Meliorisz Béla: Utazzunk Pardubicébe

" Életem képe ez. "
(Berzsenyi Dániel)

Meliorisz Béla második verseskötetének alapproblémái az állandóság és változás. A mozdulatlanság és folytonos haladás. Az idõmúlás (öregedés: a gyermek ifjúvá serdül, az ifjú felnõtté válik... az életidõ múlása) és helyek változása (otthonok, városok cserélõdnek, tájak követik egymást). Közben lenni. Emlékeket gyarapítva, és további álmokat szõve. Töprengeni a veszteségeken és a boldogság lehetõségén. Remény és reményvesztettség dialektikájában. Megõrizhetõ-e, kimondható-e, ami elmúlt, de részévé vált az embernek? Ez a jelen miként hordozza magában a jövõt? A lírai léthelyzet elégikussága mennyire szükségszerû, mennyire oldható? A visszatérés határainak a kitágítása az egykori és a majdani felé. A realitás érvényének a kiterjesztése az emlékre, az álomra. A képzelõerõ "idõtechnikáinak" a gazdagítása az álmodozástól a vágyakozáson keresztül a látomásig. Az érzékenység az apró, köznapi jelenségek iránt. Az állapotrajz statikus és állandóan alakuló voltának összeegyeztethetõsége.
Már korábbi, elsõ kötetében (Ma sem jön senki , Kozmosz Könyvek, 1985) olvashatók olyan versek, amelyek érintik ezt a problematikát ( Akkor a tengert is , Ma sem , Gyufa sercen , Lehet) , közülük talán a Lehet vetíti elõre leginkább azokat a motívumokat, amelyek itt meghatározóvá lettek: " Már ismét/a sóvárgott szigetre gondolunk/s talán készülünk is/a kontinens végleges elhagyására/bár a sûrû ködszitálásban/nemigen juthatunk messzire/mégsem mondhatunk le/vállalkozásunkról/a kalandok ismeretlen ízérõl/Ám lehet mindez csupán/az idegek álomszerû játéka/amint fölsejlik/a sosem volt õszi kert/a romlás mély színeiben/tékozlásaink árulkodó emlékeivel/s mezítlábas fiúk/a sárgult fényképrõl/rendezve sebtében/kétes hitelû számláinkat/merülhetünk immár / á la recherche du temps perdu". Az elvágyódás, sóvárgás, a vágyak és a valóság, valamint a lehetõségek megfeleltethetetlensége (vagy a megfeleltethetõség kérdésessége), a gazdagság/gazdagodás és a romlás kettõssége, a kimondás-megtartás igyekezete, a próbálkozás, a törekvés az Utazzunk Pardubicébe kötetnek már ismétlõdõ motívumai. A címadó (egyben kötetzáró) vers az emlék, álom és elképzelés többszörös rétegzõdésében finom átmenetekkel játssza egymásra a reális jelent és múltat, illetve az álom-jelent vagy -múltat, valamint az álomban vagy a valóságban megidézõdõ gyermekkori múltat, azért, hogy az álmot valóra váltva (tehát az álmot váltva valóra!), okként vagy célként jelezze a már beteljesült vagy majd beteljesülõ jövõt. (" ma sem világos, hogy miért, s kikkel kellett volna a csehorszá-/gi, s számomra ismeretlen pardubicébe mennem... " [...] " ...én legjobb tudomásom szerint csak egyedül/voltam... " [...] " ...az egész hangulata azokat az/idõket idézte, mikor gyerekként... " [...] "... s ahogy elindultam, rögtön föl is éb-/redtem... " [...] " ...még aznap útikönyvet vásároltam, s mikor a va-/csoránál szóba került, van-e már a nyárra elképzelésem, töp-/rengés nélkül ajánlottam, utazzunk pardubicébe ") Az idõ- és értékszerkezetek effajta relatív kiegyenlítõdése nyilvánvalóan felértékeli a lírai ÉN szerepét (a kötet versei, egy-két kivételtõl eltekintve, ÉN-központúak). Az õ harmóniát vagy diszharmóniát teremtõ, illetve megélõ részvétele ezekben az idõ- és térutazásokban vezethet a relativizálódáshoz, akár pozitív (rendet, egyensúlyt jelentõ), akár negatív (felbomlást, bizonytalanságot kifejezõ) tartalmakkal és értelemben. (De fordítva is elmondható: ebben az állapotban óhatatlan a szubjektivizálódás.) Az elõbbi harmónia-sejtésre lehet példa a Még minden lehet , Engesztelõ kísérlet , Ki gondolta , Az iskolába kerülésem elõtti õsz , az utóbbi nyugtalanságra pedig a Kulcsra zárja , Ág roppant , Ha megjön a hó .
Az utazás térbeli és idõbeli lehetõségei sokszor felbukkannak a versekben, elõszámlálásuk, megidézésük sokféleképpen visszatérõ mozzanat. A helyváltoztatás mint az utazás térbeli vetülete, természetétõl függõen idõt emészt vagy éppen betölti azt, a haladásnak ebben az irányában (dimenziójában) legfeljebb a változás(uk) intenzitásának dinamikája mutathat, az érzékelés következtében, kettejük között kisebb-nagyobb eltéréseket, széttartást. Az út ugyanakkor az idõben is nyitott, ez esetben (természetétõl függõen) a mozgás majdnem-kiiktatása vagy valamilyen fokú korlátozása - az árnyalatok végtelen variációira ismételten utalva csupán - a haladás kondícióit elfojthatja vagy éppen felszabadíthatja. Az emlékezés, az álom (álmodozás) képes a maga belsõ idejéhez (idõ-múlásához, -alakulásához) rendelni s ezzel átlényegíteni, integrálni a valaha volt (létezett) vagy vágyott (leendõ, lehetõ) külsõ tereket, történéseket, illetve azok "szereplõit". Meliorisz Béla költészetének egyik fõ témája tehát az idõbeli és térbeli, a belsõ és külsõ, az emlék- vagy álomvalóság és a realitás (hétköznapi: természetes, illetve rendkívüli: csodaszerû) összekapcsolása, megérzékítve a belsõvé válást kísérõ, kiváltó, követõ lelkiállapotokat, érzelmi-gondolati feltételeket, körülményeket. Kötetének nyitóversében is (Várakozók) e kettõsségek, látszólagos és tényleges különnemûségek szubtilis összefonódására mutat példát, amikor az éjszaka terébe-idejébe veszõ úton járók titkolt és nyilvánvaló, szorongással és reménnyel teli vágyáról-tapasztalatáról beszél (kötelezõen) tárgyilagos "leírás", illetve (szükségszerûen) személyes "vallomás" formájában, amint az ember idõnek-kiszolgáltatott léte szembesül örök jelen idejûségével, jövõ és múlt közé zártságával, a várakozás õrlõ tudatával, a magánnyal, amelyet az emlékezés enyhíthet - vagy teljesebbé tehet. (" ez az út már az éjszakába vész, de a várakozók, tagadva szo-/rongásukat, titkos jeladásokban reménykednek, míg cigarettá-/jukat szívják, órák telnek így, számolatlanul, némán, s kiket/elhagytunk egykor, most sorra föltámadnak bennünk ")
Az idõ megélése Meliorisz Béla költõi világában leginkább tudomásulvételt jelent. Belemerülést és rácsodálkozást, mivel "...minden nyavalyás kis perccel már csak súlyosul a vi-/lág..." (Közelednek fehér bálnák) . Az emlékek terhét cipelõ ember számára a mindenkori jelen "állapotában", miután a múltból eredõ ok és a jövõre irányuló cél egyaránt elhomályosult (ami nem okvetlenül értékítélet, inkább hétköznapi [lét]tapasztalat), könnyen közel kerül(het) egymáshoz a leendõ és a volt - az elképzelt és a felidézett mûködése/mûködtetése hasonlónak tûnhet. A jelen idõbe ily módon pedig (már nem is váratlanul) benyomulnak az emlékek és a vágyálmok, megcsendesítve annak (mindenáron való, törekvõ stb.) aktivitását, szelíd fájdalmú és örömû kontemplativitással gazdagítva azt. E derûs-fájdalmas elégikum szólal meg például az "ÉN és TE" szerelmes versekben ( Az óvárosi hídtorony közelében , Inkább , Virágzol bennem) . De a múlás-veszteség és várakozás-vágyakozás tartalmait átélõ "ÉN és TI" versek hangszerelése is ezzel rokon ( Õszi etûd , Kisváros , Szép szavakat , A nagynéném, aki kisvárosban él , Õsök) . Ezekben a "...kis mindennapok..." (Kisváros) a vég és a kezdet közötti, bizonytalan (de korántsem feltétlenül csak kellemetlen) szédületet hordozzák - "...megkezdõdik az embertelen vára-/kozás, a vágyak egyre nyugtalanítóbb tornamutatványa..." (Õszi etûd) . Az évszak-szimbolika - miként a "... klasszikus mesterektõl tanult régiek... " (Nyilvánosságra hozzuk-e) költészetében - és a rokonok ("õsök") láncolata - amely ezúttal a TI világát hivatott (ki)jelölni - ugyanazt az átmenetiséget, köztességet tükrözi: a várakozás állapotában - nyár és tél között az õszben, illetve a szülõk és gyermekek "újraíródó" sorában - remény a boldogulásra, boldogságra ugyan még van, de éppen a megtartása lehet kétséges ("...szép szavakat mormolok,/mert ezek még sok mindent összetarthatnának, vagy csak ál-/tatom magam..." [Szép szavakat] ). Ez a fenyegetettség, mind jobban teret (és idõt) nyerõ külsõ bizonytalanság adhat magyarázatot a MI szerelmes versek hangvételére ( Ezt emlegetjük , Nyilvánosságra hozzuk-e , Bújhatunk majd , Gyerkõcök beszélgetnek) . A kötet következõ nagy témája ugyanis a féltés, az aggódás kifejezése az immár közös boldogságnak a reménytelenségtõl, a lemondástól, a kétségbeeséstõl való megóvása érdekében/miatt. Az összetartozás bizonyossága az "elszánt szeretet" és hit ellenében a mulandóság, romlás, az üresség, a hiábavalóság, a kétely riasztó lehetõségeit kérdésekké szelídíti, töprengések "kitalált" témájává (" szép szavaink, öleléseink, mondd, meddig izzanak, kerek ha-/sadból, tükrös combjaidból, mi marad, szerelmem, ha lealjasul,/hûvös tenyerébõl ki itat, kétségbe ejt az évszakok gõgje, s a hó,/ahogy ránk szakad, bújhatunk majd, hitetlenül, fázósan, mint a/bogár, ha vasak villannak fölötte a napszakok fordulóinál? " [Bújhatunk majd] ). Ilyen ellenfényben még erõteljesebbnek, elevenebbnek mutatkozik ennek a szerelemnek az "elveszítõ" (egyszerû és kivételes, álmokat és vágyakat beteljesítõ) valóságossága: " ...lassan kerítettek be (vagy lassan bekerítettek) az/együtt töltött évek, örülve fogaink nyomának cinkosokként/hajszoltunk múlékony csodákat, ma sem tudván, szerelembõl/mennyi a halálos méreg " (Ki gondolta) . A józanság és a szédület, a megállapodottság és az elégedetlenség "kettõs vonzásában", a " ...lezáratlanság, a beteljesülések sokféleségének ígérete... " (Még minden lehet) , illetve a " ...talán egészen másképpen kellett volna... " (Gyerkõcök beszélgetnek) , tehát a boldog izgalom és a csöndes melankólia közepette is létezik (létezhet) az a bizonyosság, amely képes szembeszállni a "varázstalanítottság", "titoktalanítottság" - ez esetben egy-, illetve kétszemélyes - tapasztalatával: " ...jó volt hinni, hogy létezik a szi-/get, ahová mindketten vágytunk, s jó tudni, hogy létezett " (Engesztelõ kísérlet) .
A kötet két része (A szobrok megremegnek , Félbemaradt évszak) szerves egységet alkot. Éppen a különbségeikkel egészítik ki egymást, tesznek teljesebbé egy költõi portrét, egy lírai reflexiókból, epikus (álom-, emlék-) foszlányokból körvonalazódó, egységes formai jegyekkel leírható önarcképet, amely a "minden változik" tudatában magát is folytonos alakulásban láttatja, és amely törekvése szerint a TE és a TI viszonyhálójában helyét, szerepét keresõ, helyzetén töprengõ ember reményeit, kételyeit is kifejezi. A két "ciklus" verseiben ugyanazok a "szereplõk", ugyanazok a "helyek" idézõdnek meg, és a módosulások, a tematikus eltérések, hangnemi változások sem elõz>mény nélküliek. Összehasonlítást végezve köztük, a hangsúlyeltolódás abban figyelhetõ meg, ahogy egyes motívumok fölerõsödnek, mások pedig elhalkulnak az elsõ részhez képest. A második rész versei között - a lírai ÉN aktivitását-passzivitását tekintve - jóval kevesebb a világban, az idõben egyensúlyt hozó vagy azt valamilyen formában érzékeltetni tudó költemény ( Eljött , Túljutni valahogy , Városáról) , és sokkal inkább meghatározó azoknak a súlya, amelyek magukat a diszharmónia lehetõségéhez (vagy éppen valóságához) kötik ( Mintha vasárnap lenne , Leejtett kulcs , Századvégi , Igazíthatjuk óránkat , Ti is járhattok így , Állok a fehér ágy mellett , Rakosgatunk stb.). Folytatva az eltérések bemutatását, tematikus szempontból is egyértelmû a különbség: a "tér-, idõutazások" vagy a szerelmes versek tartalmi önállósága csupán néhány esetben maradt meg ( Biztosan fehér bugyit hord , Várnék rád , Néhány napja ismét) , legtöbbször ezek is alárendelõdnek immár egy új nagy téma, a "szép szavak" dilemmája kifejezésének ( Éltek itt olyanok is , Csak sejtem , Nincsen már tejfogam , Mint ki évek múltán , Alkonyatba fordulhatna ). Ami ugyanis az elsõ részben a kiteljesedõ egzisztenciális kiszolgáltatottság egyik okaként szerepelt: " ...dadogva is szebb a szó, mint a némaság... " (Ha megjön a hó) (lásd még Virágzol bennem , Szép szavakat) , a kimondás imperatívusza, a "szavakba foglalás" értelme, esélye, illetve lehetetlensége, itt most uralkodó probléma lesz - jellegébõl adódóan értelemszerûen szorítva háttérbe minden egyéb tartalmi-gondolati elemet. Megközelítései rendkívül változatosak: az egyik csoport versei a modern irodalom jól ismert önreflexivitásának variációit nyújtják. Ezek ( Alkonyatba fordulhatna , Túljutni valahogy , Mint ki évek múltán) a vers a versben, a versírás folyamata mint a vers anyaga - önmagára vonatkoztatott költõi helyzetének a nehézségeivel néznek szembe (és próbálnak meg végsõ fokon termékeny megoldásokat találni), " ...nem könnyû mindezt hitelesen/rekonstruálni, pedig igyekszem a szavak pontos megválasztá- / sával törekedni az emlékké lett élmények hangulatának felidé-/ zésére, bár bizonyára képtelen feladatra vállalkozom... " (Mint ki évek múltán) . A kifejezés lehetõségének avagy "képtelenségének" a problematikája ezáltal elõre jelzi a következõ csoport fõ kérdéseit, amelyek az alkotástól már elvonatkoztatottabban, a kimondást létmódként definiálva határozhatók meg. A szavak leértékelõdését és e véglegesnek tetszõ romlás következményeit kísérlik meg ábrázolni ezek a versek ( Éltek itt olyanok is , Csak sejtem , Ti is járhattok így , Indulhatunk , Késésben , Jól érzi nálunk magát , Állok a fehér ágy mellett) , azt a folyamatot, amelynek eredményeként az ember majd úgy találja: a szó értelmetlen, üres, kétséges, semmitmondó, felületes, elkoptatott-lejáratott, így hát " ...nagyon kiszolgáltatottak let-/tünk... " (Éltek itt olyanok is) . Ezzel érkezve (juttatva töprengõ lírai alanyunkat) el abba a bénító szellemi - s miként kitûnik, egyszersmind fizikai - állapotba, amely pedig vészes közelségbe sodródott a kétségbeeséshez, ahol a szó eltûnik, a mondás lehetõsége nem kérdés többet, helyét a hallgatás foglalja el: " eltévedt szavakkal, mondattöredékekkel szolgálhatnék csu-/pán, vagyis a hallgatás, a hazatérõ fiú döbbent némasága ta-/lán érthetõbb volna... " (Ti is járhattok így) . A harmadik csoportba sorolható versek ( Mintha vasárnap lenne , Nincsen már tejfogam) tapasztalatában a szótlanság, a némaság szinte szükségszerûen együtt jár a tehetetlenséggel - ami viszont önmagán messze túlmutató, általánosabb érvénnyel bíró jelenség, hiszen ez a cselekvésképtelenség a lemondás, a beletörõdés gesztusával egyáltalán az életet kérdõjelezheti meg. (" gunnyaszt sötéten, mélyen a nád, jégbe fagyottan a szavak,/mint rossz helyre hullott röpcédulák, nyújtózik az évszak hóta-/lan, s élek még, biztatom magam, halk esték pora szitál morco-/san, nincsen már tejfogam, sem hitem, múlt idõm elmerült szi-/get, hol kóboroltam vakon, süketen " [Nincsen már tejfogam] ) Vagyis - amennyiben sikerül elhárítani a mondást és a hallgatást egyaránt valamiféle áltatásnak tekintõ csapda veszélyeit - a kérdés a továbbiakban az lesz, hogy mennyire kell próbálkozni, miért és hogyan, a mondással. Meliorisz Béla válaszkísérlete (amely cáfolat és igazolás) a kötetében kibontakozó élet-kép.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: jelenkor@c3.hu

Tartalomjegyzék | Jelenkor -2000

http://c3.hu/scripta