CLIFFORD GEERTZ

Szeretnék kidolgozni néhány alternatív fogalmat, alternatívákat a monodikus nacionalizmussal szemben, aminek fényében talán valamivel kevésbé látszanak reménytelennek ennyi partikularizmussal való intellektuális és gyakorlati foglalkozás kilátásai. Választott címszavaim: "primer lojalitás" /primordial loyalities/, "fennálló entitások" /standing entities/ és az "identitás politikája". Ezek aligha fogják felszámolni a partikularitást, de egyszerûen azzal, hogy nem is akarják felszámolni, azzal hogy inkább aláhúzzák, talán jobban illeszkednek az antropológiai kutatás kialakult stratégiájához, a komparatív elemzéshez, amely az egyik dolgot a másik fényében szemléli és viszont.

Primer lojalitás

Nézzük a "primer lojalitásokat". Ez a terminus valójában már benne van egy ideje a levegôben, bár inkább a tudományos viták peremén. Én magam is használtam jó harminc évvel ezelôtt egy arra irányuló korai kísérletben, hogy megragadjak valamit az új államok politikájának nem annyira pragmatikus, mint inkább expresszív dimenzióiból. (Azok még egyszerûbb idôk voltak, amikor a ceyloni tamilok, még nem Sri Lankaiak, még csak arra nem voltak hajlandók, hogy sinhala jelekkel ellátott hatósági engedélyeket használjanak, és a Fekete Szeptember elôtti Libanonban, amely még a "vallási sokféleség egy kellemes zuga, mozaikja" volt, és mert az is akart maradni, ügyesen elkerülte a népszámlálást.) Másfelôl Edward Shils amerikai szociológus egy korábbi, kevéssé méltatott elméleti dolgozata hatott rám, amelyben különbséget tesz ôsi "személyes", "szent" és "civil" kapcsolatok között a társadalmi élet elemi kötelékein belül. De ezt a koncepciót elég sokszor félreértették olyan társadalomtudósok, akikben ellenérzés van mindennel szemben, ami azt látszik sugallni, hogy az emberi viselkedés olyasmiben gyökerezik, ami valami más, mint az individuális preferenciák, a racionális számítás és az utilitárius haszon. Miközben arra törekedtek, hogy a társadalmi identitások mesterséges, vagy ahogy ma mondanánk "konstruált" (és valóban gyakorta elég frissen konstruált) jellegét mutassák meg, és szétszedjék ôket azokra a különféle komponensekre, amelyekbôl felépültek, ez sokszor úgy látszott, mintha éppen az ellenkezôjét tennék - ratifikálnák, archaizálnák és eltávolítanák ôket az irracionalitás sötét birodalmába.

Mindenesetre primer lojalitáson (én legalábbis) olyan kötôdést értek, amely az alany és nem a megfigyelô társadalmi valóságérzékelésébôl fakad - aki egy partikuláris nyelvet beszél, partikuláris vallást követ, egy partikuláris családba született bele, egy partikuláris történelem felôl jön, egy partikuláris helyen él, - a vér, a beszéd, a szokások, a hit, a lakóhely, a történelem, a fizikai megjelenés stb. alaptényeirôl van szó megint csak a cselekvô perspektívájából nézve. Az ilyen kötôdések érvényesülésének ereje társadalomról társadalomra, szituációról szituációra, személyrôl személyre és persze idôrôl idôre változik, és esetenként virtuálisan nem ugyanaz a keverék adódik belôlük. De amikor érvényesülnek, ahogy bizonyos fokig, bizonyos intenzitással és valamilyen kombinációban ekkor vagy akkor mindenki számára érvényesülnek, úgy látszik, mintha kimondhatatlan, sôt ellenállhatatlan kényszerítô erôvel bírnának, magából a kötelékbôl mint olyanból fakadó leírhatatlan jelentôséggel. A primer lojalitások azok számára, akiknél ilyen elementárisak, valami lényegi affinitásból látszanak adódni (ami persze ugyanakkor lényegi nem-affinitás /ellenérzés/ másokkal szemben -- mint az indiók, kafirok, WASP-ek, gojok vagy gádzsók), semmint a társadalmi érintkezés alkalmaiból és esetlegességeibôl - mint a személyes hatás, gyakorlati haszon, közös érdek vagy kikerülhetetlen személyes kötelezettség. Mint a Mont Everest, olyan masszívnak és mozdíthatatlanul adottnak látszanak.

A primer kötelékek ilyen felfogásának megvan az az elônye a nemzet, nemzetiség, nemzetállam különbözô származékai körüli diskurzussal szemben, hogy nemcsak megengedi, de virtuálisan meg is követeli az egy adott helyen és idôszakban "ki van bent - ki van kint" identitás-politikát alkotó tényezôk lebontását és megkülönböztetését a rákövetkezôvel szemben. Egy ilyen fogalmi keretben precízebben tárgyalhatók az olyan helyzetek, mint amilyen (most éppen) Ukrajna, ahol a nyelv egyesít és a vallás megoszt, Algéria, ahol a vallás egyesít és a kultúra megoszt, Kína, ahol a faj egyesít és a megosztottság regionális, vagy Svájc, ahol a történelem egyesít és a nyelv megoszt. Hasonlóképpen válik áttekinthetôbbé vallás, nyelv és szokások Indiát zaklató; nyelv, rokonság és régió Nigériát fenyegetô; vagy faj, vallás és kultúra Malajziát kísértô vad egymást keresztezése. Ugyanígy az olyan transzlokális identitások, mint arab, szláv, kurd és tamil, amely átszeli a politikai határokat, vagy az olyan diszkontinuus identitások, mint fekete, hispán, muzulmán és török, amelyek különbözô területekre terjednek ki. Az olyan pluralizáló országok, mint az Egyesült Államok, az olyan homogenizálók, mint Szingapúr, differenciálók, mint Kanada, szeparálók, mint a volt Csehszlovákia, dezintegrálók, mint Zaire, hibridizálók, mint Mexikó, vagy konszolidálók, mint Németország, könnyebben leírhatók, nincs az az éles szembenállás.

Mindemellett van még egy elônye a szeparatív primer kötelékekre épülô fogalmi megközelítésnek az agglomeratív nemzetiségi jellegû kategóriákkal szemben: megvéd az identitás körüli küzdelmek vitáiban leggyakoribb reduktív húzásától: ezek radikális biologizálásától. Ez a húzás különösen feltûnô az Egyesült Államokban a fekete-fehér megoszlás centrális szerepe miatt rabszolgasággal és diszkriminációval tarkított szerencsétlen történelmünkben, ami nemcsak a faj radikálisan dichotóm értelmezéséhez vezetett elsôsorban - olyasmihez, ami nincs meg például sem Brazíliában, sem Marokkóban, sem Thaiföldön, sem Tanzániában - hanem virtuálisan mindenféle identitás-kontrasztnak ennek a mintájára alakításához - az "etnicitás" "vérre és csontra" alapozott fogalmának feltalálásához, ami a csoportkülönbségek hatalmas skáláját egy diffúz és totalizáló biológiai képletre redukálja.

Ha azonban másfelé tekintünk, azt látjuk, hogy az ilyesfajta erôsen biologizált ellentétek nem hiányoznak ugyan a különbségekrôl szóló diskurzusokból - Suriname-ban például vagy a Fidzsi-szigeteken, nem szólva most a fasizmus egykori német változatáról -, de korántsem mindenütt centrálisak, és elég sok esetben gyakorlatilag nem is léteznek. Bármi választja is el az arabokat a berberektôl Algériában, a jávaiakat az akenézektôl Indonéziában, a kasztíliaiakat a katalánoktól Spanyolországban, a burmaiakat a karenektôl Mianmarban, vagy éppen a cseheket a szlovákoktól, a firenzeieket a szicíliaiaktól, a vizajaiakat a moróktól, ez a különbség nem biológiai - azaz rendszerint az adott helyen nem tekintik ilyennek. Az etnicitás, az etnikai csoport és az etnikai konfliktus inkább kultúrához kötött fogalmainak kivetítése az egész világra, holott még New Yorkban sem mûködnek olyan jól (Vajon a lubavacsi az egy etnikai csoport? És az írek mind melegek?), egyáltalán nem volt szerencsés.

Fennálló entitások

Második javaslatom az identitás politikájáról szóló vita készen kapott szótárának kiegészítésére a "fennálló entitások" fogalma. Én egy fantáziadús szaúdi nagykövettôl kölcsönöztem, akirôl a New York Times írt néhány hónappal ezelôtt, és aki azt mondta, hogy a nyugati országoknak el kéne kötelezni magukat a világ eme része, az Öböl-háború sújtotta Közel-Kelet felé, hogy megôrizzék a "fennálló entitásokat" - mondjuk a Szaúdi Királyságot, vagy a Jordániait, egyikük se nagyon hivatkozhat történelmi háttérre vagy nagy népszerûségre -- amelyeknek ellenük irányuló belsô és külsô erôkkel kell szembenézniük, különféle szenvedélyes szekták harcosaival.

Ez a terminus, akárcsak a dolgok, amelyekre vonatkozik, talán nem bizonyulnak túl hosszú /fél/életûnek, és nem abban a reményben hozakodom vele elô, hogy nagyon nagy a magával ragadó ereje (valószínûleg túl pártatlan ehhez: ki akarna meghalni "egy fennálló entitásért"?). Inkább azzal a szándékkal, hogy rámutassak a "nemzetállam"-eszme "állam"-részében rejlô néhány nehézségre. A "nemzet"-részben rejlôkre épp az imént mutattam rá: összesítés, homogenizálás és esszencializálás, egy emberi konstrukciónak - történeti, kulturális, szociális, pszichológiai konstrukciónak, tessék választani, vagy a legjobb ha valamennyit beveszik - természeti ténnyé változtatása.

A mai korban valamennyiünk számára, leszámítva talán néhány embert az Új-Guineai felföldön vagy az Amazonas ôserdôiben, országokra oszlik a világ, amelyeket államoknak tekintenek. Eltekintve a sarkvidékektôl és az óceánoktól, néhány szigettôl a Csendes-óceánban, a Karib-tengeren és az Atlanti-óceán déli részén, a Vatikántól, a Csatorna-vidéktôl, Gibraltártól, pillanatnyilag a West Banktôl, 1997-ig Hong Kongtól, 1999-ig Makaótól, gyakorlatilag nincs egyetlen talpalatnyi hely a földön, amely ne volna belefoglalva a tér egy határolt és folyamatos sávjába, amelyet úgy hívnak, hogy ilyen vagy olyan Köztársaság, Népköztársaság, Unió, Királyság, Emirátus, Konföderáció, Állam vagy Fejedelemség. Ezek a sávok diszjunktívak (egyetlen talpalatnyi hely se tartozhat kétfelé), kategorikusak (vagy tartozik valahova vagy sem), kimerítôk (nem lehet, hogy ne tartozzon valahová), és most, hogy Pakisztán és Bangladesh már kettô, megszakítatlan. Bármilyen primer vagy egyéb viták folyjanak is az adott keretein belül, mégiscsak van mára egy abszolút térképünk. Nem abban az értelemben abszolút, hogy soha nem változik, az atlaszok kiadói mostanában gyakorlatilag minden nap ki kell hogy hozzanak egy újabb kiadást. Abban az értelemben abszolút, hogy bár változik, "országokból" áll, amelyeket "népek" laknak, és amelyeket "államokként" azonosítanak, tulajdonképpen "nemzetállamokként". Ez persze nem volt mindig így, a világ nagy részén csak újabban alakult így a dolog. A szétszórt birodalmak, kulturális régiók, kereskedelmi társaságok, városállamok, kondomíniumok, gyarmatok, protektorátusok, szabad kikötôk, feltáratlan területek, határtalan dinasztiák, mandátumok és fél-független gyarmatok, amelyek minden történelmi atlaszt tarkítanak (Erdély, Kelet-India, Turkesztán, Kongó, Tanger) csak nemrég tûntek el, és az a politikus brit régész, aki az indus régiségekrôl szóló könyvének a "Pakisztán ötezer éve" címet adta, nem visszatekintett, hanem oldalra kacsingatott. Hogy a saját területemrôl vegyem a példát, nem azért nem lehet megírni Marokkó vagy Indonézia olyan történetét, amely a 30-as éveknél távolabbra megy vissza, mert ezek a helyek ne lettek volna meg korábban, vagy a nevük, és nem is azért, mert nem voltak függetlenek, hanem mert nem voltak országok. Marokkó dinasztiákat jelentett, törzseket, városokat és szektákat, és késôbb francia gyarmatokat. Indonézia kastélyokat, parasztokat, kikötôket és hierarchiákat, késôbb indische heren-t /Holland-Indiákat/. Nem álltak össze színes sokszögekké.

