KUKORELLY ENDRE
Hintalovakrul
Frankfurt, Buchmese
Németh Gábornak

 
 
Valamennyi dicsõség fogadja ásításomat.
(Weöres Sándor)
  Ajánlom Tandori Dezsõnek is.
 Csaplár Vilmosnak, Szilágyi Istvánnak és Kõrösi Zolinak.  Dobainak, Balázs Attilának, Láng Zsoltnak, Spirónak. Forgácsnak, Forgáchnak.  Mikszáth Kálmánnak. Azoknak, akik szerintem valahogy kimaradtak.  A nem tudom pontosan megmondani, mibõl. Nem tudom, hogy mibõl, és,  azt hiszem, épp ezért kezdtem el írni róla, * hátha közben megtudom.
A Frankfurti Könyvvásárt nehéz elmesélni. Olyan, mint  valami irdatlan túlzás. Minden évben csinálnak ilyen túlzást, és minden,  mint a mesében, éppen úgy van ott.
 Költõket nem említek, annyira még nem a mesében vagyunk,  mondjuk Marnót vagy Borbély Szilárdot nem említem, a költészet, minden  ellenkezõ híresztelés ellenére, eleve maradt ki abból a fogalmam sincs,  mibõl. A bejáratnál áll egy szobor. Húszméteres. Ember, lapos,  fém és mozog. Ember, aki kalapál. Lassan kalapál, de állandóan. Valamit  tart a kezében, és mintha azt kalapálná. Azért inkább melléüt: lassan  és mellé. Mások meg nyilván másokat (nem) sorolnak, ez rendben  is van, így aztán elég villámgyorsan kikerekedik az összes létezõ  és nem létezõ írószervezet tagnévsora, és ha az úgy már persze nem  igaz, viszont így sem, de viszont nincs igazság. Az oldalából  kilóg a villanymotor.
 Vagyis van igazság, csak igazságot tenni, olyan nincs. "Ha  az igaz diskurzus a görögök óta már nem az, amely megfelel a vágynak,  vagy nem az, amelyik a hatalmat gyakorolja, akkor az igazságvágyban,  az óhajban, hogy elmondjuk ezt az igaz diskurzust, mi egyéb munkál,  ha nem a vágy és a hatalom?" ** Most egy kisfiú vezeti errefelé  a kutyáját. Kutya, gyerekkel. Hogy, vegyük ezt, kizötyög egy autóbusznyi  derék ung. Dichter Frankfurtba, elvégre Schwerpunkt Ungarn van vagy  mi, és ott nagyon súlyos arccal, vérbe frusztrálva sétál le-föl a  csomagolópapír-dizájnban, az nem igazság. Csak igaz. Éjszaka zötyög.  Szállás megspórolva. Direkt zötyög a busz. Más meg röpköd, mint a  huzat, malévvel, meg minden. Nemigaz?
 Dehogynem.
A gyerek néha megáll és ráül a kutyájára, megfogja  az állat fejét a két fülénél. Fogja az állat fülét, az pedig néz rá.  Cibálás. Aztán mennek egy darabig, aztán megint ráül a kutyára, fütyörészik,  vakarja a lábszárát a zokni fölött. Sámli állatból, a legbarátságosabb  jelenetek. Két kövér nõ nézi a kutyát, meg a fiúcskát a kutyán. "A már régóta bennünk élõ igazságvágy természetére jellemzõ, hogy  a hõn óhajtott igazságot csak elkendõzheti. Ekképp elõttünk csupán  egy gazdag, termékeny, szelídített erejû és hamisan egyetemes igazság  jelenik meg." ** Kettenhofweg, nem valami érdekes tipp-topp  utca, a Hauptwache felé. Jelentõs forgalmat bonyolítanak. Hogy  volna olyan, õ azt várja el, hogy valakik, de nincs megadva, hogy  ki, "a magyarok", állam, intézmény, elintéznék helyette (legalább  az irodalmi) ügyeit, és az jó volna. Jó volna sört inni és csirkét  ropogtatni a sörhöz. Nem intézik. Nem, mert jó lenne, csakhogy,  azt hiszem, ilyen nincs, nem így megy.
 Akkor véleményem szerint jól tette-e, hogy felült arra  a buszra vagy nem, csak úgy érdeklõdök. Meleg van, kellemes õszi eset, a sötétedést alaposan kivilágítják. A szökõkútban nincs víz,  kiskölkök mászkálnak benne. Pesszimista kisfiú és optimista kisfiú  lovat kérnek a Jézuskától, ez anyukám kedvenc tanmeséje, és mivel  PesszKisf szülei gazdagok, kap is a gyerek egy (anyai szótár) pompás hintalovat, ugye. Csakhogy õ nem ilyen lovat akar. De nem ám. Allgemeine  Hypothekenbank, Alte Oper, DEM WAHREN SCHOENEN GUTEN, egy nyilvánvalóan  zeneszerzõ áll a homlokzaton, daliás kõ. Bank, szálloda, felhõkarcoló,  Jederzeit Sicherheit. Az a kis baj, hogy nem ilyet.
 Hanem rendeset.
 Rendes ló, ne hinta. Legyen lószagú. Éljen, csak aztán haljon  meg. Látom saját magamat, ahogy kérdésekre válaszolok.
 OptKisf szülei viszont kurvára szegények, mindösszesen néhány  lócitromot bír begyûjteni apuka, hát, nagy az öröm, úgymond, itt járt  a lovacska, csak elszaladt. Most akkor jó neked, jól tetted-e, hogy  kijöttél?
 Igen, jól. A Münchener Straáén nem valami ajánlatos,  de nagyon szórakoztató sétálgatni. Tessék, nézz szépen körül,  édesem, számolj le az ábrándjaiddal, add föl, ne remélj, ne akard.  Nem, mégse nézz oda, ne számolj le semmivel, csináld tovább nyugodtan,  nézd komédiának, tarts ki az illúzióid mellett, engedd magad elsüllyedni  "abban a szûnni nem akaró morajban, amelyet irodalomnak neveznek." ** Látod már, hogy is megy, csak ne hidd el, hogy azt látod valóban.  És ne hidd oly nagyon, hogy annyira minden ezen a hiúság-cuccon múlik.
 Azt se, hogy semmi.
 Bizakodni és elbizakodni kényes határ, a hübrisz rendesen  el van osztva közöttünk. Csak úgy nem szabadulsz meg. Hübrisz  nélkül lenni a bölcsesség legfölsõbb foka. Ilyen felsõfok nincs. Vagy  túlzottan is az öregséggel esik egybe. "A hõsrõl beszélni, hõsként  beszélni, mûvet alkotni, azért beszélni, hogy mások errõl beszéljenek  a végtelenségig, az dicsõségért  beszélni (...) a halál felé  tart." ** Most valamirõl eszembe jutott egy régi, meghitt családi  jelenet, amikor boldogan mesélni kezdtem otthon, hogy kiadják az elsõ  könyvemet, anyámnak pedig az volt az ártatlan kérdése, hogy és ezért neked mennyit kell fizetned.
 Mármint hogy nekem. Én fizetek. Ez akkor fájt, pipa voltam  az én anyukámra, de hát végül is nem az-e igazából a kérdés, hogy  miért csinálod?
 
 Látom magam, ahogy kérdésekre válaszolgatok. Úgy nagyjából  azért, szerintem, látom. Nagyjából, szerintem, válaszolok. Hogy, ez  tényleg egy válasz, ha teszem azt, remekül megy majd ez a Frankfurt-ügy,  flottul megy, akkor sem történik semmi, és ha rémesen, valami akkor  is lesz azért. Optimista és pesszimista verzió, attól függ, hogy optimista  kisfiú méltóztatok-e lenni vagy pesszimista kisfiú. Körülbelül így  van. Csak körülbelül, mert pontosan nem.
 
 A könyvvásár eleve sikerre volt ítélve. Mondta a minap  egy pécsi frankfurtozáson Németh Gábor. Úgy alakult, hogy elõbb szépen  elõadtam az optimistán pesszimistát az õszinteség-projekt jegyében,  aztán kissé elégedetten letettem a mikrofont. Még frankfurtozunk egy  darabig, nyomatjuk, tévé, sajtó, mindenféle, dõl a rizsa. Nem mondom,  hogy a hazugság. Én biztos nem hazudok, el van határozva, ez kifejezetten  a cél. Félrebeszélés, igen, más véleményekhez képest mindenképp  félre, csakhogy mindenki a maga helyzetébõl beszél ki, mibõl másból,  és az a beszéd más helyrõl nézve félre van. Tény, hogy "a magyarok"  nem tényezõ, a német médiában nem szereplünk, az Ungarn szó még idõjárás-jelentésben  sem hangzik el, most meg kinyitottál bármit, onnan biztos valami magyar  bújt elõ.
 Kinyitod a szekrényajtót, kizuhan egy magyar író. Ez jó.  Nekem speciel jó volt.
 Megjelent két német nyelvû könyvem, részt vettem iksz számú  felolvasáson, ide-oda utaztam, jól elfáradtam, ezért lehet, hogy egyszerûen  csak nem ér, amit mondok. Noha azt hiszem magamról, hogy távol tudok állni. "A görögökhöz hasonlóan, akik nem eltávolodtak a hübrisztõl, mivel elítélték, hanem bizonyos távolságban foglaltak  állást e mértéktelenségtõl, ahonnan pontosan fölmérhették." ** Mert aztán Németh Gábor következett, fölvette azt a mikrofont, és  elmondta három bõvített mondatban, hogy mi volt.
 Nem azt, hogy mi volt, mert mi lett volna, csak annyi történt,  hogy valaki halál nyugodtan, mindenféle fontolgatástól mentesen, nagyképûség,  sértõdöttség és kompenzálás nélkül elmondta a véleményét. Nem írom  le, hogy mit, írja le õ. Mintha, úgy látszik, ki lehetne mégis kerülni  azt, amit nem, hogy csak a saját helyzetedrõl beszélj.
 Ezt írd meg, mondtam neki az Iparos nevû étteremben, borjúbécsinél.
 Nem írja meg, mert akkor az lenne, hogy izgatja, fontolgat,  nagyképû, sértõdött és kompenzál.
 
 Én meg végképp nem írok semmit. Fölkérésre sem. A Jelenkor címû folyóirat kifejezett fölkérésére. Kizárt. Mondjuk, valamit a  dizájnról.
 Szemben épp lomtalanítás, olasz párocska vitatkozik valami  doboz fölött, hogy vigyék-e, a férfi vinné, a nõ nem. Arról,  hogy nem külön a dizájn snassz, mert az nincs külön, nincs  semmi külön, egy elgondolást, a szemlélet módját a formája adja ki,  ez a tuti-historizáló-szürkebarna a dolog volt maga. Szûköcske helyek,  borongás, halott szobrok, "sajátosan szomorú történetiség".** Semmi szín, semmi él, semmi kedv, biztosra menni, beállni védekezni,  jó a döntetlen is. A doboz olyan, mint egy öreg írógép. Mákkina,  mondják többször is, aztán végül csak elviszik, a férfi cipeli, a  nõ kiabál vele. Például nem Tandori Dezsõ csinálta a sómûsort.
 Holott világos, hogy Tandori Dezsõnek kellett volna csinálni  a sómûsort. Volt sómûsor, ezt hagyjuk, nem-Tandori, mert a Tandori  megsértõdött, ami abszolút az õ dolga, imád sértõdni, viszont nem  muszáj hagyni, hogy megsértõdjön. Meg kellett volna kérni, aztán még  egyszer, na még egyszer, aztán letérdelni, lemenni hídba, és úgy maradni.  Nem volt Tandori, és nem az Esterházy nyitóbeszédében megütött önironikus  vidámkomoly, németmagyar hang ment tovább. Hanem a szobrozós. A  megnyitón tegnap valaki beszélt sokáig az egyik visszhangos épületben,  azt hiszem, spanyolul, csak a visszhangozást lehetett hallani. Állítólag  Octavio Paz volt, vagy kétezer ember unatkozta végig. Aztán lelkes  taps, így ébresztgették egymást, nyilván tényleg Paz volt. Vagy  pedig arról, hogy majdnem nem lett vidámkomoly német-magyar író-focimeccs  (de aztán lett, 6:4 ide), be se rakták a programfüzetbe, igaz, csupán  három német TV-társaság volt rá kíváncsi.
 Magyar nem. Végül is a németek szervezték meg, hogy elverjük  õket, nekünk mindössze egy autóbuszt kellett volna elõállítani a veréshez.  Nem áll elõ.
 Nem jött oda.
 Mielõtt odajött volna, már el is tûzött. Ámde szervezésrõl  aztán igazán 1 szót se. Az egy szakma, vagy kitanulod, plusz érzék,  plusz szerencse, plusz szív, vagy nem. Amúgy mindenki bír szervezni,  aki bír szívet hozzá, legföljebb nem jön össze, de érdekes, hogy olyankor,  ha szívügy van, az nem baj. Karádi Éva például tud. Nyilván a miatt. Vagy Irene Rübberdt. Wilhelm Droste, Hárs Endre. Bernáth Árpád  tényleg mindent megtett, ez ki lett próbálva. Inkább csak annyit,  hogy miért van ez a riadt, kétségbe zuhant, magyar turáni õrület,  ha valamit el kell intézni. Szervezõ hölgyek hõsiesen szerveztek,  és csak felváltva sírták el magukat az idegességtõl és kimerültségtõl,  sosem egyszerre. Például Budai Katival minden nap szép nyugodtan együtt  reggelizhettem volna kies Bad Vilbel-i hotelünkben, ha reggelizett  volna, de nem reggelizett, hanem reggelizés helyett elrohant.
 Az nem reggelizés, hogy valaki lerogy egy székre, furcsán  néz, beleharap a zsömléjébe, rágja kicsit, nyel, aztán felpattan és  elrobog.
 Hogy, maradjunk kicsit még a busznál, Leitmotiv, busszal  szállítás volt, de az nem volt az, mivel a buszvezetõk azt  csináltak, amit akartak, akkor és oda furikáztak, amikor és ahová  kedvük tartotta, úgy tévedtek el, és olyan pimaszul viselkedtek, ahogy  nekik jólesett, ezért aztán mindenki akkor és oda utazott, és úgy  keveredett el, amikor, ahová és ahogyan a buszvezetõk akarták, közben  olyan pimaszságokat nyelt le, amilyet a buszvezetõk kigondoltak, ugyanis  csak annak volt szállása Frankfurtban, akit a németek hívtak meg,  és a Garacziéknak valami haverjuknál. Meg Farkas Zsoltnak, csak úgy,  vadidegeneknél, de õt amúgy a kutya se hívta ide.
 Még elõször (Németh Gáborral együtt) benne volt a névsorban,  aztán egyszer csak már nem, kihúzódott, nem mintha bárki szólt volna  neki. Pedig éppen ilyesmi szubverzív, nyelveket is tudó irodalmárokat  kellett volna valahogy összehozni, leültetni német meg mindenféle  más kollégáikkal, mondjuk Földényit, Kálmán C. Györgyöt, Kulcsár-Szabó  Zolit, Alexát vagy Bán Zoltán Andrást. Vegyük például a Bánt.
 A Bán beszéde nem jóindulatú (hanem rossz, ld. Nappali  ház-beli frankfurtozása), de oly mértékben rögzített, a saját igaz(ságtalan)ságaihoz  rögzült, és ezáltal valahogy védtelenné váló, a beszélõt magát is  rendesen kiszolgáltató, bosszantóan önveszélyes, hogy könnyû (szórakoztató,  mulatságos) viszonyulni hozzá. Nem egyensúlyoz, ezért zuhan ekkorákat,  ilyen bánatosan nagyokat. Biztos nem biztosra megy, biztos nem alszol  el az unalomtól, nem hiszel neki, viszont foglalkoztat, odafigyelsz  arra, amit nem hiszel el. Igazi szado/mazo, az irritáltságod szinte  fölszólít rá, hogy korrigáld, igazítsd ki, ezáltal nyomd le. Eléggé  német-kompatibilis. Ki kellett volna vinni.
 És ki kellett volna vinni Angyalosit, Kocziszky Évát, András  Sándort, Katona Gergelyt, Babarczy Esztert, Kiss Attila Atillát, Dávidházi  Pétert, magyarázzák el nekik Arany Jánost. Senki se magyarázta el.  Kivinni az Oláh Szabolcsot, hogy elõbb adjon elõ egy fél Prodigy-koncertet,  aztán nagy nyugodtan magyarázza el Arany Jánost. "Végre" elmondani  "ami a mélyben már csöndesen megfogalmazódott. A kommentárnak  - egy helyét állandóan változtató, ám állandóan érvényes paradoxon  szerint - mindig elsõ ízben kell elmondania azt, amit pedig elmondtak  már, valamint szakadatlanul ismételnie kell, amit pedig még soha nem  mondtak ki." Átvinni, átpréselni rajtuk, le a torkukon, bele  a kánonba, higgyék el becsszóra, nem kell elolvasni, hogy olyan jelentõs,  mint Goethe (Groáe Hirschgraben, itt látta meg a napvilágot. Lehet  figyelemmel kísérni az életutat. Im 2. Weltkrieg zerstört, rekonstruálták),  csak jobb. Öt könyvet kiadatni róla. Ez hülyeség?
 Radnóti, Mészáros, Szilasi, Margócsy, Görömbei, Bojtár, Balassa.  Vagy a szervezõk maguk, Szegedy-Maszák Mihály, Kulcsár Szabó Ernõ.  Kicsit halott magy. irod. nyomulás, az rendben, hogy a Prodigy, de  nincs rendben, hogy Arany János nélkül.
 Petõfi és Vörösmarty, Jókai és Mikszáth nélkül.
 Ottlik?
 A Legnagyobb Magyar németül írott naplója?
 Vagy pedig arról, hogy nem hívtuk meg Ilma Rakusát. Aki egyedül  többet tett és tehet a magyar irodalomért, mint satöbbi. Kapott egy  levelet, hogy jöjjön el, ez volt a meghívás. Ez nem meghívás. Hans  Skireckit, aki úgy hatvan könyvet fordított németre. Egész életében  ezt csinálta, na de mindegy.
 A portugál Schwerpunktnál, azt véletlenül láttam, harminc  író fényképe lógott a kávézójukban. Lehet, hogy ötven. Ki volt gondolva,  meg bírtak ebben állapodni. A Rowohlt-pavilonnál ablaknyi fotók Kertészrõl  és Nádasról. A Pest-Buda kávézóban senkié sem. Igaz, kávé se volt.  Igaz, ez ment a legszebben, szegedi, német szakos kisasszonyok hordták  a kávét a pavilonokhoz. Õk mentek a legszebben, meg a pesti német  tannyelvû gimnazista lányok, ezt csak úgy mondom. 50 portugál. Az  sok. Le is szívtunk tõlük 0:3-ra, az is nagyon sok.
 Annyi portugál nincs is összesen.
 Maximum van annyi, pedig ha csak Pessoát vesszük, õ egyedül  négy. Nálunk meg csak a fiatal költõk antológiájában szerepelnek ennyien.  Ha nincs a legkisebb konszenzus sem, mondjuk harminc név, akkor több  száz név van, és azt kösz szépen, de nem kérik, ad notam "svéd gyerekvers",  bélyeget gyûjtesz, már van tíz darab, apukád hoz egy kilóval, abbahagyod  a bélyeggyûjtést. Akkor az a tíz marad, aki eddig is.
