Orbán Ottó

---

Szólítva õt egy verssorát idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát...",
s az évtizedek rossz szigetelésén
kétszázhúsz volt nyila villámlik át.
Túlnan a járdán föltûnik Pilinszky,
kockás kabátban, ég és föld között -
látom, arcán a lázas elveszettség
õszes borostaként kiütközött.

Köröttünk örvény, a hatvanas évek:
gyér forgalom, vodkaszag, vak remény;
nem öltek meg s nem öltük meg magunkat -
Isten hordott minket a tenyerén.
Túléltünk háborút, italt, szerelmet,
most egy kicsit ejtõzni akarunk,
ki egy szál deszkába, ki meg az égbe,
kapaszkodunk, míg bírja a karunk.

Költõnek ezenfelül ott a verse,
a gyulladt seb, mely lüktet s nem lohad,
de láza megbokrosítja a ritmust,
e rögeszmés, szárnyas versenylovat,
hogy száguldozzon, mint a hurrikánok
a karibi partokon s a prérin át,
s patájával dobogja és dobolja:
"Csak azt feledném, azt a franciát..."

Minek folytassam? Valaha a versünk
életmentés volt, ma csak pipere.
Franz! Szia, fogoly! s más ilyen nyalánk vicc,
míg süvítünk az ûrbe kifele,
s a terepet átadjuk a szövegnek,
melyben buján párzik szóval a szó;
és hallhatjuk makogni gépeinket,
mint majmot az Afrika-utazó.

Nagy költõ s balfácán egy porhüvelyben!
Esendõ, nagyon is világi szent,
aki a Koponyák Hegye helyett a
báli szezonban inkább bálba ment;
János, kit jelenések látogattak,
de aki hétköznap csak Jancsi volt -
bámulja teremtményét a teremtõ,
sámán a tüzet, melyet õ csiholt.