Merre vagy? A nõknél kódorogsz, Zoltánka...? A holnap déli géppel érkezem. Este hétkor találkozhatnánk a régi Belvárosi Kávéháznál...
Ennyi volt az üzenetrögzítõn.
Nem mondta, honnan érkezik. Lehetett Párizsban. Lehetett Salzburgban. Algírban is lehetett. Meg sem kérdezte, jó-e nekem másnap este.
Liv hangja, bárhonnan is beszélt, mintha ott szólalt volna meg mellettem. A teste is érezhetõ volt a hangjában. Már akkor is így volt, amikor elõször hallottam meg több mint harminc éve a Theƒtre Montparnasse sötét nézõterén, ahol csak ketten voltunk. Néhány szót mondott, és, habár a sötétben nem is láttam, mégis megjelent elõttem valaki, aki abban a pillanatban teljesen kiszolgáltatottnak érzi magát, és ezt az érzését meg kell osztania valakivel. A hangja azóta olyan, mint egy táj, amely bármikor feleleveníthetõ, olyan, mint egy régi utca, ahová csak befordulok, és máris ismerõs képek jelennek meg elõttem.
Két-három havonta üzenetet hagyott a rögzítõmön. Miközben érezhetõ volt, hogy - amiként mondani szokta - éppen megint a padlóra került, mindig biztatás is volt a hangjában. Liv úgy gondolta, hogy csak azzal oszthatja meg az elveszettségét, akiben hozzá hasonlóan maradt némi remény arra, hogyha végighallgat valakit, akkor õ is meghallgatásra talál. Az emlékeim már jó ideje szétszóródtak, összerakhatatlanok voltak, hiába éreztem kényszert a marasztalásukra, hiába szerettem volna õrizni azt, ami egykor hozzám tartozott, de Liv hangja ugyanazt váltotta ki belõlem, amit harmincöt évvel elõbb, amikor elõször meghallottam.
Hosszú idõ telt el, amíg be mertem vallani magamnak, hogy a hangjában a teste jelenik meg. Elõször arra figyeltem fel, hogy a hangjának mintha formája lett volna. Ez cseppfolyós, rögzíthetetlen érzés volt. Késõbb észrevettem, hogy a hangtestbõl az alakja formálódik ki.
Akkor éreztem ezt elõször, amikor - fogalmam sem volt, hogy éppen merre van, Párizsban, Salzburgban vagy Algírban - feljöttem a millenniumi földalattiból a város felõl érkezve az Opera megállónál.
Elindultam a Hajós utca felé.
Mindig ugyanott mentem át az Andrássy úton.
A zebrán a záróvonalhoz érve mindig ugyanott pillantottam jobbra. El lehetett látni a Hõsök teréig, kivehetõ volt az obeliszk a szárnyakkal, mint gyermekkorom emlékképeinek romolhatatlan tájolási pontja, az alkonyi fényben a messzeségbõl érkezõ lovascsapattal. A hajdani séták felidézése elõhívta a többi útbejárások emlékét is, más városok tereit, rakpartjait, sikátorait, megszólaltatva a régi hangokat.
Az, hogy felfedezhettem így valamit abból, ami olyannyira az enyém volt valamikor, hogy még mindig hozzám tartozott, az, hogy az ilyen felfedezések egyszerre irányultak az eltompuló, sõt elveszõ érzésekre, meg a múlt mélyébõl már felhozhatatlannak tetszõ élményekre, illetõleg az olyan át nem élt, de a sorsomba mégis belejátszó eseményekre, amelyeknek a sorozatát történelemnek nevezzük, nos ez segítségemre volt abban, hogy ne látványként nézzem azt, ami a zebrán áthaladva, kissé jobbra fordítva a fejemet feltárult elõttem, hanem életem színtereként lássam, mint a hozzám tartozó múlt egy töredékét.
Megálltam egy-egy épület elõtt, amit már oly sokszor láttam, hogy az erkélyrácsok, a kapualjak mozaikjai, a repedezett gipszstukkók, a málló vakolat úgy hozzám tartozott, mint a könyvespolcom vagy a televízióban látható fogkrémreklámok. Amikor megálltam a hidak elõtt, lenéztem a budai magaslati pontokról a város templomtornyaira, kupoláira, pályaudvarainak, Duna-parti szállodáinak tömbjére, akkor is, még a foghíjakról is úgy éreztem, ugyanígy hozzám tartoznak. De azt akartam elmondani, hogy amikor már jó ideje minden egyszínûvé mosódott össze bennem, mint amikor a vetítõgép utolsót kattan és a képernyõ kifehéredik, kijövet a földalatti állomásáról, elsétálva a Balettintézet oszlopsora elõtt, elérve a Hajós utcát, áthaladva a zebrán, az Andrássy úton a záróvonalnál jobbra néztem, s láttam ugyan a teret a szárnyakkal, a lovasokkal a messzeségben, de mintha valami egykor bennem élõ látványnak a felidézett másolata lett volna, amit láttam, és nem maga az obeliszk meg a lovas szobrok, mert minden olyan volt, mint egy dimenziók nélküli multireklám, s ezzel a vigasz nélküli érzéssel továbblépkedve hazatértem, bekapcsolva az üzenetrögzítõt megszólalt Liv hangja; mintha megéreztem volna benne a teste formáit is, nem a megkívánás vágyától eltelve, de mégis a hozzátartozásnak az érintés megtestesülése nélkül sem elvont formájában.
Liv hangja ezúttal is olyan volt, mint mindig, vitathatatlanná tette, hogy nem akarja elveszíteni azt, ami hozzá tartozik, olyan volt a hangja, akár a kielégíthetetlen étvágy, a mohóság, igen, mint aki érezni akarja az ízeket, fel akarja idézni az élményeket és a szavakat, amelyek azzá tették, aki lett, ugyanis porladni érezvén az emlékeit, tenni akar valamit a felidézésükért, hogy megkapaszkodhasson bennük, s ez nem egyszerûen hangok, szavak marasztalása, hanem annak a nyilvánvalóvá tétele volt, hogy meg akarja osztani velem mindazt, ami belõle azon a néhány szón át megjelenhetett elõttem.
Elérte, amit akart.
Kikapcsoltam a rögzítõt. Nemsokára újra bekapcsoltam. Kétszer lehallgattam még az üzenetet.
Letérdeltem a komód elé. Kihúztam a legalsó fiókot. Kiemeltem azt a régi, már porladó borítójú folyóiratot. Fellapoztam a megfelelõ oldalt. Liv harmincöt év elõtti mondatainak a születésénél akartam újra jelen lenni.

Nem fordultam a sötét nézõtéren rögtön a hang irányába, de mégis mintha megpillantottam volna õt magát abban a néhány szóban. Akit megpillantani véltem, alig különbözött attól, akit néhány perc múlva megláthattam. Ovális arc. A vékony csontozatra ráfeszült barátságos vonások. A tekintetben a kiszolgáltatottság, de a remény is, hogy azért még történhet valami, amivel a rá váró kudarc elkerülhetõ.
Amíg nem szólalt meg, úgy tudtam, hogy egyedül ülök a nézõtéren.
Azokban a hónapokban nehezen viseltem a kiegyensúlyozatlanságomat. Más embernek éreztem magam reggel és másnak este. Attól való félelmemben, hogy ez észrevehetõ, és a hozzám közelállók is elhúzódnak tõlem, igyekeztem mindenkivel olyan dolgokról beszélni, amirõl úgy gondoltam, hogy a számára fontos, igyekeztem ráhangolódni tõlem távoli, nemegyszer idegen érzésekre. Azt, aki valójában voltam, mintha másoktól kölcsönzött maszkok mögé rejtõzve próbáltam volna megõrizni. Néha úgy éreztem, hogy a testem sem az a test, amelyik az enyém volt.
Ha valakivel sikerült errõl néhány szót váltanom, a legmegértõbb válasz, amit kérdéseimre kaptam, az volt, ne hidd öregem, hogy csak te vagy így ezzel, nézd csak, ilyen mindenki, ezek az idõk ezt hozzák ki az emberbõl. Bólogattam, de azért tiltakozás élt bennem, hogy amit én abszurdnak tartok, azt normalitásként éljem át.
Mások számára már az is szokatlan volt, hogy ilyen dolgok foglalkoztatnak. Igyekeztem elnyomni magamban az aggályaimat. Mintha nem is bennem éltek volna. Csakhogy... Ha nem bennem, akkor ki az, akiben...? Valakiben? Senkiben?
Közeledtem a harmincadik évemhez. Befejeztem az irodalom- és könyvtárszakot, megkésve, levelezõ tagozaton. Ötvennégyben nem vettek fel a nappali tagozatra. Most már az egyetemi könyvtárban is, ahol dolgoztam, elõrelép>tem, segédmunkásból az olvasószolgálathoz kerültem. Az Egyetem akkor már híres színiegyüttesénél díszletállító mindenesbõl ügyelõ mindenes lettem.
A nancy-i fesztiválon a három legjobb együttes közé került a társulat. Mehetünk tovább Párizsba. Ezekben a hetekben Párizs színházi elitje a Theƒtre des Nations programjának lázában égett. Még Jean-Luis Barrault volt az igazgató. Akinek egy óra szabadideje volt, rohant a nagyok próbáira.
Mindenekelõtt Grotowskyt akartuk látni.
Az egyik délelõtti próbát nézhette meg a társulatunk. Szerettem volna a délutánira bemenni, akkor, amikor nincsenek ott a többiek, de az a próba nem volt nyilvános.
Talán a jó francia tudásomnak köszönhettem, hogy eljutottam a mesterig. Soha nem fordultam még senkihez azzal, hogy az apám színigazgató volt. Tudta a társulatnál mindenki, de azt is tudták, hogy nem kívánok errõl beszélni, még a lehetõségét is visszataszítónak tartom, hogy ezért fogadjanak be. Úgy buggyant ki belõlem végsõ érvként a mester elõtt, hogy már nem lehetett visszaszívni. Nos, hol és mikor? - kérdezte. Mondtam, hogy 1944-ig Budapesten volt az apám színigazgató, akkor lett öngyilkos.
