Saramago pályája rendhagyó. Elsô könyve megjelenése után húsz évig nem közölt semmit. Saját bevallása szerint azért, mert nem volt mit mondania. De meg, természetesen, a salazari rendszer sem kedvezett a szabad szónak. Aztán, a nyolcvanas évek óta, sorra jönnek a bôséges, dúsan megrakott, gazdag regények, és most, 75 évesen, a Nobel-díj. Az életrajz is egyszerre szerény, látszólag eseménytelen, és mégis fontos elhatározásokról árulkodó. Az istenhátamögötti kis faluból, ahol tanulásra, mûvelôdésre nem sok lehetôség nyílott, saját erejébôl küzdötte fel magát a nagyvárosi értelmiség köreibe: volt lakatos, tisztviselô, majd szerkesztô, fordító és kiadó. Elkötelezettsége nemegyszer vezetett összeütközéshez: nemcsak a diktatúra alatt, hanem a forradalom után is. A legsorsdöntôbb 1992-ben történt, mikor Az evangélium Jézus Krisztus szerint címû regénye Európa-díjra való felterjesztését a konzervatív kormány megtiltotta, mondván, hogy blaszfémiája sérti a vallásos érzületet. Az író a döntést olyan botrányosnak találta, hogy Spanyolországba, a Kanári-szigetekre költözött, bár, mint mondja, túlzás volna azt állítani, hogy számûzetésben él. A Nobel-díj több, mint fél tucat regény sikerét ismeri el, melyeket eddig mintegy 20 nyelvre fordítottak le.
Saramago azok közé az írók közé tartozik, akik nem egyszerûen nyelvet vagy akár stílust, hanem hasonlíthatatlan világot teremtenek. Összefüggô, önmagát kitöltô rendszert, amely – szinte a tárgytól függetlenül – saját légkört, tónust és ritmust élvez. Zenéje azonnal felismerhetô mintát követ, azonos lélegzetvételre árad. Ez az eleven áradás, az epikus folyam sokfelé kalandozó hömpölygése talán a legszembetûnôbb sajátossága. Igazi elbeszélô, aki eseményt és mélázó gondolatot, belsô szenvedélyt és ironikus kétségbe vonást egyforma élvezettel szövöget. A regényvilág egyes összetevôi, különféle építôkövei így váratlan feszültségekben rakódnak egymásra. Ellentétekkel találkozunk. Az elsô éppen mese és módszer kollíziója. Roppant halmozott történetei számtalan elágazása, ezernyi információja, szereplôje mégis minden súlytól mentes: a sok, a sûrûn szövött meglepôen könnyû. Milyen erô mûködik itt? – kérdezzük, – mi az, ami ezt a telített televényt így „megbolondítja”? Úgy tûnik, valamiféle ravaszsággal van dolgunk. Saramago a valóság közönséges arcát, tényeinek kisszerû alakzatait éppen a meseszerû, de nevezzük inkább így: mágikus elem bevezetésével zavarja meg. A félkarú isten (eredeti címe Egy kolostor emlékmûve) például a nagy földrengés elôtti, 18. századi Lisszabonban, a hatalmas marfai kolostorépítkezés idején játszódik, ahol inkvizíció és boszorkányégetés, rabszolgamunka és halálos szenvedés a mindennapi létezés természetes formája. A pusztulás és gôgös nagyravágyás e mértéktelenségével szemben a legnagyobb gyengédséggel találkozunk hôsei sorsában. Költészet és valóság egymás ellen feszülnek. Hét-nap Balthazar és Hét-hold Blimunda szerelme életre-halálra szól, s miközben szinte üdvözült-öntudatlanul járják a maguk tragikus útját, minden ölelkezés ünnep, beteljesülést hozó szün-idô. A rokkant, félkarú hadfi Balthazar és a boszorkány-látnok Blimunda gyönyörûen közösülô közössége azonban még ennél is meseszerûbb. A két kiválasztottnak igazi titkos küldetése van: egy eretnek szerzetes repülôgép-álmát hivatottak, az inkvizíció árnyékában, megépíteni, ugyanolyan életre-halálra szóló hûséggel, mint amilyennel egymásnak áldoznak. Blimunda rejtelmes tehetséggel rendelkezik: nem a jövôbe, hanem a jelenbe lát. Az emberekbe lát. Azt látja, ami a sorsuk mélyén lakozik, a lelkierô vagy akaraterô belsô felhôjét, ami persze egyben a jövôjük záloga is. Hányatott vándorlása során dolga nem kisebb, mint összegyûjteni ezt a rengeteg emberi akaratot (álmot, vágyat, reményt?), hogy segítségével a földrôl eloldozódhassanak. S Blimunda csakugyan összeszedi az „étert”, – a kárhozatos masina repülni fog. Míg tehát a mese máglyahalál és járványok rémséges közegében kanyarog, semmiféle komor naturalizmus nem árnyékolja be. Inkább valamely szelíd fényesség sugárzik belôle, amint például a titkos társaság egyetlen szövetségeseként egy ugyancsak szárnyalni képes „angyalt” mutat be Domenico Scarlatti személyében, aki a maga zenéjével képes arra, hogy felszálljon az égbe. S ha e valószínûtlen együttes élete megpecsételt is, a vállalkozás nem lehet kudarcra ítélt: a csoda, az ember álma, költészete fennmarad túl életen, halálon...
