NÁPOLY – Barátnéim egytôl egyig esküsznek rá, hogy egyetlen városban sincsenek úgy kitéve a férfikezek tapogatásának és bájaik harsány méltatásának, mint Nápolyban. Az aszfaltbetyár (O’ rattuso) figurája gyakori jelenség Nápoly utcáin, mégsem mondhatnám, hogy a nápolyiak rossz néven vennék, vagy nyugtalankodnának miatta – az ilyen „kétes elemek” gyengéje a tömeg, az utcán vagy a jármûveken, ahol villámgyorsan érvényesíthetik jogaikat. Könnyen következtethetünk mindebbôl arra, hogy a tapogatás vagy a hangos erotikus dicsôítés iránti hajlandóság voltaképpen egy özönvíz elôtti macsó plebejus réteg bumfordi figyelmessége csupán. De az én szememben ez megint csak rámutat valamire, ami hiányzik Nápolyból: az intimitás érzésére. Amikor a nôi test nyilvános helyen – szükségszerûen – közszemlére kerül, egyszersmind bárki által megközelíthetôvé is válik. A nápolyi férfiak, akik egy olyan gátlástalan kultúrában nevelkedtek, ahol a magántulajdon határai bizonytalanok és elmosódottak, a lárma és a feketekávé vérpezsdítô hatása alatt természetesnek veszik, hogy „felderítô útra induljanak”. Az az illetlen mozdulat egy nôi hátsó felé majdnem olyan nekik, mintha egy idegen nadrágzsebébe nyúlnának, hogy kivegyék a pénztárcáját (egy tôsgyökeres nápolyi számára, épp mint Saint-Simonnál, „a magántulajdon lopott jószág”). És ahogy figyelmen kívül hagyják a nôknek azt a jogát, hogy maguk rendelkezhessenek testük fölött, ugyanígy nem tesznek kísérletet önnön vágyaik megzabolázására sem. A sikamlós gondolatok nem rekedhetnek benn (angol módra) a koponya börtönében: kiszüremlenek a füttyögésen és a simogatáson át, tett és gesztus lesz belôlük. A nápolyiak nem tudnak várni, nem tudnak késlekedni: a jelen lázában élnek, ahol minden szétterjed, kicsordul, visszaverôdik.
Szükségideológiák
Anna Maria Ortese A tenger nem mossa Nápoly partjait címû riport-regényében „a szükségállapot liberalizmusának” nevezi a második világháború után romokban heverô Nápoly értelmiségének marxista fellángolásait. Szerintem téved. Nápoly ugyanis mindig is szükségállapotban élt és gondolkodott. Tudniillik azok az értelmiségiek, akik a polgári-liberális értékek felé hajlanak, Nápolyban kénytelen-kelletlen belesodródnak a nyomor-és-nemesség dialektikájába, marxisták vagy fasiszták, forradalmárok vagy klerikális-reakciósok lesznek. Ismerek néhány polgári-liberális nápolyit, és biztosíthatok mindenkit, hogy nincs könnyû életük (itt van mindjárt Ortese maga, akit a nép haragja ûzött el Nápolyból). Nápolyban nem kap helyet a – szociáldemokrata vagy liberális – aurea mediocritas, a magánszféra méltóságteljes és maradi értékei, a bölcs fontolva haladás, és a fáradhatatlan hazafiság, amelyik képes arra, hogy visszaküldje a kenôpénzeket. Nápoly politikailag is „kivételes eset”. Nem véletlenül él még évtizedek múltán is Renato Cacciopoli kultusza (akirôl Mario Martone filmet is forgatott), a híres kommunista matematikusé, aki az ötvenes években saját kezével vetett véget az életének. Cacciopoli zseni volt, de épp az ô példáján mutatkozik meg a bölcsesség és a harmónia párharca: alkoholista és tudós, öngyilkos és sztálinista, egy befolyásos és ugyanakkor kétes hírû család sarja.
Hát Bassolino polgármester? Az ô politikája talán nem egy megfontolt reformirányzatot képvisel, amely kívül áll a maximalisták dühöngéseinek kicsinyes korrupcióján? Csakhogy nekem úgy tûnik, hogy a jelenlegi polgármester az imázsra összpontosít, a bella figurára, azáltal, hogy csiklandozza a nápolyiak hiúságát, a barokk pompa iránti rajongásukra épít és a „mit fognak rólunk mondani” jellegû szorongásaikra. És mindezt nem kritikának szántam, egyáltalán nem. Nápolyban egy reformer sem lehet túlságosan alapos: mindig az érezhetô irányítja az érthetôt. Bassolinót azért szeretik, mert az ô magatartását is a „nekem mindent szabad” elv határozza meg, a mértéktelenség elve: az, hogy Nápolyból nem akármilyen várost faragjon, hanem azzá tegye, ami volt: Itália Nagy Fôvárosává.
Koldus-gôg
Nápoly nemcsak a „történelmi” kéregetôket fogadja be, hanem immár újakat is, „az Unión kívülieket”. Ezek nyilvánvalóan eltúlozzák szerencsétlen származásukat: azt mondják, hogy Szarajevóból vagy Boszniából jöttek, ha feketék, akkor Ruandából vagy Szomáliából. A „történelmiek” viszont gyakran azt hangoztatják, miközben alamizsnáért esedeznek, hogy ôk nem „hivatásos kéregetôk”, hogy csak a szükség hozta úgy, hogy átmenetileg ezt csinálják, és majd’ belehalnak a szégyenbe: mintha csak azért kérnének pénzt, hogy a kéregetés szégyene megnyugtassa a lelkiismeretüket. Éppen azzal próbálnak részvétet kelteni, hogy a részvétkeltés gyalázatát hangsúlyozzák. Mert egy nápolyi számára nem az a legrosszabb, ha valaki az utcán végzi, hanem az, hogyha „elveszti önmagát”, vagyis a nemesség nimbuszát. Nem az a legnagyobb szégyen, ha annyi pénze sincs, hogy megvegyen egy tiramisut, hanem hogy ne tudja nagylelkûen felajánlani embertársának… Robin Hood a gazdagok javait vette el, hogy odaadhassa a szegényeknek; a nápolyiak inkább azt rövidítik meg, aki a legmesszebb van tôlük, azért, hogy azt mondhassák a legközelebb állónak: „megajándékozlak”.
Panta rei
Amikor egy amerikai értelmiségi hölggyel beszélgettem, aki jól ismeri Nápolyt, felötlött bennem a kérdés: vajon mi lehet az oka annak, hogy éppen ebben a városban a legzûrzavarosabb a közlekedés, itt a legelterjedtebb a kisstílû bûnözôk hálózata, és a filozófusok száma is itt a legnagyobb? Miféle összefüggés lehet Nápoly e három fô vonása között, ha ilyen kevés közük van egymáshoz? És ez a hölgy, olyan éleslátással, amilyennel csak egy külföldi bírhat, azonnal válaszolt: „azért, mert a nápolyi mind boundless, nem ismer korlátokat”. Ez igaz. A közlekedés óriási tengeri szörnyetegként szedi áldozatait, mert senki sem tiszteli a szabályok és a lámpák képezte akadályokat; a szerteágazó bûnözés annak tulajdonítható, hogy csak kevesen tartják tiszteletben a hetedik parancsot; a filozófiának pedig nincs pontos és a beavatottak által követett szabályrendszere, mivelhogy a filozófusok egyik legfontosabb feladata éppen a filozófia szabályainak – ha  vannak ilyenek – megállapítása. Nem véletlen, hogy elsôsorban a filozófia volt az, amelyik a nápolyi értelmiségit, Vicótól De Crescenzóig, megigézte, hiszen ebben van a legtöbb anarchiára utaló jel a komoly tudományok közül. Tarkabarka szellemi nyüzsgés ez, amely híján van a stabil irányjelzôknek – egy igencsak rugalmas és többféleképpen értelmezhetô határokkal rendelkezô érvelésmód.
Nápolyban látszólag egy mélységes szakadék, egy szkizma van az Értelmiség és a Nép között. A nemes nyomor és a nyomorúságos nemesség városában hiánycikk az „átlag” kultúrája (amely végre egyesíthetné az anyagot a formával): egy virágoskert, ahol burjánzanak a lelkes és tehetôs – nem szakértô – olvasók, a könyvért bolonduló úri hölgyek, a koncertek és könyvesboltok naprakész szerelmesei; az a réteg, amelyik nélkülözhetetlen közvetítô lenne az elit és a tömeg Ideái között, amelyik „megédesíthetné” az illetékes dolgozók fanyar termékeit, hogy a kevésbé sznob gyomrok is befogadják ôket.
Nápolyi panoptikum
Manapság, mondják, a posztmodern múló divatjával együtt kezd összedôlni a privacy, mindenki beleüti az orrát mások ügyeibe, és fôleg a hatalmasokéba: az angolszász nyelvterületen mûködô lapok hemzsegnek az olyasféle pletykáktól, hogy Clinton hogyan mutatta meg a péniszét egy lánynak, hogy a walesi herceg milyen gyakran látogatja meg Camillát, a szeretôjét, hogy a szenátorok miként molesztálják a szenátornôket stb. A tolakodó átláthatóság parancsa révén maguk a nyugati demokráciák válnak kukkoló tömegorgiákká. Mindez semmi ahhoz képest, hogy a nápolyiakból mennyire hiányzik a privacy iránti érzék. A különbség csak az, hogy a nápolyi sohasem kémkedik, nem les be a kulcslyukon, mint a voyeur vagy a paparazzo: megvárja, amíg a másik feltárulkozik. Nápoly nem voyeur-ködô város, csak exhibicionista. Nem kell kiszagolnia mások magánéletét, hiszen a magánélet elébe megy a szaglászásnak: kicsordul a házak küszöbén, betölti a tereket, ahol soha sincs pontosan meghúzva a határ az utca és a hálófülke között. Az intimitás a családokon belül is igen viszonylagos. Szinte nincs is olyan szülô – és ha van, csak a fiatalabb családokban – aki kopogna, mielôtt belép fiuk vagy lányuk hálószobájába, akár éjszaka is. Amikor a „Nápoly aranya” címû De Sica-filmben Totó-nak sikerül kikergetnie a házából a huligánt, aki évekkel korábban befurakodott oda, elsô dolga, hogy ordibálva végigrohan a környéken, és ezt ordítja a szomszédoknak: „kihajítottam!”. Ugyanebben a filmben a vigasztalhatatlan férj, aki épp most veszítette el a feleségét, a háza teraszán önti ki bánatát, azt üvöltve az utcán levô százaknak, hogy meg akar halni. Egy nápolyinak nincs szüksége arra, hogy meglesse felebarátját, vagy elkapjon egy információt: a felebarát önként felajánlja neki mindezt. És ha a nápolyi családban mégis úgy tudódik ki valami, hogy utána jártak, akkor sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a titok mintegy felkínálta magát a leleplezésre. Egy barátnômnek van egy epilepsziás lánya, akit gondosan elszigetelt a külvilágtól, gyakorlatilag bezárva tartotta a házban – és az ajtaja mintha gyásszal lett volna bevonva… Mindenkinek tudnia kellett, hogy valami szégyellnivaló dolgot rejteget!
Ez megmagyarázza, miért olyan csúf minden lakóépület belseje, szemben a külsejükkel, ami a legtöbb esetben fényûzôen van megtervezve. Még a mûvelt emberek is, akik sokfelé megfordultak, gyakran igen esetlenül berendezett házakban élnek, ahol az egykor szép bútorok úgy támaszkodnak a falnak, mintha ormótlan bábuk lennének, és hiányoznak az apróságok, amelyek egyedivé tesznek egy lakást. Egyszóval: a nápolyiak nem ismerik a bensôséges családi élet érzését, híján vannak az otthon esztétikájának; számukra a lakóhelyük nem más, mint szükséges tárgyak együttese, vagy egy szabad tér, ahol el lehet helyezni néhány felszerelést vagy bútort, amelyeknek hasznát vehetik. Észak- vagy legalább Közép-Itáliába kell utazni ahhoz, hogy megízlelhessük az otthon melegségét, a cosinesst, ahogy az angol mondja. A zenére, színházra és konyhamûvészetre oly fogékony nápolyiak faragatlan tuskóknak bizonyulnak, ha be kell rendezniük egy éttermet is akár – gyakran még a legjobb pizzériáknak is lesújtó a designjuk. Mindez arra a tényre vezethetô vissza, hogy épp úgy, ahogy nem alakult ki Nápolyban az alkohol és a vállalkozók kultúrája, nem alakult ki a családi magántulajdon kultúrája sem. A nápolyiak számára a lakás nem hely, hanem tér. Pontosabban nem menedék az otthonuk, amely elválasztja ôket a külvilágtól, ahol élhetik a saját életüket, vagy legalább otthon érezhetik magukat megszokott tárgyaik között, hanem utcára nyíló alkalmatosság, ugródeszka a szabadba, vagy éppenséggel fórum, ahol barátaikat, rokonaikat, üzletfeleiket fogadhatják. A lakásokban nincsenek kandallók (egyébként Nápolyban akár meg is fagyhatnak télen, mégsem törôdnek a fûtéssel), amelyek egykor a szó konkrét és átvitt értelmében az otthon melegét jelképezték, a „magunk között levés” örömét. Nagy értékük a szemükben a balkonoknak, teraszoknak van, ahol a családi élet kiszivárog az utcára, ahol a titkok kedvükre hadonászhatnak, páváskodhatnak. Az otthon a nápolyi számára börtön, amelybôl menekülni kell, vagy amelyet meg kell nyitni a „felszabadítók” elôtt, vagyis a sok minden lében kanál nézô elôtt, akik nélkül életük nélkülözhetetlen tartozéka, a színpadias látványosság, egy fabatkát sem érne.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta