csudaszééép film! A fiú, ez a Zserárfilip szép fehér lovon jön az elején, az erdei úton, s messze, a dombon látszik egy kastély. Aztán látni lehet, ahogy bemegy a kastélyba egy vaskapun, s kiér ott, a kastélyban valahol, egy térre. Ott aztán a fiú összeverekedik egy nagyhasú emberrel, egy zsandárral, aki nem hagyja, hogy a parasztok eladjanak ezt-azt. Anyááám, micsoda bunyó, hogy ellátta a baját! Ha-ha-ha! Gyékénykosarat borított a fejére, elvágott egy madzagot a kardjával, mire annak a fejére esett egy deszka, aztán belökte a disznóólba... Odajött az ôrség is, de a fiú hárommal, de még néggyel is kardozott egyszerre, s egyszer csak megtámasztotta ôket a kardjával, s belebucskáztak a mocsárba. Anyám, ez aztán a verekedés! A lány meg, aki annak a kastélynak a grófjának a lánya volt, szintén odajött, de ô is lovon, s vele volt a szolgálója is. Nézte a bunyót, s amikor a fiú seggberúgott egyet-egyet, de úgy, hogy az nagyot... öt métert is repült, a lány mindig mosolygott. Szôke lány volt, szép, csuda egy hercegnô, s ki volt neki tépdesve a szemöldöke: látszik, hogy a lányok akkor is (a fenét! ilyen a film) éppen úgy cicomázták magukat, mint mostanság. Amikor aztán rengeteg sok katona is odajött és lebírkózták, s a fiú már nem bírt mit tenni, a lány elkeseredett, megfordította a lovát, és elment...
Istenem, hogy mennyire tetszett! Teljességgel megfeledkezett róla, hol van, régóta nem érezte már Costel kezét sem a kezén, egész teste és a környezô világ úgy eltûnt, mintha rémálom lett volna, vagy világegyetemek, melyekben mintha senki nem születne, és senki nem képes felfogni sem valaha... Ô bent volt a filmben, arcizmai az ott, a valóság és az álom közötti ablakon túl küzdôk, szeretôk érzelmeit tükrözték (szerettek, de soha nem szeretkeztek, nem fújták ki az orrukat, nem szellentettek, nem csuklottak, nem böfögtek, nem fordult ki a ruhahasítékuk). Megbénult, elrévült, olyan erôteljesen átélte a filmet, mintha azt nem is vászonra (egy koszos, szakadt lepedôre), hanem koponyája sima csontozatára vetítették volna, a homloklebenyek elé, s azok fehér húsában a képzettársító mezôk úgy gyúltak, majd hunytak ki, akár a fényreklámok. Egész lénye elcsurrant, akár a tej, átfolyt a szôke varkocsú, csillogó szemû hercegnô piszkossárga üvegedényébe, a legkisebb szegletét, redôjét is betöltötte, és a fûzôk, krinolinok páncélzatából betéve ismert jeleneteket rögtönzött. Senki nem tudta, még csak nem is gyanította, hogy Ivone Hogyishíjják tulajdonképpen Maria, aki úgy megszállta, akár egy Horla, vagy ahogyan a démonok szállják meg az ördöngôsöket. Rendre kigyúlt, elborult az arca, szemében a vetítôvászon négyszöge tükrözôdött, és Maria ismert szavakat suttogott: „Ó, Sárl, Sárl, azt hittem, már soha nem jössz...”, Ivone-t is arra kényszerítve, hogy ugyanazt mondja vele együtt. Ivone vékony üvegén át érezte Gérard Philipe erôs mellkasát, valahányszor a párocska összeölelkezett. Amikor aztán a fiú a gróf embereinek fogságába esett, s a gróf, a lány apja, nem tudta, hogy ô nem is kém, mert az igazi kém az a rusnya Marmandac vagy valami ilyen nevû pasas volt, és el akarta rabolni a lányt, a nézôk hallották, amint azt mondja erre a lány: „Pablo, ta-tata (vagyis a film nyelvén valamit), miközben a feliraton az állt: „Sárl, lehet, hogy többé soha nem látlak?” Ô viszont azt mondta, Pablo, a saját fülemmel hallottam. Én is így értettem. A filmes lány is eltátotta meglepetésében a száját, teljességgel megzavarodott, s csak azután mondta, hogy Sárl. Igen, azután mondta, hogy Sárl, én is hallottam. De azt is mondta, hogy Pablo.
Elsô ízben sikerült Mariának olyannyira kitöltenie egy mozihôs alakját, hogy szerepét is átalakította a vásznon. Megrendült, megzavarodott, amint rájött, hogy miközben Ivone-nak súgott, a kedvese nevét is megváltoztatta. Késôbb, más filmekben egész jeleneteket, cselszövéseket sikerült módosítania, ellenszenves alakokat hagyott ki, és teljesen logikátlanul házasságot köttetett a kedvenceivel az egész nézôközönség szeme láttára, s az döbbenten ült valamelyik nyomorúságos kis teremben, melyek az ô életterét is behatárolták: a Volgában, a Floreascában vagy a Melodiában. Mircea, ha esténként leült a televízió elé, és unalomûzôként ráguvadt valami melodrámára, látta, amint az anyja, színehagyott takaróval a térdén, a fotelba felkuporodva elsírja magát a búcsú jeleneteknél, egy-egy gyerek elvesztése (az indiai filmekben), egy-egy csodás, ám balszerencsés lány boldogtalansága láttán. Fojtottan sírt, mivel Costel, aki egy szál tornaingben és gatyában hevert a díványon, kegyetlenül kigúnyolta, hogyha meghallotta, addig utánozta, amíg át nem szaladt a szomszéd szobába, hogy kedvére kisóhajtozza magát. „Asszonyész, bármikor kész kibôgni a szemit...” Gyakran megtörtént viszont, hogy ha Maria uralkodott magán, összeszorította az öklét, és csak az arcán csíkokban lefolyó könnye csillogott a tévé fényénél, Mircea arra ocsúdott, hogy egyszer csak megváltozik a filmhôsök sorsa, jóra fordulnak a dolgok, és az eredetileg tragédiának szánt film vidám mennyegzôkkel, keresztelôkkel ér véget, kibékülnek az ádáz ellenségek, megtérnek a blaszfém ateisták. Olyankor felszáradtak Maria könnyei, arca újra hipnotikus, elragadtatott kifejezést öltött, akár a boldog álmok hatására.
Miután pedig a vásznon feltûnt a VÉGE felirat, és kigyúlt a sivár, sárga fény, Maria és Costel felállt, de nem nézett egymásra, a lány mosolygott, a férfi hunyorgott a fénytôl, majd a durva arcú fiatalemberek, a csupán ifjúságuk miatt vonzó lányok nyomában, lassan, gépiesen elindultak a kék táblán fehérrel írt KIJÁRAT felé, mint holmi összeláncolt rabszolgák. Ugyanilyen botladozó léptekkel vonszolták kifelé magukat a keskeny folyosón, vigyázva, nehogy rálépjenek valaki lábára, és fôként nehogy ôket tiporják le, lehervadtak némelyek fokhagyma szagától, mások szalámi szagától és mindannyiuk báránybunda szagától. Maria még nem is látta a kinti fényt, de boldogan megremegett a szíve, tudta már, hogy megjött a tavasz. Bíbor színû pillangó tapadt ugyanis egy fal menti csôre, és idônként összedörzsölte fonálszerû kis lábait. Maria sokáig, mohón bámulta, és megtartotta magának ezt a felfedezését. Még Costelnek sem mutatta meg, pedig annak a karjára akaszkodott, nehogy elsodorja mellôle a tömeg. Úgy tûnt, senki más nem látta a bársonyos csodát, a vérpöttyöt a zölddel vastagon bemázolt csövön, mintha a férfi ott sem lett volna, és a lepke, szeme célkeresztjében pörögve a lány mindkét agyféltekéjére ráborította volna szárnyait. És tényleg, a pillangó csak akkor vált le a csôrôl, amikor Maria elhaladt mellette, gépi játékként verdestek merev szárnyai a folyosóban tülekedô csorda feje fölött, majd kimenekült az örvénylô fénybe.