Saramago regényei ebben a képzeletteli emeltségben, a valóság mitikus meghosszabbításában bonyolódnak, de sosem a pátosz hangzatosságával. A történelem játékos felidézése a nyers, vegetatív lét groteszk mélységei felé vezet, melynek részletezésében, pontos leírásában kimeríthetetlen. Akár a bibliai ôsidôkbe (Az evangélium Jézus Krisztus szerint), akár a tegnap Lisszabonjába (Lisszabon ostroma, Ricardo Reis halálának éve) látogat, vagy mint a Kôtutajban és a Vakságban, egy feltételes „mi volna ha” -jövôbe, a szövet zsúfoltan, lüktetôen diszkordáns. Valós és mágikus, természetes és természet fölötti zavartalanul keverednek. Szerény marad a „kilépés”, csak egy csepp valószerûtlen, valami naiv-ártatlan, szinte groteszk csoda, – egy fiatal nô kitörölhetetlen nyomot hagy a homokban; egy tanítót számtalan seregély követ makacsul; egy kóbor kutya egybe tereli az egymásnak rendelt szerelmeseket; vagy egy volánja mellett ülô orvos egyszerre csak elveszíti a szeme világát, rettenetes járványt indítva útjára – a rendhagyó – látjuk – alig több, mint banális, de kifürkészhetetlen, nyugtalan a létezés kalandja, a szenvedély és a szenvedés, sôt, a halál szabályozhatatlan aratása.
A Kôtutaj, mely az ibériai félsziget rakoncátlan Európától való elszakadásáról szól, egyike korunk nagy költôi paraboláinak. Megjelenésekor, a nyolcvanas évek derekán, sokan elsôsorban politikai mondandóját hangsúlyozták: mintha pusztán a kis Portugália Európai Unióhoz való csatlakozásának jogosultságát vitatná, az identitás elvesztésének kockázatait sérelmezve. A regény azonban távol áll ettôl az egyszerûsítéstôl. A világra törô kozmikus kataklizma fantasztikus-játékos kiindulópont, mely két nô, három férfi és egy kutya szimbolikus utazását követi, a titok varázslatának és a véletlen szeszélyeinek kitéve. Pikareszkkel van dolgunk, amelynek szarkazmusa sokszor a Candide-ot, romantikája Cervantest is idézi, a farce és a tragikum különös keresztezôdésében. Ez a súlyosan derûs irónia ragadott meg engem is, mikor filmre vitelének lehetôségein kezdtem dolgozni. A regény alapgondolata nemcsak idôszerûnek, hanem kihívóan bölcsnek is tûnt, azt ígérve, hogy a film is képes lesz megôrizni fûszeres ambivalenciáját. (Reméljük, hamarosan elkészül.) Milyen összetartó ereje lehet a veszélynek, és meddig terjed a hûség, ha osztozni kell a közös balsorsban? – kérdi a mese. Miért, hogy mikor végül megszûnik a fenyegetettség, a felszabadulás nemcsak békességet, hanem komoly konfliktusokat is szül, s a feltétlen ragaszkodás helyébe viszály kerül? Csakugyan, úgy tûnik, a csapás próbatétele jobban kikényszeríti az ember hajlandóságát a jóra, mint a rosszra. Saramago megfordítja az ostoba közhelyet, mely szerint a rossz rosszat szül, a jó jót, mégsem idealizál. Igaz, hôsei megkapóan áttetszôek, a szerelem és a képzelet tehetségével áldottak. Úgy sétálnak át a véggel fenyegetô katasztrófán, növényien, figyelmes nyitottsággal, mint akiket nem érint kicsinyes önféltés, önzés, de ez nem jelenti azt, hogy ne volnának esendôek. Ahogy a történet elôrehalad, a földrajzi értelemben vett törés átfogóbb metaforává tágul. Az ember védtelensége nagy, a szerencsétlenség korróziója nem azonnal érvényesül, idô kell a tartalomhoz, elegendô idô ahhoz is, hogy a bizonytalanság okozta bûntudat elhatalmasodjon rajtuk: a kétség elháríthatatlan: nem ôk voltak-e saját bajuk okozói? S bûnösnek lenni megnevezhetô bûn nélkül – ez nagyon is ismerôs szorongás a mai világban.
Saramago iróniája messzirôl tekint az egész gomolygó zûrzavarra, vizsgálódva, nem kis iróniával. Ha a baj váratlanul jön, láthatólag ugyanolyan indokolhatatlanul el is múlik. Nemcsak oka ismeretlen, „dühöngése”, végsô kimerülése sem sokkal beláthatóbb. A regény, mint a késôbbi Valóság is, a félelmetes bizonytalannal szembesít. Rajzában a kibillent, majd helyreálló rend egyforma törékeny, kétes értékû. Szüntelen alakulás és csöppet sem jótékony változások sora uralkodik felettünk – sugallja a parabola –, de ez nem iktatja ki az emberi értékeket. Túlélôk vagyunk, elegendô hajlékonysággal és érzékenységgel ahhoz, hogy a jót és a rosszat, az önzést és a nagylelkûséget is gyakorolva, poklokat is megjárva csináljuk a történelmet. A sorsok költészete ebbôl a tehetségbôl fakad.
Az irónia szomorúsága
Írásait rendkívüli sokértelmûségük és zsúfoltságuk miatt sokan barokknak tekintik, de nem a pompázatos értelmében. A barokk inkább a véggel, a halállal való különös egyezkedés formájában érvényesül. Saramago kimunkált formát kíván adni a párbajnak, az idô angyalával vagy ördögével való küzdelemnek. Ezért olyan viszontagságosak a történetei, amelyekben jövô és jelen bonthatatlanul egymásba oldódik, hisz ami jönni fog, már itt van, számolni kell vele, innen a szelíd árnyék, dolgokat átható szomorúság, ami elégikussá teszi a hangot. Ennek a sajátos melankóliának a portugál költészetben köztudottan meghatározó hagyományai vannak. Külön neve is van a saudade mítoszának, melyet Camoes óta Pessoa képviselt a legtöbb színben játszó összetettséggel. Saramago elnézô/kegyetlen bensôsége is sokszínû, finom humorral átszôtt, ami végül a kétkedô értelem diadalának is nevezhetô. A mosoly fanyar: „milyen irónia nem idegennek minôsülni” e földön, idézhetnénk Pessoát. Másként szólva, van valami egynemû, közös a világ és a személyes lét idegenségében, enigmájában. Ha regényeinek líraisága az idôbeliséggel, a halandósággal való viaskodásból táplálkozik, a hozzá fûzôdô fantasztikus elem a mindig lehetséges abszurditás kikerülhetetlen jelenlétérôl szól. A túlzás bátorsága itt is erôteljes, látványos távlatot kölcsönöz a mûnek. Úgy tûnik, játszik velünk, gonoszul megtréfálhat az idô. Ám míg valaha, a klasszikus regényben, a romantikus én az idô bárkájában hajózott, isten, megváltó eszme vagy a boldogító szabadság kikötôje felé tartva, így adott értelmet ennek az utazásnak, Saramago hôseinek útja kevesebb bizonyosságot kínál. A végesség tudatával és bélyegével megjelölve haladnak elôre az idôben világos végcélok híján. Az idô labirintusának foglyai, áldozatai és hordozói egyidejûleg. De ameddig élnek, a maguk esékeny emberségében, szerényen villódzó fények a világrend rejtelmes konstellációjában.
Boldogtalan, botcsinálta hôs Jézus is (Az evangélium Krisztus szerint), a körülmények teremtette, fáradt lázadó, aki nem kíván meghalni istenért, nem kíván új vallást alapítani. Sorsa rajta kívül rendeltetett el, de e küldetés ellenére és általa, egyben teljes életet élô, testi szerelmet élvezô, hûtlenségben is vétkes hús-vér halandó. Szentsége, ha van, éppen a tévelygés és kétség ôszinteségébôl származik. Saramago bálványrombolása nem az ítélkezés, hanem az irónia szemérmes-melankolikus formájában történik.
A valóság ebben a költôi szemléletben, mint Pessoánál, a keresés és a szenvedés tere, a nyugtalanság, az álom és a fikció terepe. Jellemzô, hogy Pessoa fantomja nemcsak mint szellemi örökség hatott Saramagóra. Egyik regényének alapötletét e bonyolultan szerepjátszó költô drámai játékából merítette. Ahogyan Pessoa a maga énjének feszültségét csak az önmegtagadás illetve önmegsokszorozás révén volt képes átélni és megvalósítani, Saramago arra szánja el magát, hogy egy további tükörjátékban vizsgálja valóság és fikció, fizikai lét és képzeletbeli hozzátoldás kölcsönhatását. Ricardo Reis halálának éve Pessoa epikureus, az idô száguldásával perelô heteronímájának alakját idézi meg, az ôt megalkotó Pessoa halála után. Az alterego, a brazíliai aranyévei után visszatérve Lisszabonba egy zaklatott és nosztalgikus várost talál, ahol magányában, néhány futó kaland mellett, elsôsorban a halott költô szellemével érintkezik. A fikcióra eszerint további fikció épül, a tükrözôdés a végtelenre nyit, egyik képet a másikban viszszaverve, megzavarva bizonyosságunkat: melyik az igazi, és melyik a visszfény. Valóság és képzelet ütköztetésében vagy összeolvadásában az identitás egyértelmûségét kérdôjelezi meg. A nagy epikus áradás ebben a regényben inkább egy végtelen belsô monológnak adja át a helyet: a hosszas mondatfolyamok, a hagyományos artikuláció tudatos elvetése most is majdnem szédülést okoz, de talán a tárgy sajátos zártságából következôen, kevesebb rétegzettséget és lírai erôt mutat.
A regény tehát, akár történelmi, akár szimbolikus, mindig filozofikus igényû, a tûnôdô dialektika a meseszövés szabadságát jelenti a számára, a kétségek, kérdések beépítését a mûbe. Hisz lehetetlen volna igennel vagy nemmel felelni az élet nagy kérdéseire. „Ahhoz, hogy az emberek az igazsághoz tarthassák magukat, ismerniük kellene elôbb a tévedést..., mert hinniük kell a tévedés szükségességében” – vallja. Az emberi értelem vakságát, tudásunk korlátozottságát azonban a képzelet valahogy kipótolja. Igen „az emberek szárnyatlan angyaloknak születtek, de, ami a legszebb az egészben: szárny nélkül születni, és mégis megteremteni azt, hisz ez az éppen, amit az agyunkkal teszünk... Ha egyesek ügyetlenek is ahhoz, hogy szavakkal kifejezzék magukat, mások meg, hogy megértsék ôket, az idô múltával mégis mindig akad valaki, aki elképzeli, hogy e dolgokat elmondották, vagy úgy tesz, mintha elmondották volna, és hála e mesterkedésnek, a történetek igazabbak lesznek, mint a valódi események, amelyeket leírnak...”
Kell-e ennél hívôbben szkeptikus, ôszintébb ars poetica?

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta