Nem volt más lehetõség.
Még ha nem is hittem, ha remélni
nem mertem már régen,
akárhogy -
Hát mit tettem volna? A nappal
még eltelt valahogy, szõttem,
és szinte csodálva
néztem a fürge vetélõt,
hogy szaladoz, de az éjjel
lassú volt mindig, nehezebb
volt,
hidd el, igen, nehezebb volt már
felfejteni újra -
Tudtam, hisz tudnom kellett, hogy
az ostrom, és azután meg
hogy jönnek Kirkék, de
Kalüpszók s Nauszikaák is,
s nem tudhattam, lesz-e hajó
végül hazaérned -
Nem volt mégse nekem, nem,
nem volt más lehetõség.
Telt az idõ, de mi együtt
néztük a mandulaérést,
és együtt álltunk
a hegyen
az októberi ködbe figyelve,
mikor már
esteledett, s szürkén
gomolyogtak a nyájak a völgyben,
együtt ébredtünk
nap nap után,
s egymást érintve aludtunk.
Hát hogy kellett volna a kérõk
olcsó, vak zsivaja?
Nem tudhattam, nem is hittem, mégis
ahogy ez az ágy itt,
holtában belecsimpaszkodva
ebbe a földbe -
Nem volt más lehetõség.
És most?
Most a kezem eresebb lett, te sem
vagy olyan karcsú,
mint amikor legelõször
láttam a tested,
s sérült testemben gyönyörûn
lobogott fel
gyöngédséged, gyöngédségem
válasza rá, és
csak simogattuk egymást ámultan
a sötétben.
Nem volt hát sose más
lehetõség.
És most ajzd fel az íjad,
s szálljon a nyíl a
tizenkét balta fokán át,
szálljon Még most sem
hiszem el.
Te lehetnél végre valóban?
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: holmi@c3.hu