Szólítva õt egy
verssorát idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát...",
s az évtizedek rossz szigetelésén
kétszázhúsz volt
nyila villámlik át.
Túlnan a járdán
föltûnik Pilinszky,
kockás kabátban, ég
és föld között -
látom, arcán a lázas
elveszettség
õszes borostaként kiütközött.
Köröttünk örvény,
a hatvanas évek:
gyér forgalom, vodkaszag, vak
remény;
nem öltek meg s nem öltük
meg magunkat -
Isten hordott minket a tenyerén.
Túléltünk háborút,
italt, szerelmet,
most egy kicsit ejtõzni akarunk,
ki egy szál deszkába,
ki meg az égbe,
kapaszkodunk, míg bírja
a karunk.
Költõnek ezenfelül
ott a verse,
a gyulladt seb, mely lüktet s
nem lohad,
de láza megbokrosítja
a ritmust,
e rögeszmés, szárnyas
versenylovat,
hogy száguldozzon, mint a hurrikánok
a karibi partokon s a prérin
át,
s patájával dobogja
és dobolja:
"Csak azt feledném, azt a franciát..."
Minek folytassam? Valaha a versünk
életmentés volt, ma
csak pipere.
Franz! Szia, fogoly! s más
ilyen nyalánk vicc,
míg süvítünk
az ûrbe kifele,
s a terepet átadjuk a szövegnek,
melyben buján párzik
szóval a szó;
és hallhatjuk makogni gépeinket,
mint majmot az Afrika-utazó.
Nagy költõ s balfácán
egy porhüvelyben!
Esendõ, nagyon is világi
szent,
aki a Koponyák Hegye helyett
a
báli szezonban inkább
bálba ment;
János, kit jelenések
látogattak,
de aki hétköznap csak
Jancsi volt -
bámulja teremtményét
a teremtõ,
sámán a tüzet,
melyet õ csiholt.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: holmi@c3.hu