Ami még fontosabb, sem ezek, sem a legtöbb más ország, régtôl fennálló vagy újabban megjelent, sem teheti ezt meg, vagy legalább is nem ilyen tisztán, a közeli jövôben sem. A többségük nem. Az abszolút térkép önmagában egy aspektusa vagy egy változata az egységesítô "nemzetiség", "nacionalizmus", "nemzetállam"-diskurzusnak (még a vulkánok is indonéznek, a birkák is marokkóinak tûnnek), és mint ilyen csak elhomályosítja a mai politikai és gazdasági realitásokat, és hasonló okokból a kulturális, társadalmi és pszichológiai realitásokat is. Az abszolút térkép fogalom arról, hogy van a világ politikailag összerakva népekként elképzelt és államként intézményesült territorizált egységek egész sorából, egyre kínosabbá válik, ez éppen az ilyen egységek rendkívül gyors számszerû növekedésében mutatkozik meg napjainkban a legegyszerûbben, legközvetlenebbül és a legmegdöbbentôbben. 1950-ben az ENSZ-nek 58 tagja volt, többségében nyugati, 1980-ban 158, többségében nem nyugati ország. Ma 181 (182 amint Eritrea bekerül), ezek skálája a 260 négyzetkilométeres St. Kitts and Nevistôl a 17 millió négyzetkilométeres Orosz Föderációig terjed (ha jobban kedvelik a demográfiai összevetést a 47 ezer lakosú St. Kittstôl az egy milliárddal több lakosú Kínáig), és a mi külügyminiszterünk, Mr. Christopher egy beszédében 5000 különálló ország lehetôségét helyezte kilátásba, ha a dolgok továbbra is ebben az etnikai mederben folynak. Ez talán egy kissé el van túlozva, de a világ balkanizálódásának kísértetét felidézni nem nélkülöz minden alapot. Egy felosztott Sri Lanka, egy független fél-Timor, egy leszelt Grúzia lemetszett egyötöde vagy egy - oszd meg és éld túl - tízszeres Bosznia legalábbis erre mutat.

De a nemzeteknek nevezett helyek puszta megsokszorozódása és rendkívüli változatosságuk mögött (képes egy puszta fogalom valóban fedni Szingapúrt, Izraelt, Ausztráliát, Etiópiát, Paraguay-t, Indiát és Kazahsztánt?) eme "fennálló entitások", ahogy a szaúdi követ nevezte, sokkal kevesebb alapon állnak, mint látszik. Nemcsak a világnak azon a részén van úgy, ahogy valaki kifejezte, amelynek lakói "törzsek zászlókkal", hogy az esetlegesség érzése tapad a világ számos elfogadott szuverén államához. A birodalmi megoszlás szeszélyeinek és véletlenjeinek fennmaradása az utódállamok határaiban (Nigéria vagy Laosz, Jordánia vagy Brunei), a diaszpórák súlya (kínaiak Indonéziában, palesztinok Kuvaitban, japánok Brazíliában), a rendkívüli inkongruenciák, amelyeket ezen egységek némelyike különbözô okokból az ilyen vagy olyan sokszínû múltból örökölt (Dél-Afrika, Guyana, Libanon, Malajzia) az országoknak sok kis nemzetállamként, a világot lefedô ismétlôdô elemként való felfogását majdnem nevetségessé teszik...

A fejlôdés, az a fok, amire eljutott, a "világrendszerek" gazdasága, nem törôdik a határokkal, globális irányultságú, a multinacionális társaságok, banki hálózatok és nemzetközi kábítószeres kartellek formájában ugyanennyi számon nem tartott, valóban számon tarthatatlan hatalmi koncentrátumot hozott létre az abszolút térképen. Az odafigyelés a partikulárisra, a változatokra, és az esetek bonyolultsága éppolyan fontos az identitás politikája politikai oldalának a számbavételénél, éppúgy össze van kuszálva formákkal és képletekkel, mint az identitás-oldal elemzésénél. Nincs számára más, valóban, csupán esetek.

Indonézia és Marokkó esete

A két eset, amelyekkel közvetlenül foglalkoztam, Indonézia és Marokkó, különösen tanulságos, furcsa párt alkotnak. Tanulságos voltuk nem sajátosan reprezentatív jellegükbôl adódik, nagyobb osztályokból vett példaként. Nehéz volna elképzelni, milyen osztályok is lehetnének ezek: Délkelet-Ázsia és Észak-Afrika? A fejlôdô világ? Az iszlám világ? Az új államok? A modern világrendszer függô perifériái? Tanulságos voltuk abból a ténybôl adódik, hogy bármennyire különbözzenek is egymástól, közvetlen szomszédaiktól, akárcsak Indiától, Etiópiától, Mexikótól vagy Franciaországtól, van valami reminiszcencia az önazonosság megalapozása és a hatalmi gépezet összejátszásában, bárhol találkozzunk is ezzel. És a progresszivista ábrándok vagy primitivista románcok majdnem mindig mindenütt megtalálhatók.

Indonézia persze a világ legpluralisztikusabb országainak egyike. Több, mint 300 különbözô nyelv van. Van három vagy négyezer lakott sziget, néhány száz ide vagy oda nem számít. A fôként muzulmán országban (számszerûségében a világon a legnagyobb muzulmán országban) jelentôsen képviselve van gyakorlatilag minden nagy világvallás - a hinduizmus, buddhizmus, konfucianizmus, minden fajta kereszténység, és a még mindig követett törzsi vallások nagy változatosságban.

Széles skálája van a faji különbségeknek a maláj-polinéztôl a szinikain, pápuán át a melanézig ennek minden kellemes keverékével. És a történelem felôl nézve ez a hely a világimperializmus legjavának kiváló antológiája, az araboktól, indiaiaktól és kínaiaktól a portugálokon, spanyolokon, hollandokon át végül az amerikaiakig és japánokig keresett itt szegfûszegtôl olajig és behozott a hisztériától a római jogig mindent mindenki, hátrahagyva bélyegét. Ez itt a különbözôségek karneválja, a tévutak labirintusa. Vagy ahogy egy itteni politikus egyszer mondta, elefánt beri-beriben.

Marokkó ennek úgyszólván a fordítottja - homogén népesség szelíden elhelyezve egy egységes környezetbe. De belsô változatosságának skálája nem kevésbé hatalmas és drámai, és eléggé eltérô szempontok mentén rendezôdik - nem kulturális, nyelvi, faji vagy vallási kategóriák szerint. (Itt gyakorlatilag, különösen most, hogy a zsidók nagy része elment, mindenki muzulmán, gyakorlatilag mind, még a berberek is, arabul beszélnek, és gyakorlatilag mindenki, még a déli sötétebb bôrû népesség is az afro-mediterrán rasszhoz tartozik fizikai értelemben.) Voltaképpen egyáltalán nem is csoportkategóriákba rendezôdik, hanem tájegységhez lokalizált vagy azzal identifikálódó egyének személyes kapcsolatai alapján, ezek a tájegységek határozottan politikaiak az ezer évvel ezelôtti arab hódítás óta. Az országot annyira, amennyire (mert ez sem kompaktabb és szolidabb entitás Indonéziánál) a privát lojalitások és privát rivalizálás kiterjedt hálója tartja össze: a mikrokörnyezetbôl, a töredezett vidék - hegyek, sztyeppék, platók, partvidékek, sivatagok, oázisok, hegylábak és áradásos síkságok - területein kialakult mikropolitikák szabálytalan mezeje, ami elér a társadalom legintimebb szögleteiig - mint a családok, szomszédságok, piacok, törzsek. Inkább területekre, mint szigetekre, és semmiképpen nem népekre osztva Marokkó útvesztô-labirintusa közvetlen, személyes kapcsolatok roppant változatosságára épül, amelyek bár mélyen gyökereznek és nagyhatalmú intézményekhez kapcsolódnak - mint az iszlám, a monarchia és a nemek polarizáltsága -, mégse illenek etnográfiai blokkokba.

Az identitás politikája ennélfogva elég eltérôen alakult ebben a két országban. Indonéziában a kulturális integráció problémája köré összpontosul - "Mi köt össze minket a közelségen és az imperializmus nyomain kívül?". Marokkóban a kollektív személyiség kérdései köré - "Miben található a sajátosságunk a sok umbulda és kéz-kezet-mos közepette?" Mindkét kérdés - "Mi bennünk a közös?" és a "Mi különböztet meg minket?" - partikuláris, ôseredeti /primer, primordiális jellegû/ választ keres, és a fennálló entitások egy sajátos fajtáján belül kerül rá sor - egy félmilitáris köztársaságban ill. egy neotradicionalista monarchiában. A zavargások, amelyeket keltenek, és a válaszfajták, amelyeket kiváltanak a zavargások megfékezésére, viszont egyaránt partikulárisak.

A két ország közül minden bizonnyal Indonézia primordiális megmozdulásai voltak jóval látványosabbak: az "iszlám otthona" lázadások az ötvenes évek elején, a helyi polgárháborúk 1958-ban, az óriási mészárlások (a becslések közel félmillió halottról beszélnek) Jávában és Balin 1965-ben, és újabban a helyi felkelések Szumátra északi végén, szeparatista mozgalmak Nyugat-Új-Guineában és - amirôl a legtöbbet lehetett hallani - a volt portugál Kelet-Timor körüli harcok, amelyben a népesség egy hetede pusztulhatott el (ez arányaiban összevethetô a New York Times adatai szerint a vörös khmerek kambodzsai áldozatainak számával). Alig volt olyan év a függetlenség kikiáltása óta, amikor ne tört volna ki valamilyen komoly primordiális jellegû erôszak a szigetcsoport valamelyik pontján, és alig volt olyan nap, amely ne fenyegetett volna ilyennel.

A közvetlen tüzet, mint majdnem mindenütt, erôszakkal fojtják el, amiben Suharto multiplex "új rendjében" a hadsereg járt az élen. De a köztársaság alátámasztása ennél jóval többet tartalmaz. A hadsereg önmagában nem képes fenntartani egy ilyen sokfelôl kikezdhetô entitást, legalábbis sokkal több elôjog nélkül - mint amilyen Japánban volt a 30-as években - nem. kell hogy legyen, és az elmúlt ötven évben ki is fejlesztettek - az általános identitásról szóló ideológiát - egy explicit, rendszeres és intenzíven terjesztett történetet, amely arra szolgált, hogy meggyôzze a jávaiakat és a dijákokat, a muzulmánokat és a keresztényeket, a malájokat és a kínaiakat, a volt kelet-indiaiakat és az annektált népeket, hogy természettôl fogva és sorszzerûen összetartoznak politikailag.

Itt most nem mehetünk bele mindennek a részleteibe, de van benne hivatkozás a hôsies közelmúltra (a hollandok elleni forradalomra), egy gondosan megtervezett civil vallás sulykolása, amely igyekszik a kulturális komplexitás különbözô elemeit egyszerre elkenni és kiegyensúlyozni (ez az ún. "öt pont" Pancasila , amit a populista Sukarno vázolt föl elôször és a menedzseriálisabb Suharto emelt intézményi szintre) valamint az állami szimból/umol/ógia finom hangolása elmozdulva a primordiális kiszögellések irányába. (Suharto, aki azelôtt nem volt különösebben híres iszlámista hitbuzgalmáról, nemrégiben zarándokútra ment, és szervezeti bázist kezdett kiépíteni a muzulmán értelmiség körében). A köztársaság születésétôl fogva napjainkig azzal válaszolt a szétfeszítô sokféleségre, amellyel szembe kellett néznie, hogy megpróbálta befogni egy eklektikus mester-narratívába, amely békítô és szintetizáló célzatú, és képes azt minél hosszabb idôre, minél több helyen többé-kevésbé féken tartani.

Marokkóban, amelynek sokkal kevésbé van szüksége az egyetlen országként való létjogosultság igazolására - igazán szeparatista mozgalmak ott egyáltalán nem voltak, legfeljebb összeesküvések és felkelések -, és ahol az emberek gondolkodásmódja általában ideológiamentes, számukra még az iszlám is inkább szokás, mint doktrína, és az "arab" homályos körvonalú és még homályosabb tartalmú fogalom, a közös kulturális lényeg általános meghatározásának kimunkálására, egy az indonézekéhez hasonló civil vallás kifejlesztésére egyszerûen nem került sor. Nem csoportok és csoportoknak való elkötelezôdés, hanem személyek és a személyek iránti lojalitás ugyanis, mint mondtam, az identitás és az identitáspolitika idiómája. Azok számára, akik szeretik, és azok számára, akik utálják, és a nagy többség számára, aki egyszerre szereti és utálja, Marokkó sajátossága, az a minôség, ami megkülönbözteti a környezô világtól, a királyában testesül meg.

Nem arról van szó, mintha a király korlátlan zsarnok volna, bármennyire szeretne is az lenni, és bármilyen önkényesen jár is el sokszor, vagy hogy az ország identitása nem élné túl a monarchia hiányát. (Valamilyen más figura, talán egy katonai vezetô vagy egy iszlám személyiség léphetne a helyére, ha kellô támogatást szerezne magának, és tudna vele mit kezdeni.) Arról van szó, hogy a maszkulin, muzulmán és állandóan eltolódó személyes kapcsolatok roppant mezejét a centruma, a király határozza meg, vagy még pontosabban, amíg a király keze elér e mezô fölött, az határozza meg az ország területét.

A független államnak gondot okozó legfontosabb primer identitás - fennálló entitás jellegû témára a nyugat-szaharai elhúzódó háború a világos példa... Az a lényeg, hogy ez a háború ellentétben azzal, ahogy rendszerint beállították, nem "nemzetiségek", "etnikai csoportok" vagy éppen "történelmi közösségek" - marokkóiak, szaharaiak, algériaiak és mauritánok között zajlott -, hanem a különbözô fajta helyeken kialakult és különbözô fajta figurák köré összpontosuló privát lojalitások laza agglomerációi között. Bármi legyen is a kimenetele - feltehetôleg marokkói fennhatóság, a helyzet nyilván cseppfolyós marad -, a közvetlen lojalitások adott formájával kell majd megbirkózni, nem kulturális, faji, nyelvi vagy éppen vallási különbségekkel. Itt is van, bár kevésbé artikuláltan, egyfajta mester-narratíva, de ez nem különbözôségrôl, szeparatizmusról, egyensúlyról és szintézisrôl szól, hanem szétszórtságról, rivalizálásról, bizalomról és kapcsolatokról.

Persze igaz, hogy a gazdasági, demográfiai és egyéb ún. reál-tényezôknek nagy részük van a primordiális vagy primordializált konfliktusok megjelenésében és a megoldásukra tett erôfeszítések hatékonyságában... Esôzés és aratás számít Marokkóban, a migráció és az olajárak számítanak Indonéziában, a gazdagság megoszlása és az igazság adminisztrálása mindkettôben számít. De ahogy változnak az idôk, változik a beszédmód is.

Az antropológia a partikularitás iránti érzékével, a részletek iránti odafigyeléssel, a társadalmakat leíró homogenizáló nyelvvel szembeni gyanakvásával fontos lehet, ha nincsenek is kipróbált receptjei, biztos megoldásai.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu