Az udvarra beszökdösnek, és Istenem, hányszor, de hányszor ellopják a tököt! Az ablak is: hol van rajta vászon, hol még csak az sincs.
Pedig azt mondják, lakott a Híres házban a jó hírû furulyás is, Becsy András. Aki az ördögöt tanította furulyázni, az a Becsy. Mikor a faluban Bihari Ferenc volt a bíró, Gila Ignác (ki folyton vöröset izzadt, mintha vérezne), meg az adószedõ Pallaus Istváné volt a ház. A jegyzõé. Aki szentesi mérnök volt annak elõtte. Azelõtt 49-es honvéd hadnagy.
Báró Imre, aki frissen lett gazdája a Híres háznak, átjár szólni az iskolába, de minden erõfeszítése hiábavaló. Átdobálják a mocskos kölkök mindenféle szemetjüket.
Arról is tudni, hogy az Úr 1893-ik évében ott, a Híres házban hajtotta le erõsen kopasz fejét Almási Sándor hódmezõvásárhelyi kútfúrómester. Négycolos vascsövek aludtak a gangon, álmukra egy öntöttvas szobor vigyázott. Petõfi, kezében zászló. Öregebb Báró Imrének másról is van tudomása: a Híres házban ülésezett az Elsõ Tanyai Gazdakör. A kórógyparti gazdák száraz és savanyú bort hoztak, a zsigerhátiaktól elõkerült a törköly.
Tizenegy év múlva igen nagy csere történik ott, a nagy asztalnál, bár nem is csere az. A két tulipántos székben két fontos ember, Gazda István és egy orosz tiszt, valami Vaszelka. Gazda István nehéz kedvû, mintha aznap még ölnie is kéne. (Lehet, hogy kell is.) Kirakja az asztalra a kétezer pengõt, a többi jószágformában várakozik a Híres ház elõtt. Ez a falu minden kincse. Tóth István bíró figyel odakünn, nehogy lába keljék egynehánynak.
Most meg az udvarra beszöknek, és még a tököt is.
Báró Imre feltotyog a padlásra a két tulipántos székkel. Nem kell az már oda, minek. A nagy asztalt lenn hagyja, nehéz is, szép is. A két ívben földagadó lábak kitesznek vagy másfél mázsát (csak a dupla aljú fiók vagy harminc kiló). Az asztallap cirádás mintáját állítólag Becsy András faragta, ha igaz. Önmagát rajzolta rá, mikor fûzfaágba szorította az ördög ujját, hogy egyenesedjék. Alig látszik már belõle valamennyi, akár az is lehet. Van errõl egy nóta, különben, amit Báró Imre el szokott énekelni az Oláh kocsmában, évente egyszer. Mikor az új pálinka kifõ, akkor.
"Mert az Úrnak Ördög bújt a bocskorába..."
Mondja, mondja, és veri nagyon az asztalt.
Nõt ritkásabban visz már a Híres házba Báró Imre. Mikor még nem volt az övé, gazdátlan állt, akkortájt sûrûbben. Elment a nagy házvásárral a nõkhöz való szerencséje, az az igazság. Régebben gyakorta összeakadt egy meredeken emelkedõ, szõrös homlokkal, amihez ha akadt fogható, kevés. Gyönyörû jószág volt, és szûk, mint a kemencelyuk.
Szóval a Híres ház frissen lett gazdája a fiatalnak mondott Báró Imre, aki nem is olyan hetyke már, az igazat megvallva. Nem jár a nagyboltba, csak a kicsiig kerekezik el, ott is hamar fizet. Koszos a körme alja.
A Híres házban mára már annyi vonzó sem akad, mint egy savanyú túrós lepényben. A villany nincs benn, ahogy a víz se. Hiába, hogy ottan könnyített magán reggelente Almási úr, vásárhelyi kútfúró már 1893-ban: tekerõs kút van, mint sehol másutt. A vécé meg mi lenne más, budi.
Báró Imrét nagyjából ezért a házért hagyta el Jolánka is, a neje. Mi szükség ilyen drága pénzért a Híres házra? Sokan azt gondolták, talán azt a hirtelen magasodó, szõrös homlokot elégelte meg Jolánka. Dehogy, igazán, dehogy. Addig se vigéckedik otthon a nagytermészetû Báró.
Tekerõs kút rögtön a kapubejárónál? Ki látott már ilyet! Nincsen ennek értelme egy szem se. A vaskos, nehéz fakaput alig lehet tõle kinyitni. A ganghoz épphogy egy korlát, bevág a huzat mindenféle vackot. Az oszlopokról lepergett a mész, ahogy a mestergerendáról. Az sem divat már manapság. Hacsak nem barnára festik, mint újgazdagéknál, és egy magát petróleumlámpának mutató díszcsillárt raknak rá. Egyetlen ablak néz az utcára, az is igen apró; kiverni a falat nagy fáradság, alapozni kéne inkább, kiszívja a talajvíz a vályogot. A kert lába szomszédos az iskoláéval, elég baj. Rengeteg szemét, mocskos kölök, azt csinálnak, amit akarnak, amíg egyet agyon nem ver az ember, ugyanaz van. Akárha varjak.
Jolánka azt mondja, õ a Híres házba nem költözik.
Az ábécé elõtt mondja, a falu füle hallatára ráadásul. Válás is lesz a dologból, Jolánka kinn ül az utcán napszám azóta. Miért ne tenné, semmi dolga.
Igazából a kis Sári, az intézetes cigánylány is megunja az odajárást. Jó termetes farka van az Imrének, de hát mindent meg lehet unni. Báró Sándor, idõsebbik Báró Imre elsõ házasságából született fia elkapja a posta elõtt Imrét, és kérdõre vonja, hogy mi ez. Minek jár a Jaksa tanítóhoz Imre, csak azt hiszik, akar valamit az öregtõl. Báró Imre le sem száll a biciklirõl. Oda járok, mondja, az én dolgom. Valóban, az õ dolga: Jaksa tanítótól hall elõször Becsy Andrásról, Bihari Ferencrõl, Pallaus Istvánról; heteken át mesél a múzeumalapító vén tanár. Báró Imre mindent apróra megjegyez, keresi a Híres házban mindezeknek a nyomát. A leheletükét, ujjaikét, a csizmájuk által vájt medret. Egy helyet még Sárinak is megmutat mert az gyanús. Pucsíccsál, mondja aztán minden átvezetés nélkül. Sári mosolyog és pucsít, szereti, mikor az Imre ilyen kemény. A bokáját viszont nem szereti fogni, mert akkor olyan mélyre vágja magát az Imre, hogy szinte fáj. De van, hogy nem enged Báró Imre a sarokfogásból: miután már megengedett. Mert Imre a kagylócskába azután is belenyal. Másképp esik, mondja. Nyugodt fejjel másmilyen az, tisztább. Sárika nem tiltakozik, aprókat sikít, ha elég kitartó az Imre. Ekkor, mintha hívnák, a kancatej is visszafolyik. Imre azt mondja, nem baj.
Sárika a házvétel után kezd tehát elmaradozni. Nézi a döngölt padlót, hogy tényleg gyanús-e. Apró, bánatos szeme fölött összeugrik a kövér szemöldök. Nem gyanús, bolond ez az Imre! Aztán még egyszer belesikítja lelkét a Híres ház szivacs falába, az éjszaka, mint egy verem, és a tócsa szemû rókák is bemerészkednek a hideggel.
A múzeumvezetõ Kovács egyenesen óva inti Imrét. Bár árulja a házat a Tanács, legjobb volna közkézen. Nem csak az, hogy Becsy András. Vagy hogy történelmi sorsfordulók. Kipattan Kovács sárga Trabantjából, úgy mondja: emlékezzen, Imre, volt ott más is! Elcsendesül egy pohárkányit, majd mintha lekísérné, ránevet.
No, de, Imre, maga tudja.
Úgy is van. Hogyne emlékeznék az Öreg Báró Imre legkisebb fia, mit beszéltek, miféléket, hogy mi történt negyvennégyben a házban. A tiszta szoba párnás ágya a Berekben végezte. Fehérben fehér, apátfalvi hímzésû, gyönyörû párnák, szorosan dúcolva, vagy tíz. Mégsem merte elhozni a dögteleprõl senki.
Fehérben fehér. Menyegzõk rajtuk, meg darvak, meg akácosok.
A cselédlány bolondériájának hitték. Hogy éjszakánként csattanó maszlagot szív bizonyára. Aztán a gazdasszony és a ház ura következett, kiknek szavát hogy lehetett volna kétségbe vonni?
Menjen inkább mindenki, ahova akar; el, messzire.
Jobb, mint azt mondani Vangel Ignácra, hogy süket! Vangel Ignácra, kinek a társtulajdonában van a falu elsõ cséplõgépe. (Jaksa tanító úr kredencébõl elõ is került egy remek fotó, amin ott tündököl a hatalmas gép.) Tehát, ha azt mondja Vangel Ignác, hogy a gyógyszerész lánya õhozzájuk visszajár, mert õ azt a tócsa nagy szemeivel látta, akkor visszajár. Balettos mozdulataival jön, beheveredik a baldachinba, majd egy szempillantás alatt mindene csupa vér.
Egyszerre mintha ezer apró kutacska volna rajta.
Báró Imre hajthatatlan, megveszi mégis a házat.
Noha az ablak is, hol vászon, hol még csak az se.
Hajnaltájt háromkor kel, mert a jószág nem tûr. Kiteker a telepre, kilenc óra tájban már jöhet is vissza. Délig aztán, ha alszik, az õ dolga.
Egy ilyen alkalommal egy mindszenti cigányasszonyt talál a konyhájában Imre. Ott trónol többrétegû, bõ szoknyában az asszonyság, csupa feketében, ahogy illik. Nofene, mondja, mi kéne magának? Megmondom a jövõdet, feleli neki recsegve az asszony. Imre néz, és olyan formán, hogy jól van. Darázs röpül a szájába, míg tátott szájjal hallgat. Az asszony nem ijed meg, nem is kacag, csak lesi, mi lesz. Báró Imre állatgondozó a szemébe néz, és lenyeli a darazsat.
Aznap este egy nagyon meleget álmodik.
Mindszentre indul az öreg Báró Imrének még egy vakarcs kutyáért. Játékos legyen és csöpp, mint a boldogság, közli Báró Imre. A mindszenti gazda háza színültig van édesnemes fûszerpaprikával. Még az ágyon is nagy, foltozott rasselzsákok. Ma szedtük, néz a gazda. Mi is ma szedtük, hallja Báró Imre a saját hangját valahonnét messzirõl belibbenni. Báró Imre egy pincsikutyát vásárol, amit Incinek nevez el. Mellé ajándékba egy tigriskölyköt is elfogad. Tíz hónapig maradhat szabadon, figyelmeztet a gazda, azután meg kell kötni.
Báró Imre hajnalban fölkel, és a téesz rozoga traktorával takarmányt szór a tehenek elé. Menet közben beszél hozzájuk, mintha prédikálna. A tehén meg okos jószág, figyel Báró Imrére. Mondjad, Imre, mondjad!
Jaksa tanító úr, múzeumalapító elfeküdte a nyakát, nincsen kedve Imrének a Híres házról beszélni. Annyit azért elárul, hogy fontosakat álmodtak ottan mindig is a lakók, ez tény, nem szabad elfelejteni. Imre az álmáról faggatózik: van-e ennek az álomnak jelentõsége? Meg hol lehetne tigriskölyköt szerezni valójában, mert erõsen gyanakszik, a megyében nem.
Imre másnapra szabadságot kér, mert eléggé halaszthatatlan családi ügye akadt.
Miféle családi ügy, Imre?
Tudja már mindenki, amit tud.
Jolánka átköltözött a szomszédba Lajoshoz bácsihoz, a siket bõgõshöz. Sárikát meg fölcsinálta valami gyári fiú, vagy ki. Hát hova olyan sürgõs, ráér az csütörtökön is, nemde?
Báró Imrét csütörtökön nem fogadja a szegedi Vadaspark igazgatója, elmehet, különben sincs eladó tigriskölyök. Jó, mondja Imre, majd lesz máshol. A Cserepes sori piacon széttárja a kezét az árus: az meg minek? Csak, hogy legyen. Mennyit ér az magának, vigyorog a kofa. Sokat, vágja rá Báró Imre. Akkor lesz, Báró úr, jöjjön vissza délután!
Estére Imre befût, elõször a szezonban, játszik a tigriskölyökkel. Harap a kölyök, bukfencet hány, mint a vásáros cigányok. Báró Imre furulyál tigrisének. Becsy András nótáját játssza, hogy elbûvölje. A kölyök néz, és nap van a szemében, napkorong.
Te vagy az, Becsy András, kérdezi Báró Imre, de elszégyelli magát. A kölyöknek meg annyi hús kell, ki gondolta volna.
Aztán van, hogy Imre mégis elcsalja vizitre Sárit. Nézze meg a kölyköt, ha szépet akar látni. Még ilyet, Sári, hát hogy a valagba ne akarna? Sári igyekszik, fogja rögtön a bokáját. Na, gyere, mondja Báró Imre és fölkapja a kölyköt. Sári olyan szépen élvez, hogy összeheged az ablakon a vászon. Ügyes vagy, mondja Báró Imre a tigrisnek, szépen nyaltál. Sárit hajnaltájban ereszti el. Két hétig nagyot hall szegény lány a kancatejtõl.
Aztán elmegy megint Báró Imre Jaksa János tanító, múzeumalapítóhoz, hogy mondaná már meg, mit lehet még tudni a Híres házban esett álmokról. Õszintén mondja meg, milyenek voltak, konkrétan, mennyire lehet õket komolyan venni.
Lehet, köhögi a tanító, mindent lehet.
És ezt mesélte: 1887. szeptember 7. napján egy dr. Virágh Lajos nevû ügyvéd, iskolaszéki elnök volt bekvártélyozva a Híres házba. Egy este szállás, teljes ellátással, reggelire frissen sült töpörtõ. Aznap éjjel Virágh Lajos olyan álmot látott, hogy reggel mosdás nélkül rohant el valamerre, talán egészen a világ végéig, nem tudni, de vissza többé nem tért. Megálmodta ugyanis, hogy kétszázötvennyolc fiatal férfit fognak elragadni a faluból Galíciába. Megálmodta koszbarna ruhájukat, szöghajuk rövidre vágva, ahogy sorakoznak szép, egyenes vonalban a Megyeháza elõtt. Mikor ezt Báró Imre állatgondozó meghallotta, egy borsószemnyi fekete pont lett gyomrában a rémülettõl. Mintha megfagyott volna egy pont odabenn. Ugyanis tavaly, kivételesen, nem csak egyetlen dalt énekelt Báró Imre az Oláh kocsmában, miután a szeszfõzdés meghozta a friss fõzetet. Azután, hogy Mert az Úrnak Ördög bújt a bocskorába , az következett, hogy El kell menni Galíciába.
Elkezdi most a rémület hatása alatt Báró Imre állatgondozó ezt a világszép dalt énekelni Jaksa János tanító, múzeumalapítónak.

"...Ott az ágyuk szépen szólnak, apró fegyverek ropognak,
ott az ágyúk szépen szólnak,
szép legények földre hullnak" .

Dalol Báró Imre Jaksa János dolgozószobájában három törött, újkõkori edény elõtt, és olyan a hangja, mintha bot lenne a torkában.
Ej, ez a Galícia, hát mi van már ezzel?
Elindul Báró Imre, teker, messzire lobog mögötte durkás, ütött-kopott köntöse, vágtat, mert a jószág nem tûr, közben forog az agya, mint a malom vitorla. Figyeljenek ide, tehenek, kezdi õ is, amint morogásnak indul a gép, ma fontosat mondok. Gyakorta szürke hajába túr, szinte tépi fejérõl a kócot, úgy mesél el a teheneknek mindent: Galíciát is, meg a tigrist is.
De eztán jönnek az álmok még veszettebbül!
Gazda István jegyzõ ott ül a konyhában a tulipántos széken, mintha Báró Imre föl sem vitte volna. Vele szemben trónol az orosz. Háború van, szomorú idõ, a varázslatos csecsû Keserû Magdát alattomos módon a templom falának szorítja három ukrán közlegény. Dolguk végeztével megrugdossák, és a szájába pisálnak. Aztán megisszák a falu összes acetonját. Gazda István jegyzõ eközben a Híres házban próbál egy bizonyos Vaszelka nevû orosz tiszttel szót érteni.
Ennyi van, nincs több.
Kinn állnak az állatok.
A tehenek közt megbújva bõg Tóth István bíró is. Oda a vagyon, habogja, mind. Vaszelka üvölt, mintha nem lenne mindegy, úgy. Aztán olyan nagyra tátja a száját, hogy Gazda István jegyzõ lelát egészen az acetonig. Hú, a mindenit, micsoda szag! Mikor Vaszelka, litván származású szovjet tiszt becsukja a száját, már nem is Vaszelka. Egy tigris bõg Gazda István jegyzõre a tulipántos székrõl.
Báró Imre apróra elmeséli ezt az álmot is Jaksa János tanító, múzeumalapítónak. Mi lehet ennek az értelme? Báró Imrének eszébe jut a figyelmeztetés, amit a gazda mondott: "tíz hónapig maradhat szabadon, azután meg kell kötni". Jaksa tanító úr annyit mond, hogy nem jó lefekvés elõtt a sok étel. Nekitámaszkodik híresen míves faragású könyvesszekrényének, melynek tetejérõl egy kos néz lefelé, de olyan furmányos módon, hogy bárhonnan is nézi az ember, a szemébe néz az a mogorva állat, és óva inti Imrét: vigyázzon Báró Imre, különösen a zsírossal, a rossz álom mellett nem jó az a szívének se!
Ha nem jó, nem jó, õ bizony alig eszik, mondja Báró Imre, bizistenre.
A kölyök meg szépen szaporodik, a hangja is megjött. Idegenekkel barátságtalan. Öregebb Báró Imre kis híján halálra rémül. Micsoda egy csíkos állat ez itten? Ez, apám, feleli hetykén Báró Imre, tigris. Látom, fiam, látom. Minek? Aztán hamar megbarátkoznak, a kölyök játékos és olyan szeretetreméltó. Báró Sándor viszont kitért a hitibõl. Vadállat, baszd meg, vadállat! Báró Imre hallgatja bátyját, és érzi, hogy növekszik a gyomrában a fekete folt. Elkerekezik a plébánoshoz, tanácsot kérni. A plébániáról sötét, meleg szuszogás hallik kifelé. Az atya délutáni sziesztáját tölti, jöjjön vissza késõbb, Báró Imre! Báró hazateker aludni a Híres házba.
És álmodik, mintha muszáj lenne, szakadatlan.
Savanyú az illata is a kórógyparti gazdák borának: illata, íze, még a gazdák képe is az. A zsigerhátiak különleges, kost formázó üvegébõl elõkerül a törköly, nyakalják, egyik felest a másik után. Van ok az örömre, megalakult az Elsõ Tanyai Gazdakör. Hanem, ahogy az elsõ liter pálinka elfogy, megered a gazdák nyelve. Mi lelte õket, édesfene tudja. Drága lelkeim, valami vadállat pusztít a Réti telepen, kár tovább a titkolózás. Bárányaink elragadja, pulijaink széjjeltépi! És van olyan dolog is, feleim, hogy egy kuvaszból csak a mancsa marad.
Micsoda veszedelem ez? Nagy lehet, hihetetlenül, bizony.
És találgatják a gazdák, miféle jószág szed ízekre egy kuvaszt. Õk olyat nem tudnak. Báró Imre álmában üvölt: tigris!!!
Izzadt itt is, izzadt ott is, mire fölébred. Rágebedve teljesen az ing, lába bokától combtõig zsibbad. Elteker hamar, hadd mehessen audienciára a paphoz.
Olyan az ifjú plébánosok arca, mintha valami féreg falatozná a májuk.
Nézi Báró Imre a szép csuhát, ej, milyen véres lesz, mikor kilyukad az a féreg, hisz, ahogy elfogy a máj, elfogy az oldal is. Álmomat szeretném, ha meghallgatná, mondja Báró Imre, mert fontos. Ha fontos, hát mondja. Elmeséli minden álmát Báró Imre tövirõl-hegyire, de hogy tigrise van, tényleg, arról hallgat. Találjon vissza, mondja a pap, Istenhez. Aznap este Báró Imre tehenekhez intézett prédikációjában az Istenrõl szól. Még köntösét is magán hagyja, hogy amit mond, annak súlya legyen. Találjatok vissza, üvölti nekik, Istenhez. A gép meg morog nyugodtan, rá nem vonatkozik.
Három hónap múltán Sári eltolja ülepét megint. Nem akar sokat, de azt nagyon.
Ha így akarod, így lesz.
Báró Imre hátulról ülteti ölébe Sárát, mert ahhoz van kedve. Belebámulni abba a szûk barlangba mélyen. Fáj, sziszegi Sári, ha mondom. Báró Imre odaköp, az anyja mindenit, hát iparkodjék már be innen a melegre! Keze ügyébe akad egy légyirtós flakon, azt meg erõlteti elölrõl. Milyen vékony fal van ottan! Hát, ha vastagabb a széklet, szerencse, ha át nem szakad! Élvez Sára megint olyan szépen, hogy lemaradnak az akácosok egy héttel a zöldellésben.
Erõlködik pedig a tavasz, erõlködik, ahogy szokott.
És ahogy melegszik, érzi Báró Imre, hogy baj van. Kifelé kívánkozik az állat, széjjelkaparta már teljesen az ajtót. No de hát, ha az iskolásokból elkap egyet, szégyenszemre! Csak estefelé lehet kiengedni, úgy véli Báró Imre, olyankor, ha akar, hadd szórakozzék. Aztán van még itt más is. A gyomorban valami engesztelhetetlenség. A boltból hazafelé jut eszébe Báró Imrének a cigányasszony. Micsoda, hogy tán egy efféle állatot nevel a lelkében és a testében is? A lelkében ficánkol egyetlenje, ki nélkül már meg sem lenne a Híres ház. Testében meg élõsködik az a vékony derekú, sárgacsíkos jószág? A hétszentségit, kiált föl Báró Imre, adok én neked! Iszik meleg, sós vizet egy literrel. A tigriskölyök szemébõl eltûnik a napkorong, míg gazdája öklendezik. De a darázs toroknál följebb nem jön.
Gyere ki, te ördögfajzat!
Mindezeket Jaksa tanár úr már nem értheti. Aggodalom lesz a szemében, és fáj neki, mintha árpa lenne. Fiam, hát elszalad belõled az értelem!
Az Inci nevû pincsi kutya viszont megjelenik a Híres ház udvarán másnap, ezt nem lehet letagadni. A tigriskölyök meg játszik vele, mintha pajtások lennének. Ha úgy nézzük, pajtások is. A vadállat jó nyolcszor akkora, mint a pincsi, ami persze nem baj.
Báró Imre szabadságért folyamodik, mert eléggé fontos családi ügye akadt. Jó, mondja a titkárnõ, Imre, a magad ura vagy. Egy ház után kutat Báró Imre állatgondozó a szomszédos, Mindszent nevû faluban. Egy házat keres, ami színültig van édesnemes fûszerpaprikával, még a kinyitott ágyon is nagy, foltozott rasselzsák. De kívülrõl, Istenem, oly egyforma mind!
Ez lehet az, vagy ez?
Mindenikbe nem kérõzhet, mit mondana, mi járatban. Az idegeneket amúgy is a kutyák mindig nagy hanggal fogadják.
Bolondot csinálsz magadból, Imre!
Hosszan beszél Báró Imre másnap a tehenekhez, de vallomás az már inkább, nem prédikáció. A tehenek egytõl-egyig odagyûlnek a zöldre mázolt vaskorlát elé, és bámulják Imrét nagyon.
Az meg fél már szinte lefeküdni.
És kezdõdik is rögtön, alig hunyja le a szemét.
Látja Báró Imre Vidovich Antal alkotmányos szolgabírót a Híres házban, amint a népgyûlést vezeti. Nagy nép árad a Híres ház felé. Az elöljáróság rögzíti a dokumentet. 1860. december 15-e, délelõtt tíz óra. Egyhetes keményre fagyott hó áll a kút körül, rögtön a kapunál. A gangra kiaggatva a fölfûzött fûszerpaprika, egy tõbõl az édes, egybõl meg az erõs. Csillogva süt a nap, mintha sejtené õ is a nagy politika állását. A kertben egy apró kutya rohangál, apró lábnyomaitól feketéllik az udvar koszos hava. Érvénybe lépett az önszervezhetési jog. Bírává választották Bihari Ferencet. A folyton vöröset izzadó Gila Ignác lett az adószedõ. Esküdtbíró: Halász György. Pallaus István, a Híres ház gazd ura aznaptól jegyzõ. Megérdemli a címet, azelõtt 49-es honvédhadnagy, mindent megérdemel. Összeül az elöljáróság a Híres házban tanácskozni este. Nagy dolog ez, még a levegõben is másfajta szagokat érezni, a karácsony is közelebb jött, hiszen a Jézuska is érzi. Ha mindig minden ilyen szép lehetne! Bihari Ferenc bíró úrnak meg gyöngy minden szava, nyálas és forró, mintha Kossuth apánk beszélne. Élvezi, amit mond, összefolyik a nyál a szájban. De valami keserû zaj hallatszik egyre erõsebben a padlásról. Morgás, dörgés, lökdösõdés. Valami még ezt a szent percet is meg meri zavarni. Miczki Mihály és Földi Magyar István esküdt urak elindulnak, hogy hamar utánajárnak az ügynek. Jó negyedórára, hogy a zaj nem szûnik, vissza nem térnek. Öreg Magyar István és Levendovits János esküdt urak a korábbiak után szegõdnek. Hát ejnye, mi az már? Halász György esküdtbíró úr kezdi dokumentálni a kimenést:
Plébánosi fizetés: 661 forint, 52 krajcár,
Éneklõi fizetés: 420 forint,
Tanítói fizetés: 315 forint,
Harangozói fizetés: 213 forint.
És már összesítene, mert mindez bizony igen sokra, 1627 forint 52 krajcárra rúg, mikor a folyamatos zajba szúrós kiáltások is vegyülnek. Pallaus István vezényletével megindul a falu második szabadon választott elöljárósága föl, a Híres ház padlására, mintha legalább a mennybe menne.
Báró Imre állatgondozó fölriad, mert kedvence ragacsos nyelvét nem állhatja. Mérges az állatra, mint még soha, hát ismeri már magát annyira, hogy hiába alszik vissza, az álom már elszakadt.
Másnap kezet emel volt feleségére, Jolánkára.
Beront az asszonyhoz, szanaszét hajigál mindent, de Jolánkát nem találja. A kertek alatt csörtet át Lajos bácsihoz, a siket bõgõshöz, összetöri a piszkebokrot, elcsapja a tökszárat, minden kultúrát összetapos. Belenyomja az asszony arcát a gázrózsába bal kézzel, jobbal meg gyufáért kotorász. Könyörülj te, jajveszékel Jolánka, az Isten szerelmére.
Megbicsaklik Báró Imrében erre az erõs düh.
Régóta nem érti már ugyanis Báró Imre, ki lehet az Isten szerelme?
Érik közben a letaposott borsó; halottnak is nõ a körme.
Báró Imre hamar léptekkel szalad a szökött asszony után. Jolánka drága, hova, hova, citálja vissza a gangról, hallgass már, üvölt rá, te görény! Egy pillanatig megint vár, mintha gondolkodna, görnyed az asszony boglyává össze, gombolyaggá. Egyetlen egyszer rándítja föl Báró Imre a térdét Jolánka veséjéig. Egyetlen egyszer, mint aki táncba kezd, de rögtön abba is hagyja.
Hol van most a siket Lajos?
Mikor ilyen nagy a szükség?
Sír Jolánka a földön nagyon, oka van rá. Szaggat, ugrál az apró vese belül, ha tudna, tán ki is szólna Báró Imrének. Mit csinálsz, te, goromba fráter? Imre keze biztos és erõs, mintha szalmabáb lenne, úgy kapja föl Jolánkát és üvölt bele a riadt képébe: én vagyok itt, hallod, Báró Imre!
Figyelsz te egyáltalán?
Bevágódik az Oláh kocsma ajtaja aznap este, hogy majdnem leröpül sarokvasáról. Benne a vályogban. Közel sincs még a friss pálinka, de Báró Imre egy decivel is kér.
"Ott az ágyúk szépen szólnak..." Énekel.
De üres a hangja. Meg talán egy kicsit fakó is, mint odakünn a kozma szagú, semmi dolgú idõ...