ANTIKVÁR EMLÉKEK
    Pallaghy Éva fordítása

Jegyzet

Eladóként egy londoni antikváriumban (kedélyes zsánerkép: amint derék öregurak borjúboksz fedelû fóliánsokat lapoznak – kivéve, ha magad is alkalmazott vagy e földi paradicsomban) leginkább az döbbentett meg, milyen ritka az igazán könyvértô ember. Habár boltunk kínálata az átlagnál igényesebb volt, azt hiszem, vevôink tíz százaléka sem tudta volna megmondani, melyik a jó és melyik a rossz könyv. Nem csoda, hiszen a valódi irodalomkedvelôknél jóval gyakrabban fordultak meg nálunk az elsô kiadásokat vadászó sznobok. Náluk is gyakoribb vendégek voltak az orientalista diákok, akik többnyire csak az olcsóbb szöveggyûjteményekre alkudoztak. Vevôkörünk zömét azonban kétségkívül azok az üresfejû háziasszonyok jelentették, akik kizárólag unokaöccsük születésnapi ajándékát keresték boltunkban.
Számos lehetetlen kuncsaft tért be hozzánk, akiknek egy használtkönyv-kereskedés eszményi terepül szolgált némi kedélyes okvetetlenkedésre. Például az az idôs hölgy, aki „lábadozó betegnek keresett valami olvasnivalót” (meglehetôsen gyakori kérés), vagy az a másik kedves vénlány, aki még 1897 táján olvasott valami „bûbájos” regényt, s e hajdani kedvenc olvasmánya felkutatását már csak tôlünk reméli. A címre s a szerzô nevére ugyan már nem emlékszik, mi több, még arra sem, mirôl is szólt az egész, ám azt akár eskü alatt is ki merné jelenteni, hogy karmazsinvörös borítója volt. Az efféle szerzeteken kívül még két jól ismert fajtával volt dolgunk, melyek idôrôl idôre fantomként kísértik az antikváriumokat. Az egyik naponta akár többször is betér, szárazkenyér-héjtól szagosan, hogy értéktelen portékáit megpróbálja elsózni. A másik egy kisebb könyvtárnyi rendelést ad le, amit persze esze ágában sincs kifizetni. A mi üzletünk ugyan hitelt nem adott, ám a könyveket félretettük vagy szükség szerint megrendeltük azok számára, akik elôjegyezték. Jó, ha a fele tért vissza azoknak, akik ily módon könyvet rendeltek tôlünk. Eleinte még találgattam: vajon miért teszik ezt velünk... Beállítanak azzal, hogy valami ritka és becses példányt keresnek, megesketnek százszor is, hogy okvetlenül félretesszük nekik, ha a kezünk ügyébe akad, s aztán soha többé a színüket sem látjuk. Persze jó néhányuk egyértelmûen paranoiás volt. Meghatott méltósággal szóltak önmagukról, és lélegzetelállító alibiket ötlöttek ki, miként is fordulhatott elô, hogy pénz nélkül indultak el otthonról – ennek jó részét alighanem maguk is elhitték. Egy olyan városban, mint London, számtalan rendes bolond járkál szabadon, s ezeket szinte mágnesként vonzza az antikvárium, ama ritka helyek egyike, ahol órákig elidôzhet az ember anélkül, hogy egyetlen pennyt is költenie kellene. Az ilyen kuncsaftok egy idô után már egyszeri ránézésre is felismerhetôk. Minden hangzatos meséjük ellenére van valami molyrágta, tétova elesettség a lényükben. Megesett nemegyszer, hogy amikor egy ilyen, nyilvánvalón paranoiás „vevôvel” tárgyaltunk, félretettük „késôbbi elvitelre” kiválogatott könyveit, aztán, amint kilépett a boltból, mindjárt visszarakosgattuk a könyveket a helyükre. Mindenesetre feltûnô volt, hogy „e vevôk” közül soha senki nem próbált könyvet fizetés nélkül elvinni. Beérték a „rendeléssel”, mely, azt hiszem, épp elég volt ama jámbor önáltatásukhoz, hogy tisztes vevôkhöz illôen valóban pénzt szánnak a könyvekre.
Mint az antikváriumok többsége, a könyvek mellett mást is árultunk. Például írógépet és bélyegeket – természetesen használtakat. A bélyeggyûjtô többnyire csöndes és jámbor szerzet, aki leginkább valami különös halfajra emlékeztet. Bármilyen életkorú lehet, de csakis a hímnemû egyedek közül, minthogy a színes kis fecnik albumba ragasztgatása a nôknek szemlátomást semmiféle gyönyörélményt nem szerez. Szakmányban elôre gyártott hatpennys horoszkópjainkat lezárt borítékban árusítottuk. Ezeket olyan „szakember” szállította a boltnak, aki állítása szerint még a japán földrengést is elôre meg tudta jósolni. Én ugyan nem láttam egyet sem, ám akik megvették, gyakran lelkesen újságolták, hogy jóslataik mennyire „igaznak” bizonyultak. (Holott nyilván egyetlen horoszkóp se mondhat „igazat”, amely a másik nemre gyakorolt végzetes vonzerônket hangsúlyozza, és leggyarlóbb karakterjegyünkként a nagylelkûséget tünteti fel.) Gyerekkönyvbôl is jócskán eladtunk, fôként régebbi kiadások raktárak mélyérôl elôkerült remittendáit. Az angol gyerekkönyvek igencsak rémesek, kiváltképp nagy tömegben, dömpingáruként egymásra halmozva. Én magam szívesebben adnék egy mai gyerek kezébe a Peter Pan helyett valami Petronius Arbiter-kötetet... Mi több, még Barrie is férfiasabbnak és kevésbé kártékonynak tûnik, mint mai utánzói. Karácsony táján tíz kemény napon át álltuk a sarat az ünnepi képeslapokkal s az új naptárakkal, melyek eladása bár kimerítô munka volt, mégis: az év végi idény legfôbb bevételi forrása. Mellesleg magam is elképedve tapasztalhattam azt a durva üzleti cinizmust, mellyel a keresztényi érzületet kihasználják. Ügynökünk karácsonyi képeslap-katalógusával már a nyár derekán beállított hozzánk. Ma is emlékszem még egy árujegyzék bornírt bejegyzésére: „Két egész tucat – Kisjézus nyulak közt.”
A legfôbb kiegészítô tevékenységünk mindazonáltal a könyvkölcsönzés volt. Öt-hatszáz kötetes, kizárólag regénybôl álló könyvtárunk a szokásos „két penny könyvenként – letét nincs” elven mûködött. Mennyire szerethetik az alkalmi könyvtolvajok az efféle könyvtárakat! Hisz alighanem a világ legköznapibb bûnesete, ha valaki két pennyért kikölcsönöz egy könyvet, majd elolvasva, kitépi belôle a könyvtári címkét, s nyomban elsózza egy shillingért egy másik boltnak. Mégis: a könyvárusok inkább szemet hunynak e rendszeres lopások felett (a mi veszteségünk átlag egy tucat könyv volt havonta), mintsem hogy elriasszák ügyfeleiket azzal, hogy letétet kérnek.
A mi üzletünk éppen Hampstead és Camden Town határán állt, így a bárótól a buszsofôrig mindenféle ember bejáratos volt hozzánk. Kölcsönkönyvtárunk tagjai alighanem hiteles keresztmetszetét adták a londoni olvasóközönségnek. Épp ezért talán nem érdektelen megjegyezni, hogy a leggyakrabban „kikért” szerzônk – Priestley, Hemingway, Walpole vagy Wodehouse helyett! – Ethel M. Dell volt, majd szorosan a nyomában Warwick Deeping, s ha emlékezetem nem csal, Jeffry Farnol következett. Dell regényeit, persze, kizárólag nôk olvasták. Bármilyen korú és bármilyen társadalmi állású nôk – nemcsak, mint gondolnánk, szomorkás vénkisasszonyok vagy éltes, elhízott trafikosnék. És bár az nem igaz, hogy a férfiak egyáltalán nem olvasnak regényeket, annyi bizonyos, hogy e mûfaj jó része iránt tüntetôen érdektelenek. Nagyjából épp azokat a könyveket nem olvassák, amelyeket „átlagos” regényeknek mondhatnánk.
A szokványos, jó-rossz Galsworthy-utánzat – a mai angol regény alaptípusa –, úgy tûnik, kizárólag a nôk számára létezik. A férfiak inkább olyasmit olvasnak, ami valamiképpen tiszteletet ébreszt, és, persze, detektívtörténetet. Ez utóbbit viszont elképesztô mennyiségben... Az egyik ügyfelünk hetente négy-öt detektívregényt „végzett ki”, s emellett állítása szerint még más könyvtárakból is kölcsönzött. Leginkább az lepett meg, hogy egyetlen könyvet sem olvasott kétszer. Valószínû, hogy ez az ijesztôen hatalmas ponyvatömeg (úgy számítom, az általa évente olvasott könyvlapok egy félhektárnyi szántóföldet is beterítenének) mind elraktározódott a fejében. A szerzô nevére s a könyv címére ügyet sem vetve, egyetlen pillantással felmérte: olvasta-e már a könyvet.
Egy kölcsönkönyvtár napi forgalmában az emberek valódi ízlése érhetô tetten, nem pedig a mások elôtt színlelt, ezért is volt oly megdöbbentô tapasztalat számomra, hogy az angol „klasszikus” regényírók mennyire leértékelôdtek. Manapság szinte teljesen fölösleges Dickens, Thackeray, Jane Austen vagy Trollope mûveit egy átlagos könyvtár polcaira kitenni, hisz úgysem veszi ki senki. Elég egy pillantás valamely tizenkilencedik századi regényre, máris sietve teszik félre, mondván: „Ez nekem túlságosan avítt!” Persze akadnak azért kivételek. Dickenst például mindig is könnyû volt „eladni”, akárcsak Shakespeare-t. Dickens valahogy ama kevés író egyike, akinek mûveit a legtöbben „már régóta tervezik” elolvasni, s mégis, akár a bibliai történeteket, jórészt csak másodkézbôl ismerik. Az emberek legfeljebb hallomásból tudják, hogy Bill Sikes betörô, hogy Mr. Micawber kopasz, éppúgy, mint azt, hogy Mózest egy kosárban találták meg a nílusi sás közt, s hogy ô még látta az Úr „hátsó felét”. Másrészt figyelemre méltó, hogy az utóbbi idôben az amerikai könyvek népszerûsége is jócskán alábbhagyott. Ahogy a novellásköteteké is – mint azzal a kiadók mind gyakrabban kénytelenek szembesülni. Ha valaki a könyvtároshoz fordul, hogy ajánljon számára olvasnivalót, majd’ mindig hozzáteszi: „persze nem novellákra gondolok”, vagy: „nem vágyom holmi nyúlfarknyi történetekre” – mint az egy német olvasónk szavajárása volt. Ha megkérdezzük, miért nem, többnyire azt felelik, hogy túl nagy veszôdség minden új történettel egy seregnyi új szereplôt megszokni. Jobban szeretnek inkább „belebújni” egy regénybe, ami az elsô fejezet után már nem igényel további szellemi erôkifejtést. Ámbár ez ügyben, úgy vélem, az írókat nagyobb felelôsség terheli, mint az olvasókat... A mai angol vagy amerikai elbeszélések zöme jóval silányabb és élettelenebb, mint egy átlagos kortárs regény. Ugyanakkor azok az elbeszélések, amelyek vérbeli történeteket kínálnak, továbbra is népszerûek, lásd például D. H. Lawrence rövidebb lélegzetû munkáit, melyek ma is éppannyira keresettek, mint a regényei.
Hogy szeretnék-e magam is fôhivatású antikvárius lenni? Mindent összevetve – a fônököm kedvessége s a boltban töltött örömteli napok ellenére – azt kell mondanom: nem.
Megfelelô hely és némi kezdôtôke birtokában bármely tanult ember tisztes megélhetést remélhet egy új antikvárium megnyitásából. Hiszen hacsak nem a „ritka” könyvekre specializálódik, nem nehéz belejönni e szakmába. További elôny, ha alkalmasint még a könyvek belíveirôl is van némi fogalma. (A legtöbb könyvesnek ugyanis nincs, ami tüstént kiderül abból, hogy miféle könyveket keresnek újsághirdetéseikben. Ha nem találunk egy Boswellnek tulajdonított Hanyatlás és bukás-t e listákon, bizton találunk majd legalább egy A vízimalom címû regényt – állítólag T. S. Eliottól...*  Ezzel együtt a használtkönyv-kereskedés még viszonylag emberhez méltó szakma, melyet egy bizonyos színvonalnál mélyebbre akarva se nagyon lehet lezülleszteni. A kartel-
lek sem tudják kiszorítani a független könyvest a piacról, ahogy a fûszerest vagy a tejesembert már nagyrészt kiszorították. Persze a munkaidô itt jóval hosszabb az átlagosnál. Magam csak részidôs alkalmazott voltam, a fônököm mégis heti hetven órára osztott be a pulthoz, s ezenkívül még különféle könyvbeszerzô expedíciókra is elküldözgetett. Ráadásul nem is túlzottan egészséges foglalkozás. Az antikváriumban télen szükségképp hideg van, mivel a meleg párába vonná a kirakatot, márpedig épp ez az, ami a legtöbb kuncsaftot becsalogatja. Ezenfelül a könyveknek megvan az az alattomos tulajdonságuk, hogy minden más elképzelhetô tárgynál tetemesebb pormennyiséget képesek felvenni, s többnyire a polc által védett tetejük az a kitüntetett hely, ahol a döglegyek kimúlni szeretnek.
Ám az igazi ok, amiért nem választanám egy életre a könyvszakmát, sokkal inkább az, hogy amíg ott dolgoztam, elvesztettem a könyvek iránti vonzalmamat. Egy könyvárusnak óhatatlanul hazudnia kell a könyvekrôl, s ez idôvel valami általános viszolygást ébreszt benne irántuk. Ám ennél is rosszabb, hogy folyvást porolgatni és pakolászni kell ôket. Volt idô, amikor valósággal bolondultam a könyvekért: szerettem színüket, formájukat, a belôlük megcsapó megannyi furcsa szagot és hangulatot – persze csak az esetben, ha legalább ötvenévesek vagy még régebbiek voltak. Emlékszem, semminek sem örültem annyira, mint amikor egy alkalmi vidéki árverésen sikerült egy shillingért egy halomnyi régiséget zsákmányolnom. Hisz kétségkívül van valami furcsa varázsa e váratlanul felfedezett kincseknek: az alig ismert tizennyolcadik századi verselôk köteteinek, az ódon helységnévtáraknak, a rég elfeledett regényeknek vagy a viktoriánus hölgymagazinok egybekötött évfolyamainak. Alkalmi olvasásra (mondjuk fürdôkádban vagy késôn hazatérve, ha túl fáradtak vagyunk ágyba dôlni, netán ha van egy negyedóránk még ebéd elôtt) ugyan mi lehetne pompásabb élvezet, mint az egykori Leány-Füzetek számait böngészgetni?
Ám attól fogva, hogy beálltam dolgozni az antikváriumba, nem vettem többé könyvet. Untatott, sôt kis híján beteggé tett a látvány, hogy nap nap után öt-tízezres tömegben kellett kerülgetnem ôket. Mostanában olykor megveszek egyet, ha mindenképp el akarom olvasni, és kölcsönvenni sehonnan nem tudom – de ócska példányokra már nem vadászom, s a korhadó papír édeskés illata többé nem tud megigézni. Valahogy túl hamar eszembe juttatja a paranoiás kuncsaftokat s a döglegyek tetemeit...

1936. november
 

* Az említett könyvek valójában E. Gibbon és George Eliot mûvei. – A ford.

    KIK A HÁBORÚS BÛNÖSÖK?
    Nóvé Béla fordítása

Mussolini bukása elsô látásra egészen úgy hat, mint egy viktoriánus melodráma zárófelvonása. Az „Igazság” végül gyôzedelmeskedett a „Gonosz” felett, „Isten malmai” megtették dolgukat... Ámde kissé jobban szemügyre véve már nem is oly egyértelmû és épületes e morális példázat. Elôször is: vajon miféle bûnök terhelik Mussolinit, ha ugyan e szó itt helyénvaló? Hiszen a hatalmi politika a bûn fogalmát nem ismeri – éppúgy, miként a törvényét sem. Másrészt, vajon volt-e Mussolini belpolitikai uralmában bármi olyasmi, amit utólag törvényesen és megalapozottan számon lehetne kérni rajta. Hiszen, mint azt „Cassius”, a Mussolini pere szerzôje meggyôzô példák során át bemutatja – s valójában ez volna e most megjelent könyv célja –, az 1922 és 1940 közötti idôszakban Mussolini egyetlen olyan gaztettet sem követett el, amit egekig ne magasztaltak volna éppen azok, akik ma fennszóval fogadkoznak, hogy törvény elé citálják.
A példázat kedvéért „Cassius” elképzeli, hogy Mussolinit brit bíróság elé idézik egy a fôállamügyész által indított vizsgálat nyomán. A vádlista ugyancsak terjedelmes, s fôbb tételeit – a Matteotti-gyilkosságtól Görögország lerohanásáig, az olasz parasztszövetkezetek szétverésétôl Addisz-Abeba bombázásáig – senki sem tagadja. Gyûjtôtáborok, galádul megszegett egyezmények, gumibot és ricinusolaj – a vádlott mindent bevall... Egyetlen nyugtalanító kérdés marad csupán: Vajon miként lehet, hogy ugyanaz a cselekedet, amely egykor – mondjuk: tíz éve – dicséretesnek számított, ma egyszeriben elítélendô lett? Mussolini tanúkat állít maga mellé mind az élôk, mind a holtak sorából, nyomtatásban megjelent idézetek sokaságával bizonyítva, hogy a brit politika felelôs vezetôi az ország legelsô emberétôl kezdve valahány korábbi tettét buzgón támogatták.
Íme példaként Lord Rothermere egy 1928-as nyilatkozata: „A maga hazájában [Mussolini] egy halálos méreg ellenszere. Európa számára pedig olyan megújító erô, amelynek jótéteményeit máig sem lehet felbecsülni. Ôszinte elégtétellel tölt el, hogy a közügyekre befolyással bíró férfiak közül én voltam az elsô, aki Mussolini ragyogó teljesítményét méltó megvilágításba helyezte. [...] Korunk legnagyobb alakja ô!”
Winston Churchill 1927-bôl: „Ha olasz lennék, bizonnyal én is teljes szívembôl támogatnám az Ön dicsô harcát a leninista fenevad féktelen mohósága és tomboló, vak dühe ellen. [Olaszország] íme, megtalálta az orosz méreg hatásos ellenszerét! Mostantól egyetlen nagy nemzet sem fogja nélkülözni a védekezés e legvégsô eszközét a bolsevizmus rákos burjánzásával szemben.”
Lord Mottistone 1935-bôl: „Jómagam nem elleneztem [az abesszíniai olasz akciót]. Inkább azon voltam, hogy eloszlassam ama szánalmas illúziót, miszerint derék dolog a gyengébb fél pártjára állni. [...] Azt mondtam: galádság fegyvert szállítani vagy tétlenül elnézni, hogy mások fegyvert szállítsanak e vad és kegyetlen abesszinoknak, miközben ugyanezt megtagadjuk azoktól, akik tisztes szerepet játszanak.”
Duff Cooper 1938-ból: „Ami az abesszin epizódot illeti, jobb, ha errôl most minél kevesebb szó esik. Amikor két régi barát összebékül végre, mindenkor kockázatos, ha az elült viszály okait kezdik ismét firtatni.”
Ward Price a Daily Mail egy 1932-es számában: „Tudatlan és elfogult emberek fecsegnek az olasz viszonyokról, mintha bizony e nemzet holmi zsarnokság alatt nyögne, és kész volna azt levetni magáról. E fanatikus kisebbségek iránti morbid szánakozással – amit a brit közvélemény némely tájékozatlan körei hoztak divatba – Anglia, sajnos, régóta nem hajlandó tudomást venni ama nagyszabású építômunkáról, melyet a fasiszta rezsim az elmúlt évtized során vitt véghez. Jómagam számos alkalommal hallottam személyesen Mussolinitôl: mily nagyra becsüli a Daily Mail érdemeit, mint amely orgánum a brit lapok közül elsôként igyekezett híven bemutatni a világnak az ô valódi célkitûzéseit.”
És így tovább, és így tovább... Hoare, Simon, Halifax, Neville Chamberlain, Austen Chamberlain, Hore-Belisha, Amery, Lord Lloyd és rajtuk kívül még seregnyi más híresség lép egymás után a történelem ítélôszéke elé, hogy készséggel tanúsítsa: a brit kormány és szóvivôi mindenkor feltétlenül kiálltak Mussolini mellett – akkor is, amikor az olasz szakszervezeteket szétverte, amikor tétlenül szemlélték, hogy a spanyol polgárháborúba fegyverrel beavatkozzék, amikor mustárgázzal irtotta az abesszinokat, és arabokat dobáltatott ki a repülôibôl, mi több, még akkor is, amikor az olasz flottát kihívóan fejleszteni kezdte Anglia ellenében. „Cassius” könyve felidézi, amint Lady (Austen) Chamberlain 1924-ben kezet fog Mussolinivel, láthatjuk, amint Chamberlain és Halifax 1939-ben együtt bankettezik vele, poharát „Abesszínia császárának” egészségére ürítve, és láthatjuk, ahogy Lloyd George még egy 1940-es hivatalos nyilatkozatban is a fasiszta rezsimnek hízeleg. Ekként az összhatás, melyet a „tárgyalás” ezen elsô szakasza a nézôbôl kivált, meglehetôsen egyöntetû: Mussolini nem bûnös. Az igazán terhelô tényállás csak késôbb bontakozik ki: akkor, amikor egy abesszin, egy spanyol és egy olasz antifasiszta tanú tárja majd elô bizonyítékait.
Habár e könyv pusztán csak képzeletjáték, a fenti végkifejlet nagyon is valószerûnek hat. Merô képtelenség ugyanis, hogy a brit toryk valaha is bíróság elé citálják Mussolinit. Hiszen az 1940-es hadüzenetet kivéve valójában semmi sincs, amivel vádolhatnák. Ha a „háborús bûnösök perét” – mint azt ma egyesek ábrándosan remélik – valaha is megrendezik, úgy arra csupán a szövetséges hatalmak belpolitikai életében végbement forradalmi változások nyomán kerülhet sor. Csakhogy az egész bûnbakkeresô igyekezet, hogy átélt megpróbáltatásainkért egyének, pártok vagy nemzetek nyakába varrjuk a felelôsséget, újabb gondolatsorokat indít el, melyek némelyike nagyon is zavarbaejtô.
Mussolini brit kapcsolatainak alakulása ékesen példázza a tôkés állam strukturális gyengeségeit. Tudomásul véve, hogy a hatalmi politika eleve nem lehet morális, Mussolini kivonása a tengelyhatalmak szövetségébôl – ami 1934 óta a brit külpolitika nyilvánvaló szándéka volt – logikus stratégiai lépésnek tûnt. Igen ám, csakhogy Baldwin, Chamberlain és társaik még ezt a lépést sem tudták megtenni! Ez ugyanis csak oly módon lett volna lehetséges, ha olyan katonai erôt szegeznek szembe vele, ami Mussolinit eleve visszariasztja a Hitlerrel való szövetségtôl. Ez pedig már csak azért sem volt kivihetô, mivel egy tisztán profitérdekek vezérelte gazdaság önmagában elégtelen a tömegméretû modern újrafegyverkezéshez. Anglia csupán akkor kezdett el fegyverkezni, amikor a németek már Calais-ban voltak. Persze korábban is jókora summákat szavaztak meg fegyvergyártásra, ám ezek diszkréten sorra eltûntek a tôkerészvényesek zsebében, s a fegyverek valahogy sehogy sem akartak elkészülni. Mivel pedig a brit uralkodó osztályok semmi érdemi hajlandóságot nem mutattak arra, hogy tulajdon kiváltságaikat korlátozzák, így minden gyakorlati lépést szükségképp csak fél szívvel hajthattak végre, vaksin meredve a közelgô vészbe. Az az erkölcsi összeomlás, amelyhez mindez vezetett, valami egészen újat hozott a brit politikában. A múlt század vagy a századelô brit politikusai, meglehet, képmutatók voltak, ámde a képmutatás mégiscsak valami érvényes erkölcsi normarendet feltételez. Merôben új jelenség volt viszont, amikor a tory képviselôk kitörô lelkesedéssel fogadták a hírt, hogy olasz repülôgépek brit hajókat bombáztak, vagy amikor a Lordok Házának némely tagja nevét adta ahhoz a szervezett, politikai hecckampányhoz, amely a menekültként Angliába érkezô baszk gyermekek ellen irányult.
Ha felidézzük az elmúlt évek megannyi hazugságát és árulását: szövetségeseink egymás utáni cinikus sorsukra hagyását, a tory sajtó hibbant optimizmusát, a bágyadt szkepszist az iránt, hogy a diktátorok tényleg háborút hoznak ránk (még akkor is, amikor ezt már maguk kürtölték világgá!), a vagyonos osztályok tüntetô közönyét, hogy bármi kivetnivalót találjanak a gettókban és gyûjtôtáborokban, a tömegmészárlásokban és a hadüzenet nélküli háborúkban – mindezt számbavéve, az embernek szükségképp az az érzése, hogy a közönséges ostobaságnak éppannyi része volt abban, hogy a tönk szélére jutottunk, mint az általános erkölcsi hanyatlásnak. Hiszen 1937 tájékán már senkinek sem lehetett kétsége a fasiszta rezsimek valódi természetét illetôen. Mégis: a magánvagyonok urai úgy döntöttek, hogy a fasizmus valamiképp az ô oldalukon áll, s így készek voltak legbestiálisabb gaztettei fölött is szemet hunyni, amíg tulajdonukat biztosítva látták. A maguk kétbalkezes módján holmi machiavellista ügyeskedéssel próbálkoztak: a „politikai realizmus”, a „minden megengedett, ami a párt javát szolgálja” jelszavai jegyében – a párton ezúttal természetesen a brit Konzervatív Pártot értve.
Mindezt „Cassius” is kimutatja, bár összefüggéseibôl némiképp kiragadva. Egész könyve ugyanis azt sugallja, hogy csupán a toryk viselkedtek becstelenül. „Létezik azonban egy másik Anglia – írja –, amely születésétôl fogva irtózik a fasizmustól. [...] A baloldal, a Munkáspárt Angliája ez.” Nos, ez igaz, ámbár az igazságnak csupán egyik felét rögzíti e mondat. A baloldal tényleges tettei ugyanis jóval becsülnivalóbbak elvi állásfoglalásainál. Mert bár tény és való, hogy a baloldal máig is elszánt harcot folytat a fasizmus ellen, ám eközben mértékadó teoretikusai éppoly mélyre süllyedtek a „realizmus” és a hatalmi politika lélekvesztô ingoványában, mint konzervatív ellenfeleik.
A „realizmus” (korábbi nevén: becstelenség) mára áthatja korunk egész politikai gyakorlatát. „Cassius” álláspontjának féloldalasságát jól mutatja, hogy az övéhez igencsak hasonló könyveket lehetne összeállítani pusztán a címbeli név megváltoztatásával – például: Winston Churchill pere, Csang Kai-sek pere, Ramsay MacDonald pere stb. S kissé közelebbrôl szemügyre véve majd’ minden esetben azt találjuk, hogy a baloldali vezetôk éppoly vaskos önellentmondásokba csavarodtak, mint a „Cassius” által idézett tory pártvezérek. Mert hiszen a baloldaliak javarészt ma is éppoly elvtelenül hunynak szemet bizonyos dolgok felett, s éppúgy elfogadnak nagyon is kétes szövetségeseket, akárcsak politikai ellenlábasaik. Manapság kinevetjük a Mussolinit gyalázó torykat, akik alig öt éve még az egekig magasztalták, de vajon ki merte volna 1927-ben azt jósolni, hogy megérjük még a napját, amikor a baloldal ideológusai keblükre ölelik majd Csang Kai-seket? Avagy ki hitte volna közvetlenül az általános sztrájk után, hogy Winston Churchill alig egy évtized múltán a Daily Worker liblingje lesz? 1935 és 1939 között, amikor a fasizmus ellen úgyszólván bárki elfogadható szövetségesnek tûnt, a baloldaliak egy szép napon azon kapták magukat, hogy Musztafa Kemált dicsôítik, s Károly román király kegyeiért vetélkednek...
És bár ez minden tekintetben bocsánatosabb vétségnek tûnik, a baloldaliak viszonya a szovjet rezsimhez máig is feltûnôen hasonlít a toryk fasizmussal szembeni magatartásához. Ugyanazt a hajlandóságot látni itt is, ott is: elnézni szinte mindent, ha a vétkes, úgymond, „a mi oldalunkon áll”. Mert jogos ugyan emlékeztetni Lady Chamberlain fényképére, amint szívélyesen éppen a Ducéval parolázik, ám a Ribbentroppal kezet rázó Sztálin képe jóval közelibb emlékeket idéz. És mégis: a baloldali értelmiségiek jórészt ma is vakbuzgón mentegetik a német–orosz paktumot. Hisz „realista” lépés volt ez is, akárcsak Chamberlain „békítô politikája” – és persze kísértetiesen hasonló eredménye lett. Ha van kiút abból az erkölcsi fertôbôl, amibe jutottunk, úgy az efelé vivô elsô lépés alighanem annak belátása volna, hogy az effajta „realizmus” egyszerûen nem kifizetôdô, s hogy a politikai bölcsesség netovábbja talán mégsem az, ha barátainkat sorra kiárusítjuk ellenségeinknek, hogy aztán tenyerünket dörzsölve nézzük, miként végeznek velük.
Mindez Cardifftól Sztálingrádig ma mindenütt nyilvánvaló, még ha ez idô szerint nem látják is sokan. A pamfletíró dolga pedig éppen az volna, hogy miközben a jobboldalt bírálja, a baloldalnak se hízelegjen. Már csak azért sem, mivel ez utóbbi nagyon is hajlamos önelégülten azt hinni, hogy mindig is az volt, ami most.
„Cassius” könyvének Mussolinije, miután tanúit felsorakoztatta, maga is a bírói pulpitus elé áll. Konokul kitart machiavellista krédója mellett: az erô mindent szentesít, vae victis! Eszerint egyetlen igazi vétke van: maga a bukás, az, hogy hatalmát elveszítette. Készséggel elismeri, hogy ellenségeinek joga van ôt megölni – ám azt makacsul kétségbe vonja, hogy bármit is joguk lenne számon kérni rajta. Hiszen a hatalom embereiként szakasztott úgy viselkedtek, mint ô, erkölcsi vádaskodásuk pedig nem egyéb merô képmutatásnál. Csakhogy Mussolini után még három további tanú következik e „per”-ben: az abesszin, a spanyol és az olasz, akik egész más erkölcsi alapállásról teszik meg terhelô vallomásaikat, minthogy sosem paktáltak le a fasizmussal, és a hatalmi politizálásra sem volt soha lehetôségük. Beszédjük végén mindhárman halálos ítéletet követelnek a vádlott fejére.
Vajon a valóságban is ugyanezt tennék? S ugyan lesz-e ehhez fogható tárgyalás valaha is? Nincs túl sok esélye, még az esetben sem, ha Mussolini valamiképp tényleg azok kezébe kerülne, akik joggal kérhetnék számon tetteit. A toryknak persze, miközben ódzkodnak a háború tényleges okait feltáró vizsgálattól, láthatóan semmi kifogásuk sem lenne az ellen, hogy a felelôsség egészét néhány megrögzött ámokfutó, Mussolini vagy Hitler nyakába varrják. Ez egyben megkönnyítené a Darlan- és Badoglio-féle átállási manôvereket is. Mussolini, amíg szabadlábon van, eszményi bûnbak, bár fogságban talán már kevésbé lenne alkalmas e szerepre. Kérdés, hogy mit szólna ehhez a köznép. Valóban hidegvérrel, törvényes formák közt végezne zsarnokaival, ha erre alkalma nyílnék?
Tény, hogy a történelemben efféle törvényes ítélet nyomán végrehajtott kivégzésekre csak fölöttébb ritkán akad példa. Az elôzô háború végén ugyan sikerült választást nyerni – többek közt – a „Lámpavasra a császárt!” jelszavával, mégis, ha valaki tettleg megkísérelt volna bármi ilyesmit, az bizonnyal fejére zúdítja az egész németség haragját. A zsarnokokkal mindig is saját alattvalóiknak kell leszámolniuk, mivel azok, akiket idegen hatalmak büntetnek meg – lásd Napóleon példáját! –, csak mártírokká és legendákká lesznek.
Nem az a fontos hát, hogy e politikusnak álcázott banditák kellôképp meglakoljanak bûneikért, hanem hogy magukat diszkreditálják. Még szerencse, hogy ezt gyakran minden biztatás nélkül, maguktól megteszik, hiszen a fénylô fegyvereik közt feszítô hadurak s a harci erények más apostolai, ha vesztüket érzik, meglepô nagy számban készek lemondani a hôsi halál dicsôségérôl. A krónikák lapjai tele vannak az efféle hírességek kisszerû és szégyenletes meneküléseivel. Napóleon inkább megadta ma-
gát az angoloknak, csak hogy a poroszok bosszúja elôl menedéket találjon, Eugénie császárnô egy amerikai fogorvos ölében egylovas bérkocsin menekült, Luddendorf ugyancsak nyomorult színjátékhoz folyamodott, hogy mentse a bôrét, az egyik legmarconább római katonacsászár a latrinába zárkózva próbálta elkerülni testôrei tôrét, míg egy falangista vezér a spanyol polgárháború kezdetén a patkányoktól nyüzsgô szennyvízcsatornán át szökött ki Barcelonából – erônlétérôl pompás bizonyítványt kiállítva.
Valami ehhez hasonló vészkijáratot kívánhatnánk Mussolininek is, és ha csak rajta áll, úgy bizonnyal megtalálja. Úgy lehet, végül még Hitler is. Korábban azt mondogatták róla, hogy ha eljön a végóra, Hitler nem fog menekülni vagy kapitulálni, inkább egy nagyopera fináléjához méltón önkezével vet véget életének. Ám ezt még akkoriban mondták róla, amikor sikerei csúcsán járt, s az elmúlt egy évben, amióta dolgai rosszabbra fordultak, már kevésbé tûnik valószínûnek, hogy ilyen bátran és méltósággal viselné sorsát. „Cassius” a tárgyalásvezetô bíró összegzésével zárja könyvét – az ítéletet az olvasóra bízva. Nos, ami engem illet, az én ítéletem mind Hitler, mind Mussolini esetében nem a halál volna, hacsak nem annak valamely látványosságtól mentes, gyorsan végrehajtott formája. Ha a németek vagy az olaszok úgy kívánják, ám állítsák ôket rögtönítélô bíróság – majd kivégzôosztag elé. Ám alighanem még jobb, ha futni hagyják ôket egy kézitáskányi látra szóló kötvénnyel, s idôvel más néven letelepedve valamely svájci nyugdíjpénztár rendes tagjai lesznek. Csak semmi mártíromság, semmi Szent Ilona-szigeti allûr! És fôként semmi szemforgató, magasztos cécó: „háborús bûnösök pere” és hasonló, az igazságszolgáltatás valahány, kínosan pedáns, talmi külsôségével, melyek idôvel oly igen alkalmasak arra, hogy a vádlottakat a mártírok dicsfényébe vonják, s a gazemberekbôl hôsöket kreáljanak.

1943. október 22.
 

HÁTRAHAGYOTT JEGYZETEK
    Nóvé Béla fordítása

(Élete utolsó évében Orwell írói jegyzetfüzetet használt gondolatai és munkatervei rögzítésére. A füzet egy hosszabb elbeszélés – A Smooking Room Story –, a Joseph Conradról és Evelyn Waugh-ról tervezett esszék vázlatain kívül számos alkalmi reflexiót tartalmaz. Alább ez utóbbiakból közlünk válogatást. A jegyzetek 1949 márciusa és decembere között íródtak.)

Alighanem volt némi igazság a Franciaország kormányzójává frissen kinevezett Pétain marsall ama megjegyzésében, hogy a franciák veresége részben az alacsony születési rátának tulajdonítható. Ott, ahol az emberek többnyire kisebb családokban élnek, a polgári lakosság nem nézheti közönnyel fiai legyilkolását, s a katona magatartását is nyilván meghatározza, hogy jóval inkább egyéniségnek, mások számára fontos embernek tudhatja magát, mint ha egy öt- vagy tízgyerekes, a napi túlélésért küszködô parasztcsalád valamely sokadik fiaként nô fel.
Az egyik legszembetûnõbb különbség, ami bennünket a viktoriánus idôk emberétôl elválaszt, éppen az, hogy az ô szemében a felnôtt még jóval fontosabb volt a gyermeknél. Egy tíz-, tizenkét tagú családban úgyszólván elkerülhetetlen volt egy vagy két gyermekhalál, ám bármi szomorúak voltak is e tragikus esetek, hamar elfelejtôdtek, hiszen helyüket majd’ mindig újabb születô gyerekek töltötték be. A Szent János-templomban, a lordok sírjai mellett számos emléktábla található indiai nábobok és más hírességek nevével. Az elhunyt érdemeit dicsôítô szokványos hazugságok alatt egy vagy két sorban többnyire ott áll még valami ilyesmi: „és hû nôje, Sarah”, majd egy újabb sor azt is tudatja, hogy ugyanazon családi sírboltban még egy vagy két, gyermekkorában elhunyt fiú vagy lány is nyugszik. Feltûnô, hogy egyikük sincs megnevezve, mi több, az egyik feliraton szó szerint ez áll: „valamint két vagy három gyermek”... Mire a sírkövet fölállították, már az is feledésbe ment, voltaképp hányan is haltak meg gyerekkorukban.
Manapság egy gyermek halála a lehetô legszörnyûbb csapás, amit bárki elgondolhat. Aki egyetlen gyermekét veszíti el, annak csaknem lehetetlen magához térnie a gyászból. Egy ilyen halál úgy hat, mintha a teremtett világ egésze egyszerre örök sötétségbe borulna. Pedig kötve hiszem, hogy akár csak két nemzedékkel korábban is az emberek ugyanígy éreztek volna. Vö. mindezt a Jude the Obscure (Lidércfény) esztelen rémtettével, amikor a legidôsebb gyerek két kisebb testvérét felakasztja, majd végül magát is felköti. Jude-ot és Sue-t persze lesújtja a tragédia, mégsem látszanak azt érezni, mintha a történtek után az ô életüknek sem maradna semmi értelme. Sue – akirôl, úgy vélem, maga Hardy is tudja, hogy elviselhetetlen figura, habár nem hinném, hogy épp e jelenetben bármi irónia volna –, nos, Sue késôbb azt mondja: már látja, azért kellett a gyermekeinek meghalniuk, hogy belôle jobb asszony legyen, s hogy segítsenek neki új életet kezdeni. Az még csak meg sem fordul a fejében, hogy gyermekei netán becsesebb teremtmények volnának önmagánál, s hogy az ô halálukhoz képest már mindaz csekélység, ami még ezentúl történhet vele.
Egy újságban olvastam nemrég, hogy Sanghajban (amely ma zsúfolásig megtelt menekültekkel) az utcán heverô, magára hagyott gyermek olyannyira megszokott látvány, hogy az ember szinte észre sem veszi. Azt hiszem, így lesz végül egy haldokló gyermek pusztán annak köznapi tabuja, hogy lehetôleg ne lépjünk át rajta. Holott mind azzal a reménnyel indult az életnek, hogy szeretni, gyámolítani fogják, azzal a bizonyossággal nézett jövôje elé, ami már egész kiskorunkban feldereng bennünk: hogy a világ pompás hely, amely számos csodát tartogat számunkra.
Vajon ugyanazok maradunk-e, ha egy este hazafelé menet sorra átlépünk az utcagyerekeken, anélkül, hogy akár csak egynek is menedéket kínálnánk? (Hiszen már az is merô álszentség, ha arra próbálunk ügyelni, nehogy rájuk lépjünk!) Mulcolm Muggeridge azt mondja: aki huzamosabb idôt töltött Ázsiában, az szinte bizonyosan elkövetett már ilyesmit. Talán nincs egészen igaza, hiszen mi még fiatalon, férfikorunk kezdetén kerültünk oda, amikor az ember legkevésbé a csecsemôket veszi észre.

Elsô könyvem éppen tizenhat éve jelent meg, s körülbelül huszonegy éve írok különféle cikkeket a lapokba. Ez idô alatt szó szerint nem múlt el egyetlen nap sem, hogy ne nyomasztott volna a restség bûntudata, hogy már megint vészesen elmaradtam a munkámban, s hogy egész teljesítményem milyen szánalmasan csekély. Ettôl a kényszeres érzéstôl, hogy „meddôn vesztegetem az idôm”, még akkortájt sem tudtam szabadulni, amikor napi tíz órát dolgoztam egy regényen, vagy hetente öt cikket is megírtam. Készülô munkáim soha semmiféle „sikerélményt” nem jelentettek, mivel a tervezettnél mindig is lassabban haladtam velük, s amúgy is úgy vagyok vele, hogy egy könyv vagy akár egy újságcikk csak attól számítva létezik, mikor az ember az utolsó pontot is kiteszi a végére. Igen ám, de mihelyt egy könyvem elkészül, voltaképp már másnap nyugtalanítani kezd a gondolat, hogy a következôbe még bele sem fogtam, és nyomasztóan megrohan a kétség, hogy talán már nem is lesz következô, mert írói munícióm végképp kimerült. Holott visszatekintve, ha megszámítom, mi mindent írtam eddig, az eredmény egészen imponáló. Persze nem mintha ez megerôsítene, inkább csak azzal a szomorú felismeréssel gazdagít: lám, egykor mennyire szorgos és termékeny voltam, s mára mindez a múlté.

Nemrég olvastam egy olasz régiségkereskedôrôl, aki egy tizenhetedik századi feszületet próbált J. P. Morgannak elsütni. A mûtárgyon elsô látásra nem tûnt fel semmi rendkívüli. Utóbb azonban kiderült, hogy valódi értéke rejtve van: a szétszedhetô kereszt belsejében ugyanis egy tôr lapult. Aligha lehet tökéletesebb jelképe a keresztény vallásosságnak!

Az egyes szám elsô személyben írt regények elônyei és hátrányai.
Regényt egyes szám elsô személyben írni olyasmi, mint ha az ember holmi izgató, ámde veszélyes és erôs függôséget okozó kábítószert adagolna magába. A csábítás igen nagy, mégis: ha engedünk neki, mindegyre úgy érezzük majd: valami esztelen és ártalmas dolgot cselekszünk. Akárhogy is, két nagy elônye mindenképp van az effajta regényírásnak:
1. Egyes szám elsô személyben az író jóval könnyebben és gyorsabban haladhat könyvével, minthogy az „én” szócska közvetlen alanyisága, úgy tûnik, hatásosan feloldja mindazt a félénk tanácstalanságot, amely az írókat oly gyakran meggátolja a lendületes regénykezdésben. Ezzel az alanyisággal mindig is könnyebb elérni az eredeti írói szándék érvényesítését.
2. Az egyes szám elsô személy úgyszólván bármiféle közlést képes hitelessé tenni. Elsôsorban azért, mivel az író bármit ír is, azt eleve hitelesnek érzi – miként önmagáról is bátran fantaziálhat bárki, miközben valójában egész mást csinál –, egy harmadik személyû regényalak viszont jobbára csak valószerû kalandok hôse lehet. Másrészt az olvasó is eleve hitelt ad az efféle alanyi közlésnek, akár mert azonosítja magát a történet egyes szám elsô személyû elbeszélôjével, akár mert azt, aki beszél, létezô személynek veszi.
Ezzel szemben a hátrányok:
1. A narrátor és a szerzô sosem különíthetô el tisztán egymástól. Olykor ugyanis lehetetlen nem az író saját gondolatainak tulajdonítani, amit a narrátor mond, s az írónak valamiképp idôrôl idôre kommentálnia kell az eseményeket, amit ez esetben csakis az alanyi elbeszélô hangján tehet meg. (Szemben a hagyományos, harmadik személyû regénynarratívával!) Az a legkevesebb tehát, hogy a narrátornak szükségképp fel kell vennie az író prózastílusát (mint azt a Szép remények is jól példázza, ez az amúgy nem különösebben önéletrajzi ihletésû Dickens-regény).
2. Ha az egyes szám elsô személyû narráció következetes, úgy a történet eseményeit csak egyetlen személy nézôpontjából ismerhetjük meg. A narrátor ahhoz, hogy megtudja, mi zajlik körötte, botcsinálta detektívként minduntalan hallgatózni és leskelôdni kénytelen, vagy éppen a többi szereplônek muszáj olyasmit is mások jelenlétében tennie, amit a valós élethelyzetekben csak egyedül szokás. Ha az író más szereplôk gondolataiba is be kíván avatni, úgy figuráit kénytelen jóval nyíltabban beszéltetni, mint arra bármely valós személy magától hajlamos volna, vagy éppenséggel a narrátor szájába adni afféle mondatokat, mint „Látni véltem a tekintetébôl: e percben azt gondolja, hogy...” stb. (Lásd az Utolsó látogatás Evelyn Waugh által rajzolt rémes jelenetét!) Az „énregény” jobbára nem több egyszemélyes történetnél – melyben a háromdimenziós fôhôst papírmasé figurák veszik körül –, s amely így valójában nem is tekinthetô igazi regénynek.
3. Az érzelmi hatás jóval szûkebb lesz, mivel mások ügye iránt sok olyan érzést vagyunk képesek felkelteni, amelyre a magunk szószólójaként közvetlenül nem tarthatunk számot.

1949. március 21.
A bánásmód itt (a Cranham Szanatóriumban) igencsak más, mint amiben nemrég a hairmyres-i kórházban volt részem. Noha kellemes meglepetésként már a Hairmyres-ban is kitüntetôen kedvesen és figyelmesen bántak velem, az ember mégis minduntalan rá kell eszméljen: mennyire megváltoztatja az élet minôségét, ha valaki ellátásának költségeit maga fedezi.
A legfeltûnôbb különbség, hogy ez a hely jóval csöndesebb, mint a kórház volt, s hogy minden sokkal lazább és komfortosabb benne. Egy „chalet”-nak nevezett kórteremben lakom, egyikében ama 3x4 méteres, üvegajtóval ellátott szobáknak, melyek a szanatórium fából épült hosszanti barakkjaiban sorakoznak. Idebenn hideg-meleg vizes mosdó, akasztós és fiókos szekrény szolgálja a páciens kényelmét a szokásos, ágyra helyezhetô kórházi asztalkán kívül, s hátul a kertre üvegtetôs veranda nyílik. Minden szükségeset tálcán hoznak a szobámba, így nem kell szenvedni a tolókocsik elviselhetetlen nyikorgásától, ami a kórházak nyugalmát minduntalan feldúlja. Még a rádió sem okoz zajt – mivel mindenkinek van hozzá saját fejhallgatója. (A BBC belföldi adására van hangolva – míg a Hairmyres-ban rendszerint a könnyûzenei csatorna mûsorát adták.) A legharsányabb „lárma” itt a kertbôl beszûrôdô madárdal.

1943-ban, amikor a BBC Rádiónál dolgoztam, heti hírlevelek szerkesztése volt a dolgom, így többek közt a marathi nyelven leadottaké. E hírleveleket, melyek valójában hírmagyarázatok voltak, heti egy-két alkalommal sugároztuk azokon a kisebb nyelveken, melyek számára nem tudtunk állandó vagy naponkénti adást fenntartani. Szövegüket nagyobbrészt a rádió egy belsô munkatársa írta, majd valamely anyanyelvi bemondó fordította le és olvasta adásba többnyire egy, a BBC munkatársai közül kijelölt cenzor felügyelete alatt.
A marathi nyelvû hírlevéllel mindig is gondjaink voltak, minthogy az e népcsoporthoz tartozó indiai bevándorlók láthatóan igen hamar elvesztették anyanyelvi készségüket. Angliában az idô tájt ugyan jó néhány marathi diák tanult, ám épp az imént mondottak miatt csak kevesen tûntek alkalmasnak a bemondói szerepre. 1943-ban ezt a munkát egy Kothari nevû alacsony emberke végezte, kinek alakja majdnem szabályos gömbformát mutatott. Azt hiszem, kommunista volt, s amellett persze harcos nacionalista, mégis: eredendô náciellenessége s a szövetségesek iránti hangsúlyos lojalitása miatt mindenki megbízhatónak tartotta. Történt azonban, hogy az úgynevezett „Kollégium”, ama rejtélyes testület, amelynek a rádiós kinevezéseket kellett jóváhagynia (és amely, gyanítom, csupán az MI5, a katonai kémelhárítás fedôszerve volt), valamiképp kiderítette, hogy Kothari korábban börtönben ült – ha jól emlékszem, valami diákként elkövetett politikai kihágás miatt. A férfit nyomban eltiltották a mikrofontól, azzal, hogy börtönviselt ember nem lehet bemondó. Üggyel-bajjal szereztünk hát egy másik fiatalembert, akit Jathának hívtak, és egy darabig minden rendben ment megint. Pár hónap múltán azonban marathi asszisztensem, Miss Chitale félrehívott, és nagy titokzatoskodás közepette felfedte, hogy a hírlevelek marathi változatát valójában nem is Jatha írja. Ô ugyanis részben már elfeledte anyanyelvét, s így, bár a leírt szöveget még képes felolvasni, a fordítással már nem boldogul. Ez utóbbit tehát titkon továbbra is Kothari végzi, akivel megosztoznak a bemondói gázsin. Kötelességemnek éreztem, hogy minderrôl feljebbvalómnak: dr. Rushbrook-Williamsnek is beszámoljak. Mivel azonban egy másik marathi bemondót – ha ugyan egyáltalán – csak nagy nehézségek árán szerezhettünk volna, végül úgy döntöttünk, jobb, ha szemet hunyunk e szabálytalanság felett. Maradt hát minden a régiben, és mi hivatalosan nem tudtunk a dologról.
Az eset olybá tûnt számomra, mintha egy darabka Indiát titkon Angliába varázsoltak volna. Ami leginkább, mondhatni tökéletesen indiai volt mindebben, az Miss Chitale viselkedése, aki hosszú hónapokig hordozta magában titkát, mielôtt felfedte volna.

Mind az USA-val, mind a SZU-val szembeni legtöbb elôítélet és vaskos félreértés abból ered, hogy a külsô megfigyelôk semmibe veszik ezen országok méreteit. Holott nyilvánvaló képtelenség egybevetni egy aránylag szûk területre összezárt, jóval kisebb és homogénebb népességet – például Angliáét – egy kontinensméretû, soknemzetiségû államalakulatéval. Így aztán semmi értelmes nem sülhet ki abból, ha a brit viszonyokat mondjuk a szibériaiakkal próbáljuk összevetni. Ugyanez persze nagyon is jogosult lehet Szibéria és Kanada, Turkesztán és Észak-India vagy éppenséggel Leningrád és Edinburgh viszonylatában. Az emberek itt Angliában hajlamosak fennkölt eszmék jegyében számon kérni az amerikai négerek helyzetét, ám vessük csak össze, miként is áll mindez Dél-Afrikában! Természetesen nekünk, briteknek nincs sok befolyásunk arra, ami ma Dél-Afrikában zajlik, ám lássuk be: éppoly kevéssé van az északi államok polgárainak az alabamai közállapotokra. S eközben közvetett módon mégiscsak haszonélvezôi vagyunk annak, ami Dél-Afrikában, Jamaicában, Malájföldön és egyebütt történik! Szerencsére mindeme helyektôl biztonsággal elválaszt bennünket a nagy víz! A brit munkásmozgalom eredendô képmutatása valójában ezen az egyetlen geográfiai tényen alapul.

1949. április 17.
Különös hatással van rám itt, a szanatóriumban, hogy húsvétvasárnap lévén a „chalet”-k e legdrágább részlegét, ahol lakom, egészen betölti a felsô osztálybeli látogatók csevegése. Az elmúlt két év alatt csaknem teljesen elszoktam e hangoktól, nagyritkán egy-kettô ha megütötte a fülem, amely mindinkább a munkás és alsó középosztályi skót akcentushoz idomult. A hairmyres-i kórházban például sohasem hallottam úgynevezett „mûvelt” beszédet – kivéve, ha olykor nekem akadt egy-egy látogatóm. Nem csoda, ha most egészen úgy érzem, mintha életemben elôször hallanék efféle hangokat. Ó, és micsoda hangok is ezek! A túltápláltság, az ostobák önhittsége, a semmiségeken való szüntelen kacarászás adja meg alaptónusát, és legfôképp a nehézkes, gazdagságukkal eltelt emberek eredendô rosszindulata, akik – mint azt anélkül is érezni, hogy látnánk ôket – ôsellenségei mindannak, ami érzékeny, szép vagy értelmes e földön. Nem is csoda, hogy olyannyira utál bennünket a világ!

A legnagyobb tehertétel, amivel a baloldali mozgalomnak meg kell küzdenie, hogy mivel csak nemrég lépett a politikai porondra, és a semmibôl kellett megformálnia magát, így minduntalan csak hazugságok árán juthat elôbbre. Emiatt van, hogy egy hatalomra került baloldali párt legfôbb ellenzéke mindig is a maga korábbi propagandája.

A modern ember egyre kifinomultabb és élvhajhászabb. A fizikai bátorság mércéjét mind magasabbra teszi, egészsége és testi ereje látványosan javul, és sorra döntögeti az atlétikai rekordokat. Vajon miként fog a világ mindezzel tartósan megbékélni?

Ötvenéves korára mindenkinek olyan az arca, amilyet megérdemel.
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta