A KALLIAS így publikálatlan töredék maradt (nem érkezett folytatás a következõ postanapon), s elõször csak 1847-ben, a Schiller-Körner-levelezés megjelenésekor vált nyilvánosan hozzáférhetõvé. Nem volt persze mindenki számára ismeretlen: Friedrich Schlegel például, aki a kilencvenes évek elejétõl szintén közeli viszonyban állt Körnerrel (egy ideig mindketten Drezdában éltek), pontosan tudhatta, miféle elméletet forgat a fejében az általa inkább szellemi ellenlábasnak tekintett Schiller; és abban, hogy A GÖRÖG KÖLTÉSZET TANULMÁNYOZÁSÁRÓL szóló értekezés az objektivitásban találja meg a modern mûvészet anarchiájából rendet teremtõ varázspálcát, alkalmasint szerepe van a közvetve Jénából kapott ösztönzésnek.
Ha befejezetlen maradt is, a KALLIAS azért valamelyest tovább élt Schiller elméleti szövegeiben. Legalább csírájukban felbukkannak már a késõbb kimunkált fõ gondolatok: feladatként jelentkezik az erkölcsiség hajlammá, természetté fejlesztése ennek ellentmondásosságába zavarodik majd bele A KELLEMRÕL ÉS A MÉLTÓSÁGRÓL; terítékre kerül a látszat, az esztétikum sajátos autonómiája, legfõképpen pedig a moralitás és a szépség összefüggése ezekre építenek majd a LEVELEK AZ EMBER ESZTÉTIKAI NEVELÉSÉRÕL (a LEVELEK õsváltozatát az a levélsorozat alkotja, amelyet Schiller 1794-ben küldött az õt három éven át járadékban részesítõ dán hercegnek, Friedrich Christian von Augustenburgnak, s amelybe belekezdvén megkérte Körnert, juttassa vissza hozzá a KALLIAS-t, mert szüksége van rá elméletének új kifejtéséhez); és megjelenik végül a "mûviséget" meghaladó s ennyiben a keresett tiszta objektivitásra utaló naivitás is ezt gondolja majd tovább a történeti perspektívát is nyitó utolsó nagy értekezés, melyben a naiv nem csupán elõzménye a reflexivitás bélyegét viselõ szentimentálisnak, de valamiképpen meg is haladja azt.
A Schiller életében megjelent teoretikus írások mégsem kontinuusak a KALLIAS-szal; és pontosan ez teszi megkülönböztetett figyelemre méltóvá az elsõ kísérletet. A törés nagyjából megfelel annak, ahogyan Schiller elpártol Kanttól, s helyette Fichténél találja meg a filozófiai hátteret a maga számára. Ettõl kezdve szinte törvényszerû, hogy elmélete folyamatosan aporiákba bonyolódjék. Mihelyt a Fichte-féle önés világteremtõ Én kiiktatja a számára botrányos magában való dolgot (vagy másképp: megszünteti a létezés elsõbbségét a tudatossághoz képest), egyszersmind megszûnik az a lehetõség, amelyet a KALLIAS produktív módon félreértve Kant tézisét az ízlésítélet szubjektív jellegérõl sejtet: hogy a szép lényege szerint kívül essék mindannak körén, ami a szubjektivitás fennhatósága alá tartozhat. Az istenülni igyekvõ (vagyis az õt, úgymond, megilletõ abszolút mivoltra törõ) Én ámokfutása közepette elvileg lehetetlen, hogy ami van, az ne az õ világkonstitúciójának eredménye legyen hogy heautonómiával bírjon, maga adva törvényt magának. Az imént említett írásokban (s fõleg a LEVELEK-ben) éppen ez okoz feloldhatatlan bár az értelmezés számára izgalmas feszültségeket: Schiller egyfelõl már csak észnek alávetett természetet és érzékiséget, formának alávetett anyagot talál azon a helyen, ahol a KALLIAS-ban még a szépet tételezte, másfelõl rendre beleütközik abba, hogy az esztétikum nem helyezhetõ el a ráció és természet, forma és anyag dualitásával operáló konstrukcióban; s ennyiben, ha akaratlanul is, de kitart a KALLIAS alapvetése mellett (mindezt hosszan elemeztem az EX Symposion 1998/23-24. számában megjelent ANDALOGOSZ címû tanulmányomban).
A fordítás a Deutscher
Klassiker Verlag Schiller-sorozatának VIII. kötete alapján
készült: THEORETISCHE SCHRIFTEN, Frankfurt/M., 1992, 276-329.
oldal. Tekintettel arra, hogy Schiller elsõdlegesen a kanti esztétikával
vet számot, a terminológia megegyezik AZ ÍTÉLÕERÕ
KRITIKÁJÁ-éval. A válogatás során
csak néhány oldalt hagytam ki, olyan részeket, ahol
Schiller az esztétikai fejtegetésbõl kiesõ
témákról (például aktuális politikai
eseményekrõl) ír.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: holmi@c3.hu