A beszéd, mely tárgyául az önéletírást választja, sokrétû, meglehetõsen széttartó és amorf problematikával szembesül. Kezdhetnénk rögtön azzal, hogy az önéletírás nem kizárólag irodalmi tény, ezért a poétikai megközelítés máris olyasmit helyez az érdeklõdés középpontjába, vagy, ha úgy tetszik, abban ragadja meg tárgya lényegi vonásait, ami más szempontból csak a jelenség elhanyagolható és marginális részére érvényes. De még ha egy önkényes döntéssel elkötelezzük is magunkat az önéletírás és az irodalmiság, az irodalmi értékek bensõséges kapcsolata mellett, az autobiográfiának más és más értelme tárul föl attól függõen, hogy egyetlen körülhatárolható, hagyományos értelemben vett irodalmi mûfajként, netán az önéletrajzi vagy személyes mûfajok gyûjtõnév alatt több szövegtípus közös nevezõjeként fogjuk fel, vagy mint az írás egy különleges helyzetét, az írás alanyának az önéletírói
programmal, tervezettel jelölt aktivitását, esetleg mint az olvasás vagy a megértés alakzatát tekintjük. A vizsgálódás körének megváltozásával együtt a tárgy sem marad ugyanaz. Mégsem lehet egyszerûen választani a megfigyelés szempontjai közül: az önéletírásról való gondolkodást áthatja a szorongás, mivel az éppen háttérbe szorított értelem minduntalan felülbírálja a nélküle kimondott igazságokat.
Az önéletírás mint olyan kimerítõ és egyértelmû meghatározására tett kísérlet hiábavalóságát az a Philippe Lejeune is kénytelen elismerni, akinek nevéhez az utóbbi idõk legfigyelemreméltóbb (elméleti szempontból is igényes) mûfajelméleti vállalkozása fûzõdik. Az önéletírói szerzõdés azonos címû fejezetének végén sikertelennek minõsíti azon törekvését, hogy az autobiográfiát koherens, minden esetre kiterjedõ gondolati rendszer keretei között határozza meg, mivel módszere "össze nem illõ egy olyan tárggyal, amelyhez talán inkább a Borges által leírt kínai logika illene, mintsem a karteziánus". 1 Ettõl a felismeréstõl vezettetve Lejeune saját munkájának jelentõségét annak tudományossága helyett inkább abban a felismerésben látja, hogy az önéletírás "ugyanannyira olvasási mód, mint írástípus, történetileg változó szerzõdéses jelenség" (uo.), s ebbõl kiindulva megpróbálta feltárni és racionalizálni egy XX. századi olvasó olvasási kritériumait (más néven elvárási horizontjait). Az olvasásra mint az önéletírás döntõ mozzanatára történõ hivatkozás összecseng a Lejeune-t egyébként bíráló Paul de Man kijelentésével, miszerint "az autobiográfia [tehát] nem mûfaj vagy mód, hanem a megértés vagy az olvasás alakzata, amely bizonyos fokig minden szövegben megjelenhet". 2 A két teoretikus álláspontjainak különbözõsége abban áll, hogy míg Lejeune az önéletírás elnevezést és a hozzákapcsolódó autobiografikus olvasási módot csak bizonyos szövegek számára tartja fenn, mégpedig azon szövegek számára, amelyek ezen sajátosságukat egy szövegen túli pragmatikus viszony, egy a szerzõ által az olvasó számára elõírt szerzõdés, az önéletrajzi paktum keretében bejelentik, mintegy elõre eldöntve és irányítva az olvasást, addig de Man szerint az autobiografikus olvasás lehetõsége minden szöveg esetében fennáll, ahol a "szerzõ tükörszerû alakzata" a tulajdonnéven keresztül modellálja az olvasó szövegértését. Lejeune perspektívájában - legalábbis, ami elméleti alapvetését illeti - a szerzõdést a szerzõnek kell kezdeményeznie, az olvasó pedig kénytelen azt passzívan elfogadni, míg ezzel szemben de Man hangsúlyozza, hogy amint az olvasó - aki nélkül sem szerzõdés, sem olvasás, sõt még írás sincsen - olvasni kezdi a szöveget, a tulajdonnév figuratív struktúrájában rögtön megkettõzõdik (a szöveg szerzõje és a szövegben lévõ szerzõ), és illuzórikussá válik a szerzõ azon egysége, amelynek szavatolnia kellene a szerzõdés érvényességét, s így világosan meghúznia a határt azon mûvek között, amelyek esetében adekvát az autobiografikus olvasási mód, és azok között, ahol célszerûbb más olvasási stratégiát választanunk.
Az olvasás azonban csak az érem egyik oldala. Össze lehet-e kapcsolni az olvasás alakzataként vagy olvasási módként felfogott önéletírást az irodalmi praxisként felfogott autobiográfiával? Írás és olvasás egymást kölcsönösen feltételezõ fogalmak, egyik sem lehet meg a másik nélkül: annak felvázolásához, hogy miben áll az önéletírás vagy önéletrajzi írásmód sajátossága, elengedhetetlenül szükséges annak ismerete, hogy egy kultúra vagy kulturális közeg egy adott korban miként jelöli ki és osztja fel az írás terét, miként alkot társadalmilag és kulturálisan elkülönülõ beszédmódokat, melyek az olvasók elõzetes elvárási horizontjaiban testet öltve viszonyítási alapot képeznek egy újonnan érkezõ írás elhelyezéséhez, értékeléséhez. Másrészt viszont annak vizsgálatához, hogy tulajdonképpen miként olvasunk, amikor autobiografikusan olvasunk, hogy mit is jelent az önéletrajzi olvasás, föl kell mérnünk, hogy egy kultúra egy adott idõpillanatban a megnyilatkozások milyen lehetõségeit kínálja fel a benne élõk számára, miként szabályozza ezen megnyilatkozások rendjét, hogyan határozzák meg a megnyilatkozás lehetséges pozíciói és körülményei a benne elõállított beszédet, és végül, hogy maga ez a beszéd miként hat vissza a diszkurzív mezõ felosztására és adott esetben miképpen változtatja azt meg. Valamely szöveget önéletírásként tekintve az olvasó elõször is magát az írás helyzetét és tevékenységét teszi meg olvasása kiindulópontjául (nem is alaptalanul, mint azt az áttetszõségrõl írottakból látni fogjuk): a szövegek értelmezését, olvasását meghatározza az a speciális íráshelyzet, melyet az olvasó az írás alanyának tulajdonít: különleges viszony, amely az írás alanyát az általa írott szöveghez, az írás tematikájához vagy tárgyához, a nyelvhez és önnön tevékenységéhez fûzi.
A következõkben tehát az írás és az olvasás egymást átható fogalmai mentén próbálom meg feltárni az önéletrajzi olvasásmód (és feltételezett írásmód) néhány sajátosságát. Ez alkalommal idõ- és helyhiány miatt mellõznöm kell az egyedi mûvek egyedi olvasatait, noha ez valószínûleg kézenfekvõ és meggyõzõ módja volna az ilyesfajta sajátosságok bemutatásának. A szükségbõl azonban erényt lehet kovácsolni: egyedi olvasat helyett az olvasás azon név nélküli kódjait, azokat az általános poétikai és szubjektumelméleti elveket igyekszem körüljárni, melyek "az olvasók" önéletírással kapcsolatos konvencionális elvárásait formálják . Mindezen elvárásokat három fogalom körül próbálom összegyûjteni, melyek tulajdonképpen az "önéletírás" összetétel felbontásából, valamint a terminus elemei között lévõ feszültség kibontásából származnak: ezek pedig az õszinteség (ön/én), a realizmus (élet) és az áttetszõség (írás) fogalmai.
A továbbiakban néhány problémára szeretném felhívni a figyelmet, melyek adott esetben megnehezíthetik az önéletrajzi olvasásmódok feltárását: 1. Az olvasói elvárások idõben változnak, hiba lenne tehát idõtlennek beállítani az önéletrajzi olvasás itt feltárt módjait. Annyi mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy ma is mûködõ olvasási módokról van szó. 2. Az autobiografikus olvasási módot kritikai szempontból mutatom be: nem egyszerûen leírom, hanem bírálom is az önéletrajzi olvasás hagyományos elvárásait, és fõképp azt az elemzési és osztályozási gyakorlatot, amely az ily módon olvasott mûvekkel bánik. Mindez nem jelenti azt, hogy a mûvek hibás, elítélendõ vagy illegitim olvasásának kellene tartani õket: egyszerûen csak léteznek más megközelítései is e mûveknek, amelyek változatosabb, sokrétûbb jelentéseket tudnak elõállítani a szövegekbõl, alkalmasint pedig képesek más szövegekkel, beszédmódokkal is jelentéses kapcsolatba hozni õket. 3. Bár valószínûleg egyet lehet érteni Paul de Mannal abban, hogy az önéletírás nem alkot önálló és elkülönült beszédmódot, úgy gondolom, mégsem hasztalan, ha figyelembe vesszük Lejeune vizsgálatainak azon meglátását, miszerint a beszéd különbözõ mûfajaiban más és másféle módokon aktivizálódik az autobiografikusság, illetve bizonyos szövegek esetében (még ha nem tudjuk is egyértelmûen meghatározni ezen szövegek körét) indokoltabban és adekvátabban lép fel az autobiografikus olvasási mód. Érdemes tehát vállalni a mûfaji vizsgálódások régimódiságát, még akkor is, ha önéletrajzi olvasásról vagy írásmódról beszélve észrevételeimet nem korlátozom egyetlen mûfajra, hanem általában véve tartom õket érvényesnek a jobb
híján személyes jellegûnek nevezett (önéletrajz, önarckép, napló stb.) mûfajok egészére.. Kétségtelen, hogy szükség lenne az egyes mûfajok által megengedett beszédhelyzetek, az általuk generált alanyi pozíciók finomabb megkülönböztetésére, melyet de Man említett tanulmánya is elhanyagol. Ebben a tekintetben jelen dolgozat is meglehetõsen szórványos és egyoldalú: fõként a naplóírásra, -olvasásra hivatkozom, amely a leglátványosabban demonstrálja az autobiografikus olvasás- és írásmódról alkotott elképzeléseket. 4. Az önéletrajziság irodalmon túli jelenség is. Valószínûleg mások lennének következtetéseim hangsúlyai, ha az önéletírást teljes egészében kulturális jelenségként értelmezném és nem szûkíteném le azt a kultúra egyetlen szeletére, mégpedig az irodalomra, ahol mint intertextuális, tehát mint másfajta irodalmi beszédmûfajokhoz fûzõdõ kapcsolataiban megnyilvánuló irodalmi tényt veszem szemügyre. 5. Lesznek olyanok, akik szemében állításaim általános jellege, valamint értelmezõi közösségekre, a poétikai és filozófiai iskolákra, fõképp pedig a konkrét szerzõkre történõ vonatkoztatásának hiánya megengedhetetlennek tûnik majd. Még egyszer szeretném azonban kiemelni, hogy célom éppen olyan közös interpretációs elvek feltárása, melyek az egyéni megnyilatkozásokat átszelve befolyásolják azokat, s amelyhez képest a konkrét szerzõk konkrét szövegeire történõ hivatkozás mindenképpen esetleges és igazságtalan lenne.