 Õk maradnak, igen, rendben van, de ha valaki felkérte volna  Konrád Györgyöt, hogy mondjon pár szót Tolnai Ottóról. Rádumálták  volna Nádas Pétert, hogy a fényképe alatt beszéljen kicsit Kemény  Zsigmondról és Kemény Istvánról, Pilinszkyrõl, Szijj Ferirõl vagy  Parti Nagy Lajosról, akkor beszélt volna. Nyilván beszélt, de nem kérték. Nem tudom, hogyan, de itt van valami fájdalmas elintézetlenség.  Van fájdalom, és nincs szeretet. Kertész Imre azt nyilatkozta, hogy  a Sorstalanság nem siker.
 Hanem szolidaritásból veszik a németek. Szolidaritásból õ  meg biztos szólt volna pár szót Hazai Attiláról. Nem? Nem, mert nem  kérték meg. Meg kell kérni szépen. Volt egy mûsor a Literaturhausban,  ahol kollégái Mészöly Miklós meséibõl olvastak, az jó volt. Jó, de  semmi.
 Semmi.
 Az történt, ahogy Németh Gábor mondta, hogy néhány nemzetközileg  már ismert magyar író, ha lehet fokozni, és lehet, még ismertebb magyar  író lett, és ez nagyon jó. Az is, hogy nem mi csináltuk, hanem õk,  nem magyarok intézték, hanem németek döntöttek így. Az is nagyon jó  lett volna, ha a magyarok intézik, de nem õk intézték. Esterházy,  Konrád, Dalos igen.
 Mészöly nem.
 Tandori semmi.
 Persze nem semmi, hanem valami. Prestige 12cpi. Krúdy  és Márai. Kosztolányi. Szabó Magda régóta. Petri és Eörsi is. Földényi  F. Lászlónak gyönyörû könyveket csinál a Matthes u. Seitz. Bodor Ádámnak,  Krasznahorkainak az Amman. Már Garaczi (Droschl), Tar Sándor (Volk  u. Welt), Kornis, Darvasi (Rowohlt), Hazai, Márton Laci (Zsolnay),  Bartis Attila (Suhrkamp). Balla Zsófia, Szõcs Géza versei. Oravecz,  Závada, Háy jövõre. Ki tudja, kicsoda. Ez elég sok név: elég név.  Amikor Saramago Nobel-díjat kapott, azt szinte rátolta, átruházta  a kollégáira. Rájuk tukmálta. Irtó gondos névsorolás, a jobbkonzervatív  Agostinha-Bessa Luístól a komcsi, de jó melle van Clara Pinto Correiáig.  Ott tehát akkor vagy nincs Csurka, vagy nincs megsértõdve, esetleg  meg van sértõdve, de nem vészes, vagy lehet, hogy vészes, viszont  kurziválni biztos nem kurzivál, ilyen eszébe se jut. Az is biztos,  hogy nem habozzák túl, ha meg túlhabozzák, nem kötik mások orrára.  Vagy hogy is csinálják. Leszarják. Kiviszik õtet is. Egyenesen kirángatják  a hülyeségbõl.
 Egyébként szerintem ha már, akkor a németek nem szolidarítanak,  hanem lelkifurdalásuk van. Tipikus S/M-kultúra, bocs, de ezt élvezik.  Így oldják meg. Ha lehet ilyen jókora általánosságokat mondani. Lehet  hát. Meg az is lehet, hogy inkább mégiscsak "az irodalmat" élvezik.  Hétfõn, a kiállítás utolsó délelõttjén benéztem még egyszer, végigsétáltam  a 6-os meg a 4-es német csarnokon. Zajlott az élet, zajok és színek,  olyan volt a hangulat, mintha most kezdõdne az egész. A magyarok pedig  pakoltak.
 Nagy mogorván. Baszd meg, hova tetted azt a dobozt. A fele  már le is rámolt, kész, õk befejezték, vagyis mi, konyec, elég volt,  nyomás haza, húzzunk a vérbe. Gyorsan visszamenekültem a németekhez.  És ott a következõ ment.
 Ott az ment, hogy összetoltak asztalokat, virsliztek, dobozos  sörök, nekem is adtak belõle, szólt a zene, nevetgélés, és egyszer  csak valaki tapsolni kezdett. Aztán lassacskán a többiek is, és megszólalt  a hangosbemondó, és bemondta, hogy hölgyeim, uraim, a nem tudom hanyadik*** frankfurti könyvvásár bezárt, minden jót, és akkor már mindenki  tapsolt meg fütyült, felnyomták a zenét, két lány táncra perdült,  durrogtak a pezsgõk, délután 2 óra. Valamit élveznek, az fix. Kijöttem.
 Vásár egy be nem járhatóan hatalmas területen, tíz  csarnok, emeletek, hétezer könyvkiadó, méregdrága standok, ronda és  hihetetlenül szép könyvek, jó és vacak egymás mellett. Meg a könyvszakma  cápái és alternatívjai, írók, szerkesztõk, menedzserek, vagy százezer  fontos ember. Barátságos hangulat, jönnek a kuncsaftok, névjegy, laptop,  note-book, nyakkendõ, ropi, pezsgõ, tárgyalás rém komolyan. A szakmát  engedik be, csak hétvégén a közönséget. Irgalmatlan tülekedés. Tényleg,  hogy mennyire üzlet a kultúra, szerencsére, áru, tehát van, mert élnek  belõle, mégpedig elég sokan, nem csak megtûrik kegyesen - vagy legalább  még nem így. Ennyi könyv pedig úgyszólván nincs is, amennyi itt van,  ez tényleg túlzás és nyomasztó és szórakoztató. "So eine Buchsaison  ist auch nicht anders als eine Neueröffnung von einem Friedhof. Wenn  hunderttausend Neuerscheinungen sind, die in Frankfurt vorg'stellt  werden, sind's wie hunderttausend neueröffnete Gr"ber mit Papierkranzen.  Da rascheln alles. Kann man nichts machen", így Thomas Bernhard.  Ami nagyjából annyit tesz: Így egy könyvszezon van is nem más, mint  egy újrakinyitás nak egy a nyugalomudvar. Ha százezer újmegjelenõk  vannak, amik ban Frankfurt elõállítottak lesznek, vannak ezek, mint  százezer újrakinyitott sírok val papírkoszorúk. Itt zizegnek mind.
  A kiállításmegnyitó után volt egy fogadás a magyar pavilonban,  3.0, ide átsétáltam egy német társasággal. A fogadás abból állt, hogy  kidugaszoltak néhány üveg bort, de mire sorra kerültem, elfogyott,  két perc alatt felitta a tömeg. Kaja semmi. Ott ácsorgok a németjeimmel,  akkor odaviharzik a Kornis Mityu, azt mondja, hogy jóestét, mire én,  hogy ezek németek, mire õ, hogy I am a Hungarian Jewish writer, és  elviharzik. Aztán, tud ember semmit csinálni, elmentünk egy  effektív német kocsmába, mert az olaszok és a kínaiak tele voltak,  a thai meg már bezárt. Remek volt. Én speciel egy Ulrike nevû hamburgi  lány mellett ültem. Na ebbõl például biztos kimaradtál, Gábor.
 
(1999. november 7-24.)
 

Jegyzetek
 
* Egyszer már, 1992. október 12-én, írtam valamit.  A Prestige 12cpi-vel szedett részek ebbõl a szövegbõl vannak.
 ** Michel Foucault. Romhányi Török Gábor fordítása
 *** 51.
 

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: jelenkor@c3.hu

Tartalomjegyzék | Jelenkor -2000

http://c3.hu/scripta

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/