Azt mondta, keressek magamnak egy helyet minél hátrább, hogy a színészek ne láthassanak a próba alatt.
A nézõtér üres volt. Ebben ma is biztos vagyok. Liv késõbb lopódzhatott be.
Miért akartam a többiek nélkül végignézni a próbát? Miért vetemedtem arra, hogy még apám öngyilkosságával is elõhozakodjam annak érdekében, hogy Jerzy Marion beengedjen a nézõtérre? És mit jelenthettek a számára a szavaim? Megérezte talán, hogy más érdekel engem, mint azokat, akik mindössze el akarták lesni a híres technikáját, hogy valamivel meghökkenthessék a közönségüket?
Ismertem az elhíresült mondatait - s a próbát máris kezdte, úgy hallottam, minden próbát így kezd, megismételve ezeket a mondatokat -, van egy pont, ahol kiderül, hogy az ember önmagára redukálódhat, arra, ami; nem a maszkjaira, nem a játékaira, nem a kulcsaira, nem az önmagáról alkotott képére.
Ez a gondolat közel volt bennem egy érzéshez, az érzésben egy történethez, amely homályosan élt a múltamban: ami történik velem, azt egyszer már átéltem, mégis mintha nem én éltem volna át, hanem más. Aki átélte, akivel tehát megtörtént - egy idõ után nyilvánvaló lett a számomra -, az apám volt. Akkor lett öngyilkos, amikor Grotowsky még színházba se járhatott, ám a komódom alsó fiókjában õrzött több mint félévszázad elõtti rendezõnaplójából kiderült, hogy nagyon hasonló volt az, ami lázban tartotta õt akkor ahhoz, amivel Jerzy Marion a próba megkezdésekor a színészeihez fordult.
Ami apámban a jegyzetei tanulságai szerint még zavaros gomolygásban élt, az egy másik korszakban, amelynek én is részese vagyok, gondoltam izgatottan a sötét nézõtéren, elõttem formát kap.
Egy majdnem mezítelen fiatalembert, mindössze egy ágyékkötõ volt rajta, a színpad közepére állított tonettszékre ültetett. Hat másik színészét felszólította, hogy mondják el egymás után Hamlet nagymonológját. Elõször úgy, mint öregemberek, akik már semmit sem várnak az élettõl. Aztán úgy, mint fiatalok, akik még semmit sem tudnak az életrõl. Aztán úgy, mint akik érteni vélik a szöveg minden mondatát, s közben függesszék a tekintetüket a fiatalember arcára, akinek csak annyi volt a feladata, hogy hagyja az érzéseit megjelenni a vonásain, miközben a szövegeket hallgatja, a színészek pedig ezzel a tekintettel párbeszédre lépve végül együtt, kórusban ismételjék meg a monológot, mindenki úgy, ahogy a fiatalember arcát látva maga elõtt meg kívánja ismételni. S valóban, mire a színpadon véget ért a nyomozóút, s néma csönd lett, úgy éreztem a fiatalembernek a saját maszkjaitól megszabaduló vonásait figyelve, hogy megtörtént az, amit Jerzy Marion az önmagára való redukálódásnak nevezett. Olvastam már róla, hallottam elragadtatott és leprázó beszámolókat az elõadásaikról. A részessé avatódás misztériumára voltam kíváncsi. Ezért akartam egymagamban végignézni a próbát.
Nem tudom már, hogy mondtam-e errõl is valamit Jerzy Marionnak, amikor hozzáléptem. Nem tudom, hogy ha nem mondtam volna, abból a néhány szóból, amit apámra hivatkozva kinyögtem, megérezte-e az izgatottságomat, és ezért engedélyezte, hogy végigüljem a próbát. Amikor befejezte a munkát, úgy láttam, elégedett volt. Tenyerével végigsimította a fiatalember csupasz, verejtékes vállát. A hat színész leült a színpadon. Kissé elõrehajolva a nézõtérre szegezték a tekintetüket.
Úgy éreztem magam, mintha én ültem volna a tonettszéken, az ágyékkötõs fiatalember helyén. Mintha közelebb kerültem volna ahhoz a talányhoz, amelybõl annyit voltam képes tudatosítani magamban, hogy mindaz, ami történik velem, ismerõs, ám mintha mégsem velem történt volna meg. Ugyanis visszacsengtek bennem azok a mondatok, amelyeket abban a francia folyóiratban olvastam, amelyet anyám, nyugodtan mondhatom így, azért csempészett haza külföldi turnéjáról, mert õ tudta, amit akkor én még nem, hogy apám sorsában milyen végzetes szerepet kapott annak a lengyel írónak a színdarabja, akinek a Napló ját a francia folyóirat közölte.
Kivágni magam a környezetem gyilkos másodlagosságából, és végre létezni. A helyzetem kétségbeejtõ, azt súgom mindenkinek a fülébe, hogy az ember akkor jelenthet valamit, ha ténylegesen és megalkuvás nélkül képes önmaga lenni. Nem hagyok fel, emberek, azzal, hogy elétek tárjam a veletek vívott harcomat, amelyet saját személyiségemért folytatok, és mindazt a személyes súrlódást, ami köztem és a többiek közt támad, arra használom, hogy mind világosabbá tegyem a magam és a mások számára önmagamat.
Ezekkel a mondatokkal, amelyeket anyám azért õrzött, mint valami ereklyét, mert apám élete és halála talányainak magyarázatát vélte felfedezni bennük, ezekkel a késõbb számomra is fontos mondatokkal összetalálkoztak a próbán elhangzó mondatok, amikor a hat színész és az ágyékkötõs hetedik végrehajtva Jerzy Marion instrukcióit, szembenéztek az üres nézõtérrel, vagyis velem, akinek a jelenlétérõl õk nem is tudhattak.
Nem csak velem. Késõbb Liv elmondta, mikor osont be a sötét nézõtérre, hogyan ült le nesztelenül az utolsó sorban, mit érzett, amikor, ugyanúgy tehát, ahogy én gondoltam, hogy velem, a színészek róla sem tudva, vele is szembenéztek.
Akkor szereztem a jelenlétérõl tudomást, amikor a színészek felálltak és Jerzy Marion befejezettnek nyilvánította a próbát. Mint valami beavatás részese meredtem még mindig a színpadra. Ekkor hallottam meg a sötétben a hangját: hát ez az, amire nem vagyok képes, hogy idáig eljussak, bárhogy is szeretném... és maga?
Ki az? Ki beszél?
A próbához tartozik ez is?
Liv elõrehajolva határozottan hozzám intézve megismételte a szavait.
Azt feleltem, nem tudom, hozzátettem némi várakozás után, hogy az imént a próba alatt még úgy hittem, hogy talán képes vagyok rá, de, habár néhány perccel elõbb valóban mintha világos lett volna elõttem, hogy mi történik a színpadon és mi tisztázódik közben bennem, most már nem tudom pontosan, hogy egyáltalán mi az, amire az imént képesnek éreztem magamat.
Egyik lábát maga alá húzta, mint a kislányok a családi fotelekben. Visszaemlékezve, úgy látom, mintha az idõ cserélgetné elõttem a színházterem homályos totálját Liv közeli plánjával. Ha az arcvonásait nem is tudom pontosan felidézni, de az megingathatatlan bennem, hogy a tekintete olyan volt, mint valami híradás a kifulladás elõtti pillanatokról.
Csak annak szabad megértõen hivatkozni egy kifejezésre, aki behatolt a jelentése mélyére. Olvastam például, hogy csak annak szabad leírnia azt a szót, hogy külváros, aki alá tud merülni a szó mögötti világba. Lehet, hogy Liv tekintetére emlékezve magamról beszélek? Az én elveszettség érzésemrõl, amit az én külvárosvilágomnak is nevezhetek, miközben hat évtizede lakom az Opera mögött a város szívében?
Amikor, jelezve, hogy a próba véget ért, két tejfehér lámpa kigyulladt a nézõtér két oldalán, homályosan megvilágítva a teret, amelyben ketten maradtunk, Liv tekintetén láttam, hogy õ látott engem a próba alatt. A fejem, a vállam, az egész testem az õ számára egybeolvadt azzal, ami a színpadon lejátszódott. Neki én a részese voltam annak, ami ott történt, szereplõje akár, mert nem tudhatta, hogy nem a rendezõi akarat ültetett-e engem arra a helyre. Igen, erre gondolt, mondta késõbb, de, mondta, aztán megváltoztatta a véleményét, s mindössze egy hozzá magához hasonló leselkedõ lénynek tekintett, egy a történések szélén megjelenõ peremlénynek, akinek a helyzete hasonló lehet az övével.
Együtt botorkáltunk ki a rue de la GaŒté-re. Haladtunk tovább a Boulevard Montparnasse-on. Befordultunk a Boulevard St. Michelre, eljutottunk a rue Vau>girard-ig. Ha beszéd közben elakadt, úgy nézett rám, mint akinek segítségre van szüksége, hogy folytathassa. Nem szokhatott hozzá, hogy jön a segítség, megtorpant, mélyen beszívta a levegõt, és belevágott egy új mondatba.
Jobbra pillantva a rue Soufflot-nál a Pantheonig, végigpásztázva tekintetemmel a Luxembourg park lombjait, nem õrá figyeltem. Arra gondoltam, hogy mégiscsak eljutottam ide. Nem tudtam még akkor sem kivonni magam az utazás elõtti tortúrák hatása alól, az okmányok utáni hajszából, a kétségekbõl, hogy egyáltalán kapok-e útlevelet, hiszen már kétszer visszautasítottak. Aztán jöttek a jó tanácsok, amelyeket persze a társulat minden tagja megkapott arról, hogy találkozhatunk-e ötvenhatosokkal, hogyan viselkedjünk a világháborús emigránsokkal. Tapasztalt barátok arra is felhívták a figyelmünket, hogy mirõl ismerhetjük fel a csoport belügyesét. Még arról is kaptunk elõzetes hírt, hogy Grotowsky társulata Párizsban van, de Varsóban éppen most vonták meg az állami támogatását. Ebben az irányítottságban és körülkerítettségben felismerhetetlenek lettek az igazi tétek, minden arról szólt, hogy mi az engedélyezett és mi a tiltott, csak a kettõ között láttunk esélyt a választásra, miközben azért olvastuk a hivatalosan nem engedélyezett, egy-egy példányban terjesztett nyugati folyóiratokat, pikáns politikai híreket adtunk tovább, ítéletet mondtunk egymás közt a hatalomról éjszakai vitákba bonyolódva egyikünk-másikunk lakásán, és most, átjutva a tér olyan távján, amely nem kilométerekben, hanem az életlehetõségek addig ismeretlen mértékrendszerében lett volna csak mérhetõ, ott volt balra a Luxembourg park, jobbra a Pantheon, ott volt a Boulevard St. Germain és a rue de la Harpe sarkán az önkiszolgáló, ahol tucatnyi sajtból és mustárból lehetett válogatni, ott volt a Cafe Luxembourg terasza, a Pont Neuf padsora, ahonnan a Louvre tömbjén túl a Notre Dame is látható volt, ott volt Jerzy Marion társulatának próbája, s mindez kimosta a tudatomból a korlátozottságokkal való átitatottságomat, az elkeseredést, a dacot, ami, a baráti környezetem tagjaihoz hasonlóan, a viszonyaink miatt eltöltött; van tehát egy általánosabb és tágabb történetünk, és ez az igazi, nevezhetjük az önmagunkra való rátalálásnak, az énünk épen tartásának, gondoltam, habár az agyonrágott szavakkal, amelyek a rendelkezésünkre állnak, a gyatra kifejezésekkel, amelyekkel a korlátozottságaink közepette próbáljuk egymás tudomására hozni a felismeréseinket, az a tágabb és általánosabb történet alig közelíthetõ meg.

Nem volt több tizennyolc évesnél. Kosztümkabátkával egybeszabott szürke miniszoknyát viselt, piros selyemgarbóval. Megállt. Elõrehajolt. Szõkén, kékszemûen olyan volt, mint egy porcelán figura, mintha kislányként nem is régen olyan hajdani, a nevelõintézetekben tanított pukedlivel mutatkozott volna be, és még mindig nem tudta a vékony ujjaival legalább enyhén megszorítani azt a másik kezet, amelyik után nyúlt. Elszánt határozottsággal mondta ki a nevét. A keresztnevét mondta csak, ahogy Pesten a tinédzserek baráti bulin, cigarettafüstös lakásokban, ahol az egyik sarokban Beatles-zene bömböl, a másikban az új Godard-filmrõl vitatkoznak.
Lívia, vetette oda, s amikor én a vezetéknevemmel kezdve viszonozni akartam a bemutatkozását, elnevette magát és máris közbevágott, Zoltán?, de hiszen akkor maga magyar. Ezt már nem franciául mondta, folytatta rögtön magyarul, õ Párizsban született, az anyja kecskeméti, onnan vitték Mauthausenbe, onnan került negyvenötben Franciaországba, az apja negyvenhétben szökött el Budapestrõl, mert a nagyapját, aki a háború elõtt a vasút egyik irányítója volt és a háború után is magas bizalmi állásban maradt, koholt perben halálra ítélték és kivégezték, színésznõ szeretne lenni, az anyja jelmeztervezõ, õ járta ki, hogy bejuthasson a próbára, mondta a Boulevard St. Michel és a rue Soufflot sarkán egy lélegzetvételre.
Másnap néhányan felmentünk az egyik ötvenhatos író lakására. Livet is elhívtam. Többen meg akarták hódítani. Úgy örült ennek, mintha egyszerre több babával ajándékozták volna meg. A búcsúnál mindenkinek õ nyújtott kezet, ugyanolyan félszegen, mint elõzõ nap nekem. Az arca égett, de sorban odatartotta azoknak, akik meg akarták csókolni.
Este találkoztunk a Cafe Luxembourg teraszán. Szemüveges, magas, hosszú hajú fiút hozott magával. A barátom, mutatta be. A Lettre Francais egyik tíz év elõtti példányát szorongatta. Szeretné, ha elolvasnék belõle egy részletet Gombrowicz Buenos Airesben írt naplójából, az elõzõ napi próba után különösen kíváncsi a véleményemre. Belelapoztam a folyóiratba, mondtam, hogy ismerem. A fiú izgatottan törülgette a bepárásodott szemüvegét. Ritkaság, mondta, hogy odahaza valakinek lehetnek ilyen példányai, ennyire megváltozott a helyzet, amióta eljött Budapestrõl? Úgy éreztem, nemcsak azért feszült és követelõdzõ a hangja, mert kíváncsi a válaszomra, hanem azért, mert Liv az asztalra helyezett kezemre tette egy pillanatra a kezét, miközben lapoztuk a folyóiratot. Mikor jött el Pestrõl? 1956. november 30-án, mondta. Hát azóta némileg változott a helyzet, feleltem óvatosan, de ezzel nincs összefüggésben az, hogy olvastam a folyóiratszámot, ugyanis anyám egy vonósnégyes tagja, elég sokat koncerteznek külföldön, Varsóból hozta a példányt. Értem, mondta a fiú, mereven nézett maga elé, és mit értsek azon, hogy némileg változott a helyzet?
Próbáltam válaszolni, de nem nyíltam meg, éreztem, hogy ezt meg õk érzik meg rajtam. Akkoriban feszültek voltak a találkozásaink, a vitáink a baráti lakásokon, az Építész pincében, a Fiatal Mûvészek Klubjában, próbák után a Belvárosi Kávéházban. Mi van nálad? Mi van felétek? Mi hír van? Olvastad? Hallottad? Összerakhatónak tekintettük azt, amit olvastunk, hallottunk, egymás mellé helyeztük a híreket, a megoldási javaslatokat, amelyek, habár különböztek egymástól, de az, aki éppen a magáét hangoztatta, lázasan és életre szólóan hitt benne, úgy éreztük, hogy vannak kiutak, csak az állhatatosságunkon múlik, hogy rájuk találjunk, egy folyamatos ütközet részvevõinek tekintettük magunkat, én is hittem ebben és csak akkor kezdett lohadni a lelkesedésem, amikor láttam, hogy hiába a szóözön, a felszín mögött semmi sem változik.
Ezt elég nehéz lett volna elmondani a Cafe Luxembourg teraszán. Ha felidézem magam elõtt azt a három összehajló alakot, úgy érzem, mégis elég gyorsan egymásra találtunk. Ma már tudom, ez azért volt így, mert mindhármunk sorsának volt egy homályos zónája, amitõl akkor és azóta sem tudott egyikünk sem megszabadulni. Liv számára ez a kétfelõl érkezett szülei sorsa volt, az én számomra a magam családjának talányai és szövevényei, Gábor számára pedig az, amit átélt, amikor elsõéves mûegyetemistaként ötvenhat októberében el kellett menekülnie Budapestrõl.
Szemben ült velem. Nem nézett egyikünkre sem. Magasra emelt fejjel bámult, mint aki ellát a Szajnáig, még tovább is. Volt a tekintetében némi átszellemültség. Vállig érõ haja gesztenye színû, nõiesen selymes, enyhén hullámos volt, a szakálla viszont ritkás, rövid, kétoldalt olyan gyér, mintha letéphetõ lett volna, akár egy álszakáll, ami alatt látható a gyulladt bõr.
Abból, amit Liv elmondott, annyit értettem meg, hogy Gábor ír az ötvenhatos élményeirõl, de ez nem valamiféle memoár és persze nem is regény, folyamatosan átírja, van, amikor teljesen újraírja, azt szeretné leírni, mondta Liv, amit most él át, amit érez, miközben visszaemlékezik, éppen ezért tart attól, hogy másoknak megmutassa a szöveget, az ugyanis nyilvánvaló, ezt büszkén mondta, hogy különbözik majd minden hasonló naplótól, azonkívül Gábor távol él azoktól, akik írnak, vizesmérnök, nem Párizsban dolgozik. Mindezt egy lélegzetre mondta el, miközben Gábor változatlanul elnézett a Boulevard forgalma felett. Látom magam elõtt az arcát, amint, anélkül, hogy a vonásai megváltoztak volna, ráförmedt Livre: talán hagyjuk már. Fájdalom és sértettség volt a hangjában, mint akit elárultak, kiadták, ami nem tartozik másra.
Liv ettõl egyszerre öregebb lett. Úgy él bennem az arca, ott a teraszon Gábor kiáltása után, mint a harminc évvel késõbbi. Lágyabb lett, fehérebb, még több beletörõdés, még több megértésvágy volt a tekintetében.
Nekivágtam a rue Monsieur de la Prince-nek. A rue Racine sarkán balra fordultam. Az egyik üzlet mélyérõl mintha olyan hangot hallottam volna, amilyent a színházi próba befejezésekor a sötét nézõtér utolsó sorából. Álmaimban sokszor hallom Liv hangját. Visszaidézve a sétámat, az üzlet mélyérõl hozzám eljutó hangot ma is hasonlónak hallom az övéhez.
Elhagyom a Hotel Magory fehér épületét. Balra fordulok. Annak az egyetlen szónak az emléke felülmúlja a sétám minden más hangjának emlékét.
Nem múlja felül. Együtthangzik velük. Mögéjük bújik. Beléjük hatol. Elkeveredik velük.
A bolt mélyén, a zöldséges ládákból összerakott pult mögött gyertyafényben, a Rembrandt-képek olaj színében, a minden bizonnyal zöld, ám a háttér sötétjében feketének tetszõ kendõbe burkolva egy idõs asszony ült. A tekintetében volt valami, amire nem találok annyi év után sem jobb kifejezést, mint azt, hogy méltóság. Abban sem lehettem biztos, hogy nem egy középkorú asszony ül-e az üres ládák rengetegében. Inkább a környezet lepusztultsága, a foszladozó kendõ, a sóhajszerû szavai mélyén, mint homokszemek a pohár alján, a karcoló hangzás alapján gondoltam, hogy öreg.
Az üzlet ajtaja felett nem volt cégtábla. Az üveg nélküli bedeszkázott egykori kirakat elõtt a járdán két rekesz hevert. Az egyikben néhány fonnyadt burgonya. A másikban néhány ráncos alma. Beljebb néhány szál összeszáradt zöldséget is észrevettem.
Elhaladtam az üzlet elõtt. Úgy éreztem, látnom kell még az asszonyt. Visszafordultam. Elhaladtam az üzlet elõtt újra.
Lassan emelte fel a fejét. Nehéz mozdulat volt, mintha nagy súlya lett volna a horgolt kendõnek.
Mikor harmadszor is elhaladtam a járdán, elrebegte azt az egyetlen szót. Az áruját kínálta? Annyi év után is hallom a hangját, és bizonyos vagyok benne, hogy nem tekinthetett vásárlónak. Bizonyos vagyok benne, már jó ideje nem számított rá, hogy bárki belép az üzletroncsba. A hangjában mégis volt valami remény.
Monsieur...?
Ennyit mondott gyengéden kérdõ hangsúllyal.
Megálltam az ajtóban.
Hátratolta a homlokát takaró nehéz kendõt, és újra elrebegte: Monsieur...?
Parancsoljon. Kérem. Gondolja? Ahogy gondolja... Természetesen. Ó, az ne tévessze meg... De hiszen igaza van. Nem vagyok bizonyos benne... Mindenesetre örülök. Ez emlékezetes, uram...
És most, hogy forduljak meg, gondoltam akkor. Miképpen hagyjam itt, hiszen mindezt benne éreztem a hangjában, ezért válaszolnom kellene. Lehetetlen, hogy azok után, ami történt közöttünk, egyszerûen csak továbbmenjek.
Talán intettem a kezemmel.
Azt hiszem, nem intettem.
Talán biccentettem a fejemmel.
De mégsem biccentettem.
Azt hiszem, arra gondoltam, hogy legalább elbúcsúzok tõle, mint egy ismerõstõl.
Még egyszer találkoztam Livvel. Beszéltem az esti sétámról. Beszámoltam a rue Racine-beli kis boltról is. Azt hiszem, elmondtam mindent, amire abból a találkozásból - találkozást mondok, holott egyetlen szót sem szóltam - visszaemlékeztem. Ha annyi év után megpróbálok behatolni azokba az élményeimbe, azt hiszem, hogy az idõs asszony tekintete, az egyetlen szó, az érzések, amelyeket keltett, azért maradhattak meg bennem, mert Livnek próbáltam beszámolni róluk a Luxembourg parkban sétálva. A vele való együttlét hívta elõ belõlem azokat a perceket, és ma is úgy gondolom, hogy a Livvel való beszélgetés közben találtam meg azokat a szavakat, amelyek mindmáig segítségemre vannak, ha fel akarom eleveníteni az öregasszony egyetlen szavát.
De Liv hangja másban is segít, gondoltam az elsõ párizsi utam után harmincöt esztendõvel, miután kétszer újra lehallgattam az üzenetet. A történetek semmivé lettek, ha maradt valami belõlük, az legfeljebb annak a története, hogy miképpen csúsznak egymásra, vesznek el az összerakhatatlan részletek, s miközben utánuk kapsz, már nem a történeted a történet, hanem a marasztalás igyekezete és kudarca. Erre gondoltam, hallgatva a rögzítõt. Úgy éreztem magam, mint egy maradékboltban, ahol dobozokban állnak a gombok, nagy dobozokban, amilyenekbe már senki sem rakosgat gombokat, legfeljebb cipõket, igen, cipõs dobozokban, amilyenekben régen tartották a maradék gombokat, s igen, úgy éreztem magam, mint egy öntörvényû maradékvilágban, maradékterepen, végszövetek, végselymek, maradékbársonyok, bõrmaradványok, posztómaradványok, foltmaradékok, üledékek, ládacsonkok, hulladékdrótok maradékuniverzumában, tudva azt, hogy a dobozokban a maradékgombok mindegyike annak elõtte tartozott valahová, fel volt varrva egy zakóra, egy párnahuzatra, egy huszármentére, egy báli ruhára, egy ködmönre, egy szmokingra, egy selyem>blúzra, egy Adidas dzsekire, és föl lehet majd varrni akár egy bõrgarnitúrára, egy steppelt mellényre, egy repülõgép üléshuzatára, csak éppen az nem deríthetõ ki, hogy melyik gomb honnan érkezett és hova tartozhatna leginkább.
Sikerült Liv hangján át valamit felidéznem abból a maradványvilágból, amelyben mintha összerázták volna bennem az emlékeimet, régen elveszett már a töredékek közötti kapcsolat. Ha Liv most látna, talán vacogna egy kicsit. Kipirulna az arca, máris elfehéredne, mint az elrontott smink, amit kétségbeesetten próbál kijavítani, de csak jobban tönkreteszi. Ha most látna, hátradõlve az apám karosszékében, homályba merülõ maradékboltomban, átvéve a veszendõség érzetét - Liv nemcsak átadta és közvetítette a hangulatokat, de magához is vonzotta -, megpróbálná rám terhelni az elesettségét, de valószínûleg megállna félúton, mert megérezné, hogy nem a legmegfelelõbbek ezek a pillanatok.
De hiszen, mondta Liv a Luxembourg park csemetefáinál a padon, amikor az utolsó párizsi estémen még találkoztunk, ismerem azt a boltot a rue Racine-ban, jártam arra. Úgy mondta, hogy nem lehettem benne biztos, valóban járt-e arra, vagy csak azért mondja, mert szolidáris, azonnal késznek mutatkozva rá, hogy megértse, mi több, máris befogadja, ami engem két nappal késõbb is foglalkoztatott, hogy a rue Racine-ban jártam.
Liv mindenrõl úgy tudott beszélni, mint amivel közvetlen kapcsolatban van, ami lehetne akár az õ története. Mohón birtokba vette azt a kis üzletet is a kendõs öregasszonnyal, a fonnyadt zöldségeivel, az imbolygó gyertyafénnyel, visszaidézte néhány szóval, de már a saját emlékeként, igen, pontosan olyannak látta õ is, amilyennek elmondtam, s tovább írta, mint egy történetet, egy másik nézõpontból, ahogyan õ pillantott be az üzlet mélyére, ahogyan õ élte át a találkozást.
Egy dossziét szorongatott. Az ölébe helyezte. Maga mellé tette. A hóna alá préselte. Elmondta, hogy az apja Algírban csatornarendszert tervez, a múlt évben valami terrorakcióban bomba robbant a közelében, gyorsan rendbejött, egy-két szilánk maradt csak a lábában, az idõváltozásnál érzi, visszament, be kell fejeznie a munkáját. Ritkán látjuk õt, mondta, úgy kívánnám már, hogy az anyám ne legyen egyedül, hidd el, olyan szép és fiatalos, még nincs negyvenhárom éves. Nem nézett rám, miközben ezt mondta, s a cipõje orrával ábrákat rajzolt a homokba. Kicsit feljebb emelte az egyik lábát. Kissé feljebb húzódott a szoknyája a combján. Olyan szép és fiatalos, úgy kívánnám, hogy ne legyen annyit egyedül, mondta újra. Mi ez? Meg fogja talán kérdezni, hogy nem akarok-e lefeküdni az anyjával? Nem úgy persze, hogy azt mondja, te ide figyelj, nem feküdnél le vele, hanem fogalmam sem volt, hogyan próbálná mondani, de nem tudtam szabadulni az érzéstõl, hogy ezért ismételgeti, milyen fiatalos és szép az anyja, milyen egyedül van.
Tudomása van róla, hogy a szoknyája felcsúszott a combján, holtbiztosan tudomása van róla, gondoltam, és azt is érzi, hogy én ezt észrevettem.
Azt mondtam, értem, hogy mirõl beszélsz, tudod, én veled szeretnék egyszer lefeküdni.
Látom magam elõtt most is a szoknya szélét és a combjának a barnára sült résztõl elütõ fehér sávját. Így mondtam, egyszer szeretnék veled lefeküdni. Biztos vagyok benne, hogy úgy ejtettem ki azt, hogy egyszer, mint aki kerülve a tapintatlanság csábítását, egy távoli jövõbe helyezhetõ lehetõségrõl beszél, korántsem valami sebtében összehozott, gyorsan felejthetõ aktusról.
Mintha azt akartam volna a tudomására hozni, hogy szeretném, ha hosszan tartana a barátságunk.
Õ meg úgy gondolta, hogy lehet cinkos együttérzéssel nevetni azon, amit mondok. Én is úgy gondoltam. Ez átlendített bennünket a helyzet bizonytalanságán.
Gábort hívta az apja a nagy csatornázási munkához, de nem díjaznám, ha elmenne, mondta, mert hajlamos a depresszióra, fõleg ha egyedül van, apám körül mindig nagy a káosz, ez kifejezetten rossz lenne Gábornak, a legrosszabb lenne neki Algírban, ott az embernek az élete is veszélyben van, a szüleim azt mondják, hogy nagyon ronda lett a világ, ezt nem értem azok után, amin átmentek, az anyám Mauthausenben, az apám Budapesten, a háború után, Gábor meg a forradalmatokban. Így mondta, hangsúlyozva, hogy nem birtoklója annak, ami nem az övé, és ebben semmiképpen sem elhatárolódás volt, úgy éreztem, inkább némi ámulattal vegyes irigység, annak a kinyilvánítása, hogy õ szegénynek és üresnek érzi az életét.
Ha csak néhány szót mondott, azt is úgy kezdte, mint aki hosszú történetet szeretne végigmondani, aminek az eleje homályban van és a végéhez nem lehet eljutni, mert talán nemcsak nincs, de nem is lesz soha befejezése. Újra az anyjáról kezdett beszélni, megint összefüggések nélkül. Elnevettem magam, hogy emlékeztessem, jó, ezt már megtárgyaltuk. Amikor kénytelen voltam közbevágni, hogy egyszer vele akarok lefeküdni, akkor nem arra akartam figyelmeztetni, hogy azzal, amit a szépnek, fiatalosnak, magányosnak lefestett anyjáról mondott, átlépte a határt, amit a közöttünk alakuló kölcsönös érdeklõdés húzott, hanem azt próbáltam kinyilvánítani, hogy a megértés maszkjaiból kibújva azt kívánom nyújtani magamból kerülõ ösvények bejárása nélkül, aki vagyok.
A rue Vaugirard felõli bejárat irányából egy pár közeledett a miénkhez hasonló összehangolt léptekkel. Magasabbak voltak nálunk. Farmert, mokaszint viseltek, az egyik piros, a másik fekete pólóban volt. A hajuk a vállukig ért. Az egyiknek fekete, a másiknak jellegtelen világosbarna haja volt. Mint egy táncverseny parkettjára kivonuló pár, könnyedén, begyakorolt testtartásban lépkedtek. Gyerekkocsit toltak maguk elõtt, de a távolba néztek. Az egyikük bal kézzel éppen csak érintve a fogantyút, a másik ugyanígy jobb kézzel tolta a kocsit. Oly egynemûségbe olvadt a két alak és a gyerekkocsi, hogy a sétálók azonnal kitértek az útjukból. Mintha mindenki élvezni és szolgálni akarta volna a pár és a gyerekkocsi hármasát, kivételes eseményként. Elég távol voltunk tõlük, legalább harminc-negyven méterre, de átvettük a lépésük ütemét, a közös mozgásukat, egymásba karoltunk, nem mintha a másik testének közelségére vágytunk volna, hanem az elõttünk mint egy színpadon megjelenõ mestermûben való szereplés vágyától hajtva.
Nem az arcukat figyeltem. Talán Liv sem. A tenyerükkel éppen csak a gyerekkocsi alumíniumrúdját érintõ finom mozdulatukat néztük. A mokaszinok emelkedését. A hajfürtök lobogásában is visszajátszódó lépésritmust.
Liv keze hozzáért a kezemhez, ahogy egymásba karolva kitértünk az útjukból.
Elhaladtak mellettünk.
Nem volt tudható, hogy mindenkire azzal a gátlástalan cinkossággal pillantottak-e, amivel ránk, de bennünket úgy néztek, mint akik a saját diadalukként élik át azt, amit a tekintetünkbõl kiolvashattak.
Így haladt el mellettünk a két fiú. A gyerekkocsi, akkor láttuk meg, üres volt.
Sokszor álmodtam az eltelt években errõl. Álmomban mindig futni kezdtünk. De hogy a futásunk ilyen álombeli futás volt, nem jelentette azt, hogy valójában is ne kezdtünk volna futni a parkban. Én a dossziét szorítottam magamhoz, amit Liv átadott, Liv a kis piros kézitáskáját. Mikor megálltunk, és kifújtuk magunkat, olyan volt a nevetésünk, mint az ordítás.
Vissza akartam adni a dossziét. Azt mondta, hogy nekem hozta, nagyon fontos lenne, hogy elolvassam, ez az, amit Gábor írt, kérlek, olvasnod kell, könyörgött, hát ha nélkülözhetetlen vagyok, de a vonatindulásig lehetetlen.
Délután öt óra volt, este nyolckor indult a vonatom a Gare de l'Est-rõl. A társulat másnap reggel repülõvel utazott vissza Budapestre. Ki akartam használni a lehetõséget, hogy végre Nyugaton vagyok, anyám Salzburgban koncertezett, megbeszéltük, hogy ott találkozunk, eltöltünk együtt néhány napot, szerzett nekem annyi valutát, amennyibõl meg tudtam váltani a vonatjegyet.
Tudod mit, mondta Liv, apám Salzburgon utazik át valami tárgyalásra Genfbe vagy Bernbe, várunk tõle ma egy telefont, megbeszélem vele, hogy átmegyek, iszunk együtt egy kávét, visszaadod a dossziét. Igazán nagyon szeretném, ha addig elolvasnád.
Úgy mondta, mint aki fontos döntésre készül, de ezt még magának se meri bevallani, szeretne többet is mondani errõl, de még nem tudja, mit, szívesen venné, ha faggatni kezdeném.
Ma már nem vagyok biztos benne, hogy azután mondta mindezt, amikor a két fiú az üres gyerekkocsit tolva elhaladt mellettünk. Lehet, hogy még elõtte mondta.
A rue Tournefort-ban laktunk, a Pantheon mögött. Ha utaztunk, nem volt különbség a társulatban a színész és a tróger között. A fiúk vállalták a kellékek meg a jelmezek csomagolását helyettem.
A Monge volt az állomásunk. Azóta már otthonos vagyok a párizsi metrón. Otthonosabb, mint a budapestin. Amint lefelé haladok a lépcsõn, mint egy korty ital után, változik a hallásom is, a látásom is. A párizsi metróban már akkor, az elsõ utamon is úgy lépkedtem, mint egy legendában. Ott láttam elõször gitáros fiúkat az állomásokon. Rövid hajú, farmeres éneklõ lányokat. Bájos, a padról lecsúszó, kifáradt Jean Gabin-os arcú clochard-okat. Gazellamozgású, fekete bõrû szájharmonikásokat.
Mint aki egy legendában lépked. Volt ugyanis a könyvtárban két idõs úr az olvasószolgálatban. Mindennap a jó reggelt helyett azzal köszöntötték egymást, hogy végigmondták a fiatalságuk párizsi metróútvonalát. Gobelins - Censier Daubenton - Monge - Jussieu - Cardinel Lemoine - Maubert Mutualité - Odéon - St. Michel - Cite - Chƒtelet. Felváltva mondták az állomások nevét. Ha valaki hibázott, tíz fillért fizetett. 1935 óta minden munkanapot így kezdtek. A háború alatt is. Légitámadás idején az óvóhelyen a többi vonalon is végigutaztak. Az egyiket Mauthausenbe vitték. Amikor hazajött, és ötvenegy kilósan bement a könyvtárba, így hallottam, a két barát megállt egymással szemben. Nem ölelték meg egymást, nem könnyeztek. Végigmondták az állomások nevét.
Elbúcsúztam Livtõl. Lementem a metróba.

Meghallgattam még egyszer Liv hangját az üzenetrögzítõn, este háromnegyed hétre lementem a régi Belvárosi Kávéházhoz. Liv nem tudta, hogy már kaszinó van a helyén, Lidó Klub.
Fél órát vártam. Az volt a szokása, hogy ha elõbb érkezik a megbeszélt idõpontnál, nem kódorog az utcán, beül, rendel egy kávét.
A Cafe Luxembourgban - harminc éven át az maradt a találkozóhelyünk, ha Párizsba utazhattam - mindig a parkra nézõ oldalon várt. Mindig õ érkezett elõbb. Szerette a magányt, az esélylatolgatást. Sosem kérdeztem tõle, hogy azt várja, megszólítja-e valaki. Sosem kérdeztem, a forgalmat bámulja-e. Liv az ilyen kérdésekre véget nem érõ magyarázatokba bonyolódott. Egyszer elmondta, ott a teraszon mondta el egy lélegzetvételre, hogy elõzõ éjszaka Rilkét olvasott, a Malte Laurids ...-t, és reggel ugyanazon az útvonalon ment végig, tudod, ahol Malte azt az epilepsziást kísérte a Boul-Mich-en, aki aztán a hídon összeesett, tudod, azt a sötét felöltõjû magas férfit. Úgy mondta ezt, mintha õt is beleírták volna azokba a mondatokba, úgy folytatta, mintha ott elõttem olvasta volna tovább a szöveget, de már a saját jelenlétével a történetben, tudod, mondta, a Boulevard St. Michel üres volt és tágas, enyhe lejtõjén könnyedén lépegettem, az ablakszárnyak odafönt üveges zöngéssel kicsapódtak, villogásuk fehér madárként átröppent az utcán, halványpiros kerekû kocsi hajtott el mellettem, messzebb valaki egy világos zöld tárgyat vitt a kezében, csillogóan felszerszámozott lovak ügettek a sötétre öntözött tiszta úttesten, hát itt, s miközben felmondta a szöveget, kimutatott az autósorra olyan mozdulattal, mint aki tapsot vár.
Talán most is elõbb érkezett, gondoltam. Negyed nyolckor bementem a Lidó Klubba. Bocsánat, mondtam az elém sietõ üzletvezetõnek, csak bepillantanék, egy ismerõsöm ma érkezett külföldrõl, nem lehetetlen, hogy már itt van. Felhívta a figyelmemet a szabályokra és a fizetendõ összegre, de azért átengedett belépõ nélkül.
Nem reméltem, hogy ott ül a jobb sarokban hátul az üvegablakok találkozásánál, mint harminc éve, amikor elõször jött Pestre, de azért végigsétáltam a helyiségeken. Nem is volt már meg az a sarok. Sötétítõ függöny takarta az üvegablakokat. A nagy kaszinók mintájára volt a terem berendezve, de mint egy kevés pénzbõl legyártott reklámfilmben, minden alkalmi és pitiáner. Tébláboltam egy kicsit a másolatvilágban, még a krupié beszólásait, a zsongásban kivehetõ liciteket is mintha magnószalagról játszották volna be. Az unott tekintetek olcsó kivitelezésû maszkokra emlékeztettek.
Harminc éve Liv azért érkezett elõbb a Belvárosi Kávéházba, mert én ügyelõ voltam Mészáros László elõadóestjének premierjén, és meg kellett várnom az utolsó villanyoltást, akkor mehettem át a többiek után. Akkora volt a tömeg az esten, hogy a folyosón is álltak, nyitva voltak a nézõtéri ajtók, éppen csak egy pótszéket tudtam Livnek belökni az elsõ sor szélére. Én végig hátul álldogáltam az ügyelõpultnál. A barátok, a szakmabeliek már ott gyülekeztek a Belvárosi Kávéház asztalai körül, mikor odaértem. Mindenki túlbeszélte a másikat, meg akarták osztani egymással az élményt, azt, hogy mit váltott ki belõlük az elõ>adóest, és a lelkesültségben mégis eltöltött bennünket a veszendõségérzés, ami a kis pulpituson álló színészt hallgatva mindenkit átjárt, mondhatni áthoztuk magunkkal, újra végigjártuk Mészárossal azt az utat, aminek õ megkomponálta a váltópontját akkor, amikor belekezdett a Pilinszky-versbe, a Ravensbrücki passió ba. Valaki elmondta, hogy járt Ravensbrückben, no nem akkor, amikor folyt az ügymenet, így mondta, hanem a Berliner Ensemble elõadásait nézte, és a vendéglátók elvitték egy napra kocsival Heiligendammba, kérte, hogy érintsék Ravensbrücköt, és amikor kérdezõsködni kezdett, akkor persze ott mindenki azt mondta neki, hogy semmit sem tudtak arról, mi történt arrafelé a háborúban, a krematóriumot, a tábor leporelló képeit, az elgázosítottak egykori adatait tartalmazó, a foglyok számának és országok szerinti megoszlásának adatait tartalmazó prospektusokat áruló huszonöt éves hölgyek, akik a családjukkal akkor, amikor az ügymenet folyt, mondta a sovány blézeres dramaturg, ott laktak nyolcszáz méterre a lágertõl, képzeljétek, õk sem tudtak semmirõl, amikor megkérdeztem õket, hogy ez miképpen lehetséges, hiszen nyolcszáz méternél sokkal messzebbre is ellátszik a füst, meg elhallatszik a rámpákhoz beálló mozdonyok zakatolása, nem szólva a vérebek ugatásáról, netán a géppisztolysorozatokról, hogy lehet, hogy semmit sem tudtak, semmit sem hallottak, de hát semmit sem tudtak és semmit sem hallottak, ezt mondták, és a blézeres sovány dramaturg a kávéházi asztalnál hozzátette, hogy a krematórium különben kicsi volt, a látható része alig nagyobb egy kemencénél, az ajtaja egy nagyobb kazán nyílásához hasonlított; valaki, akit nem ismertem, azt mondta erre, hogy hát látjátok, így miniatürizálódik, ami történt, õ járt az elmúlt évben a Mauthausen melletti kõfejtõnél, és a sziklafal, amin, ugye tudjátok, mondta, le-fel, le-fel, így kellett a félmázsás sziklákkal a száznyolcvan lépcsõfokot megtenni, mondta, a sziklafal olyannak látszott a múlt évben, mikor õ ott járt, mintha a tetejéhez fel lehetne nyúlni, amire egymás szavába vágva többen újra Mészáros szavalásáról kezdtek beszélni, ugyanazzal a lázzal, amivel végighallgatták, és akkor Klárika, annál az asztalnál ültünk mi is a hátsó jobboldali sarokban, ahol õ ült az asztalfõn, Klárika, aki szerényen ült, de azért minden asztaltól õt, az ünnepelt színésznõt figyelték, ritkán lehetett nyilvános helyen látni, de Mészáros ugyanabban a társulatban játszott, ahol õ, és köztudott volt, hogy az ötvenhatos letartóztatása után, a kiszabadulását követõen egy ideig meghitt kapcsolatban éltek, Klárika, mint aki tudomást sem vesz arról, hogy mindenki õt bámulja, a fejével egy másik asztal felé intett és azt mondta: nézzétek, ez már írja is a kritikát, nézzétek csak, annyira belemerült, hogy már egész zöld a feje.
Sárosi, a nagytekintélyû színikritikus valóban ott dolgozott. Köszönt Klárikának, neki is sokan köszöntek. Nem ültek az asztalához, õ sem ült mások asztalához. Nemcsak ott, azon az estén volt egymagában, sokszor láttuk a Hungária Kávéházban is dolgozni. Úgy tartozik hozzá a színészek világához, gondoltam, ahogyan én. Hozzá is tartozott és mégsem tartozott hozzá. Ez a kapcsolódás, ugyanakkor elhatárolódás a dolog lényege, gondoltam, ez a behatolás a saját helyzete mélyére, alámerülés, ami többet foglalt magába belõle is, ahogy belõlem is, a láthatónál. A hozzátartozás és különállás sors volt, vállalás és megvalósítás. Úgy gondoltam erre, mint valamire, amiért nekem még meg kell küzdenem, ami mélyen van, mint egy tengerfenéken a riasztó és bámulatos növényzettel fedett dolgok, ezért amikor Klárika azt mondta, nézzétek, már írja és egész zöld a feje, nem éreztem, hogy ez bájolgás, netán poén volna, a tengermélyi világ jelent meg elõttem, amit én minderrõl töprengve már elképzeltem régebben, az áramlás a moszatokkal, a páfrányokkal, a kagylókkal, a köveken a mohapárnákkal, és arra gondoltam, a Klárika utolérhetetlensége, hogy az ilyen, mások számára bonyolult körmondatokkal megközelíthetõ fogalmakhoz két szóval jut el.
Láttam Liven, hogy legszívesebben megkérdezné, miért mondja Klárika zöld fejûnek azt, akirõl legfeljebb úgy lehetett volna beszélni, hogy nézd, milyen átszellemülten dolgozik. Persze nem merte megkérdezni.
Klárika szavai futurista színekben pompáztak. Mészáros elõadói stílusa egészen más volt. Amennyire harminc év után fel tudom idézni tárgyszerû volt. Két és fél órán át állt egyedül a színpadon. Csak a felsõ testét lehetett látni az olvasópult mögött. Néha lapozott, különben a keze is mozdulatlan volt. "Az angyalok belülrõl marcangolták." "Egy ember, aki alól kilopták a földet." Ilyen mondatok kavarogtak a füstben az asztal körül. "Figyeltétek, majdnem szótagolva mondta a Hetedik eclogá t, mintha ott írta volna meg a verset." "Figyeltétek, mint ahogy egy cégvezetõ diktálja az üzleti levelet, úgy olvasta fel a levelet, amelyben a Topf és Társa cég Erfurtból Mauthausen parancsnokának ajánlja a legújabb típusú kemencét." "És ahogy a ¯tiszteletteljes üdvözlet -re rávágta Pilinszky Harmadnapon ját..."
A prágai tavasz leverésének évében voltunk. Mindenki összekapcsolta a szavait a politikával, a szovjet csapatokkal. Mindenki tudta, hogy legalább egy belügyes ül az asztalnál, de senki sem törõdött azzal, hogy ki lehet az. Sõt mintha mindenki üzenni akart volna azon az ismeretlenen keresztül a hatalomnak, hogy tudják, milyen a hangulatunk. Engedték ugyanis, hogy pofázzunk. Ez volt a taktika: így talán elfüstölög az indulatuk. És valóban az ilyen nagyhangú viták a kielégülést jelentették a legtöbbünknek. A bátorság maszkját húztuk magunkra, s közben Klárikát figyeltük. Vártuk, hogy megkoronázza a felkiáltásainkat, mond valami nagyon egyszerût, amivel elhelyezi azt, amit a mi elkoptatott jelzõink nem voltak képesek méltó helyre emelni.
Mosolygott, mint a régi falusi kislány-szerepeiben. Igen? Olyan ártatlanul tudta kérdezni. Igen? Gondoljátok, hogy ilyen a helyzet? Gondoljátok, hogy László ilyesmiket fejezett ki? Hát majd elmesélem neki, hogy ezt mondtátok. Lehunyta a szemét. Mintha nem bírná a cigarettafüstöt. Mintha nem azért hunyta volna le, amire közben gondolt.
Késõbb bemutattak neki. Akkor már felvettek a dramaturg szakra, sok rendezõt és színészt ismertem meg, de vele még nem találkoztam. Hallgatott, nézett, mint aki keres valakit az arcvonásaimban. Megkérdezte, hogy én vagyok-e a Zoltán Andor fia. Erre meg én hallgattam, de a többiek, akik körülöttünk álltak, mondták, hogy igen, õ a Zoltán Andor fia. Tudod, mit mondott nekem az apád, amikor elõször rendezett? Azt mondta, ide hallgasson, drága, attól, hogy az ember valamit megért, még nem múlnak el az érzései. Ennek harmincöt éve, kedvesem.
A többiek bólogattak, mintha arra is, amit apám harmincöt éve mondott, de úgy éreztem, arra is, hogy lám, mégiscsak vannak megõrizhetõ szavak, s a bólogatással mintha bizonyítani akarták volna, hogy nemcsak Klárika, de õk is alkalmasak az ilyen szavak megértésére és megõrzésére.
A Belvárosi Kávéház asztalánál Liv elõrehajolt, úgy bámulta Klárikát. Én meg õt néztem, ahogy próbál hasonló lenni a többiekhez, akik lázasan túlkiabálták egymást. Lehet, hogy mindent, ami akkor történt, Liv azóta is változatlan tekintete segített megõrizni. Klárika ártatlan tekintetét is, ami persze maszk volt, a naivsága mögött iszonyú munka, nem mutatni mást magából, mint azt az arcot, amit a közönsége imád. Rendelkezett azzal a képességgel, amivel csak a legnagyobb színészek, hogy el tudott képzelni egy figurát, egy embert, és aztán szívós munkával bele tudott hatolni, teljességgel átköltözött a színpadon, s persze már az életben is a saját teremtményébe, nem volt különbség a szerepe és közötte, de mondom, ezt nem úgy csinálta, hogy a játszott - az életben is játszott - figurát gyúrta át önmagává, hogy így tegye hitelessé, akkor már megtanultam, hogy ilyen is van, és ez sem megvetendõ színészi képesség. De a Klárika teljesítménye, ahogyan kitalált egy embert, akibe mindazt át tudta áramoltatni, aki õ maga volt, a színpadon is, a Belvárosi asztalánál is, s késõbb is, amikor a fõiskola folyosóján az apám harmincöt év elõtti mondatait felidézte, az ártatlanság, a báj és a naivitás maszkja mögött, ez az õ iszonyú munkával kiharcolt teljesítménye volt.
Lehet, hogy az ilyesmit magamtól is felismertem volna, de Liv tekintete nagyon sokat segített. Megérezte, hogy valami rejtõzik a legszemélyesebb hajlékokban, hogy lejátszódik valami, aminek az indítéka talány marad, és az arcára ilyenkor, anélkül, hogy egyetlen szóval kísérte volna, az ámulat mellett rákúszott a megértés, mi több, a cinkosság, hogy õ észrevett valamit, aminek a kibeszélésétõl azonban nem kell tartani, legyen a továbbiakban a kettõjük titka.
Habár azt hiszem, hogy Liv miközben ráhangolódott a másikban bujkáló talányokra, azt nem tudta volna megnevezni, hogy valójában mi az, ami a másik emberben túl van a megismerhetõn - ezt õ mondta egyszer így, köszönettel azért, hogy a témát elõhoztam -, túl van a megismerhetõn, mégis az a valami, így mondta, tartja a kocsi kormányát.
Néztem Livet a Belvárosi Kávéház asztalánál, ahogy Klárikát hallgatta. Minden tekintet Klárikán csüngött. Engem is megigézett, mégis Livet kellett néznem. Arcán a jól ismert mosoly, amellyel azt, hogy a másik ember szavai mögé tud hatolni, mint valami fölényt nyilvánította ki, ám ugyanakkor zavar is volt az arcán, szinte rémület, hogy az, amit megérzett, túl van azon a határon, amin õ át tudna merészkedni.
Akkor járt elõször Budapesten. Itt mindenki valaki, mondta. A következõ napokban együtt vártuk a Mészáros estjérõl szóló beszámolókat az újságokban. Két vagy három cikk jelent csak meg. Óvatos, eljelentéktelenítõ tudósítások. A színházi lapban olvastuk el Sárosi írását. Õ az, akirõl Klárika azt mondta, hogy egész zöld a feje? Õ az. Sárosi azt fejtegette, hogy Mészáros estje nemcsak színészileg volt kivételes teljesítmény, de a korszak emberét szólaltatta meg, aki próbál szembenézni a démonaival és a rá váró örvényekkel, s próbál a hamis, a korszak által sugallt álkérdések helyett méltó és valóságos kérdésekkel szembenézni, ámítás nélkül, mint az emberi autonómia megõrzésének egyetlen ultima ratiója, hogy szembefordulhasson az énünk veszendõségébe való belenyugvással.
Felolvastam az írást. Újra olyannak láttam Liv tekintetét, mint amivel Klárikát nézte, bennfentesnek és reménytelennek. Tudtam, hogy habár most engem néz és velem akarja megosztani a gondolatait, mégis a felolvasott mondatokkal folytat párbeszédet.

Livet persze nem találtam a játékteremben. Elsétáltam az Erzsébet híd feljárójához. Szerettem onnan nézni a budai oldalt. A híd látványa segített visszaforgatni az idõt a biztonságba, az újrakezdés lehetõségébe. Nemcsak a régi fotókról ismertem a hajdani okkersárga hídfõt. Emlékeztem rá gyermekkoromból. Láttam vízbe robbantva a pilléreket, hallottam, hogy ebbõl már soha nem lesz híd. Húsz évvel késõbb átsétáltam rajta újra.
A Duna felett pára úszott. A ködös szépségben mintha felém csúszott volna a Gellért-hegy. Ezt a látványt én hívtam elõ kemény munkával, valakiként, akinek van érzéke ahhoz, hogy létrehozzon valamit az érzéseibõl. Miközben ez járt a fejemben, az is eszembe ötlött, hogy talán Liv tekintetét is én teremtettem meg hosszú esztendõk szívós teljesítményével. Jó volna tudni, gondoltam, hogy mi miért olyan a tekintetében, amilyennek él bennem, mi az én mûvem és mi az, ami mégiscsak az övé. Liv tekintetének a megszületése és kiformálódása, gondoltam, megegyezik az életeseményeimhez való kapcsolatommal, a viszonnyal köztem és a világ között. Továbbindultam. Azt mormogtam, félhangosan bizonyára, mert egy fiatalember meghallhatta és hosszan bámult rám, vigyázz, azért ne fokozd le õt valami kellékre, ne transzformáld holmi lelki vibrátorrá.
A fiatalember utánam jött. Elhaladt mellettem. Megállt a Váci utca két szárnyát összekötõ aluljáróba vezetõ lépcsõnél. Mikor odaértem, köszönt. Tanár úrnak szólított. Nem emlékeztem rá, hogy a fõiskolán a hallgatóm lett volna. Azt mondta, a Fiatal Mûvészek Klubjában vett részt az egyik kurzusomon. A személyiség fölszámolódása és a színház. Ez volt a címe. Igen? Ez lett volna? Látja, most, hogy említi, rémlik valami, kerek baromságokat mondhattam. Nevetett. Bizalomgerjesztõ volt a nevetése. Úgy éreztem magam, mint egy ripacs, akit autogrammért szólítanak meg az utcán. Bemutatkozott. Hosszú németes vezetékneve volt, csak az Attilát értettem. Már akkor észrevett, mondta, amikor megérkeztem a klubhoz, de nem akart utánam jönni. Liv üzenetét hozta. Így mondta, Liv, mint aki régen és jól ismeri. Azt üzeni, hogy közbejött valami, intéznivalói támadtak, majd beszámol róluk, addig is küldött vele egy dossziét.
A dosszié ugyanolyan szürke volt, mint amilyent Liv harminc éve adott át.
A fiú kék szemû volt, hosszú hajú, szemüveges. Olyan hangsúllyal mondta, hogy Livnek váratlan intéznivalói támadtak, mint aki biztos benne, hogy az intéznivalókban én is érdekelt vagyok. A déli géppel érkezett haza Párizsból, úgy tudja, hogy a dossziéban Liv azoknak a feljegyzéseknek a folytatását küldi, amelyek már nagyon régen nálam vannak.
Meg akartam kérdezni, hogy honnan ismeri Livet, mit tud arról a régi dossziéról, de megelõzött. Gábor, aki Livnek jó ismerõse, és úgy tudja, hogy én is ismerem, a nagybátyja. Türelmetlenül mondhattam valamit, mert, mint aki szeretné nyugalmasabb területre kormányozni a találkozásunkat, arról kezdett beszélni, hogy nagyon szívesen hallgatna a tíz év elõttihez, akkor õ még gimnazista volt, hasonló elõadásokat. Nem hiszem, hogy valaki is kíváncsi lenne olyasmire. De, biztos benne, van néhány ismerõse, akiknek fontosak lennének az ilyen beszélgetések. Tudja, mondtam, meglehetõsen értelmetlen volna ebbe a témába itt az utcasarkon belekezdeni, legalább olyan értelmetlen, mint amit mondani tudnék magának arról, hogy miért tartom értelmetlennek azt, hogy olyan elõadásokat tartsak.
Figyelem volt a tekintetében? Sajnálat? A baleknak járó lemondás? Inkább érdeklõdés. Mintha ott ülne a nem létezõ Belvárosi Kávéház nem létezõ sarokasztalánál, a nem létezõ társasággal, mintha egyike volna azoknak, akik, habár már régen nincsenek, nem mintha nem élnének, a részvételi vágyuk, a lázas igyekezetük veszett a semmibe, nos, mintha egyike volna azoknak, akik mégis megõriztek ebbõl valamit.
És ebben megerõsített az, hogy miközben szembefordult a híddal és Buda felé pillantott, mintha õ is, amiként én is néhány perccel elõbb, nem is a valóságos hidat, vizet, hegyet látta volna, hanem a benne élõ, a saját maga által kidolgozott modelljüket, a megérkezõ elsötétedésben is jól kivehetõen valamit, ami most már láthatatlanul is hozzá tartozott, annak bizonyságaként, hogy vannak megingathatatlan támpontok.
Lehet, hogy ez csak az én feltevésem volt. Lehet, hogy azért éreztem így, mert megismételte, hogy nagyon szívesen eljönne egy újabb elõadásomra és bízik benne, hogy találkozhat még velem.
Amikor egy hónapja Liv szokásos telefonüzenetében a tudomásomra hozta, hogy szeretné, ha mielõbb elolvasnám annak a hajdani naplónak a folytatását, ugyanolyan volt a hangja, mint hajdan a Luxembourg parkban. Kérlelõ, incselkedõ, elveszett, segítségre áhítozó. Gábor tehát újból feltûnt az életében, s így az enyémben is. Mintha az idõ az õ két terepszínû dossziéja közé préselõdött volna, gondoltam, s most már a kezemben volt az utcasarkon a második is, igen, mintha Liv megint a dosszié tartalmával üzent volna valamit, ami már csak kettõnkre tartozik. A közömbösségembõl, abból az állapotomból, hogy jó ideje senki és semmi iránt nem éreztem semmit, ez most kizökkentett.
Kíváncsi lettem a fiú vezetéknevére is, amit nem értettem jól a bemutatkozásnál, de "tiszteletem" köszönéssel elbúcsúzott, leszaladt az aluljáróba, s én elindultam, nem is õutána, hanem a szavai nyomába, nem tudtam szabadulni attól, amit arról mondott, hogy szeretné megint hallani az elõadásomat. Túl sokat idézett fel ezzel bennem. Miféle visszaidézés volt már az iménti is a kártyaasztalok között ténferegve? Minek a visszaálmodása? Milyen be nem teljesült vágyak helyére próbálok emlékképeket állítani? Mi az, amin már visszavonhatatlanul túl vagyok, miközben mintha mégis folytatódna belõle valami? Csak ennyi maradt? A történetek helyén a felidézésük?
Az a helyzet, próbáltam mérlegelni, mint amikor régebben egy elõadásra készülve átéltem a problémát, s aztán részeire szedtem szét, hogy elõkészítsem egy új szekvencia kialakítását, az a helyzet, mondtam volna akár hangosan, ha nem vigyáztam volna rá, hogy valaki megint rajta ne kapjon a révült mormogásomon, úgy áll a dolog, hogy emlékképek és érzések összefüggéseiben élek, s nem találok autentikus fogalmakat a helyzetem kifejezésére. Nem akartam én semmit visszaálmodni. Az a múlt, ami mögöttem volt, eléggé megrohadt, veszendõ múlt volt. De hát jött velem, mert ez volt az én hiteles idõm, gondoltam, s azt veszem észre közben, hogy itt is, ott is egy ilyen Attila kukucskál rám, ezekkel a hihetetlen, mégis elhangzó mondatokkal, és nem úgy néznek rám, mint egy balekra.
Pedig találkoztam a szomszédaim, az ismerõseim tekintetében éppen elégszer a baleknak kijáró pillantással. Nem sajnálat volt. Nem irónia volt. Félúton valami az együttérzés és a lemondás között. Még figyelemnek is gondolhattam. De rájöttem, hogy ez önámítás. Rájöttem anélkül, hogy találtam volna hiteles, bizonyítható megnevezést.
Sohasem volt fontos a számomra, hogy meghatározzam mások hozzám való viszonyát. Úgy láttam, hogy a közvetlen környezetemben a legtöbben ugyancsak magukba zárkóznak. A legközlékenyebbek viselték a legvastagabb maszkokat. Néha tudtam szótlanul sétálgatni valamelyik ismerõsömmel az elcsendesedõ utcákon. Néha tudtam szótlanul üldögélni a Mûvész presszóban egy kávé mellett. Úgy éreztem, ilyenkor van esélyem rá, hogy megközelítsem magamban is, másokban is azt, ami miatt kölcsönösen hallgattunk. Ilyenkor ajándékoztuk meg egymást szavak nélkül a közös élményeinkkel. Ilyenkor tapasztaltam, hogy elmosódik a tekintetekben az, amit nem mondhattam sem együttérzésnek, sem eltávolodásnak, amit nem tudom, minek nevezhettem volna, meg kellett hát elégednem annyival, hogy a meg nem nevezhetõségében közös és hiteles.
Ezek ritka pillanatok voltak. Az évtizedek óta ismert házfalak, a portálok látványa, a hírek a pusztulásról, rombolásról, emberi leépülésekrõl, a beváltatlan ígéretek, a politikusok gátlástalansága, az esti képek a televízióban a robbantásokról, árvizekrõl, az autópályák mosdóiban hagyott csecsemõkrõl, a drogcsempészekrõl, a bombázásokról, az új és még újabb tömegsírokról, az otthonukat veszített menekülõk százezreirõl, a gyûlöletrõl, nos mindez, úgy tapasztaltam, nem éberekké teszi az embereket, hanem eltompítja.
Egy idõ óta viszont otthon éreztem magam a metróállomásokon, az aluljárókban. A Váci utca alatti aluljárót a régi Belvárost ábrázoló egykorú fotóival különösen kedveltem. Próbáltam azonosítani egy-egy régi épületet, utcasarkot, hajdani cégtáblákkal jelölt üzletet. Elképzeltem, hogy ott vagyok a száz év elõtti helyszíneken, a konflisok, a cilinderes urak, a kötényes mesteremberek között, próbáltam egymásra rakosgatni az elképzelt mozdulatokat, például egy lépést, ami térben ugyan elválaszthatatlan a megelõzõ lépéstõl, mégis lehet harminc év közöttük, a hajdani Kalapkirály cégtábláját a Klotild-palota homlokzatán, aminek az egykori helyét most egy multireklám foglalta el. Gyerekkoromban volt kedvelt játékunk, hogy egy papírlapra egymás alá rajzoltunk különbözõ testrészeket, ruhadarabokat, tárgyakat, az alul behajtott papírlapot ceruzával fel-alá csavargattuk, mint amikor egy ablakredõnyt huzigálnak, s ahogy a redõny sávjai a gyors húzás közben egybemossák a mögöttes látványt, úgy alakítottunk ki a ceruza csavargatásával lány hajviseletû, férfiruhás vagy magas sarkú cipõs, bajuszos alakokat. Késõbb filmekben láttam, hogy készítenek robotképeket bûnözõkrõl a fej részeinek egymáshoz illesztésével. Az aluljáróban valami hasonló játszódott le bennem, ahogy a Ferenciek terén a száz éve változatlan épületek között sétáló cilinderes férfiak hátterébe odaképzeltem a háborús ostrom romjait.
Hozzátartozott ez az útvonal a bolyongásaimhoz. Láttam már itt kéregetõ szájharmonikásokat, cingár, hosszú hajú gitárosokat, zsíroskalapos cigány hegedûsöket. Most tangóharmonikán játszott egy fiú, gitáron egy lány. Angol nyelvû dalt énekeltek.
A Vörösmarty tér felõl turistacsoport érkezett. Letáboroztak az aluljáróban, körbevették a két zenészt. Angolul fecsegtek. Feltûnt egy újabb csoport. Ezek még hangosabbak voltak. A felkiáltásaikból nyilvánvaló volt, hogy spanyolok. Ismerték a dalt, amit a két zenész énekelt, csatlakoztak hozzájuk az angolok is zümmögve, hogy ne zavarják a produkciót.
A harmonikás Attila volt. A gitáros egy magas lány. Összeszokott párost alkottak. Néha az egyik dolgozott ki egy variációt, néha a másik, de hagyták egymást érvényesülni, s egy idõ után a futamok, mint egy párbeszéd, felelni tudtak egymásnak. Mintha folyamatosan kérdéseket tettek volna fel, s választ kerestek volna rájuk. Mintha nem az volna az igazi történet, amit a szöveg szerint elmondanak, hanem az, amit a párbeszédük tényével megjelenítenek.
Volt ebben valami hívogató.
A turisták, mintha az õ közremûködésük nélkül nem lettek volna olvashatók a jelek, amelyek a páros játékában és énekében sorba rendezõdtek, néha felerõsítették, néha teljesen átvették a dallamot. Ilyenkor Attila is, a lány is abbahagyta az éneklést.
Attila észrevett. Biccentett a fejével, de most nem úgy, mint amikor a "tiszteletemmel" elbúcsúzott. Hát látod, így van... Ezt üzente a biccentést kísérõ mosoly.
Nem ismertem a zenét. A szöveg a szerelemrõl szólt. Talán nem is a szerelemrõl, inkább az egymásra találásról. Talán nem is az egymásra találásról, hanem az egymásrautaltságról. Jó szöveg, gondoltam, nem szokványos, van benne valami univerzális. Mintha hallottam volna már, holott bizonyos voltam benne, hogy nem ismerem. Szó volt benne egy bécsi kávéházról. Magyar lámpák fényeirõl. Valamiféle örök valcerról.
Az angolok meg a spanyolok úgy kísérték, mint akik sokszor hallották már. Hónapokkal késõbb Attila elmondta, hogy önmaguk szórakoztatására meg némi zsebpénz reményében játszanak néha aluljárókban, metróállomásokon a párjával. Hónapokkal késõbb azt is elmondta, hogy azon az estén, amikor elõször hallottam õket, egy Leonard Cohen nevû amerikai dalát játszották. A szöveg Garcia Lorca versébõl készült. A vers címe: Kis bécsi valcer. Jóval a megzenésítése elõtt Weöres Sándor lefordította magyarra. De hát hogy jön ide Közép-Európa? Bécs? A valcer? A magyar lámpák homályos fénye? Attila mosolygott. Úgy mosolygott, mint az aluljáróban. Úristen, törtem ki, milyen banális, milyen nevetségesen giccses. Elindul egy verssor Európa déli vidékérõl és belekúszik egy másik kontinens zenéjébe, egy bécsi valcer ritmusára, egy magyar lámpa pislákoló fényénél a vallomás az egymásrautaltságról, mintha mindenhol ugyanarról a történetrõl volna szó, ugyanarról a létrõl, a gyermekkor képzeletvilágától indulva a mesék irracionalizmusával hitelesítve, úristen, milyen banális, milyen giccses.
Attila bólintott.
Az aluljáróban arra gondoltam, hogy a kommunikációképtelenségben, a párbeszéd lehetõségétõl való megfosztottságban õk mintha találtak volna valamit.
Volt a tekintetükben némi segítõkészség, hogy miképpen lehet olvasni a szöveget, amit a zenéjükkel ott írtak meg.
És azt éreztem, hogy a tekintetük nem ellentétes azzal, amirõl beszélnek. Eszembe jutott, holott már nagyon régen nem jutott eszembe, az a sok év elõtti színházi próba a Theƒtre Montparnasse-ban, ahol elõször hallottam arról, hogy van egy pont, ahol kiderül, hogy az ember önmagára redukálódhat, arra, ami, és nem a maszkjaira, nem az önmagáról kialakított képre. Szerettem volna, ha Liv is ott lett volna az aluljáróban. Bárcsak láthatta volna õ is azt, amitõl ilyen gondolataim támadtak. Az is felrémlett bennem, hogy valami hasonló volt a kiindulása annak az elõadásomnak, amit a fiú emlegetett.
Amikor hónapokkal késõbb Attilának azt mondtam, hogy milyen banális, milyen giccses, hogy a homályos magyar lámpákkal megvilágított bécsi kávézóban felhangzó valcert egy spanyol költõ versébõl egy amerikai énekes belefûzi a dalába, egy pesti aluljáróban pedig angolok és spanyolok ráismernek, ugyanazzal a mosollyal jelent meg arcán az egyetértés, amilyennel az aluljáróban felém intett.

Jegyzet

* Egy regény elsõ fejezete.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: jelenkor@c3.hu

Tartalomjegyzék | Jelenkor -2000

http://c3.hu/scripta