 

1. Õszinteség (énség)

A személyes jellegû írásmódoknak különbözõ mértékben, ám egyöntetûen tulajdonított erénye az õszinteség. Az õszinteség irodalmi presztízse összekapcsolódik a szubjektumról és a nyelvrõl, helyesebben a beszédrõl mint a használatban lévõ nyelvrõl alkotott elképzelésekkel, illetve az irodalom szerepérõl általában formált gondolatokkal. Röviden összefoglalva a fõbb téziseket, az önéletírás tehát a szubjektivitás megkülönböztetett terepe lenne, olyan hely, ahol az én a maga teljességében válik kimondhatóvá. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az önéletírás egy már az írás tevékenysége elõtt adott és ismert, egységes, zárt szubjektum önfeltárulkozása, önmegmutatása, önkifejezése lenne. Az autobiográfia mint monologikus, egynemû (nem polifón) beszéd jelenne meg, s ezt az elképzelést az autobiografikus olvasás az írásra általában véve is kiterjeszti. Másrészt pedig arról van szó, hogy a mûveiben rejtõzködõ szerzõ-szubjektum, személyes (és különösen nem kiadásra szánt) írásaiban maszk nélkül, igazi valójában mutatkozhat meg: a magányos szubjektum tilalmak és korlátok nélkül nyilatkozhat meg az önéletírásnak a Másik tekintetétõl védett terében.
Ha azonban érzünk némi folytonosságot az irodalmi megnyilatkozások és a beszédmegnyilatkozások között általában, a fenti állításokon alapuló önéletírás-koncepció és szubjektumfelfogás meglehetõsen ingatagnak tûnik. A beszéd nyelvészetének Mihail Bahtyin és Émile Benveniste munkái 3 nyomán kibontakozó elmélete megfelelõ teoretikus eszközöket kölcsönözhet az önéletírás vizsgálatához.
Egy beszédhelyzet mindig kontextualizált, vagyis az elhangzott szó támaszkodhat az eredetét, irányát eligazító nem nyelvi elemekre. Az egyik ilyen, a beszédhelyzetben mindig jelenlévõ elem a Másik (nem kell a megszemélyesítéshez ragaszkodnunk, nevezhetjük akár a diszkurzus dialogikus ellenpontjának, hisz az egyéneket átszelõ ideologémák, kódok valamilyen kombinációjáról is szó lehet.) A beszédben a Másik jelenléte, legyen az a megnyilatkozás (énonciation) aktív vagy passzív kísérõje, mindig befolyásolja, akár tudatosan, akár nem, annak a nyelvnek a megválasztását, amelyen meg fogok szólalni. Nyilvánvaló, hogy ez a választás, annak körülményei, feltételei hozzájárulnak a kijelentés (énoncé) nyelvészeti értelméhez, kiegészítve, felülbírálva azt. A beszéd mûfajai pedig - mivel a Másik soha nem végtelenül változatos - épp a dialogikus ellenpólus megválasztása folytán bomlanak különbözõ osztályokra, nyelvekre; ebbõl a kontextualizáltságból ered a nyelvek társadalmi pluralitása.
De létezik-e, létezhet-e vajon kontextus nélküli vagy abszolút kontextussal rendelkezõ írás , másként fogalmazva, létezik-e magányos írás? A válasz, az intertextualitás Bahtyin-féle elmélete szerint, nem. Bármennyire is bonyolultak például az irodalmi mûvek, mégis felfoghatók úgynevezett másodlagos vagy összetett beszédmûfajokként. Esetükben a kontextualizáltság és a dialogikus ellenpólus(ok) kutatása nem a keletkezéstörténet taglalása, hanem azoknak a poétikai, eszmetörténeti erõvonalaknak a feltárása, melyek a mû formálásában szerepet játszhattak. A dialogikusság feltétele a kimondhatóságnak, s ez még szembetûnõbb az önéletrajzi típusú írásoknál. Az önéletírás nem magányos írás, még legszélsõségesebb válfaja, a naplóírás sem. Az önéletíró mondatai mögül leselkednek nyelvi közössége élõ, sõt halott tagjai, minden szaván átlátnak, hiszen tõlük örökölte a nyelvet, mellyel megfogalmazni véli önmagát. Bármilyen magányosan ír is tehát, mindig ott a nyelvnek a Másikja, aki irányítja szavait, aki elõtt elpirul vagy éppen arcpirítóan kihívó. Sõt ez a Másik soha sem Egy, olykor követhetetlenül váltogatja azokat a korlátokat, mellyel lehatárolja, körülkeríti az én írását. Az én más és más oldalát kénytelen artikulálni, attól függõen, hogy miféle te (mint ideológiai, kulturális, erkölcsi, szexuális, irodalmi, pszichológiai stb. entitás) kontrollálja írását, ad lehetõséget a viszonylagos õszinteségre és egyáltalán a megszólalásra. Ezáltal persze az én megfogalmazásának egysége, önazonossága is illuzórikussá válik, hiszen ha a te hosszú távon azonosíthatatlan, rögzíthetetlen, akkor a csak vele szemben konstituálódó én sem ragadható meg lezárt, "jellemezhetõ", tulajdonságokkal bíró struktúraként. Meg kell gondolni azt is, hogy az önéletírásokban konokul ismétlõdõ diszkurzív konstellációkat vajon azonosíthatjuk-e változatlan, állandó én ként, tarthatjuk-e az én egy bizonyos oldalának, s táplálhatjuk-e azt a reményt, hogy sikerül rekonstruálnunk az individuum teljes mentális térképét? Egyszóval, van-e út a nyelvben képzõdõ éntõl a pszichológiai énig? Mindenesetre az önéletírás, az írásnak az autobiográfia által felkínált tere jóval inkább az én saját magáról alkotott képeivel és saját hangjaival való viaskodásának, mintsem az én teljes kimondása lehetõségének tûnik.

2. Realizmus (élet)

Az önéletrajzi olvasás egyik állandó eleme az írásmód feltételezett realizmusa. Az irodalom történetét tanulmányozva hamar rájöhetünk, hogy a realizmus névvel nem a valósághoz fûzõdõ, egyszer s mindenkorra kivételezett viszonyt illetjük, hanem sokkal inkább valamiféle irodalmi, mûvészeti ábrázolásbeli konvenciót, amely koronként más és más konvenciókkal szemben tûnik adekvát nyelvnek "a valóság" kifejezésére. Bármennyire változékony is azonban a realizmus aktuális jelentése, azok a szempontok, amelyek alapján megítélik a mûvek realizmusát, nagyjából állandóak: a realizmus egyrészt a nyelvi formák megválasztására (szókészlet, mondatszerkesztés, prozódia stb.) vonatkozik, arra, amit hagyományosan "stílusnak" nevezünk, másrészt egy jellegzetes topikára, amely egy adott kor jellegzetesen realista témakörét szolgáltatja, harmadrészt pedig arra az elméleti tételre és a belõle fakadó következményekre, miszerint a realista formák mimetikus viszonyban állnak az általuk leképezett valósággal.
Úgy tûnik, hogy az önéletírás - talán a napló kivételével - nem a nyelvi formák szintjén vált ki realista hatást. Pontosabban a nyelv szintjén csak negatívan lehet meghatározni a realizmus technikáit, vagyis leginkább azt tudjuk megmondani, hogy miféle kifejezésformákat nem használhat az önéletírás, ha nem akarja lerontani a tõle elvárt hitelességet, valószerûséget, tényszerûséget. Az autobiográfiát kutatók nagy része egyetért például abban - jóllehet ezen állításukat ritkán támasztják alá érvekkel 4 -, hogy önéletírás nem íródhat versben, holott éppen a lírai életmûvek olvasásakor fordul elõ a leggyakrabban a versekben megfogalmazott gondolatoknak, érzéseknek önéletrajzi keretben, közvetlenül a szerzõnek való tulajdonítása. A versnyelvvel szembeni ellenérzések oka valószínûleg abban keresendõ, hogy az önéletírás integráló funkciója, amely, mint azt már láttuk, a szubjektum egységének és a nyelv alapvetõen mimetikus természetének tanán nyugszik, a nyelv figuratív potenciáljának a minimálisra csökkentésére törekszik. Az autobiográfia eszményi nyelve ezek szerint a beszélt nyelv lenne, mivel ez a nyelvhasználatnak az a területe, ahol a legkisebb a kockázat a szubjektumnak a saját beszédétõl való elkülönbözõdésére.
A nyelv figuratív potenciáljának elutasítása a nyelv áttetszõségérõl, akadály nélküli természetérõl vallott elképzelésbe illeszkedik: a nyelvnek vagy legalábbis bizonyos részének alkalmasnak kell lennie a világ alapvetõ struktúráinak torzításmentes leképezésére. A realizmus abban a hitben gyökerezik, hogy van a világnak olyan, mindannyiunk számára közös szintje, melynek létezése minden vitán fölül áll, amelynek magától értetõdõsége és egyértelmûsége nem kérdéses, amely önmagában is jelentéssel telített, amely a létezés nagy közös témáit foglalja magában, továbbá hogy ezek nyelvben való megjelenítése meghagyja õket a puszta létezés szintjén érzékelhetõ mivoltukban. A realista toposzok önéletírás által felhasznált körét több névvel is illethetjük: a "személyesség", az "ember" vagy a "hétköznapiság" topikája, melyeket a jellem, a karakter pszichológiája és az emberi cselekvések sztereotipikus következtetés-gyûjteménye tesz koherenssé és teljessé. A mindennapi élet jeleneteinek, a foglalkozás, anyagi helyzet, egészségi állapot, szerelmi élet, ízlésbeli preferenciák, származás, iskolák, karrier, család, sikerek, csalódások, politikai vonzalmak bõséges tárgyalása már önmagában sajátos realista színezetet kölcsönöz az írásnak - függetlenül attól, hogy valós (referenciális) vagy kitalált tartalmakkal töltjük ki a fenti topika rácsának helyeit.
Mindebbõl következik, hogy az önéletírás úgynevezett realizmusa nem a benne elmondottak referencialitásán áll vagy bukik. Az önéletírás nem áll bensõségesebb kapcsolatban "a valósággal", mint bármely másfajta írásmód, s csak annyiban képes kimondani az igazságot a benne megnyilatkozó individuumról, amennyiben az általa használt szûrõ, a hétköznapiság realizmusa ezt megengedi. Az univerzális értelmezési rendszerként felfogott hétköznapiság és az általa mûködtetett realizmuseszmény csak egyetlen mértékre szabott valóságot ismer, ezért az írás azon formái és témái, melyekben a hétköznapi konceptuális mezõjétõl eltérõ érzékelésmód nyilvánul meg, mindig transzgresszióként jelennek meg. A valóságnak ez a szûkreszabottsága kétségessé teszi az autobiográfia egyértelmû realista formaként való azonosíthatóságát, valamint közrejátszik az önéletírás "irodalmiságáról" folytatott vitákban is. Amennyiben ugyanis az önéletírás irodalmi értékeket akar felvonultatni, úgy ellent kell mondania önnön realista küldetésének.

3. Áttetszõség (írás)

Fiktív és valós szembeállítása kultúránk alapító megkülönböztetése. E különbségtétel betartását intézményeink és szokásaink vigyázzák, a fiktív mûveknek mégis jut egy apró transzgresszió, ahol valós és fiktív összetéveszthetõ, legalábbis bizonyos feltételek mellett. Ezt a transzgressziót tematizálja a mûalkotás és a játék párhuzamba állítása, közelebbrõl pedig a játék kettõs értelemben vett komolysága: bár mindannyian tudjuk, hogy a játék világa mesterséges és önkényes, ember alkotta szabályokon nyugszik, melyek csak meghatározott térben és idõben érvényesek, ezt azonban játék közben nem illik emlegetni, különben éppen a játék komolysága sérül. Tudjuk, hogy a játék komolytalan, vagyis mesterkélt, világát bármikor megkérdõjelezhetjük és kiléphetünk belõle, mégis komolyan vesszük, mert enélkül nem lenne játék. A fikciós elvekre épülõ irodalmi mûvek jó része is igényli a hasonló elbánást: a mûvek olvasása közben el kell fogadnunk, hogy a fikció világa most maga a valóság, és nem szabad arra gondolnunk, hogy ez a világ teljességgel esetleges és az írói önkény szüleménye. Az írott mûvek fiktív világának olvasásakor az írás alapító aktusának el kell tûnnie, a mûvek megcsináltságának nem szabad látszania, s ebben a tekintetben ezek a fiktív mûvek ugyanúgy mûködnek, mint a legszélsõségesebb referenciális beszédmódok. A fikciónak ez a természetes>ségre, áttetszõségre való törekvése csak a modernitással kezdett problematikussá válni. A modernitással az irodalmi aktivitás fõsodrába kerülnek azok a mûvek, amelyek saját "mesterkéltségükre" játszanak rá, bevonják megcsináltságuk konvencióit saját világukba, vagyis önreflektívek és metanarratívak lesznek, hogy aztán úgynevezett posztmodern mûvekben szédítõ játékba kezdjenek a kultúránk által rájuk kényszerített határokkal.
Úgy tûnik, az önéletírás legelterjedtebb olvasási módja osztozik abban az áttetszõségben, melyet bizonyos fiktív mûvek követelnek meg olvasóiktól. Az önéletírás konvencionális olvasásmódja ugyanis egyszerre tart igényt az életrajz és a realista regény olvasásmódjára, melyekben egy mindentudó és kívülálló elbeszélõ ad megbízható és objektív képet az eseményekrõl. Mindkét esetben közös, hogy az elbeszélõ és a fõszereplõ nem ugyanaz, ezen múlik ugyanis az elbeszélés hitele, objektivitása és az elbeszéltek referencialitása, illetve pszeudo-referencialitása. Az önéletírás referenciális káprázata elfeledteti, hogy ezekben a mûvekben az események, gondolatok, érzések nem önmaguktól mesélõdnek el "úgy, ahogy voltak", hanem az elbeszélés, a kimondás és a leírás aktusa - a kimondás alanya és a kimondott alany közötti kapcsolaton keresztül - módosítja õket. Az írás terében a dolgok megszûnnek maguk a dolgok lenni "úgy, ahogy voltak", viszont egy másik jelentõségre tesznek szert: jelentõvé lesznek. A jelentésnek ez az eredendõ eltérése kelt csalódást az önéletírás néhány olvasójában: az õszinteség helyett a magát mentegetõ képmutatás mûfajának ítélik.
Az önéletíró helyzetébõl adódik, hogy az írás aktusa közvetlenül kap értelmet a mû világában. Míg a fikcióban a megírás aktusa többnyire áttetszõvé válik, s így világos és jelentõs különbség sikkad el megélt és megírt közt, addig az önéletírás éppen ezt a különbséget viszi színre: valaki ír, és a legfontosabb kérdések éppen a leírás aktusa körül körvonalazódnak. A vallomás, melyrõl tudjuk, hogy milyen fontos szerepet játszott az önéletírás történetében, szemléletesen mutatja be a kimondás, az írás mint aktivitás erejét: a bûnök megvallása nem egyszerûen azok láthatóvá tétele, hanem megvallásukon keresztüli jóvátételük. A vallomás morális ökonómiájában a leírás, a megnyilatkozás alanya elõnyös üzlet keretében váltja át a kijelentés alanyának vétkét erénnyé.
Az önéletírás olvasásakor, elemzésekor tehát ki kell domborítani azt, hogy az írás, az elbeszélés motivált, s ez a motiváltság tulajdonképpen azonosítható az elbeszélõként fellépõ szerzõ érdekeltségével. Egy meglehetõsen lejáratott kifejezéssel élve az önéletírásnak küldetése van, és ebben a tekintetben, legalábbis a modern irodalom törekvéseihez képest, valóban régimódi: ez a küldetés azonban nem redukálható egyedül a referencialitás és az önkifejezés mimetikus vágyára, hiszen vannak más lehetõségek is, éppen ezért üdvözölhetjük a szövegébe visszatérõ szerzõt a Barthes által ajánlott baráti gesztussal. Az önéletírását az egyéb szövegei alkotta térbe bevonó szerzõ ugyanis már nem a saját szubjektivitását teljes mértékben uraló szerzõ, hanem az a szerzõ, akinek szövegei egyedi módon osztják fel az írás terét, s az önéletírás jelentõsége, helye csak ebben a térben mérhetõ fel. Az önéletírás által vállalt küldetés is csak ebben a térben határozható meg, így az olvasó még a szerzõ visszatérésével együtt sem háríthatja a szerzõi szándékra az önéletíró szövegek értelmezhetõségének kihívását.

Összegzés

A fentiekben az önéletrajzi olvasásmód néhány "konvencionális" elvárását kíséreltem meg feltárni, melyek egyfajta önéletírás-értelmezés konvenciót jellemeznek. Az elemzés fókuszába az olvasás fogalmát helyeztem, hiszen a bemutatott sajátságok nem korlátozódnak elkülönülõ szövegosztályokra. Kétségtelen, hogy bizonyos típusú szövegnél (úgynevezett személyes jellegû mûfajok) gyakrabban aktivizálódnak, de az "olvasás alakzataként" kiterjedhetnek más típusú szövegekre is. A "konvencionális elvárások" kifejezés arra utal, hogy az autobiografikus olvasásmódok lehetséges tipológiájából csak egyet kívántam bemutatni, mely azonban kultúránk egyik jelentõs, nagy tömegek által mûködtetett olvasási módja. Érdeklõdésem középpontjában azok az ideológiai, szubjektum- és nyelvelméleti illetve poétikai elképzelések álltak, melyek a konvencionálisnak nevezett önéletírás-koncepció szerint a szövegek értelmezését irányítják, valamint befolyásolják az egyes mû és általában véve az irodalmi mû jelentésének és értékének megítélését. A kérdésekre adott válaszokat az õszinteség, a realizmus és az áttetszõség fogalmai mentén foglaltam össze. Az e három fogalom körül kirajzolódó olvasási módot nem lehet egyetlen, szociológiai szempontból szignifikáns csoportnak, rétegnek vagy közösségnek tulajdonítani, sõt még az sem feltétlenül igaz, hogy a modern irodalomelmélet kínálta értelmezõi horizont véglegesen leszámolna az efféle olvasási móddal. Bármennyire is triviálisnak tûnnek bizonyos értelmezõi körökben a modern irodalomtudomány meglátásai az önéletírás fikcionális mozzanatairól, a legfelkészültebb olvasó esetében is elõállhat az olvasás olyan kontextusa, melyben óhatatlanul is a fenti kategóriák szerint olvas. Elemzésemben tehát nem az olvasási módok értékszempontú szembeállítására szerettem volna törekedni, hanem a fentebb említett kritikai perspektívából megvizsgálni, hogy a modern irodalomelméletnek a nyelvrõl, a szubjektumról, az írás tevékenységérõl, az irodalomról mint kulturális és jelentésképzõ rendszerrõl nyert belátásai hasznosíthatók-e az önéletírás alternatív értelmezéseinek kialakításakor. Ez az áttekintés - részletekbe menõ elemzés híján - vélhetõleg csak megelõlegezi és sejtetni engedi a választ.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: jelenkor@c3.hu

Tartalomjegyzék | Jelenkor -2000

http://c3.hu/scripta