PORRONGYA A VILÁGNAK

Ezek a szobrok – többnyire kambodzsai meg
vietnami szobrok – a polcon, a rendszerváltás
idejébôl, tehát ’89 körül, elôtt, után árulták
ôket valamelyik (többnyire Árpád hídi) alul-
járóban, olyan mozdulatlanok, mint én leszek,
amilyenné lettek az én szeretteim (jobban magam-
nál, hát miért nem én) (mentem volna helyettük
bárhova, csak ôk maradjanak, néhány órával,
héttel, néhány évvel még tovább) de nem felel,
hiába szólongatod, hiába beszélsz magadnak,
nem neki(k), s neki (mert anyád „elutazása”
már beépült az idôbe, mint egy ajtó vagy ablak
valahova), de a szerelmedé, tested, életed másik
fele ô, még nem, és talán sosem lesz elfogadható,
„nem errôl volt szó” mondtad neki, „az sosem
tudható, hogy ki elôbb” válaszolta, s ott hagyott
mindent, az asztalon a könyvet, a rejtvényfejtô
újság mellett a ceruzát, ott a papucs, a cipôk, a
ruhák, a tárgyak, az élettelenek, amiknek életet
adott, szanaszét hevernek, száll a por, porrongya-
ként a világnak heverek én is, miért gondolkodom
 

    ÚGY TESZEK

Úgy teszek, mintha várnál
Vagy ha nem is
Mintha másutt volnál

Ha én a városon
akkor te falun
ha én itt, te ott
így gondolom

*

Talán más
megoldás is kínálkozik
Úgy teszek, mintha elváltál volna tôlem
hivatalosan a bíróság elôtt

Így sokáig nem találkozunk
De találkozhatunk
s kibékülhetünk

*

De az is lehet
hogy most
még az az idô van
mikor csak a képzeletemben élsz
s elôttünk van az egész jövô

Majd átmegyek az uton
Bezörgetek a kapun
Te nyissál ajtót nekem
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta