak megfelelôen,
vörösborba áztatott kenyeret, pontosabban mondva a kenyérnél
valamivel puhább és édesebb kalácsot adnak
át szentáldozáskor.
A lovagrend templomában azonban történt még
valami számomra szokatlan, de szokatlanságában, az
elsô pillanat zavarában is érthetô, megindító
gesztus: a szentáldozás után a liturgiának
van egy olyan mozzanata, mikor az emberek kezet fognak, és jókívánságokat
mondanak egymásnak. Ilyenkor a misét celebráló
pap is a hívek közé megy. A kölcsönösen
egymás felé tett mozdulatokban éreztem meg elôször,
hogy nem vagyok, hogy nem is lehetek idegen. Elôször a mögöttem
álló fiatal nôvel fogtam kezet, majd az eddig a túlsó
oldalon ülô öltönyös, zord tekintetû néger
férfi lépett felém az üres széksorok között,
de már mosolyogtunk egymásra. Aztán az egy sorral
elôrébb álló néger nô következett,
végül pedig a felém tartó papnak nyújtottam
a kezemet.
Odakint, a mise végeztével, még láttam
az elôbbi néger férfit; kisebb tömeg gyûlt
össze a templom elôtti bisztró teraszán, az odabent
álló tévé épp a francia–német
meccs ama döntô pillanatait közvetítette, mikor
tizenegyesrúgásokkal, az úgynevezett hirtelen halállal
próbálták eldönteni, ki kerüljön a
döntôbe. A szerencse a németeknek kedvezett. A szerdai
napnak bizonyára ez volt a legnagyobb eseménye.
Más-egyéb: másról, másképp. Az azonosság és különbözôség nyelvünkben sajátosan érzékeltethetô és értelmezhetô jelenségérôl van szó, a nyelvtanilag pontosan meghatározott más szavunkról, melynek paradoxszerûsége nem tisztázott. A más fogalomszerû értelmezésérôl van szó; a mondatban fônévi vagy melléknévi értelemben elôforduló más névmás különbözôséget fejez ki: egy dolog nem azonos egy másik dologgal. Ez a különbségtevés mindig elôzetes összehasonlításon alapul. A más egyben valaminek a mása is; a dolgok közötti hasonlósági és különbözôségi viszonyt legpontosabban hasonmás szavunk érzékelteti. S ha most másról szólok is, lényegében ugyanarról beszélek: Párizsról, ottani gondolatokról.
Temetôváros a városban. Utcákkal, parkokkal,
sétányokkal, kis házakra emlékeztetô
kriptákkal. Némelyik olyan, akár egy kicsinyített
neogótikus templom, csúcsos, mérmûves ablakaival.
Cimetière du Père Lachaise.
A kétszáz éves fák itt magasra nônek.
S hogy úgy mondjam a város valódi ege itt a föld.
És míg porló, enyészô lakói közé
nem költöztet bennünket a halál, addig látogatóként
mintha nem is a földön járnánk, hanem az érthetetlen
csönd világában. Mielôtt a nyolcvanötös
parcellában felkeresném Proust sírját, a valódi
városban az ô nyomai után kutattam. A rue Courcelles-en
nem találtam semmit, a boulevard Haussmann 102 alatt táblát:
1907 és 1919 között lakott itt, abban az idôben,
mikor elkezdte írni nagy regényét. A ház földszintjén
ma bank mûködik. A boulevard Malesherbes 9-es számú
háznál megint semmi, pedig Proust itt élt gyermekkorában.
A ház homlokzati része a „szagos miséirôl” híres
Sainte-Marie-Madeleine-templomra néz. A számkombinációs
zárral ellátott kapun nem léphetek be. 1919-ben a
boulevard Haussmannról a rue Hamelin 44-es számú házba
költözött, ahol haláláig, 1922. november 18-ig
lakott. Most a Union Hotel Étoile mûködik itt. A bejárat
fölött, az elsô emelet két ablaka között
emléktáblát helyeztek el. Ha a dombos, lejtôs
kis utcán fölfelé indulunk el, az avenue Kléberen
csakhamar a Diadalívhez érhetünk, de ha a macskaköves,
fasor nélküli kis utcán lefelé megyünk,
rövid idô alatt a Szajna-partra érhetünk. Az utcából
egyébként teljes egészében látni lehet
a közeli Eiffel-tornyot. Ez az a ház, ahol, védekezésül
a zajok ellen, parafával béleltette szobájának
falát.
A nyolcvanötös parcella a temetô felsô részében
található, a Columbarium mellett. A temetôbe az avenue
Gambetta felôl megyek be, kissé sietôsen, de már
bent, az avenue de l’Ouest elején megtorpanok, visszamegyek a virágboltba
virágért, ott örömmel fedezem föl, hogy temetôtérképet
árulnak, veszek egyet, a virágról pedig megfeledkezem.
Tulajdonképpen már ott is, elôtte is az idô járt
a fejemben; attól tartottam, hogy mielôtt megtalálnám
a sírt, bezárják a temetôt. Délután
fél öt felé járhatott, mikor a nevekkel és
pontokkal megjelölt térképpel a kezemben, útba
ejtve Balzac sírját, elértem az avenue Transversale
2-re. Rövid keresés után megtalálom Marcel Proust
nyughelyét.
Laposan elterülô, téglalap alakú, hegyesen
sarkos fekete márvány. Semmi különleges megoldás.
Semmi dísz, csak a kô sötétvilágosa, „homlokzati”
részén a név a születés és a halál
évszámaival. A fekete márványsík világos
volt az égtôl, mint egy tükör, visszaverte a tetején
álló márványváza alakját a friss
virágcsokorral együtt. Most jut eszembe, mit mulasztottam a
virágboltban, de hirtelen megoldást találok: belemarkolok
a sír melletti szürke porba, néhány kavics a
kezemben marad. Egyet kiválasztok. Leteszem a márványváza
mellé. Öten pihennek itt, az író szülein
kívül az öccse és felesége is. A nevek és
az évszámok a márványlap két oldalán
olvashatók. Egyedül az úgynevezett fejrésznél
nincs név, csupán két betû, PA, úgy,
mint monogram. Ezen elgondolkodom, de nem tudok mit kezdeni vele.
Lefelé jövet megállok az ’56-os emlékmû
elôtt. Egy férfi is akkor jön arra tíz év
körüli fiával. Ôk is megállnak. Velem együtt
nézik az egyhangú sírok közt a szoborszerû
építményt. A kettétört árbocoson
szép háromszínû szalag, mely igazán szokatlanul
hat ebben a környezetben. A kétnyelvû táblán
elolvassák a szöveget. A fiú a felismerés örömével
ismételve mondja apjának: ongrie, ongrie. Az apa nem szól,
talán jelent neki valamit ez a szó vagy Nagy Imre neve, nem
tudhatom. Korából ítélve akár jelenthetne
is. És talán azt is látja, hogy én magyar vagyok.
Mielôtt indulnának, a szemembe néz.
Valamivel lejjebb egyenruhás ôr a sírok között
figyelmeztet, lejárt az idô. Hat óra. Zárnak.
Karjával kifelé mutatja az irányt.
Félig szerelembe esve a könnyû halállal áll
a „Haldokló rabszolga” a Louvre egyik hosszú és széles
folyosóján, más szobrok társaságában.
Itt van ennek a szobornak a párja is, amelyet Michelangelo szintén
II. Gyula pápa síremlékére tervezett. A síremlékbôl
csak ez a két rabszolgaalak készült el, a többi
félig kész állapotban, felszabadítatlanul az
anyag foglya maradt.
A folyosó közepén álló szobor érzékien
finom mozdulatot fejez ki: a rabszolga lehunyt szemmel egyszerre hajtja
hátra és oldalra a fejét, miközben bal karját
a fejéhez, a jobbot pedig a melle közé és alá
emeli, az ujjvégek alatt épp a szívnek kellene lennie.
A halál kifaragott pillanata. Az arcon semmiféle szenvedésnek
nincs nyoma, a test még áll, úgy áll, mintha
nyújtózkodnék, mintha csak álom jött volna
a szemére. A mozdulatokkal rögzített pillanat mintha
azt sugallná, lehet még egy következô pillanat
is, mikor a rabszolga kinyitja a szemét, mert nem lehet tudni, a
halál álom-e, vagy az álom már halál.
Mintha még fel lehetne ébreszteni, magához téríteni
ebbôl a könnyûnek látszó ájulásból.
Amikor Michelangelo megalkotta a szobrot, a görög mitológiából
ismert Niobéra, annak haldokló gyermekeire gondolt. A gyermekeire
büszke anyát a sértett és féltékeny
Létó azzal sújtotta, hogy saját gyermekeinek,
Apollónnak és Artemisznek megparancsolta, nyilazzák
le Niobé gyermekeit. Apollón a fiúkkal, Artemisz a
lányokkal végzett. A történet szerint az anya
fájdalmában kôvé vált.
A „Haldokló rabszolga” szerelme régi szerelem, mivel
annak beteljesedése jelenthet rabszolgaságára nézve
valódi szabadulást.
Bagatell kastély a Bois de Boulogne Bagatell parkjában.
A történet szerint Artois grófja, a késôbbi
X. Károly 1775-ben megvásárolta a birtokot a romos
kis pavilonnal együtt. Az udvar és Marie-Antoinette királyné
is a rossz üzlet miatt gúnyosan csipkelôdtek a gróffal,
aki viszont fogadást ajánlott, hogy három hónapon
belül kastély áll a romok helyén. „Bagatell dolog”
– mondotta. Bellanger építész a tervet huszonnégy
óra alatt elkészítette, a kômûvesek rögtön
hozzáláttak a munkához, s hatvannégy nap múltán
kész volt a kastély. Az építéssel egy
idôben kertészek parkot képeztek az épület
köré, mely ma rózsáiról híres.
A kastély megtekintése azonban nem bizonyult bagatell
dolognak. Kétszer vágtam neki, egyszer sem sikerült.
Rosszul választottam meg az idôpontokat. Szerettem volna látni,
hogy ide leírjam. Másodszorra ugyan eljutottam a park kapujáig,
de már zárva volt. Különben is térkép
nélkül a nagy erdôben majdnem eltévedtem. Igaz,
a nagyobb útkeresztezôdésekben vannak „orientációs
táblák”, használhatatlan félköríves
kôlapok vésett-festett-kopott jelekkel, melyeknek legnagyobb
csalókasága abban rejlik, hogy minden újabb tábla
ugyanott, a félkör alsó részében, középen
mutatja a jelenlegi helyzetet, nem pedig úgy, mint egy rendes térkép,
amelyiken a haladás irányát is követhetném
a megjelölt pontokkal. A Passy felôl indultam, a tó mellett
az egyik tábla azt mutatta, hogy 1900 méterre van a park.
Majd jó két kilométeres gyaloglás után
a következô tábla már csak 1600 métert
mutatott. Az ég szürkült, este tíz óra volt.
A sûrû lombokkal fedett sétányokon pedig már
fénytelen éjszaka. Attól tartottam, ha egészen
rám sötétedik, nem találok vissza a városba.
Reflexszerû volt Párizsban minden odafordulásom,
ha magyar beszédet hallottam. A Montmartre-ról jövet
két férfi haladt elôttem, és az esti vacsoráról
beszélgettek, töltött káposztáról,
nyilván az otthonról hozott töltött káposztáról.
A Notre-Dame elôtt egy család azon tanakodott, hogy a katedrális
megtekintése után most aztán merre is menjenek. A
Musée d’Orsay bejáratánál idôsebb hölgy
beszéli meg fiával a továbbiakat, mert a múzeumi
dolgozók egynapos sztrájkja miatt tervezett programjukat
most kénytelenek elhalasztani. Az Eiffel-torony elôtti hídnál
kétszer is volt ilyen odafordulásos reflexem. Fiatal férfi
és nô irodai dolgokról beszélt. Egyik este meg
középiskolás csoport vonult tanári kísérettel
a Trocadéro felé. Az Állatorvos-tudományi Egyetem
mellett elhaladva a magyar szóra megint odafordultam, fiatalok kis
csoportja beszélgetett. Mentem tovább, mégis mintha
hallgatóznék. Akkor döbbenek rá, hogy nincs ebben
semmi szokatlan, hiszen itthon vagyok. A reflex azóta is mûködik
tovább.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta