Öt-hatéves-forma lehettem, amikor meggyôzôdésemmé vált, hogy a felhôk a kéményfüstbôl keletkeznek. A füst felgomolyog, s ott felhôvé áll össze. Elgondolásomba azonban mindaddig vegyült egy arasznyi kétség, amíg saját szememmel nem láttam a dolgot. November volt. Egy horgas kémény (talán valami gyáré lehetett) vaskosan ontotta a szürkeséget, s annak folytatásaként az égbolton ott terjengett a szürke felhô. Némán bólintottam: ez az. Elégtétellel töltött el, hogy az elméletemet igazolva látom. (Nem ütött szeget a fejembe, hogy miképp lehetnek felhôk nyáron is, amikor nemigen szoktak fûteni. Talán, mert a hegy túloldalán, amerre a távolsági buszok jártak, a Borsodi Vegyi Kombinát kéménye szakadatlanul ontotta a sárga büdösséget – ezt a széljárás tíz esztendô alatt mindössze kétszer sodorta be a városba, merô köhögési rohammá változtatva a roncsolt testû Kazincbarcikát. Az a tény sem keltette fel a gyanúmat, hogy sárga felhôt jóformán sohasem látni az égen. Kezdô teoretikus voltam.)
Nagyjából ugyanekkor ismerkedtem meg a lecsavarható fejû kaucsukbabákkal. Hittem (mint a legtöbb gyerek), hogy az ember belül hasonlóképpen üreges. Mindazonáltal látni szerettem volna a tényeket. Napokon át forgattam a szemem, hogy valamiképp be tudjak tekinteni a testem belsejébe. Nem sikerült. Késôbb azzal nyugtattam magam, hogy odabent bizonyára sötét van, s amúgy sem látnék semmit. Még késôbb kitaláltam, hogy ha tágra nyitom a számat, akkor a résen át mégiscsak beszûrôdhet annyi fény, ami mellett már el lehet kezdeni a vizsgálódást. Ez irányú próbálkozásaim sem jártak sikerrel, s utóbb (hogyan is fogalmazott egy tanítványom?) „elfelejtôdött a dolog”.
Az alábbi történetek elméletekrôl szólnak. Forrásuk az a meggyôzôdés, hogy az elfelejtett eszmék nem tûnnek el a semmiben: az a hajdani gyerek, aki voltunk – amikor a gondolkodás még létkérdés volt, s nem a külsôleges haszon kedvéért ûztük, hanem magukért a gondolatokért –, tovább él velünk. Van, aki hurcolja magával, van, aki együtt sétál vele, de nincs senki, aki elpusztíthatná anélkül, hogy maga el ne pusztulna.

A titkok titka

A Zenetudó Manó épp ott üldögélt a szomorúeperfa alatt, s kedvenc foglalatosságainak egyikével, a töprengéssel vagy a tûnôdéssel volt épp elfoglalva, amikor meglátta, hogy a szomszéd domboldalon, a csüngô gallyú almafa alatt nagyban vitatkozik egymással a Medve meg a Fóka. Kíváncsi természet lévén, átbaktatott kurta lábán a szomszédos domboldalra, ahol is nagy lelkesedéssel üdvözölték:
– Ó, bölcs Zenetudó Manó, de jó, hogy erre jársz! Te talán el tudod dönteni a kérdést, amin már régóta gyürkôzünk, de csak nem jutunk dûlôre vele. Arra próbálunk rájönni ugyanis, hogy hogyan készül a fürdôkád.
– Hm – mondta a Zenetudó Manó, lehuppanva a csüngô gallyú almafa alá, s beletúrt lángvörös szakállába. – Rá lehet talán jönni a nyitjára, csak ahhoz elôbb azt kellene tudnunk, miként jön létre a meggy.
– Megmondom én azt neked – derült fel a Medve arca. – A meggy úgy jön létre, hogy hatalmas, hosszú vagonokban meggyes pitét hoznak be az országba, és a megfelelô üzemekben lehámozzák róla a pitét; ily módon tiszta alakjában állítják elô a meggyet. Így jön létre tehát a meggy! – vágta ki a Medve elégedetten.
– Mintha egy lépéssel közelebb kerültünk volna a megoldáshoz – morfondírozott a Zenetudó Manó. – Most már csupán azt kellene kideríteni, hogy hogyan keletkezett a gordonka.
– Tudom én azt! – szólt öntudatosan a Fóka –, s engedelmetekkel, egy röpke elmélet formájában fogom ezt elôadni. – Majd, minthogy a többiek kérdôn bámultak rá, folytatta: – Elméletünk egy kézenfekvô alapfeltevésbôl indul ki, mely a következôképpen hangzik:
Gordonka nem létezett mindig.

Vonjuk le a következtetést! Azt
 az idôszakot, amiben most élünk, s amelyben gordonka van, egy végtelenül hosszú idôszak elôzte meg, amelyben gordonka nem volt, s amelyet a továbbiakban „Gordonka Nélküli Idôszak”-nak fogunk nevezni. Határozzunk meg mármost egy fogalmat!

Def. Elsô Gordonkakészítônek nevezzük azt a valakit, aki elsô ízben hozott létre gordonkát.

Most pedig tételezzük fel, csupán az érv kedvéért, hogy gordonkák már az Elsô Gordonkakészítô mûködését megelôzôen is voltak a világon. Ez, ugye, ellentmondáshoz vezet, hiszen ez esetben az Elsô Gordonkakészítô nem az elsô lett volna, aki gordonkát hozott létre. Ezt a feltevést tehát el kell vetnünk.
Tegyük fel most pedig, az ellenkezô oldalról haladva, hogy gordonkák csak az Elsô Gordonkakészítô mûködését követôen jelentek meg. Ez is ellentmondáshoz vezet, hiszen ekkor az Elsô Gordonkakészítô egyáltalán nem lehetett volna gordonkakészítô. Ezt a lehetôséget is ki kell zárnunk tehát. Nem marad más hátra, mint hogy a gordonkák keletkezése történetesen éppen az Elsô Gordonkakészítô mûködésének idôszakára tehetô.
Foglaljuk mármost össze eddigi okoskodásunk eredményeit: a Gordonka Nélküli Idôszak egyhangúságának az Elsô Gordonkakészítô vetett véget, aki azáltal, hogy létrehozta az elsô gordonkát, átvezetett minket abba a következô korszakba, amelyben ma is élünk. Így keletkezett tehát a gordonka – fejezte be elôadását a Fóka.
– Nagyszerû! – kiáltott lelkesülten a Zenetudó Manó. – Ezt el kell mondanom a többieknek is ott lenn a faluban!
S felpattanván, már iramlott is a domboldalon a völgy felé, csak úgy porzott utána a földút.
– Nahát... – nézett össze csalódottan a Medve és a Fóka – elfelejtette megmondani, hogyan készül a fürdôkád.
 

Válasz a Találmányi Hivataltól

Egy reggel, amikor a Zenetudó Manó épp a szomorúeperfa alatt merengett, egyszerre arra lett figyelmes, hogy a szemközti domboldalon a csüngô gallyú almafa alatt a Medve igen komoran, sôt dacosan, durcásan és morcosan üldögél, mancsában valami papírlappal. A Fóka zavartan kerülgeti, s idônként diszkréten köhint egyet-egyet, amíg a reggeli rántottát süti. Láthatólag nem akar a terhére lenni. A Zenetudó Manó, hogy a reggelihez frissítô is kerüljön, a hóna alá csapott három pohár eperturmixot, s átgyalogolt a szemközti domboldalra.
– Megjött a válasz a Találmányi Hivataltól – bökte ki elkeseredetten a Medve. – Komolytalannak ítélték a találmányomat, és nem hajlandók vele foglalkozni.
– Miért, mit találtál fel?
– Továbbfejlesztettem a focilabdát.
– ?
– A játékosok már évek óta csak téblábolnak a pályán. Betegre untam magam, valahányszor kimentem egy meccsre. Ráadásul a gyalázatos eredményeket mindig azzal indokolták, hogy a szerencse forgandó, a labda kerek. Na, gondoltam, ezen éppenséggel lehet segíteni. És feltaláltam a kocka alakú focilabdát.
– És mi elônye volna egy kocka alakú labdának?
– Például meg lehet számozni az oldalait. Ami azt illeti, az én változatomban nem számjegyek szerepeltek, hanem megfelelô számú pöttyök egytôl hatig... de ez csupán formai kérdés. A lényeg: ha a közönség unja már, hogy a játékosok gyatrán, töppedten, punnyadtan és tottyadtan fociznak, akkor fogadásokat köthetnek, hogy a labda legközelebb melyik oldalára fog esni.
– Egy kocka alakú labda aligha gurul valami jól. És kapura rúgni sem lehet könnyû.
– Csakugyan. Egyszerûbb dolog egy vödörben megrázni, és elgurítani. Így ráadásul egynél több focilabdával is játszani lehet, és fogadások köthetôk a kidobott számok összegére vagy különbségére vagy valami másra. Ezek a lehetôségek is szerepeltek a találmány leírásában.
– És a Találmányi Hivatalban rá se bagóztak az elképzeléseidre?
– Rá se.
– Nekem is volt annak idején egy találmányom – nézett a távolba a Zenetudó Manó.
– Mesélj! – vetette bele magát a beszélgetésbe a Fóka is, s a reggelihez három cipót vett elô.
– Én a dudát fejlesztettem tovább.
– A hangszert?
– Igen, a hangszert, mi mást?! Szóval, a dudának a legegyszerûbb esetben két sípja van. Az egyiken játszik az ember, a másik pedig egyetlen hangot megszólaltatva állandó kíséretet ad a dallam mellé.
– Na és?
– Más dudáknak két kísérô sípjuk van. Ezek egy kvint hangközt formáznak, s ezáltal akkordszerû kíséretet nyújtanak. Innen a jellegzetes dudaalap: egy monoton, de karakteres kvinthangzás makacsul kitart a melódia hátterében.
– Eddig világos.
– Az utóbbi megoldást már korábban továbbfejlesztették, mivel egyhangúnak találták a változatlan kvintkíséretet. Az újabb dudákat három kísérô síppal szerelték fel, s ezek kétféle kvinthangzást tudtak váltakozva megszólaltatni. A skót dudák többsége így mûködik: három kísérô és egy dallamsíp.
– Vannak további variánsok is?
– Csak az én újításom. Ez azonban forradalmi változásokat vezetett be. Illetve vezetett volna...
– Mit találtál ki?
– Kicsinyesség a sípok számát négyre korlátozni. Legyen ezer síp s hozzájuk egy akkora tömlô, amivel tíz embernek kell fújtatni a levegôt a sípok felé. Így a muzsikusnak fújni sem kell, elég, hogyha gombokat nyomogat, melyek kijelölik a megfelelô sípokat.
– Kissé körülményes a dolog – így a Fóka. – És egy ilyen böhömnagy hangszert skót katonai felvonulásokon hurcolászni is bonyodalmas lehet.
– Esetleg nem is kell hurcolászni – szôtte tovább a Zenetudó Manó. Úgy képzeltem, hogy egy épületet lehetne vonni köré, mely megóvja az idôjárás viszontagságaitól.
– Szép terv. És mit szóltak a Találmányi Hivatalnál?
– Kommentár nélkül visszaküldték.
– A hülyék.
– Az én találmányaimhoz sem volt elég érett a korszellem – vallotta be a Fóka.
– Veled is kibabráltak? – érdeklôdött mohón a Medve.
– Feltaláltam a Létezôgépet.
– A Létezôgépet?
– Ha megnyomsz rajta egy kis piros gombot, akkor elkezd létezni, és ezt egyfolytában csinálja öt percig. Aztán abbahagyja.
– És utána ha azt a piros gombot megint megnyomod?
– Akkor megint létezik öt percig.
– Miért csak öt percig? Tovább nem megy?
– Az idôtartam értelemszerûen kitágítható tíz percre, tizenöt percre vagy akár hetven évre. Ezek ugyanannak a szerkezetnek a módosulatai. Az ötperces Létezôgép csak a prototípus, amibôl a többi már könnyûszerrel megérthetô.
Egy arasznyi csend után a Zenetudó Manó szólalt meg:
– És azelôtt, hogy megnyomtad azt a piros gombot... nem létezik?
– Hát persze hogy nem.
– Akkor hogyan nyomod meg azt a gombot?
– Az már a te dolgod.
– Aha.
– Ugyanakkor beküldtem a Nemlétezôgép mûszaki leírását is.
– Az meg miféle?
– Ha megnyomsz rajta egy kis piros gombot, akkor megszûnik létezni, és ezt öt percig egyfolytában csinálja. Utána ismét létrejön.
– Ennek is van tíz- meg tizenöt perces meg hetvenesztendôs változata?
– Hát persze hogy van! Ehhez csak egy paramétert kell megváltoztatni.
– Ami a nem létezés kezdetét illeti, a szerkezeted nagyjából úgy mûködik, mint egy bomba... de mitôl jön ismét létre?
– Hát épp ez a találmány lényege.
– És a Hivataltól kaptál választ? – pedzegette az érzékeny témát a Medve.
– Naná, hogy kaptam. Azt írták, hogy nincs benne semmi eredeti.
– Vaskalapos bunkók ezek. Nincs semmi érzékük az újdonságok iránt.
És jóízûen nekiláttak a reggelinek.
 

Egy nyelvelmélet körvonalai

A Zenetudó Manó tempósan lépdelt a csüngô gallyú almafa felé. Csak úgy lobogott lángvörös szakálla.
– Mitôl vagy olyan vidor? – érdeklôdött a Medve.
– Egész délelôtt a dakota–jiddis szótárt tanulmányoztam. Elég rendesen haladok.
– Elôzôleg dakotául tudtál vagy jiddisül?
– Egyiket sem. És ennélfogva most sem tudok e nyelvek egyikén sem. De már viszonylag tûrhetôen tudok dakota mondatokat lefordítani jiddisre anélkül, hogy akár egy kukkot is értenék belôlük.
– Szórakoztató egy elfoglaltság lehet – fanyalgott a Fóka.
– Miért, te talán tudsz jobbat?
– Hát, ha kíváncsi vagy rá, éppenséggel tudok.
– Ki vele!
– Mostanában nyelvészettel foglalkozom. Megalkottam egy új nyelvelméletet.
– Írtál is valamit errôl?
– Véletlenül épp itt van nálam a legutóbbi tanulmányom – kapott elô készségesen a Fóka egy iratcsomagot.
– Szívesen meghallgatnánk – kockáztatta meg a Zenetudó Manó.
– Ha nagyon akarjátok, esetleg felolvashatom – kérette magát a Fóka.
– Nagyon akarjuk! – zúgta egyszerre a Zenetudó Manó és a Medve.
A Fóka ünnepélyesen felemelkedett, maga elé tartotta a tanulmányt, jelentôségteljesen összeráncolta a homlokát, s megköszörülte a torkát:
– Hm, hm... „EGY NYELVELMÉLET KÖRVONALAI – Elméletünk egy kézenfekvô alapfeltevésbôl indul ki, mely a következôképpen hangzik:
 
 

A világon a legérthetôbb nyelv: a magyar.

Indoklás: ez azért van így, mert a magyar olyan nyelv, hogy ha meghallod bármelyik szavát, mindig épp az a dolog jut eszedbe róla, amit az a szó magyarul jelent. Ezzel szemben minden más nyelvnél külön be kell biflázni, hogy azok a korlátoltak melyik szót minek a jelölésére használják. E tapasztalati észrevétellel jól egybecseng második tételünk, melynek »A magyar nyelv fonetikai gazdagságának tétele« nevet adtuk:

A magyar nyelv fonetikai gazdagságának tétele:
A magyar nyelv szavai hangzásukat tekintve sokkal inkább eltérnek egymástól, mint bármelyik másik nyelv szavai.

Kommentár: a magyar nyelv más-más szavai az esetek túlnyomó többségében gyökeresen más hangzásúak is. Kivételek persze akadnak (említhetnénk például a »fallácia« és »felláció« magyar szavakat is), de jobbára hangzók csoportosulásainak egész kavalkádját halljuk, szemben például a kínai nyelvvel, ahol a szavak riasztó módon hasonlítanak egymásra: mintha minden szavuk épp ugyanúgy csengene. Analóg ez azzal a ténnyel, hogy maguk a kínaiak is sokkal inkább hasonlítanak egymásra, mint a magyarok. Ebbôl is látható, hogy egy nép nyelve és habitusa milyen bensôségesen összefügg.”
Azt hiszem, ennyi egyelôre elég lesz.
– Mi is azt hisszük – helyeselt a Zenetudó Manó.
– Úgy látszik, a nyárutó meghozta számunkra az alkotókedvet! – lelkendezett a Medve.
– „Számunkra”...? – kérdezett vissza a Zenetudó Manó gyanakodva.
– Ugyanis, izé... én is írtam – pironkodott a Medve.
– Felolvasnád?
– Hogyne! – s a Medve is elôvett egy papírcsomagot. – Kezdem a címével, jó?
– Úgy szokták – a válasz eléggé megadóan hangzott.
A Medve is megköszörülte torkát, majd hozzálátott:
– „EGY NYELVELMÉLET ALAPVONALAI – A Zenetudó Manó tempósan lépdelt a csüngô gallyú almafa felé. Csak úgy lobogott lángvörös szakálla...”

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta