„Ott voltak, méltósággal, láthatatlan,
Súlytalan szállva hervadt lomb fölött,
Ôszi melegben, rezgô levegôben.”
(T. S. Eliot: Burnt Norton)
1
A képekbôl indulunk ki – amelyek nem léteznek, hiszen
még a foszlányukat sem ôrizte meg az emlékezet.
Az emlékezetbôl indulunk ki, az emlékképeket
rakosgatjuk egymás mellé, ám a képek hûlt
helyén nincs mire emlékezni. Az árnyak légies
története kép és emlékezet közös
semmijébôl bontakozik ki, s csak ideiglenesen szövetkezik
a jól ismert szavakkal, a megszokott dikcióval, általában
véve az „írói habitus” letagadhatatlan formai jegyeivel,
hogy azután – amint csak teheti – leváljon a nyelvrôl,
s újfent tovalibbenjen oda, ahonnan érkezett: a semmibe.
Az újabb eltûnés azonban már megváltoztatja
a semmi eredendô arculatát, s így bizonyítja,
hogy ez a „történet” több, mint illúzió
vagy valamiféle nyomasztó látomás, s hogy az
árnyak itt vannak most is közöttünk, maradandó
nyomokat hagyva maguk után, ha másutt nem, hát az
olvasó kedélyén.
Márton László legújabb regénye ugyanis
az árnyak története, olyan lényeké tehát,
akik a létezés valamely másik dimenziójából
bukkannak fel; a hagyomány nagyon is változó határai
közt pedig azoké, akiket majdnem teljesen megsemmisített
egy sötét Korszak, az üdvtörténet elfajzott
gyermeke; az a Korszak, amelyik jószerével már csak
az árnyak emlékezetében él. Az árnyak
ugyanis „csonka Magyarország” északi szegletén, valahol
Balassagyarmat és a frissen visszafoglalt Rozsnyó között
egy kisvárosban (?) öltöttek egykor emberi alakot, és
éltek emberi életet a már zajló háború,
valamint a deportálások idején; olykor-olykor pedig
még tovább, az írói lelemény következtében
meg nem élt sorsukat megtoldva egy kevéssel. A mostani, Márton
eddig napvilágot látott egyik mûvéhez sem hasonlítható
„regényben” valóban kézen fogva járnak: valóság
és annak árnyéka.
Amint kitetszik, a nyári melegben oltalmat kínáló
fák helyett a közelmúlt magyar történelmének
kényelmetlen tanúi uralják a kisvárosi fôutca
(korzó) mindkét oldalát, jobbára – de nem kizárólag
– „zsidó származású árnyak”, ha tetszik:
megannyi dibbuk (akik „hozzátapadnak” az élôkhöz,
nem kérdezve, hogy az utóbbiak kérnek-e a meghitt
ragaszkodásból vagy sem), familiáris lények,
akik a görög világban a (hiányzó) lelkiismeret
helyén az élôket gyötrô moirák szerepét
is betöltik. Mindenképpen nagyobb hatalom képviselôi
tehát, mint akikkel a jámbor szépíró
csak úgy elszórakozhat. A mikroklíma, amelyet a regény
elénk idéz, vagyis a kisvárosi zsidóság
sorsának idilli iszonyata, pontosabban az a néhány
felvillanó kép, amelyik tanúságot tesz minderrôl,
Márton részérôl kiegészül egyfajta
érdekes formai kísérlettel is. Az Árnyas fôutca
ugyanis eredendôen egy hajdani fotógyûjtemény
megelevenítô leírása (a klasszikus ekphraszisz
kései mása) lenne, de e meghatározást illetôen
bizonytalanság fogja el az embert, hiszen a regény olvastán
megtudjuk, hogy olyan fényképgyûjteményrôl
van szó, „amelyet pedig 1944 nyara óta senki halandó
nem láthatott” (134.). Ám titokzatos módon a gyûjtemény
mégis létezik, mint ahogy minden kétséget kizáróan
léteznek az árnyak is, akik tevékenyen inspirálják
a róluk szóló történetet. Másrészt
pedig azt is megtudjuk, hogy az epika kevés számú,
de a regényíró és hôse közötti
viszonyt mégis döntôen befolyásoló szabályával
ellentétben az író csupán nagyon minimális
hatalmat engedélyez saját magának; „mivel pe-
dig nem igazi regényt írunk – írja Márton
László –, ezért halandó szereplôink változásait
nem tud-
juk megrajzolni, de még csak megindokolni sem” (129.). Mit jelent
akkor ez a „nem igazi regény”? Feltehetôleg azt, hogy az auctor
nem képes megteremteni azt a szférát, amit Lévinas
az írás (mûvészet) és a fatum szoros
egymáshoztartozásának nevez; az írásmû
képtelen (illetve: nem szándékozik) egyetlen határozott
mozdulattal a jelenbôl „kicsippenteni” azt az idôbuborékot,
amely végérvényesen magába zárja a figurák
sorsát. Az árnyak ki-be szökdösnek a történet
„epikus határain”, a múló idô résein,
hogy azután a legváratlanabb pillanatban tûnjenek fel
újra.
Az Árnyas fôutca ennek a – ha akarom, fennkölt, ha
akarom (a bízvást inkább ezt akarom), ironikus – játéknak
a jegyzôkönyve, illetve krónikája. Általában
véve olyan, mint a forgatás körülményeit
rögzítô werkfilm vagy a vágóasztalra került
„nyersanyag”. Ám ezen túl már újabb nézôpont,
illetve hangnem beiktatására is szükség van,
hiszen törvénytelenség, a bûn, a kollektív
áldozat – mindaz, ami a néven szólított és
családias közelségbôl ábrázolt árnyak
hajdani életének voltaképpeni tétje – mindenfajta
formai kísérletet, életút-variációt,
ironikus felhangot a moralizáló nyelv és az idô
túlsó partjára számûz, végérvényesen
a túlnan foglyaként. Mindaz, ami a regény „hôseivel”
elsôsorban 1944 körül megtörtént, földrengésszerûen
szakadékot támaszt az idô egyik és másik
partja, a letûnt és az újonnan támadt korszak
közé; az elveszett vagy lappangó fényképgyûjtemény
a megtörténthez fûzô történeti viszonyt
illetôen akár allegorikus jelentéssel is rendelkezhet.
2
Az árnyak, az idô présében vergôdô
figurák, akik szép lassan elveszítik testi alakjukat,
háromdimenziós jellegüket, és kétdimenzióssá
válnak, mint a fotográfia, jobbára nem hagyták
ránk örökül az arcukat, a múltban lecövekelt
lények legfôbb ismertetôjegyét, hanem „...mintha
félrefordítanák fejüket, vagy mintha ott állnának
a hátunk mögött, akárcsak a fényképész,
aki maga is az árnyak egyike” (7.). Ám ha az arcuk teljességgel
elmosódott is, annál élesebben felismerhetô
a tekintetük, amelyet nem látnia kell az embernek, hanem a
bôrén éreznie. Legfontosabb dramaturgiai lépésként
éppen ezért Márton azt az ideális tekintetet
keresi, amelyik valamilyen formában visszatükrözi az árnyak
történetét; azaz, ahogy a regényben olvasható:
„Nem az ô szemével fogunk nézni, mert akkor az arc
és a hozzá tartozó szempár teljes mértékben
a mi képzeletünk szülötte volna, mint az a regényekben
és elbeszélésekben lenni szokott, [...] nem, hanem
szembe fogunk nézni vele, és olvasni fogunk arcvonásaiban,
és a szemérôl is leolvassuk a benne tükrözôdô
képet.” (8–9.) Igazából ez az utóbbi mozzanat,
a szemben tükrözôdô kép „leolvasása”
a fontos, és ezzel együtt az írás és az
olvasás „normális” sorrendjének a felcserélése.
Az ideális tekintet hordozója végül is két
kamasz lány lesz (nehogy egyikük vagy másikuk túlságosan
kifáradjon a folyamatos szerepléstôl!), az egyiket
Gôz Gabynak, a másikat Róth Arankának hívják.
S ahogy a bizonytalan, félszeg „olvasatok” nyomán a két
leány elindul végül is – mindenfajta idôrendet
és sorshatárt áthágva, hogy belakja és
élettel lehelje teli a történet eredendôen nyomasztóan
üres és kietlen tájait, úgy népesedik
be fokról fokra a lakatlan regénybeli tér is, ahol
elôbb-utóbb az olvasó is magabiztosan mozog majd.
Mi minden olvasható ki az árnyak tekintetébôl?
Ebben a különös, tükörbéli, a múlt
felé távolodó világban – ahol minden fordítva
esik meg – nem a hétköznapok intim pillanataiért való
aggódás, hanem az örökkévalóság
foszlányainak féltése, nem az életért
való szorongás, hanem az aggodalom a halál esetleges
visszavonhatósága miatt; amit a fatum végérvényesen
berekesztett, azt az önkényes írói gondviselés
hogyan indíthatná újra el? Pedig az író
mindent megtesz azért, hogy a „gondviselôi önkény”
mûködésbe lépjen: egyes figurák napjainak
számát nagylelkûen megtoldja, másoknak túlélôpozíciót
ajándékoz, megint másoknak megkettôzi a pályáját,
s ott, ahol a figura egyik fele megadóan lépked áthághatatlan
sorsának beteljesülése felé, a másik fél
kiválik a munkaszolgálatos transzportból, s megpróbál
bejutni egy csillagos házba, ahol nagy eséllyel túléli
majd a háborút... Ez a furfangos „kvantumstatisztikai” megoldás
– az eseményösszegzés módszerének is lehetne
nevezni, ahol a részecske/regényhôs képzeletben
az összes lehetséges pályát befutja – mindenesetre
még hátborzongatóbban engedi megmutatkozni a végzetet,
amely éppen azáltal bizonyul „elkerülhetetlennek”, hogy
nem akar az elôtérbe tolakodni, ráérôsen
ácsorogva ott áll mindenfajta haladék és kibúvó
mögött. A várakozásba belefér az is, hogy
az író – megint csak önkényes módon –
hol lelassítja a történet filmjét (ilyenkor nem
akar elmúlni a tavaszi vagy kora nyári nap súlytalan
lebegése), hol pedig felgyorsítja azt (ilyenkor egy-egy szereplô
évtizedeket öregszik egy pillanat alatt).
Ám ha a regény felidézett fi
guráinak túlnyomó többsége úgy
vonul is el elôttünk, mintha egy régi némafilm
kifakult, esetlenül mozgó alakja lenne, a két narratrix,
a két leány már aligha menekülhet meg attól,
hogy osztozzon a hagyományos regényhôsök sorsában:
nekik már félig-meddig önálló, a regényíró
fantáziájában gyökerezô történetük
van. Önálló történetük s ezzel együtt
a tekintetrôl fokozatosan leolvasott önálló arcuk
is, amely arc az európai kultúrában a személlyé
levés elkerülhetetlen feltétele. A „proszópon”,
a „persona” azonban olyasvalami, amellyel az árnyak nem rendelkeznek,
legalábbis az említett hagyomány keretei között
nem; csak bizonytalan tekintetük pásztázza az ôsök
és az utódok útját, továbbá talán
álmaik is vannak, ha hinni lehet Pindarosz különös
sorának, miszerint „szkiasz onar anthróposz”, „árnyék
álma az ember”. Ezeknek az érthetô bizonytalanságokból
fakadó ellentmondásoknak Márton László
is tudatában van; talán ezért is „szól ki”
a szövegbôl ily módon: „Az írásmû,
amelynek a szerzô azt a címet adta, hogy »Árnyas
fôutca«, a legszûkebb értelmiségi rétegnek
szóló olvasmány. Vagy inkább annak sem szól,
mert olvasmánynak aligha nevezhetô. Miféle olvasmány
ez a sok összekuszált, kiforgatott »élménybeszámoló«,
aminek még az ellenkezôje sem igaz?” (132.) Legyen. De ha
így áll a helyzet, akkor mi más lehet az iménti
töredelmes vallomástétel, mint az egész kusza
szövegegyüttes, amelynek ugyebár „a fele sem igaz”?
3
Amennyiben az imént az írónak az árnyak
során ôrködô fatummal szembeni „korlátozott
hatalmáról” esett szó, annyiban feltételezhetô,
hogy a banális életpályától a morális
példázatig felemelkedô árnyak létformája
a teljes szabadság birodalmához kötôdik; ám
ez a(z esetleges) feltételezés legalább annyira naiv,
mint amennyire hamis. A gátak közé nem szorított,
végtelenül áradó folyamhoz hasonlított
hagyomány irdatlan teréhez mérten szellemi gettóba
zárt dibbukok létének értelme és célja
az, hogy kitörjenek e feledésgettókból, s az
emlékezetnek legalább a foszlányaiba kapaszkodjanak;
magyarán: mások (az élôk) megváltó
emlékezetében leljenek ideiglenes hazát. Ez a szüntelenül
folyó hadakozás a „tapintható” fatum láthatatlan
hátterében zajlik, s vele szemben az író dolga
annyi, hogy – mintegy friss levegôre vágyva – kitárja
az ablakszárnyakat. „És nem áll módunkban kiszabadítani
szereplôinket abból a gettóból, a feledésbôl,
amelyet az 1610/1944-es kormányrendeletnél tartósabb
kényszerûség jelölt ki” – olvasható az
iménti gondolatmenet meghosszabbításaként.
Az auctor dolga ily módon csak a megfontolt várakozás
lehet, hogy úgy mondjam: „a tradíció egészen
finom szálaival átszôtt textus létrehozására
irányuló kísérlet, valamint az emlékezet
és a feledés kettôs szorítása által
jelképezett roppant prés apró lazításainak,
résnyi kinyílásainak kifürkészése.
Finom és érzékletes hasonlat formájában
ez a kettôs prés pontos leírásra is kerül
az árnyak történetében. „Ha felidézzük
a történeteket – írja Márton László
–, úgy emlékezésbe menekülô életünkkel,
ha pedig hagyjuk kárba veszni a történeteket, úgy
feledésbe menekülô életünkkel járulunk
a magunk módján hozzá, hogy ne történjék
semmi. Vagy bezárkózunk a pillanatba, és az elmúlás
káprázatként zajlik észrevétlenül,
vagy úgy menekülünk az elôzô pillanatból
a következôbe, ahogy az éjjeli lepke repül egyre
szûkülô körökben a gyertyaláng felé;
vagy pedig történetek szövögetôjeként,
anekdoták ügyes kidomborítójaként járjuk
az emlékezés nyomvonalait, ahogyan a háló küllôin
és körein a keresztespók szaladgál.” (49.) Túl
azon, hogy az Árnyas fôutca – mint „regény” – egyúttal
saját szabálytalanul szôtt kommentárjait is
magában rejti (elvileg a kritikust vagy az interpretátort
is megkíméli attól, hogy túlzásba vigye
az értelmezést szorgalmazó erôlködést,
s így ennek az írásnak sincs más feladata,
mint hogy a „megfelelô” sorrendbe rendezze a belsô kommentárokat),
az emlékezet és a feledés elôbbi kettôs
prése az, amelyik az elbeszélés idôbeli keretét,
„háromezer összepréselt napot” egyetlen aprócska
füzérré illeszti, s úgy nyújtja át
az olvasónak, ahogy a bibliai Izrael, illetve Júda királyai
ajándékoztak összepréselt datolyát és
szôlôt az ünnepre összegyülekezett népnek.
A háromezer összepréselt nap krónikája
éppen ezért nem egyszerûen a kiszáradt, élettelen
dolgok számbavétele és felvonultatása, hanem
az engesztelés fanyar ízét még megtartva maga
is ajándék.
Miképpen ajándék a kisvárosi fényképész,
Halász Ignác elveszett (mások szerint lappangó)
gyûjteményében megbúvó (regény)alakok
kiigazított sorsa is – s ez újfent az író figyelemre
méltó nagyvonalúságát dicséri
–; az árnyaké tehát, akik szorongva, bizonytalanul,
arcukon a letagadhatatlan feszültséggel arról a bizonyos
szebb jövôrôl álmodnak. S álmodozásuk
nem is hiábavaló, a vágyak beteljesülnek, hamarabb,
mintsem az árnyak gondolnák: az „árjásított”
Gôz-féle vendéglôt – a korabeli nemes szokásoknak
megfelelôen – az új tulajdonos a „Szebb Jövôhöz”
címezi. Akár betér valaki a „Szebb Jövô”-be,
akár, miként a régi törzsvendégek, be
sem teszi a lábát, mégis kénytelen szembesülni
vele. Mindamellett a többség elfogadja az elkövetkezô
idôk nagyvonalú ajándékát. „Zsúfolásig
telve a Szebb Jövô” – olvassuk (62.) –, és ez nem is
csoda, hiszen a légoltalmi megbízott elôadására
hivatalos a városka apraja-nagyja...
A történet – mint valóban megannyi állókép
együttese – nem egy, hanem jóval több keretbe illeszkedik,
egészen addig, amíg visszavonhatatlanul véget ér
minden, a regényíró hatalma is; amikor „Maguk a keretek
zúzódnak össze; senkit sem tudunk többé
kívül helyezni rajtuk”. (137.) Addig is azonban az egyik bekeretezett
képen kora ôsz van, épp hogy elkezdôdött
az iskolaév, a másikon nyár, a harmadikon múlik
a tél, s valahonnan lopakodik a tavasz. A képzelet kísérletezô
mûvei, az aprócska sorsvariációk sorjáznak
tovább, hiszen ha az árnyak szóhoz jutnának,
ôk is csak az életükrôl beszélnének.
4
A feledés gettójából kiszabadított
árnyak jó ideig csak hunyorognak a történet napjának
túl erôs fényén, ám amint hozzászoknak
a „kinti világ” viszonyaihoz, lényükrôl alig leplezhetô
csalódottság árad. S noha csak egyikük szólal
meg – néha valóban „kiszól” a történetbôl
–, a többiek pedig némák maradnak, ez az egyetlen árny,
Gôz Gaby (akit a szerzô éppen ezért „a történet
ôrangyalának” is nevez) világossá teszi, hogy
mi is a dibbukok elvárása: „Azt vártuk az elbeszélôtôl,
hogy méltó emléket állít szeretteinknek.
Azt vártuk tôle, hogy a fényképeknél
maradandóbb és magasztosabb módon örökíti
meg ôket. Azt vártuk, hogy a fotókon látható
személyekbôl és jelenetekbôl a valóságnak
megfelelô, hiteles képet állít össze, amely
részvétet kelt az olvasóban, és a mi fájdalmunkat
felébreszti az ô lelkében is. Nem ez történt.”
(131–132.) Mintha csak a hajdani marxista–leninista irodalomtankönyveket
olvasnánk (hogyan kell jó olvasónaplót készíteni),
elegyítve Arisztotelész Poétiká-jának
a katharsziszra vonatkozó részeivel. Ha eddig nem tûnt
volna föl, az olvasóban most már végképp
fölébredhet a gyanú, az író nem csupán
ôt, hanem saját magát is szórakoztatja; ha patetikus
akar lenni, ha éppen megfontolt és józan, de még
ha szabadjára engedi a fantáziáját, akkor is
mindig ironizál.
Ez ironikus beállítások közül az egyik
legszebb a Magyar Haza géniuszának (kiszolgáltatott
tetszhalott nôalak, aki a fontos történelmi pillanatokban
az igazak Csipkerózsika-álmát alussza, s szinte lehetetlen
felkölteni) a megjelenése – Áldássy Armand ferences
szerzetesnek a magyar történelmet kissé átértelmezô
elbeszélésében. „Amikor pedig bementünk a várba
– mondja Armand atya –, és János páter vezetett bennünket,
az a Badinyi János, aki a nagyságos fejedelem tanítója
volt, akkor láttuk, hogy ott fekszik a ravatalon egy nôalak:
ô volt a Magyar Haza géniusza, de nem halt meg, hanem csak
tetszhalott állapotban leledzett, és arra várt, hogy
jöjjön a megmentô király, aki majd megszabadítja
a bilincseitôl.” (32–33.) A regény történetében
megbúvó belsô történet, a ferenceseké,
a XVII. század végétôl egészen a XX.
század 40-es éveinek közepéig ível. (Márton
kedvenc idôszaka éppen ez: a XVI. századtól
a XVIII. századig terjedô kor, középpontjában
a barokk allegóriával; „történelminek” mondható
színmûvei, illetve regényei közül a Báthory
Zsigmond-dráma, A nagyratörô, valamint a Jacob Wunschwitz
igaz története is ekkor játszódik.) Bizonyos
értelemben az árnyak his-
tóriája tekinthetô úgy is, mint a ferencesek
„helytörténetéhez” íródott függelék.
A mindenkori történelemformálókat, a városba
bevonuló délceg hadfiakat délceg árnyak követik.
Egészen intim viszony jön így létre a „letûnt
hétköznapok” embere és az olvasó között
(a regényíróról nem is beszélve); de
ami még fontosabb: egyfajta módszertani elv bontakozik itt
ki, olyan elv, amelyik a (még) megélhetô múlttal
szembeni viszonyt a megfakult, elmosódott fényképek
rakosgatásához, böngészgetéséhez
hasonlítja, még akkor is, ha a múltat faggató
pontosan tudja, az elveszettnek hitt fotógyûjtemény
valójában sohasem létezett.
Az árnyakról, az egyre távolodó „közelmúltról”,
ezzel együtt a magyarországi holocaust történetérôl
készült amúgy sem túl nagy számú
mûvészeti dokumentum között meglehetôsen kevés
az olyan intim, csak néhány emlékezetfelvillanásra
építô mû, mint amilyen Márton Lászlóé,
amelyik kísérletezô, (ön)ironikus jellege ellenére
képes valamit felmutatni a regénymûfaj eredendô,
epikus sodrából is. Módszertani értelemben
pedig magukat „az elsodortakat” úgy, ahogy – a hasonlat szinte kényszerû
érvénnyel követeli magát – egyik legszebb versében,
Az elsodortak-ban Kálnoky alakítja át száguldó
mozgófilmmé az emlékezetbôl felmerülô
állóképet, az egri fôutcát a 30-as években;
az árnyakat tehát, akik persze nem akarnak leperegni a film
valamelyik jelenetével együtt, hanem egyszerûen csak
maradni akarnak, jelen lenni, az élet hétköznapi, banális
jeleneteinek bármelyikében. Mindenfajta történetírói
erudíció abban leli örömét, ha az elmúlásra
ítélt valóban áldozatává válik
az elmúlásnak, a történetírás –
mondhatni – innen kezdôdik (jóllehet a mûfaj kezdetei
éppen az ellenkezô feltételeken alapultak!); a mûvészi
megörökítés elve viszont pontosan
az ellenkezô szándék beteljesítésén
fáradozik: hogy az elmúlásra ítéltet
megszabadítsa az iménti áldozat szerepébôl.
A „szabadítás”, természetesen maga a definiálhatatlan
mûvészi gesztus, a holokausztosz, a teljes égôáldozat
áldozataival kapcsolatban pedig különös jelentôségre
tesz szert. Hiszen az árnyak, akik a fiktív vagy valós
fényképlényüket ránk testálták,
még sorsuk beteljesedése elôtt vannak. Mi az értelme
ebben az esetben az elôbb említett szabadításnak?
Mindenesetre ezek a mozgóképek – egy kisvárosi
fényképész feltételezhetô beállításainak
megfelelôen – az idillbôl vagy legalábbis a pusztulást
megelôzô utolsó békés hétköznapok
mindig felértékelôdô harmóniájából
indulnak ki; a számomra egyértelmûen filmszerûnek
érzett Márton-regényben nagyon hasonlóan ahhoz,
ahogy a holocaustot feldolgozó közép-európai
filmmûvészet legnagyobb remekeiben, az Üzlet a korzón-ban
vagy A hullaégetô-ben történik. (A magyar filmtörténet
az iménti példákhoz mérten egy majdnem sikerült,
hasonló jellegû kísérlettel dicsekedhet, a Rónay
György Esti gyors címû regényébôl
készült Utószezon címû Fábry-mûvel.
Itt ugyan az allegória képei szinte fölfalják
a finoman elsuhanó hajdani pillanatokat, ám az „antivilág”
képviselôjeként fellépô öregek tragikus
kara zseniális alakítást nyújt.) Pedig idillrôl
szó sincs, az idill csak a kontraszt kedvéért kerül
az elbeszélés rendjébe; helyette a szorongás
egyre nyúló árnyékai tûnnek fel mindenütt,
ahogy lemenôfélben a történet napja. Amíg
tehát egyáltalán látunk valamit, a szürkület,
a félhomály színei következnek. A szándékosan
bizonytalan s a fatum rendjébôl kiszakítani vágyott
elbeszélésnek – mondhatni – ilyen az alaptónusa.
Mindezt természetesen úgy kell elképzelnünk,
hogy a már többször (és szándékosan)
dibbuknak nevezett árnyak – az ôket megnevezve életre
hívó körülbelül XVII. századi német
és kelet-európai zsidó környezet szóhasználatának
megfelelôen – a szörnyûséges emberi bûnök
kivetülései; csak az emberi vétkek nyithatnak számukra
kaput ahhoz, hogy besurranjanak ebbe a világba, az emberi történelembe
és az emberi testbe, s ily módon követeljék,
kényszerítsék ki a rájuk való emlékezést.
Igazi létformájuk az emlékezet általi kínoztatás.
Kívülrôl jönnek (egyik nevük is ez: Dibbuk
min ha-hicónim; kívülrôl való dibbuk),
s kívülre is térnek vissza, ha akad olyan erô,
amely képes kiûzni az árnyakat. De ez már végképp
ellene mondana a regény és írója intenciójának,
hiszen – ha jól értem – az otthontalan szellemi lények
idôleges inváziójáról beszél:
„Szívükben egymás iránti kiengesztelôdéssel
suhannak el az árnyak egykori otthonaik elôtt, ahol nincsenek
otthon többé.” (147.) Nem kell tehát „kiûzni”
ôket, eltûnnek maguktól is.
5
Az elbeszélt textus, a párkák és a regényíró
„közös szövevénye” pontosan olyan pókháló-finomságú,
tehát sérülékeny és esetleges, mint amilyen
légies és tünékeny az emlékképek
sorjázása: az elbeszélô és az olvasó
képzeletében kikényszerített múlt. A
hétköznapok intim jelenetei mellett az úgynevezett „hôsi
mozzanatok” táplálják ezt a bizonyos kényszerszülô
erôt; olyan apróbb vagy jelentôsebb mozzanatok, amelyeket
az alkotó – törékeny véderômûként
ugyan, de – szembehelyezhet a sokat emlegetett fatum hatalmával.
A heroikus sors – illetve a hérosz sorsa – végül szintén
behódol
a végzetnek (sôt egyfajta paradigmának is számít
a „behódolás” tekintetében), ám mégis
egy nagy élet nyomait – a hírnevet – hagyja maga után.
A múltból megidézett árnyak bevonulása,
majd helyet foglalása a kisváros fôutcájának
két oldalán azonban távolról sem ilyen, heroikus
tett; s a hajdani hús-vér lények cselekedetei közt
sem fedezhetô fel semmi hasonló. Sôt a rettenet hátterében
vagy banális dolgok húzódnak meg, vagy olyasfajta
morbid ostobaság, amelyik – úgy tûnik – az emberbôl
egyszerûen kiirthatatlan. „...1946 nyarán terjedt el az országban
– írja Márton – az »auschwitzi keltetôgéprôl«
szóló tréfa, megtoldva azzal az elmésséggel,
hogy: többen jöttek vissza, mint ahányat elvittek; és
persze bármennyire megvetjük is azokat az emberi lényeket,
akiknek ilyen tréfák jutnak eszükbe, mégis inkább
azon álmélkodunk, hogy viszonylag csekély szellemi
képességekkel milyen köny-
nyen lehet egy-két szóba annyi történelmi
tapasztalatot sûríteni, amennyirôl az ókori cinikusok
nem is álmodhattak volna. Álmélkodunk, mennyire jelentéktelen
emberek milyen könnyen megrendíthetik az igazságba vetett
bizalmat, úgyhogy emberöltôk óta már egyéb
sem zajlik, mint az igazságba vetett bizalom folytonos megrendülése;
álmélkodunk, hogy még mindig van rajta mit megrendíteni.”
(84–85.)
A könyv 25. oldalán tûnik föl Krebs Hermann,
aki a történet színteréül szolgáló
kisváros rabbija, s aki (minthogy nem maradt fenn utána sem
fénykép, sem egyéb dokumentum, hát feltételezésekre
vagyunk utalva) „feltehetôleg” Franz Rosenzweig fômûvét,
A megváltás csillagá-t fordítja magyarra (ha
már az úgynevezett valóságban eddig úgysem
fordította le senki!), ugyancsak feltehetôleg Reb Daniél
Sofét évtizedeken át végzett fordításkísérletei
alapján. Krebs Hermann az árnyak hajdani életének
legmagasabb szabadságfokát példázza, miután
ô az, aki az imént hiányolt „heroikus cselekedetet”
– ha csak rituális értelemben is, de – végrehajtja.
A héber kalendárium szerinti Ádár hónap
közepén, azaz február vége táján,
a távolodó tél és a közeledô tavasz
metafizikai határán Krebs rabbi elmondja hívei elôtt
purimi beszédét. Bármily katasztrófa fenyegetése,
sôt életveszély közepette is a purimi beszéd
hagyományosan csak egyvalamirôl szólhat: a kitartásról,
az élet akarásáról, az örömrôl;
egyszóval a gyôzelemrôl, amely talán sohasem
volt olyan távol a kelet-európai zsidó közösségek
életében, mint éppen itt és ekkor, az árnyak
históriájában. Ám a rabbi – a prédikációban
fölelevenítve a két és fél ezer évvel
korábban történteket, Eszter királynôi
méltóságát, amely az Örökkévaló
részérôl csak és kizárólag azért
adatott, hogy a zsidó leány elhárítsa a népére
leselkedô halálos veszedelmet, Mordekháj felemeltetését
és az amalékita Hámán gyászos bukását
– kitartásra buzdít, az eljövendô illatát
érezve meg a még bujkáló kora tavaszban: „Olyan
lombok hallatszanak a szél zúgásában, amelyek
még nincsenek meg, és annyi erôt sugároz a nap
az emberek homlokára, hogy azzal, ha csakugyan erô volna benne,
fel tudná olvasztani a patakok jegét.” (135.) A hívek
imádkozzanak azért, fûzi tovább mondandóját
Krebs Hermann, hogy újabb Eszter királyné támadjon,
hiszen nagy a córesz, legalább akkora, mint a bibliai történet
idején Susán városában és az egész
hatalmas Perzsa Birodalomban. A purimi prédikáció
az árnyak hajdani történetének keretbe foglalója,
sôt nem csupán a történeté, hanem a köréje
fonható egész hagyományé is. „Így beszél,
vagy ehhez hasonlókat mond Krebs Hermann – olvasható a regényben
–, az utolsó rabbi történetünk utolsó pillanatában,
amikor vége a télnek, és a napnak is vége van.
Történetünk ezen a végsô ponton, és
ezt kénytelenek vagyunk megengedni, sôt elômozdítani,
szilánkjaira hull szét.” (137.)
Ami pedig ezután – a könyv idôrendi értelemben
vett befejezése gyanánt – következik, egyfajta haláltáncszerû
tablókép, az a hol költôi, hol ironikus, hol pedig
az abszurdba hajlóan morbid Márton-féle történet
méltó lezárása. Krebs Hermann beszédét
a helyi iskola növendékeinek Purim-Spielje követi, ahol
Róth Aranka – magyaros menyasszonyi ruhában – a Magyar Haza
géniuszát alakítja (hiszen nemcsak a honi zsidóság,
hanem az ország is nagy bajban van); majd hazafias népünnepély
következik, ahol táncra perdülnek az egykori árnyak
és a túlélôk egyaránt; mise a szabad
ég alatt... Közben a fényképek (mind?) kifehérednek
(„Fekete víz folyik az Ipolyban, sûrû és átlátszatlan.
Fényképek úsznak benne, fehér hasukkal fölfelé”,
145.), s ezzel együtt a „nyílt” színen felvonulnak a
magyar jövendô letéteményesei, a jellem és
a férfiasság bajnokai: „Becsületes arcú, délceg
csendôrök. Jóságos keretlegények. Falvédôrôl
és mézeskalács szívrôl szakasztott, rózsatôrôl
metszett nyilasok. Még egy kifestôkönyvbe illô,
mosolygós SS-kommandó is körülveszi a tájat;
kolbászból fonják a szögesdrót kerítést.”
(147.)
Kinek az emlékeiben „fér el” ennyi „szilánk” az
árnyak valószínûleg a maga „egészében”
sohasem összefüggô, méltósággal hömpölygô,
epikus történetébôl? Rejtély, hiszen még
az emlékfoszlányok, a töredékek is tovább
aprózódnak, s a regényíró pazarló
bôkezûséggel méri a pusztulást: nem elég,
hogy az árjásítás idején Halász
Ignác fényképész mûhelyét kifosztják,
majd felgyújtják, a rejtélyes módon mégis
megmaradt fotók „kifehérednek”, végül az Ipoly
(Akherón és Léthé egyszerre) „fekete vizében”
úsznak tovább – ki tudja, merre? Egyszóval strapabíró
árnyak ezek, akik mindent elviselnek, csak egyet nem: hogy elfeledjük
ôket. Bizonyára ezért vonultak fel a hajdani kisvárosi
korzó mindkét oldalán, s ezért vonnak emlékekbôl
szôtt fátylat saját történetük köré.
6
A feledés ellen hadakozó légnemû lények
között – „akiket” eddig megpróbáltam számba
venni – egy valódi „metafizikai túlélô” is akad.
Idézôjelben vett túlélôrôl van szó
persze, hiszen ebben a pozícióban egy, a személynél
is fontosabb valamit szeretnék megemlíteni. Ez a valami pedig
a név, amely a zsidó s általában a bibliai
hagyományban a létezôk szellemi orientációjának
– és ily módon létezésének is – legfontosabb
letéteményese. Ebben az értelemben említi Márton
László az egyik „ideális tekintet” megtestesítôjének,
Róth Arankának titkos, emlékeztetô nevét,
az úgynevezett „pószeg”-et, amely arra való, hogy
„emlékeztesse” az Örökkévalót – ki az, aki
örömében vagy éppen szorultságában
hozzá fordul. A pószeg olyan – jobbára bibliai – szövegrészlet,
mondat, amelynek az elsô és az utolsó betûje
meg kell hogy egyezzék a név elsô és utolsó
betûjével. Róth Aranka pószege az „Eszter”,
ugyanaz, mint a zsidók egykori megmentôjéé;
a rejtvény pedig a 20. zsoltár 8. versébôl származik:
„Emez a szekereket, amaz a lovakat, mi az Örökkévaló
Isten nevét emlegetjük immár.”
A megfelelô szósorrend kedvéért a fenti
módon alakított zsoltármondat az eredetiben többféle
jelentést is hordozhat; a közkele-
tû megoldás így hangzik: „Ezek a harci kocsi-
kat, azok a paripákat, mi viszont Istenünknek, az Úrnak
a nevét emlegetjük [dicsekedve].” Ám a héber
„besém... nazkir” formula úgy is érthe-
tô, hogy: „a mi Istenünknek, az Úrnak a nevében
emlékeztetünk/emlékezôdünk”. Vagyis az eljövendô
korszakok embere az emléktelenség összefüggô
víztömegein is meg fogja találni azokat az aprócska
szigeteket, ahol a múlt „mazkir”-jainak (emlékeztetôinek)
beteljesült akarataként, vágyaiként él
tovább; ám csakis an-
nak a nevében, aki az emlékezést, mint micvát
(parancsot) törvénybe iktatta. Végsô soron
a pószeg funkciója is ez; a bizonytalan etimológiájú
szó igei gyöke szintén az egyik zsoltárversben
bukkan fel, a 48. zsoltár 14. versében. A Nagy Király
városáról szólván a zsoltáros
– a közvetlen kontextust is felidézve – a következôket
mondja: „Kerüljétek meg Cijjónt, járjátok
körül, vegyétek számba tornyait. Jól jegyezzétek
meg bástyáit, járjátok be palotáit [paszgu
armenótehá], hogy számot adhassatok róla az
eljövendô nemzedéknek” (ledór aharón; Zs.
48, 13–14.).
Ha egy (vagy több) nemzedék valamilyen oknál fogva
nem vehette-(veheti) birtokba örökségét, elôdeinek
számadását – ahogy ez az Árnyas fôutca
hôseinek tragikus sorsa miatt bekövetkezett –, mi mást
is tehetne, mint hogy bejárja a Történet Urának
palotáit (az ottani kincstárakban együtt található
a szilánkokra hasadt emlékezet valamennyi szertegurult ékköve),
s talán megérti majd: jelenbe révedt tekintetünk
elôl hová „suhantak el” Márton László
elbeszéléseinek „hôsei”, a regényes sorsú
árnyak.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta