Drabális méretei vannak Vanesszának. Nekem pedig nem szabad felülnöm, nem szabad ennem, innom is csak azt a pár kortyot lehet, amivel a fájdalomcsillapítót beveszem. Zsebbõl ad egyet. Négyóránként kérhetek. Lassan múlni fog az altatás hatása. A mellékhatása is.
- Nincs rosszul?
- Ki vagyok pihenve.
- Lesz még úgy is ki, hogy nem jól - biztat az ápoló hústömeg kifelé csámpázva. - Ha kacsa kell, csak csöngessen.
Alig teszi be az ajtót, csöngetek.
- Mi baja? - kérdi durcásan.
- Épp azt szeretném kérdezni. Mit talált a sebész?
- Azt õ tudja.
- Mikor beszélhetek vele?
- Majd benéz.
Egyelõre Vanessza néz be ínyét dúsan kilógató mosollyal. Lehunyom szememet, jogom van lehunyni ennyi viszontagság közepette. Az íny valamelyest zsugorodik egy fülig szaladó szájban foglalva helyet, melyet tojásdad ábrázat keretez. Haj nélküli ábrázat, torz visszfényekkel.
- Hogy legyen aki bátorítson, mikor magadhoz térsz. Alizka szólt, hogy nézzek be.
Az ágy lábához telepszik, és úgy húzza fel zoknijáról a nadrágszárát, mint az ínyérõl az ajkát. Mindkettõ fakó lilás. Tüntetõen el kellene csavarnom a fejemet, hogy ne lássam. Alizka bátyjával nem tehetem meg. Bágyadtan lejjebb eresztem szemhéjamat, hogy csak a tojás alsó felét lássam. Családon belül ennél radikálisabb fegyvert nem vethetek be.
- Hogy vagyunk, öregfiú? - kérdi a féltojás.
- Leszek még így sem. Azt mondták.
- Akkor se hagyjuk magunkat. Csak a test erõtlen.
- Igen, a lélek kész.
- Összeszorított foggal dacol - illusztrációként a féltojás még széjjelebb húzza száját és mondja, hogy bizony az övé is összeszorítja, mármint az õ lelke, össze kell szorítania, mert üt neki is a megpróbáltatás órája. Arra kell gondolnom, milyen rémes lenne, ha Alizka is ilyeneket mondana. De Alizka ilyeneket sose. Velünk szemben a tojás voltaképpen el van szigetelve. Nekem meg sikerült féltojásra redukálnom, szóval még egyedül sem hagyom magamat. Ha például most nem fe>lelek neki, kénytelen lesz abbahagyni.
- Megmutattam a sebésznek. Azt mondta, kizáródhat, ha nem vágatom ki. Képzeld el, ha hétvégén történik. Az életembe kerülhet. Ekkorával nem lehet cicázni. Nézd, mekkora.
Villámgyorsan letolja nadrágját, gatyáját, és széttárt combja között megjelenik a szóban forgó sérv. Duzzad szõrfészkében, mint egy féltojás. Nem adom össze a kettõt. Hiába hallgatok összeszorítva fogamat, õ van fölényben, és nekem áll be gyomrom alá az elvaduló fájdalom. Amit nem tudok mutatni.
- Nem tudtam, hogy az úr doktor. Nálunk is tetszik konzultálni?
A vérnyomásmérõvel betolató Vanessza cinkosan vihog.
- Õ csak úgy mutatja, nem értek hozzá - morgom, és legszívesebben a takaró alá bújnék.
A sérves sógor sliccét gombolva próbálja menteni a menthetõt. Én kínomban kinyitom a szemem.
A látogató székén strucctermetû kolléganõm ül, Angéla, aki életét hivatásának és nyûgös édesanyja gyámolításának szenteli. És idõt most nekem is szentel. Milyen kedves.
- Találtak valamit?
- Még nem jött a sebész.
- Meglátja, nem lesz komoly. - A pátyoláshoz szokott struccszem seprûs pillákat billeget. - Tudom, mert anyu nagynénje, a Gizella néni is volt ilyesmivel kórházban. És tudja, miben halt meg?
Nem azért hallgatok, mert nem tudom, hogy öregségben halt meg, hiszen Angéla másokat is vigasztalt már Gizella néni elnyûhetetlen kilencvennyolc esztendejével. Azért hallgatok, mert érzem, ha a számat kinyitom, azonnal lehányom munkaadó intézményem legnépszerûbb beteglátogatóját. Így is rám jön a jellegzetes rángás. Angéla kirohan, hogy hányni kell a betegnek. Egy papundekli vesetállal tér vissza, és Alajossal, akivel munkahelyemen leginkább rokonszenvezem. Meg sem várják, hogy megkönnyebbüljek. Alajos ismer valakit, akinek nagyon rossz kilátásai voltak a végbélrákja miatt. Igaz, hogy az elsõ operáció sikerült, de nyolc hónap múlva megint le kellett nyolc-tíz centit vágni a belébõl, aztán hat hónap múlva megint nyolcat, úgyhogy az illetõ megrendelte a sírkövét, kiválasztotta a rávésendõ aranybetûk típusát, de amikor a márványtáblát leszállították, már csak két centimétert kellett levágni, azóta meg semmit se.
Nem praktikus hanyatt fekve hányni. A fele mellémegy. S a rángás marcangolja a sebemet. Nem jó, ha nézik ilyenkor az embert. Alizka kivétel. Szeretném, ha Alizka fölém hajolna. Kezét rátenné homlokomra. Elvenné a küblit. És olyan lenne, mint a holdfény, amikor Alizka a láthatáron felkel. Nem tiszták a gondolataim. Behunyom a szememet. Igazából azt sem szeretném, ha Alizka itt lenne. Visszahanyatlani volna jó a teljes kábulatba. Félig onnan hallok egy harmadik hangot, olyan orrból jövõt, amely különleges hosszúsága és görbülete miatt beszéd közben berezeg.
- Ne hagyd magad, Nándi.
Letegez. Azért-e, mert magatehetetlen vagyok? Még jó, hogy nem csókol le. Ez egy újabb európai kínzásfajta: valószínûleg orosz eredetû. Vadidegenek is alkalmazzák gyengébbekkel szemben. Semmi köze a megcsókoláshoz, mely érzelmi vagy családi. Ez társadalmi és bõrközeli. Szándéka szerint egyenértékû a kézfogással, melyet alattomosan kiszorít. Az ellenfél nyála lehet fertõzõ, légzése dögletes, kedvessége fondorlatos. Hányszor van úgy, hogy a visszalecsókolástól kikészül az ember gyomra. Laura néni háromnál alább nem adja. Rá van írva arcára, mely közelít, s ajkával gyors egymásutánban cuppant. Mikor nyugdíjba ment, még magázódtunk. Kontya most is enyhén zsíros, arca viszont soha nem volt egy centiméterre a számtól. Próbálok úgy tenni, mintha jönne egy újabb hányinger; közben a biztatás vitorlájából is fognám ki a szelet:
- Csak tudnám, mi bajom.
- Akármi a bajod, ne hagyd magad, Nándi. Látod, én se hagyom, pedig volna miért. Özvegy vagyok, fél éve pesszáriumot hordok, és a Juci nem takarít hónapok óta. Merthogy õ túlórázik. Túlórázik bizony a lelkem a Rómeója sezlonján. Neki fõz, neki porszívózik. Megmondtam neki, költözzön oda, mert ha õ nálam nem takarít, akkor nekem kell a pesszáriumommal, ha meg annak eltörik a rugója, az egészet ki kell cserélni.
- Ki tetszik dobni a Jucit? - szakítja félbe Angéla szorongó hangrezgéssel. Alajos szerint van még maszek, aki vállalja a rugó javítását. Nem kerül kenyértörésre sor. Most biztos a kilazult rugó kattogása is ingereli Laura nénit. Elérhetõnek látszik a válság megoldása. Mindenki megenyhül, az én ábrázatom is feltehetõleg, mert Laura néni arcát követelõen szájamra nyomja. Ösztönösen félrerántom, de beakadok orrának rezonáló kampójába, és legyõzetésemet langyos kényszercuppantással nyugtázom.
- Búcsúzom - mondja. Ez azt is jelenti, hogy legalább egyet még követel. Belekiáltja fülembe:
- Ne hagyd magad, Nándi! Meglátod, megéri.
S a többiek, akik szedelõzködnek, az ajtóból ekhózzák:
- Ne hagyd magad, Nándi!

*

- Milyen rendes a családja. Mindjárt az operáció után látogatják.
Ki ez a tolakodó? Hol van Alizka? Alizka itt is volt. Pillanat alatt elmerültünk egy úszómedencében, ahol fogócskáztunk. Fölöttünk arany nap ragyogott, én lebuktam a víz alá, Alizka buborékfelhõt kavart, áramvonalasan, az én testem sértetlenül közelített. És mégsem. Talán túl korán dugtam ki fejem a vízbõl. Kinyitom a szemem. A gasztro-enterológus ül le velem szemben. Aki ide beutalt. Behunyom a szemem. Alizka távolodik; tömérdek kis hullám kígyózik közénk.
- Nem a családom. Csak a kollégáim.
- Akkor Ön nincs híján a legfontosabbnak. Az emberi melegség, fel tudja fogni, mennyire kell az?
- Vajon a legfontosabb nem az egészség, doktor úr?
- De ha egyszer nincs egészség? Ha egyszer, mondjuk ezúttal Ön ebben szûkölködik.
- És milyen mértékben szûkölködöm, doktor úr?
- Attól tartok, nagymértékben.
- Hogy értsem ezt? - kérdem gépiesen, holott igazából nem tudom, szeretnék-e bármit is érteni. Az altatás kábulata még tart, a hányinger is vissza-visszatér, és különben is, miért nem a sebész tájékoztat? Ezt meg is kérdem tõle.
- Mert én vagyok az Ön szakorvosa. Én utaltam be ide.
Birtokviszonyban beszél. Õ az enyém. Hallgatólagosan, én az övé. Hadd halljam, milyen állapotban.
- Kritikus állapotban.
- És ezt csak most? - Csoda-e, hogy szememet vádlón meresztem rá?
- Megnyugtatom, ha elõbb, az eredmény akkor sem lenne más.
- De akkor a doktor úr nem kezel félre, én meg nem kínok közepette töltöm a nyarat.
- Igen, akkor kevesebb lett volna a szenvedés. Kérdés persze, számít-e igazán a szenvedés?
- Önnek kérdés?
- Nem igazán - vágja ki magát. - Akarom mondani, nem igazán számít. Jön egy újabb szenvedés, az elõzõt a beteg egybõl elfelejti.
- Szóval, jön rám újabb szenvedés?
- Ezúttal nem testi, azt semlegesítjük. Inkább lelki.
- Ehhez honnan ért? Ön a végbelet tükrözi, mi köze ennek a lélekhez?
- Az emberek nem szeretnek meghalni.
- Szóval én meg fogok halni.
- Nemsokára. Hasnyálmirigy rákja van. Gyors lefolyású.
- Mennyi idõm van hátra?
- Talán egy hónap. Esetleg egy év. Több nemigen.
- Mitõl függ, hogy mennyi?
- Az immunrendszertõl.
- Az enyém milyen?
- Meglátjuk. Egy év múlva.
- És addig?
- Addig kezeljük. Ez a dolgunk.
És nekem mi dolgom e világon? Ezzel a tudattal? Más nem jut eszembe. Úgy látszik, hat a fájdalomcsillapító. Zsibbad a bal nagylábujjam. És szúr a torkom. Biztos szájon át lélegeztem a mûtét alatt. Kicserepesedett a bárzsingom. Érdemes-e ilyesmivel foglalkozni az új körülmények között? Nézem az õ fehér köpenyébõl kilátszó, halványkék selyempuplin inggallérját a piros szálakkal átszõtt, kék és ezüst virágos, színjátszó nyakkendõvel, nézem a széles talpú, kézzel varrott, angol szabású, sötét bordó cipõt, melyet térdén átvetett lábszára végén nyugalmasan lóbál, nézem a tompa fényûre csiszolt, sok gombos, svájci karóráját és mindeme jólétsugárzáshoz illõen ápolt, hosszúkásra manikûrözött, bár le is gömbölyített körmû kezét a módos jegygyûrûvel, és nem nézem a fejét, csak tudom, hogy milyen gondosan nyesett a bajuszkája, és néhány himlõhelytõl is férfias, szûrt rendelõi világításban sápadtra pácolódott a bõre, szóval ezeket tudom, meg azt is, hogy szája érdektelen rajzú, és inkább orra érzéki, álla pedig kíméletlenül elõreugró, fejét azonban nem nézem, mert mindezek valamiképpen nem állnak össze fejjé, nem képeznek személyes ábrázatot. Nincsen arca a gasztro-enterológusnak, ezt már régóta észrevettem, de a hiány mélyebb értelme most kezd csupán derengeni. Persze észlelni azért képes engem, valamint az õ bejelentéseire támadt megkavarodásomat; legalább is a hátralevõkre vonatkozó, ki nem mondott kérdésemre látszik válaszolni:
- Majd mindig megmondjuk, hogy mit tegyen.

*

Kinyitom a szemem. Figyelem az ajtót, hátha Alizka. Ideje lenne már. Õ biztos beszélt a sebésszel, szólt neki, hogy várom nagyon az eredményt. Mégiscsak õ a legilletékesebb. Közvetlen szemtanú, hogy úgy mondjam. Mindenki más torzít a szavain. Mármint a sebészén. Róla beszélek. Persze akkor Alizka is. Õ mégis a legkevesebbet. Mi szavak nélkül is tudunk beszélgetni. Elég édes arcát néznem. Onnan pontosan leolvasom, amit a sebész neki elárult. És ha rosszat, akkor az õ gyengéd közvetítése a jó. Nem csak a testemet kell gyógyítani. Pláne, ha a testemet nem lehet.
Óvatosan nyílik az ajtó. Behunyom a szemem, hadd higgye, hogy alszom. Lélegzetem egyenletes, csendes. Õ is csak annyi zajt csap, mint amikor egy egér diszkréten motoz. Jó volna szólnom hozzá. Õ hozzám nem mer, megvárná, míg felébredek. És mit hozott, ez is érdekel. Beszélni pedig jobb, mint hallgatni most, hogy megint belém áll a fájás, csillapító ide, csillapító oda. Szóval, kinyitom a szemem és nevetve ráhuhogok:
- Hu!
Jázmin összekapja magát.
- Jaj, ne.
Mitõl ijed meg Jázmin? Attól, hogy én így szólok rá, a beosztottamra? Vagy magától az átváltozástól, hogy az élettelen külalakú alvó kísértetiesen ráhuhog? Jázmin állapotos nõ, aki megkívánja a férfiakat. És magától értetõdõn a férfiak kívánják Jázmint. Én most ezt nem mutathatom ki. Igaz, hogy az õ szeplõs, kicsit szemtelen arcán legfeljebb a finom orrcimpa tágulása árulkodhat hátsó gondolatról. Azt nem lehet felróni neki, hogy selyembõl csináltatott rakott szoknyát, és hogy ez a simuló, sárga anyag mindent kirajzol, amit combjának ívérõl sejteni érdemes. Amúgy pedig a lobogó szoknya mindent eltakar, ami nem közügy hasának állapotából. Valami kedvesen közömbössel lesz jó egyensúlyoznom.
- De örülök, hogy eljött.
- Hogy érzi magát, Nándi?
- Furcsán - és tényleg, ha arra gondolok, amit a gasztro-enterológustól hallottam és arra is, amit Alizkától tudhatok meg, közben meg arra, amit a két szememmel látok, akkor tényleg.
- Mit mond a sebész?
- Még nem volt nálam.
- És mire gondol addig?
Megrázza szõke sörényét, s a bizalmas kérdést párás õztekintettel teszi fel. Ha egyelõre mást nem is, szeretnék még több párát, még több rám figyelést. Tõle.
- A halálra.
Kétségbeesett jajkiáltás tör fel a szomszéd szobában. Friss operáltat fektetnek be. Talán nem volt elég az éter. Úgy elhallgatunk, hogy a kiáltást követõ csendes zokogás szinte a mi szobánkban hallatszik.
- És imádkozik? - Jázmin éjjeli szekrényemre teszi a sárga virágcsokrot, amivel eddig önmagát dekorálta. Kezét görcsösen hasára kulcsolja.
- Segítség! Jaj, Istenem! Segítség! - A szomszédnõ rettenetes fájdalma kapóra jön.
- Látja - felelem Jázminnak -, mit érnék vele.
- Nincs igaza.
- Akár igazam van, akár nincs, meg fogok halni.
- Jó kezekben van itt, Nándi.
- Akkor jó kezekben fogok meghalni.
- Majd az élete végén.
- Az életem vége az életem virága lesz. Sárga virága.
A sárga virágot nem kellene szóba hoznom. Csak a poén kedvéért mondom, vicces bóknak szánva. A várandósok hátsó gondolatai kifürkészhetetlenek. Lehet, hogy a szomszédból átsikoltó szenvedés sem tesz jót. Mármint az idegeinek, mert egyszeriben kitör.
- Nincs joga. Tudja meg, nincs joga szent dolgokkal szórakozni.
Még furcsábban érzem magam, és meg is mondom neki.
- Az én életem lesz rövidebb, nem a magáé.
- Mért terrorizál?
Sikoltásnak hallatszana a kérdése, ha nem a szomszédnõ sikoltana igazából:
- Nem bírom!
- Látja, itt ez van - próbálom megértetni Jázminnal. Õ elõreveti sörényét, mögüle néz. Tudja, hogy ennivalóan.
- Nem akarom látni. Azt hittem, maga megértõbb. Felnéztem eddig magára. Azt hittem, fogja a kezemet.
- Melyiket?
Abban a hitben évõdöm, hogy mégis javamra billen a helyzet.
- Most már egyiket sem - sziszegi bosszúállóan, éreztetve, hogy tisztában van hátsó gondolatommal. - Maga azt akarja, hogy reménytelenül szüljek. Halálos bûn. Tudja-e?
- Csurom vér az ágyam - jajgat a nõ a szomszédban.
Én azt tudom, nemsokára meghalok. Ellenszenvvel nézem, ahogy Jázmin teljes sárga mivoltában kivonul. Talán hazudnom kellene neki, mikor nekem az igazat mondják?
Csöng a telefon a szomszéd szobában.
- Te vagy az, Józsikám? Aranyos vagy, hogy hívsz. Aranybogár, mikor csiklandozol - hízelkedik a frissen operált személy. Valósággal viháncol.

*

Behunyom a szemem. Hullámzik velem az ágy. Kimerített Jázmin. Kivonulás közben úgy kulcsolta össze hasa alatt a kezét, mintha halottasurnát cipelne. Többször kivonul még így, én pedig egyre ellenségesebben figyelem. Ha rajta állna, siettetné halálomat, csakhogy ne emlegessem neki. Le akart söpörni. Meggyõzõdéses. Ami hagyján. De jogomat a saját tényeimhez lábbal tiporná. Melyikünknek van igaza? Majd a kórház eldönti. Szabad-e komolyan venni a halálomat? Szabad-e egyáltalán meghalnom? Alizkának ilyesmi nem jutna eszébe. A szomszédnõ megint jajveszékel. - Valaki jöjjön már! - ezt kiáltja. Jázmin elõreugró hasával kacsázik kifelé. Hallottam minap egy terhes valakirõl. Nem volt elég tápláló a magzatvize. Az éhes embrió lerágta a méhlepény szélét. Kész vagyok az emberi jogokat Jázmin fejére olvasni. Miközben õ folyamatosan kimegy. Amíg be nem jön egy fehér köpenyes férfi.

*

- Az alorvos vagyok. Hogy érzi magát?
- Még nem tudom. - Rányitom a szemem. - Ön tud valami bõvebbet?
- A sebész küldött. Azt üzeni, bejön, ha végez a mûtõben.
- Sok pácienst operál?
- Sokat. Megállás nélkül.
- És mindnek üzen?
Az alorvos merev, ragyás, kefehajú fickó, puha gyerekajakkal. És nikotinos lófogakkal, melyeket felröhhenés közben kimutat.
- Csak a kétes eseteknek.
- Én mért vagyok kétes?
- Mert nem biztos, hogy mi a baja.
- Az imént járt itt a gasztro-enterológus. Szerinte hasnyálmirigy rákom van. Gyors lefolyású.
- A sebész fõorvos úr diagnózisa nem látszik ezt megerõsíteni.
- Nem az a bajom, amit a belgyógyász szakorvos úr megállapított?
- Azt nem mondtam. Csak más véleményen vannak.
- És kinek van igaza?
- A belgyógyász a specialista. De a sebész látta.
- És mit látott?
- Pontosan nem tudom. De a daganatot nem látta.
- Alorvos úr, akkor nincs rákom?
- Azt nem mondta senki. Csak annyit lehet állítani, hogy ott nincs rákja, ahol a sebész fõorvos úr kereste.
- Lehet másutt is keresni?
- Lehet. Meg fogja nyitni az ön hátát.
- Még egyszer megoperál.
- Igen, most már nagyon kíváncsi rá.
- És mikor?
- Majd közöljük önnel. Egyelõre megvizsgálom.
Nyomogatja hasamat. Ujjai nyomán kis mélyedések támadnak, melyek lassan simulnak el. Sajognak. Felnyögök. A telefon cseng. Erre a még erõsebb hangra ki kell nyitnom a szememet. Csak már Alizka hívna. Beszól valaki, várjak egy pillanatig. Akkor ez nem Alizka. Õ városi vonalon szokott hívni, nem központon keresztül. Látom, ahogy rágyújt és beszívás közben tárcsázik. Látom, ahogy az alorvos tapintatosan kisurran, és elégedetten is, mert nincs mit mondania. Alizkának bizonyára van.
Látom, ahogy a füstöt kifújva megpróbál elképzelni. Hányingeres, vértelen arcom bátortalanítja. Ilyen állapotban lesz-e erõm a vészjós hírt elfogadni? Attól tart, elütöm viccel. Jobb lesz, ha õ fogja heccre. Olyan ravasz képpel jelenti be, hogy egybõl látom, nem gondolja komolyan. Úgy teszek azért, mintha elhinném. Hányingeres, vértelen arccal meredek rá. Amelyrõl õ tudja, hogy mögüle a kitörõ nevetés pillanatok alatt eleven és derülátó ábrázatot varázsolhat elõ. Csak az nem biztos, abba akarom-e hagyni a játékot. Néhány könnyet présel ki szemébõl. Lesi a hatást. Elkezdek én is sírni, hadd gondolja, rossz tréfája sikerült. Ijedjen vissza a következményektõl. Rászánhatom magam valami jóvátehetetlenre. Elmenekülök. Teljesen esztelenül viszem a végzetet magammal. Kocsiba ülök, maximális sebességgel ki a városba, és rögtön karambolozok piros lámpánál szándékosan átrobogva, vagy az autópályán elájulok, ahogy sebem felszakad, a jármûvel fejre állok, benne égek szénné. Persze még itt a szobában meg is õrülhetek, becsöngetem a rengeteg Vanesszát, és megfojtom, Alizka szeme láttára, mikor fölém hajol kényszerítem, hogy húsos, vörös nyelvét céltalanul kilógassa, és úgy maradjon, aztán bevonszolnám magam a szomszédnõ sikolyoktól visszhangos szobájába, és innám a lepedõre öntött vérét, ha igazat mondott, ha pedig hazudott, ütõerét torkán a vizespohár szilánkjával szétnyiszálva ontanám vérét a termoszba, és szobáról-szobára kínálnám, fogyasszák, amíg meleg. A megtizedelt személyzet részérõl halálhörgés, siralom töltené meg a folyosókat, én meg a linóleum padlón fetrengenék zokogva a szánalomtól, hiszen mindannyian halandók vagyunk. Csak éppen õk tudják, mi a bajuk, én pedig nem tudom.
Látván az események rémületes fordulatát, Alizka kacagásban tör ki. "Micsoda színház", kiáltja abban a reményben, hogy az elõadásnak vége szakad, mielõtt a rendõrség beavatkozna. Keresetlen egyszerûséggel megcsiklandoz, ismerve gyengémet, és talán arra is számítva, hogy érzékeny bõröm megérintése semmissé teszi amúgy sem szavahihetõen nyújtott, síri felvilágosítását. Meghasonlottan bámulok rá. Az oldalamon roppant géztömeggel pólyázott és teljesen friss sebbel, a kórházi szobában szabadon forgolódó látogatók, személyzet, orvosi testület jelenlétében tapizni is lehetetlen, nemhogy testünket szabadjára eresztve jó nagyot kúrni az állami lepedõn, másrészt, minden nehézség közepette a kísértés a szó szoros értelmében mégis rám kígyózik, s Alizka a takarón át is olyan jelzést kap, milyenre akkor figyel fel általában, amikor alul és felül szétnyíló selyempongyolájában, a selyem alatt teljesen meztelenül pedikûröz, és a ráspoly mozgásától elõrebukó melle meg-megremeg. Igaz, hogy most ott a telefon mellett felöltözve cigarettázik, de feszes pulóvere ingerlõen dekoltált, és tekintetébe kiül az érzéki hívogatás, amely miatt a pulóver fölött egyszerûen nem tudok átsiklani. Hányinger helyett étvágy ül ki nekipirosodó ábrázatomra, gyorsabban lélegzem, és persze azon töröm máris a fejemet, hogyan maradhatnánk édes kettesben legalább egy negyedórácskára. Amit jó lenne fél óránál is hosszabbra kinyújtani. Csak hogyan? Széket nem elég az ajtó elé tolni. Feldöntenék a kopogtatás nélkül berontók, akiket nem lehet a minimális illemszabályok betartására kioktatni. Az orvosokat nem, mert itt õk parancsolnak, a személyzetet nem, mert mindegyik úgy tesz, mintha õ parancsolna, a látogatókat pedig azért nem, mert õk áldozatot hoznak, és nem leckéztethetõk. Meg kell értenem, túlsúlyban a kórház. Legalább is az ággyal kellene eltorlaszolni a bejáratot. De az én felvágott állapotomban hogyan álljak neki a tologatásnak? Hogyan?
Ehhez próbálok Alizka csábítónak feltételezett kifejezésébõl tanácsot kiolvasni meglehetõsen reménytelenül. Nem arról van szó, hogy cserben hagy, hiszen egész lényébõl sugárzik a vágy és a cinkosság, csak éppen amikor ezt az egész lényt felidézem, az arca valahogyan hiányzik. A telefonhívás pillanatában még látni véltem, hiszen rágyújtani arc nélkül nem lehet, most viszont nem vagyok már biztos abban, hogy dohányzás közben próbált engem elképzelni azon töprengve, miképpen tálalja legtapintatosabban a borzalmas hírt. Egyáltalán lehet-e bármilyen rólam szóló diagnózisnak a birtokában? Hiszen irodájában tartózkodik még, a sebész pedig a kórházban operál megszakítás nélkül. Legfeljebb az nem valószínûtlen, hogy idõnként megpróbál a sebész titkárnõjébõl információt kiszedni. De mit kaphat attól a korallpiros szájú csábkéjbájtól, aki hol a nõi képeslapokban ismertetett bõrápoló fogásokat tanulmányozza, hol kanos segédorvosokkal csapatja magának a szelet, a közbeesõ idõben pedig a telefonálóknak mondja, hogy a fõorvos úr tud mindent, õ semmit. Sajnos a fõorvos úr jelenleg elérhetetlen. Persze, ha Alizka egy óra leforgása alatt ötnél többször csönget rá, hol a bõrápoló technikák elsajátítását zavarva, hol a kanos segédorvosok szélcsapásait félbeszakítva, a csábkéjbáj kínjában képes kapcsolni a mûtõt: lesz, ami lesz. Annyit mond az alkalmatlankodónak, várjon kicsit. Egyszerre türelmetlen hang hallózik. Alizka rögtön a tárgyra tér, de a sebész hisztérikusan oktatja, hogy a mûtõben õt keresni nem szabad, akkor sem, ha a titkárnõ felkapcsolja, azért kapcsolta csak fel, mert állandóan zavarta, és hát kirõl is van szó? Ne a nevét mondja, azt õ nem szokta megjegyezni. Azt mondja, mi baja van. Alizka könyörög, hogy õ is épp azt szeretné tudni. Írja le az arcát, úgy könnyebb lesz. Alizka hallgat. Más szeretni egy arcot, más leírni egy kívülállónak. Az elõzõhöz más szavak kellenek. S Alizka a leírásban nem elég gyakorlott. Inkább nem szól semmit. Amikor pedig a sebész nagy garral sürgeti és azzal ugratja, hogy csak éjszaka szoktunk találkozni, egyszerre megvadul. Azt kérdi a sebésztõl, tudná-e magát csak úgy ripsz-ropsz azonosítani telefonban olyan valaki elõtt, akinek az arcát sem ismeri? A gunyoros felcserhang fennakad, aztán hörgés hallatszik, dühkiáltásba csapó, hogy szórakozzék a leírhatatlan férjével, és ne vele, akinek szakértelmétõl emberi életek függnek és drága idejét nem fecsérelheti évõdésre orcátlan fehérszemélyekkel. Vagyis az adott körülményekkel a magam lehetõségei szerint számot vetve Alizka aligha juthatott szavatolható diagnózis birtokába, sõt mivel minden érdeklõdése könnyen szóváltássá fajul, a sebésztõl továbbra sem igen tudhat meg semmi pontosat, s talán ezért is nem õ telefonál, hanem az illetõ, akivel kapcsolatban egy hang türelmes várakozásra intett.
Ez a hang most beszól, hogy kapcsolja a hívó számot. A szám persze nem Alizkáé. Egy bohém, mexikói zenész ismerõsöm hív. Évekkel ezelõtt egy pueblai bárban töltöttük az estét Alizkával, ott ültettük asztalunkhoz a bravúrosan hadonászó rumbatököst, s ott hangzott el kissé felelõtlenül a meghívás, hogy megszállhat nálunk, amikor majd Európába jön. Most tudatja, szállodájából rögtön eljött hozzánk, és a házgondnoktól hallott kórházi kezelésemrõl. Reméli, nincs nagy baj, és lakhat nálunk. Gyötrelmesen suttogom, rákgyanús vagyok. Õ beleszipog a kagylóba. És tudom-e, miért szipog? Mert náluk ilyenkor virágoznak a kaktuszok az ültetvényeken, õ meg elviselhetetlenül kínos szénanáthát kap. Éjjel-nappal könnyben ázik a szeme, ki van marjulva az orra, és úgy tüsszög, mintha fuldokolna. Szívesen elcserélné betegségét akármilyen másikra, annyira szenved tõle.
- Rákra is?
- Arra is. Az legalább halálos.
Mert õ alig reméli, hogy az európai õszben kigyógyul a mexikói tavaszból.
- No, az biztos, a mi lakásunkban nem.
- Hogyhogy?
- Úgy, hogy az beázott. A nedvességtõl olyan gomba nõtt benne, ami a leggyógyíthatatlanabb, téli szénanáthát okozza.
Carlos szipog és óvatosan azzal búcsúzik, majd felhív megint, ha jobban lesz.
Micsoda erõ van egy jól irányzott orvosi diagnózisban. Megtörte Carlos csövezõ lendületét. Meg kellett törnöm. Ellenkezõ esetben megvárta volna Alizkát a kapualjban, visszaélt volna vendégszeretetével és ki tudja még mivel az én távollétemben. Azt nem akarom feltételezni, hogy kitúr az otthonomból, s a mentõautó, amely majd hazavisz, rögtön vissza is hoz a rákosztályra. Szememet behunyva inkább olyasmit látok, hogy ez az élõsdi fürdõsótól vibráló testét hanyagul gombolt pizsamában kisétáltatva a tusolóból ledobja magát kedvenc karosszékembe, és pedikûrözés végett átnyújtja lábujjait a ház asszonyának, aki ez undorító munkát rozoga sámlira kuporodva végzi. Estéje rámegy a lavórban áztatott bütykökre, és persze ápolás közben hogyan érne rá engem felhívni? Hogyan szakíthatna akárcsak pár percet arra, hogy idecsöngessen, hogy tájékoztasson a hírekrõl, amiket a sebésztõl kapott, ettõl az elfoglalt mestertõl, a laporoszkópia démonától, aki másik lyukat akar fúrni, ezúttal a hátamon, holott a lényeggel már megismerkedett az elsõ lyukon át, de aki többet, mind pontosabbat akar megtudni az orvostudomány nevében, a kórházi kezelés érdekében az én kínzó szerveimrõl az õ kínzóeszközeivel, s aki addig nem is fog nyilatkozni, amíg a teljes tudás birtokába nem jutott? Bár Alizka nem adhat semmilyen felvilágosítást a betegségemrõl, legalább beszélhetne magáról, és meghallgathatna engem magamról, hogy milyen volt az õ napja és milyen az enyém, ahogy esténként szoktuk, én a kedvenc bõrkarosszékemben, õ a lábamnál a kedvenc selyem ülõkéjén, és nem a Carlos lábánál a sámlin, amely veszélyesen inog, ahányszor a sikamlós meszticviccek megnevettetik. A ronda, külföldi kiejtés, feslett ízlés, vájkálás a mosdatlanban. Én meg sorban állok, megalázón sorban fekszem a kórház friss híreivel, amikben az emberi test nem tréfadolog. Éppen Alizka értené meg világosan, hogy elromlott szerveink tárják fel az emberi teljességet, és rögtön tudná, mi az egyetemes abban a sóhajban, amelyet a folyosón átellenben kezelt, bársonypongyolás, polgárian cicomázott néni hallat a nyakkendõben, zakóban ágya mellett üldögélõ, és régóta családapa korban levõ fia elõtt:
- Tudod-e, Dénes, mióta nem kakiltam?
A gondterhelt, nagy gyermek úgy tesz, mint aki nem tudja.
- Mióta nem, édesanyám?
- Majdnem egy hete. Csak kisdolgozni tudok, egyetlenem, nagydolgozni nem. Pedig nyomom. Rettenetesen nyomom.
Alizka tudja, hogy ez az élemedett, tisztes édesanya soha nem tárgyalta még fia elõtt bélmûködésének bökkenõit. Otthon esetleg beszélt neki arról, hogy megizzadt, ha különösen melege lett, vagy arról, hogy az új cipõ véresre törte a sarkát, és talán szóba hozta kábulatain túl, amiket persze emlegetett, mitesszereit, golyváját, visszereit. De hogy aggasztja az altestében gyülekvõ bélsártömeg, s retteg attól, hogy végbele mindjobban összecsavarodik, õ pedig felreped, éppen amikor vendégei vannak, netalán fel is robban és szétkenõdik, ablaküvegen, bútoron, televíziós képernyõn, arról csak itt nyilatkozik, a kórházban, ahol a testrõl alkotott képet semmiféle eszményítés nem torzítja el, s ahol az emésztés részletei éppúgy fûszerezhetik a pallérozott beszélgetést, mint a lelki élet vagy az idõjárás. Az ágytálban közszemlére kitett szar nem számûzhetõ a társadalmi kapcsolatokból, a vécépapír ott díszeleg az éjjeli szekrényen virágcsokor, narancs és olvasmány között, s van olyan beteg, akinek ürítkezési nehézségei több embert foglalkoztatnak, mint ahányat személye volt képes mozgósítani egész addigi életében. Megszûnik a lét szemforgató spanyolfalazása, melynek következtében a végtermékrõl csak bohózatban esik szó õsidõk óta, az eposz híjával van neki és a tragédia is, pedig mennyiségileg jön ki annyi a halandókból, mint könnybõl és sóhajtásból, nem is szólva arról, hogy a mindennapi sóhaj kiváltásában bizonnyal gyakoribb a szerepe a fosnak, mint emberi sorsunknak e siralomvölgyben és kétes távlatainak. Kiszorul innen a hallatlan méltánytalanság, amely csak a lehetõ legritkábban engedte a kakáló ember megörökítését szobrászatban, festészetben, piramisok kamráiban, azték sírokban. A katedrálisokon vajmi kevés vízköpõ használja hátsó fertályát, s a díszterekre helyezett hadvezéreket lóháton öntik bronzba, nem a kagylón üldögélve. Isten házában pedig nincs rötyi, kivéve néhány összkomfortos plébániát az Újvilágban. Egyszerûen nem vesz intézményes tudomást a köztudat az évezredek óta megállás nélkül zajló evés-ivás logikus következményérõl, s a tomport magát emlegetjük mint az ülés szervét, a fenyítés közegét, erotikus álmodozások tárgyát, de emlegetjük-e, a médiumban például, mint a mudra világrajövetelének helyét? Nem, nem emlegetjük. Pirulunk, feszengünk, ha más emlegeti. Ez a felünk nem kell, csak a másik. Akár a társadalomban. Bele is rokkannánk az öncsonkításba a kórház gyógyírja nélkül. Az átkos szarral itt ugyanolyan komoly labor foglalkozik, mint a könnyel és a vérrel, melyeknek szabad befolyása van a költészetbe a kezdetek óta. Könny csorog a bárd orcáján, vér patakzik sebeibõl, de hogy a gatyájába mi rotyog, a menekvés vagy éppen az ihlet pillanataiban, arra homálynak kellett mindig borulnia. Pedig aki ismer bárdot, az tudja, hogy õ is bömböli: benne vagyok bokáig, térdig, nyakig, jaj, csurog a szájamba, a hajam is már csimbókos. Szutyokba mártott önmagát azonban családjának és bizalmas baráti körének tartja fenn, s így vannak ezzel a többi nagy dualisták: tanárok és plébánosok, katonatisztek és államfõk, akik a szellem és a test dilemmáit úgy kerülik meg, hogy a testet állítják szembe önmagával, a tisztát a piszkossal, az írottat az élõbeszéddel, a corpust a corpával. Amaz méltó társa a szellemnek, emez méltatlan burkolata. Kórházba kellett befeküdnöm, ahol az értékek folyvást újjáértékelõdnek, hogy tanúja lehessek az altest és a fennkölt lélek kibékülési misztériumának.
- Uram, irgalmazz. Uram, irgalmazz a végbelemnek.
Elment az öltönyös fiú, a magára maradt néni hangja hallatszik be a nyitott ajtón.
- Nincs benne örömöm, már egy hete nincsen. Add nekem, Istenem, hogy ne a rák legyen. Ne daganat zárja el a kivezetõ utat. Legyen bélrenyheség, sima bélrenyheség. Nagydolgom ne legyen kisdolgod, szerelmetes Teremtõm. Tekintsd a magad ügyének, mindenható Atyám. Adjál nekem békés emésztést, kellõ pepszint és enterokinázét, bõséges székletet. Hogy ismét ehessek, ne legyek vérszegény. Adjad, hogy ne szoruljon belém. A mindennapi szart add meg nekem ma, és adjál reggel kedvet a szükségeléshez. Úgy legyen, ámen, és minél hamarabb. Hiszen te nem akarhatod az én halálomat.

Jegyzet

* Részlet A kórház én vagyok címû ciklusból.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: jelenkor@c3.hu

Tartalomjegyzék | Jelenkor -2000

http://c3.hu/scripta