Mert Bukarestet most forró, illatos tavasz borította el, kék eget tükröztek vissza a tócsák, rügyet hajtottak a bulvár mentén sorakozó fák fekete ágai, gerjedelmeket és emlékeket ébresztô egyenletes, erôs fehér fénnyel ragyogtak az ablakok. Az útkeresztezôdéseknél langy széllökések lengették meg a járókelôk haját és viharkabátját, csapkodták a homlokzatokra tûzött vörös zászlókat (Május 1. közelgett ugyanis), lekapták egy-egy elegánsabb hölgy kalapját, és ezzel megnevettették a csoportosan kószáló szakiskolásokat. A rengeteg napsütéstôl összeszûkült a mozik komor odújából kilépô trogloditák szeme, rángatózott a felsô ajkuk, amint szétszóródtak a járdán, vagy egyenesen átvágtak a többnyire puszta bulváron, melyen nagyritkán húzott el egy Volga vagy zörömbölô villamos. A rendôrök még a téli ruhájukban integettek, hatástalanul, vastag köpenyben, usánkával a fejükön zsémbeltek holmi szekeres cigányokkal, amiért éppen a Fôváros közepére pottyantott gombócot a lovuk. Hol voltak már a járdák szélére tolt hókupacok? Hol a szinte kézzel megérinthetô, alacsony, tejfölös ég? Most a végtelenségig magasodott a kékség, pontosan kimutatta az Egyetem-épület szobrait, a ragyogó levegôben rózsaszínnel tündöklô, tucatnyi nagy és kis teraszos kockaházakat, a levéltelen, szurokfekete jegenye- és eperfák ágbogait. Az éles körvonalak körül már-már a fény tiszta színéig visszamenôen oldódott-fakult a kékség, hogy aztán fennebb elmélyüljön és felsziporkázzon, helyenként olyan lilásra válva, hogy szinte ájulás- és kéjérzetet keltett a nézôben, aki mintha áttetszô homlokán át, a két szemöldöke között, a koponyaalapra visszacsúszott tobozmirigy szemével bámulhatta volna egyenest, miközben az törökös nyergében csak a belsô világ vadállatias fényére figyelt.
A nyüzsgô szorosból szabadulva Maria és Costel is boldogan, elandalodva indult le az Egyetem felé a bulváron, elkeveredtek a tájban, elmerültek a történelmi maradványok örvényében, eggyé váltak a környezô világgal, azt sem tudták, hogy egy tengerparti homokszemen éldelnek, s az tágasabb a világegyetemnél, olyan elme mûve, mely átszitálta és ideszórta, és egymásnak rendelte ôket, eleve eldöntve a sorsukat. Nem számított nekik, hogy csupán azért léteznek, mert elszigetelte, a legapróbb, rémálomszerû részletekig megálmodta ôket az idegsejtek szörnyûséges kabalisztikája. És hogy csak ennek a szektának a számára jelentenek valamit, azért elevenek és azért csillog a szemük, amint kart karba öltve haladnak a „most”-ban, egy idôtlen világban a Tisztek Háza felôl le a Bulvár mozisorán, egy olyan Bukarestben, melynek minden épülete deszka- és papírhomlokzat csupán, és gyalulatlan gerendák támasztják hátulról. Egy városban, amelyet csipesszel építettek be egy zöldes színû, hasas üvegbe.
Igen ám, de milyen valóságosnak látszanak a sötét, szenvedélyes széltôl égre terített felhôk és visszfényeik a villamosok meleg bádogján, az Egyetem zárt tetôerkélyein! Milyen simogató az arcokon lecsurgó fehér fény, hogy kilevelezik tôle a fiatal hús párás melegében a vérrendszer, hogy pezseg benne a vágy, az álom és az adrenalin! A tavaszi révületben Maria, az egyszerû kültelki lány, aki már-már túljutott a házasulandó koron, úgy érzi, szeretni tudná a mellette baktató félszeg srácot, és gyöngéden megszorítja a karját. Szeme sarkából rápillant néha az elcsurranó mézes napvilágon: olyan, de olyan nagyon gyerek. Sovány, mint egy keszeg, a szeme kátrányfekete, és betegesen sápadt az arca. Hátrafésült, lenyalt, dióolajtól zsíros haja sötéten villódzó víztükör, és nevetségesnek is hatna, ha nem ilyen frizurát visel az összes fiatal gyári vagy kismûhelyi melós, amikor meg a reszelô vagy az esztergapad fölé hajolnak, elszabadul, szemükbe hull egy-egy tincsük, ôk meg percenként idegesen hátravetik. Costel sem elég magas, sem elég szép, sem elég „jóképû” nem volt, ahogy a szônyegszövödében mondták volna a lányok, de legalább szelíd volt és komoly, a szeme pedig (noha Maria késôbb egyre azt panaszolta, hogy „ütôdött”, „fura” a férje, és soha nem tudni, mi jár a fejében) néha melegen, mélán csillogott, mintha egyszer-másszor valaki más, sokkalta magasabb rendû lény érkezett és váltotta volna fel elméjében az ITB, a közlekedési vállalat tanoncát, és ô kiszállt volna önmagából, az Isten tudja, hová. Lehet, hogy éppen pizsamásan üldögélt, és a bûzös Marasestijét szívta, de a tekintete, a nemes szemlélôdése, mélységes, igazi mélabúja néha, fôként estefelé úgy öntötte el az arcát, mintha nem is a sajátja volna, és nem is volt az övé, hiszen ezekben a pillanatokban Costel lénye teljességgel kiürült, és ô nem gondolt semmire, akár egy színész, aki fennkölt személyt játszik a színen, köznapi életében viszont lehet, hogy csak egy középszerû, ám szoborszép fejû ember. Maria nem ragaszkodott túlságosan a bánáti fiúhoz, de szerette, már akkor valóban szerette arcán a csalóka bánatot, melyet elfeledett ôsétôl, egy XVIII. századi nagy lengyel költôtôl örökölt, és arra is akkor ragadt rá, amikor felmerült szövevényes zsigeri állapotából, ahogyan a pára rebben fel a kávéscsésze fölé, csakhogy megnézze egyszer a világot az övéhez, a Costeléhoz hasonló fekete szemével.
A két fiatal ember elragadtatottan szívta be az édes tavaszi adrenalint, miközben egymásba karolva haladt az üvegesen hûvös, sárga levegôben, semmiségekrôl fecsegve és kacagva, Maria egyre csodálkozva, hogy a fiú még nevetés közben is képes komoly maradni, az pedig úgy érezte, merôben illatos levegôbôl áll össze a teste, és teljes erejébôl igyekezett ráhangolódni a lány algoritmusára, megfejteni (akár egy kalendáriumi feladványban a képet, amikor tudja az ember, merre forog a bonyolult szerkezet elsô fogaskereke, és próbálja kitalálni, miképpen fordul el a legutolsó) a lány szavakkal ki nem fejezhetô eszejárását, kitudni, miképpen jön létre a kétértelmû, vidám, kesernyés, tétova mosolya, mitôl fintorog elégedetlenkedve, megrémítve ôt, mitôl mozdul vonakodó beleegyezést jelezve a szeme, a szemöldöke, mitôl csap fel a hanga, remeg meg szárnyként az orrcimpája. Az ifjú inas úgy képzelte el a szeretett lány pszichológiáját, hogy az csupa vetület és harántvonal egy mûszaki rajzon, hiperbola és kör, egy nyújtható, de azért pontos gumi-mértan, amibôl az ezernyi reakciók, a lehetséges változatok bármelyikét kicsikarhatja az ember, ha ismeri a törvényeit, és birtokában van a szükséges technikának. Ha viszont megszólította, vagy erôsebben megszorította a karját, és a lány egészen másként reagált, mint várta tôle, Costel nem misztikus vagy költôi magyarázatot talált a viselkedésére, nem is nôi szeszélynek tulajdonította a rejtélyes eredményt, hanem saját tökéletlen technikájának rovására írta, vagyis hogy nem eléggé figyelmesen követte az összes fogaskerekeket, bütykös tengelyeket, emeltyûket, himbákat és máltai kereszteket. Néha álmodozva nézte a csillagokat albérletének rozsdás kis erkélyérôl, tornaingesen és bánáti dalocskát dúdolva:
Beállnék én katonának, / trili-li-li, tri-li-la, / ha kóró volna a puska, / tri-li-li, tri-li-la,
közben arra gondolt, hogy a csillagzatok is csak gépezetek, és igyekezett felfedezni csillogó felületükön a kenôzsírt, az esztergapad szappanos hûtôvizét. Egyetlen szerkezet volt a világ, az óceán fenekén elguruló parányi homokszem is pusztító földrengést okozott a földteke másik felén; valahányszor az Antillákon megrebbentette szárnyát egy lepke, tornádó söpört végig Kansason, egy Rahova úti csavargó buja kis gondolata miatt milliárd lakott bolygóra sújtott le az istencsapása. Álmodó és hasadt elméjében, nôies pillájú szeme mögött minden illeszkedett mindenhez, általános és kristálytiszta cinkosságban.
A bulvárról az Ambasador szálló mögötti homályos, visszhangos sikátorokba tértek. Maria levette a fejkendôjét, hagyta, hadd lobogjanak utána sütôvassal bodorított fürtjei. Estébe hajlott már a nappal, a levegô viszont még mindig melegen és szelesen verdeste a pusztaságtól, némaságtól kizsigerelt épületek üvegezett sarkait. Különös módon, mégis törvényszerûen abba az utcába vitte ôket a léptük, amelyben egykor Maria lakott a szabómûhely fölött. Több, mint tíz év telt el a ‘43-as borzalmas bombázás óta, a negyedet teljesen újjáépítették. A Verona szabóság helyén most négyszögletes épület állt, névtelenül és zölden, kék üvegtáblával a bejáratánál: Fiziológiai laboratórium, Augusztus 23. körzet. Majd’ mindenik épületen ehhez hasonló piros vagy kék tábla volt. A bejáratok fölül, a zászlótartókból itt sem hiányoztak a vörös lobogók, a lebegô lobogókra viszont sárga vászondarabokat varrtak, egymást keresztezô sarló és kalapács volt rajtuk, búzakalász-koszorú közepén.
Maria elkomorodott, arcbôre alatt számtalan izomrost húzódott öszsze valami koponyája alatti finom emelô- és húzószál-szerkezet parancsára (amint azt Costel gondolta), hogy alig megnevezhetô, meghatott kifejezést szerkesszen meg rajta. Az elszállt kamaszkor árnyéka különös domborulatokat vetített járom- és álcsontjának, felsôajka vájatának dombjaira, sekély völgyeket az asszonyi arcára, éppen úgy, ahogyan a dombokra lefolyó felhôk oltják ki hirtelen a ragyogó napot, hideget és borút, valójában egy másik évszakot hozva rájuk. Maria emlékezett, vagy csak passzívan, fájón felmerült emlékezetében valami: Mioara. Cedric. Apuska, amint egy kövön ül az épen maradt ajtókeretben, és kezébe fogja a fejét. A saját sötét és csodás kamaszkora, mely soha nem tér viszsza már. Parányi szelvényes tartály alsó fele bújt elô a szeme sarkában, és választott ki egy könnycseppet. Elmentek a hajdani mûhely elôtt, és a lány nem szólt Costelnek, hogy egykor itt lakott. Csak vállára hajtotta fejét az utca végében, és úgy ment tovább elcsempült arccal, olyan volt a szeme, mintha Modigliani festette volna vízben oldott tussal.
Tízet sem léptek az áttetszô arany délutánban, mely minden mozdulatra hangosan megremegett, amikor Maria elhûlve és hökkenten újra felvetette a fejét: az újjáépített, stílustalan stílusú kereskedôházak fölé magasodva, kátrány-feketén kisarjadva a még mindig derûs égbôl, a jegenyék csúcsai fölött még mindig ott tornyosult a fáradt olajjal bemázolt dróthálós lift-ház, úgy, ahogyan tizenkét évvel ezelôtt, a bombázás után látta Maria, lábon maradt, miközben körülötte zuvathalommá omlott a háztömb... A fekete ferde hasáb csúcsán, hatalmas kerékrôl több ezer acélszálból font, vastag, zsíros kábelen, a legfelsô emelt magasságában a liftszekrény függött, lent pedig (a házak és a lombok takarásában) a négyszögletes, tömör ellensúlya. A lány nem hitt a szemének: miképpen maradhatott épen ez a rémlátomás, amikor körös-körül mindent, de mindent lebontottak, újjáépítettek? Maria akkor még nem tudott a Hirosima központjában álló atom-dómról, sem a berlini emléktemplomról, a romokról, melyeket olyan gondosan megôriztek az agyoniparosított, csupa acél és üveg nagyvárosok közepén, akár az ôsök csontjait, vagy az áldozatos vértanúk koponyáit. De ha tud is róluk, akkor sem kapcsolja össze azokat ezzel, bármely analógiát eltörölt egy hihetetlen tény, és megerôsítette benne azt a rémálomszerû benyomást, azt a kényelmetlen, de az évek múlásával egyre erôsödô érzést, hogy elméje nem kizárólagosan a sajátja, hanem olyan játék színpada, mely jócskán meghaladta, ugyanakkor a világban a legfontosabbá avatta személyét.
Costelt szinte átvonszolta két-három zegzugos sikátoron, majd átvágtak egy kis terecskén, melyen tériszonyos szobor álldogált, és ott találták magukat a hatalmas emlékmû lábánál, a sötétzöld liftajtó elôtt. Évek múlásával megfeketedett, félköríves, homályos üvegdarab volt a tömör vasajtón. Annak jobb oldalán, a koszos réztáblán, holmi zuzmóféleségbe akadva megmaradt egy ôsrégi ebonit nyomógomb. A gomb fölött kacskaringósan indázó írással egy név sejlett: MARIA. A kacskaringók véseteit belepte, szinte eltûntette a kosz. Különösnek tûnhet, de nem ez a liftajtó mellé felcsavarozott tábla dobogtatta meg a lány szívét és kergette ki a vért Costel arcából (aki ugyancsak látta a felvonóházat, ô is megdöbbent tôle, csakhogy benne erôsebb volt a mûszaki rajz iránti szenvedély, és inkább csak csodálta a régi, a „tôkés-földesúri rendszer” pontos szakmunkáját. Ilyen felvonókat manapság nem gyártanak), hanem amit elôbb messzirôl, most meg kimarjult nyakkal magasba nézve láttak: valami alig kivehetô rebbenést a torony csúcsán, a föld felett mintegy húsz méter magasságban függeszkedô fa- és üvegketrecben. Volt ott valaki, csillogott, átvillámlott valami a néptelen lakónegyed közepén és fölött, a magányos ûri épületben. Kék fény hunyorgott, Pávafi, a Silistra utcai udvar pávakakasának azúrfényû begyére emlékeztetve Mariát.
Sarjadt a fû a fáradt olajjal bemázolt torony körül. Costel került egyet, magára hagyta a megdermedt fiatal szövônôt, aki elkerekedett szemmel bámulta az ajtót. A dróthálóból, fémrudakból szerkesztett építmény mögött, az üres telken halomban hevertek az autógumik, hátul meg, egy tûzfalán közepén, a felsô peremhez közel ablak nyílt. Az ablakban – egy beesett szemû vénasszony feje. Csecsemôknek való, kerek cuclit rágicsált, azon rózsaszínû gyûrû lógott. Vidoran biccentette meg fejét a fiatalember felé, s az undorodva fordított hátat neki. Costel odább ment az üres telken a liftháztól, és jobban szemügyre vehette a csúcson függô fülkét. Kétség nem fért hozzá, hogy emberi lény van odafent, de még valami madárforma is, egy szárnyas alak. Visszaballagott Mariához, vállára tette a kezét (a nô melegen és rémülten bújt hozzá), kérdôn feléje pillantott, s az helybenhagyólag visszabólintott, mire Costel szabad kezével megnyomta a felvonó gombját. Az ebonit henger csikorogva süllyedt be odújába, de semmi nem történt, mintha – érthetô módon – nem kerengett volna villanyáram az ósdi dobozfedél alatt. Továbbra is teljes volt és sípolt a csend. Még a szél sem susogtatta meg a környezô fák lágy leveleit, talán csak a fény változott el a dermedt lakónegyedben, pedig a szél meleg és illatos hullámokkal csapkodta ôket, megcibálta a ruhájukat, kitakarta a lány combjait, s azok mintha áttetszô mézbôl vagy folyékony ámbrából lettek volna. Az alkonyi fénytôl vöröslô arcú Maria jó elôre tudta, hogy elindul a felvonó. A rézrozsda illatú táblán az ô neve állt. Az ô ujja kellett, hogy megnyomja a gombot, vésett mintaként hagyva rajta míves lenyomatát. Olyan kecsesen nyújtotta feléje a kezét, hogy olybá tûnt, a testébôl szivárog ki, akár egy világítótestekkel teli fejláb, lassan kígyózó áramlatként ömlött a réztábla felé öt ujja deltatorkolatán át (az egyik, bárkákkal, uszályokkal, festôi cölöpházakkal terhes csatorna fölött hídként ívelt át a mamutszôr gyûrûje). Mutatóujja lakkozott körmén egy pillanatra felvillant a hatalmas, narancsszínû égbolt tükörképe a házak karéjában álló épülettel, és Mircea keskeny arca, amint e fölé a lap fölé, mint egy aranyló, könyvszerû akvárium fölé hajol, majd könnyedén megérintette a dudori gombot, benyomta a sárgás lemez szintjére. Ha valaki egy angyal- (vagy egy laplace-i ördög) szemével képes lett volna felfogni nem csak a tárgyak felületén visszatükrözôdô fotontesteket- és hullámokat, hanem az összes részletekig menôen létezôkként a tárgyakat is a maguk valójában, mégpedig minden szinten, melyeket az emberi elme mûvi módon, a matematika, a fizika, a vegytan, a biológia, a filozófia, a költészet révén elkülönít egymástól, és ha a teljes agy szemmé változna, az Isten billió szemének egyikeként, és így hajol olyan közel az üveges bôrû kézujjhoz, a vésetes bôrredôihez, mígnem már-már eggyé válik vele (s ugyanakkor az ebonit gomb összes molekulájával is), az a valaki két világegyetem különös és váratlan találkozásának lett volna tanúja. Azt látta volna, hogy a két felület, a hús és a valaha hús anyaga között, bármennyire erôs a nyomás, mégiscsak marad egy parányi tér, és abban a no man’s land-ban, akár egy idegsejt tekervényeiben, tárgyalások folynak, alkuk köttetnek, fogolycsere zajlik, kiagyalt jelszavakat váltanak, és nem is szavakkal, hanem elgörbítve, felkavarva a csillagközi ûrt. Az idegi közvetítô-rendszerek vékony sárgás-zöld csóvákat bocsájtanak ki, mint az epe, vagy villanyos kék sugarak nyomulnak kémiai úton a nyomógomb érzékelôi felé. És úgy beleillenek, akár kulcs a zárba, hatásukra újabb vegyületek bomlanak szét vagy állnak össze, véghetetlen párbeszédet folytatnak a szabályozó kódokkal, végül pedig felszívódnak, szétesnek, újabb és újabb anyaggá változnak át, majd a világûr veséjébe jutnak, s az végleg kiválasztja, kiüríti ôket a létezésbôl. Eközben viszont keleties rohammal a hosszú idegvelôkön keresztül, a helyenként felbukkanó körkörös jelfogókon át, megszámlálhatatlan közvetítést, átalakulást, torzulást, akadályt lebírva, sejtrôl sejtre behatoltak a felvonó idegrendszerébe, eljutottak a motorikus térbe, és többéves dermedtség után beindították a villanymotor megkövesedett szerkezetét.
Maria felrezzent, lekapta ujját a nyomógombról, mintha megégette volna, hiszen látta, hogy a csúcson meglendül és csikorogva forogni kezd a kerék, az egész fekete dróthálós torony beleremeg. A felvonó, hatalmas ellensúlyát felhúzva, fenséges lassúsággal siklott le, a földszint felé a zsírozott síneken. A szekrény alján, egy poros szerkezetbôl tekervényes kábelek lógtak ki, mint holmi belek. A három födémlemeznél mindannyiszor olyan hangot hallatott, mint a vonat a sínvégeken, majd szinte hangtalanul ereszkedve, lassúdan mérte tovább a távolságot a következô mennyezetig. A két fiatal összefogózva, ijedten hátrált egy lépést, amikor órákon vagy évezredeken át tartó végtelen útja végén a felvonó megállapodott a földszinten, a tömör ajtó mögött. A homályos ablakon át, a fülkében bizonytalan rebbenés látszott csupán. Az a valami nem akart vagy nem tudott magától kiszállni. Maria haját éppen szétzilálta egy narancsszínû légáram, amikor a lakatos karját elengedve újra a felvonóhoz közeledett, megmarkolta a hajdan nikkelezett fénnyel csillogó, T alakú fogantyút. Balra fordította, és rémisztô csikorgással kinyitotta a sarokvason elakadt ajtót. Még mindig nem akarta felfogni a rozsdás rács által rombuszokra szabdalt mesebeli látványt, mely egyszeriben eléje tárult, ezért aztán hátratolta a rácsot, csak akkor nézte meg igazán, és a csodálkozástól elkerekedett a szeme.
A diófa burkolatú fülkében, a szivárványos fényhasábokat szóró kristályüveg ablakok között dundi asszony ült anyaszült meztelenül, szemkápráztatóan tejfehér bôrrel, egy beérett nô, és ölében, akár egy súlyos hattyút, hatalmas pillangót tartott, kövér, bársonyos tora volt, karmokban végzôdô, ideges lábát a nô mellének, hasának támasztotta, kerek fején titokzatos szem hunyorgott, ormánya feltekeredett, akár az órarugó. Szárnyai, melyeket nem bírt teljesen széttárni a szûk térben, kitapétázták a fülkét, villanyos kékségüktôl elvakult a szem, akár a hegesztôlángtól. Jó negyvenes nô volt. Látszott a karikás, üveges szemén, a föld felé ereszkedett keble bimbaján, s azok narancsos-fehéres színû udvarában a kék hajszálereken, a hasa mély redôin. Haja olyan hosszúra nôtt, hogy jobb combját elborították a zilált tincsek, és a fülke koszlott padlóján tekergôztek bongyor fürtjei. A pillangót ölelô nô enyhe illata az édes tavaszi fuvallatokban feloldódva áradt.
Jó ideig alig mozdult, csak nézte az alkonyba merült fiatalokat. Amikor aztán felállt, azok is érezhették, milyen diadalmasan erôs a nôstényi csípeje, milyen finom a száraz, göndör szôrzete, melynek nem sikerült elfödnie szeméremteste domború fehérjét, s alatta a bársonyos, függôleges vágatot. A pillangó, a falak szorításából szabadulva, szemhéj-festék kék pihéjét hagyva rajtuk, meglebbentette néhányszor a szárnyait. Kibontva több mint három méteres volt a fesztávuk. A nô, karjait gyûrûs testére fonva, teljes erejébôl szorította ugyan, mégis sikerült kiszabadulnia, leírt néhány kört az üres telek felett, akár egy ragadozó madár, végül megtelepedett a hátsó ház langyos tûzfalán. Szinte a teljes sárgás falat elborította, amikor kitárta szárnyait, süttette magát egy ideig a mostanra rubinszínûre vált nappal, majd összevonta ôket, és mozdulatlan maradt, akár egy szeletelôkés, éles árnyéka a pitypangokra, kamillákra vetült a táskás fal tövében. Szárnya fakókék alsó felén, a surló fényben kilátszottak az erek, idegek, a felsô pereme sötétebb volt. A kémények, az éles háztetô fölött, a még mindig csak délutáni fényben fehéren felderengett a körömnyi hold vékony karéja.
„Te vagy Maria”, mondta a nô, mikor kilépett a fülkébôl, ahol tizenkét éven át várakozott, szoptatta a különös csecsemôt, és álmodozott, vagy csak révülten bámulta magát a felvonó hátsófali tükrében. A tej- és a könnymirigyek ugyanannak a hormonnak a hatására képzôdnek a bôrben, úgy hogy a nô felváltva tejjel és könnyel táplálta a lepkét. Most kecsesen, tavaszba burkolózva lépkedett a meleg utcaköveken. Kétfelôl mellette Costel és Maria ballagott lassan a néptelen utcán. „Charlie beszélt rólad. Csak pár percre találkoztunk, de ez alatt a pár perc alatt mindent elmesélt. Ezek az évek, mielôtt veled találkoztam, olyan gyorsan elteltek, mintha egy könyvbe csak annyit írt volna a szerzô: „tizenkét év múlt el”... Ennyi volt, annyit tartott, mint egy befejezetlen mondat, mely mindkettônket, engem és a gyermekemet a folyékonnyá vált idô kapszulájába zárt. Kiskoromban, amikor az évezredekre üvegbe zárt lényrôl szóló mesét elolvastam, rémülten kérdeztem magamtól, hogy lehet túlélni az ilyen végtelen csendet, dermedtséget, miközben a vonagló agy felfalja önmagát, s a tenyérbe vájt köröm addig nô, míg áthatol rajta, a fogak vadul harapdálják a nyelvet, csak hogy érezzen valamit az ember, a hisztéria idônként óriási erôvel tör fel, és végül felold mérgezett savaiban... Akkor már inkább egy valódi, tisztességes pokol nevenincs kínjai, ahol tárgyszerûek a tárgyak, azok tépik fel az ember ajkát, pukkantják szét a szemét, törik szilánkokra térdkalácsát a hús alatt! Üvöltesz, fetrengsz, de tudod, hogy létezel, a történetnek, melyben szerepelsz, van kezdete és vége, még ha egy másik förtelmes szenvedés is az.
Velem azonban másképpen történt, a nôkkel máshogy történnek a dolgok. Én úgy hevertem a bábgubóban, mint egy elkorcsosult, páncélos nôstény tetû, melynek csupa zsír és tojás a hasa, de nincs szeme, idegrendszere, se reménye, és nem is vár semmire. Nem mint egy olyan elme, mely addig gondolkodik, amíg egyetlen gondolata nem marad, és kiürülve éldel az idôk végezetéig, hanem úgy, mint valaki másnak a gondolata, aki nagyobb nálam, úgy, mint a betû a könyvben, színfolt egy festményen. Nem szenvedtem, hiszen én magam vagyok a szenvedés, nem gondolkodtam, hiszen egy másfajta gondolkodás, a világ eredetének fantasztikus bölcselete tart meg részeként. Üzenetemet önmagamba kódolva hordozom, én magam vagyok az, amiképpen a szentelt ostya is maga a Megváltó, és az üzenet szavai, melyeket egyedül neked szántak, a saját ujjaim, ajkaim, a csípôm, a lépem, a csigolyáim, a vastagbelem. Roppant különös valaki más történetében élni, mintha csupán a megálmodott lények egyike volnál, az agy kizárólagos, de teljes értékû teremtménye, van személyiséged, vannak vágyaid, van zöldes árnyalatú barna szemed, és nincs belsô életed, gondolatod, nem látsz, nem hallasz, nem tudatosítod a létezésedet. Valaki más regényének a mellékszereplôje vagy, és nem a magad teljes bonyolultságában jelensz meg a hatalmas bolygón, hanem csak behozol tálcán egy levelet. A jó francba a szíveddel, a vagináddal, a hiteddel! Átadtad az üzenetet? Akkor hát, ezután soha többé nem jelensz meg, sem ebben a könyvben, sem egy másikban. És mégis, micsoda boldogság, hogy jó hírt hoztál valakinek... Te lehettél a térdre ereszkedô szárnyas angyal, és nem-emberi hangon, de a triangulum és a harangjáték hangján azt mondhatod: „Örvendezz, Maria!” Majd feloldódsz, de nem a semmiben, hanem hogy újra eggyé válj azzal az Értelemmel, melynek egyik redôje voltál, mintha az a redô elsimulna, vagy kihunyna egy mosoly, elkomorulna az arc, és csak az égi szemek mosolyognának rajta...
Én ilyen gyûrôdés voltam egy lepedôn, az Isten egyik kitüremkedése. Vétés a tökélyben, csorbaság. Hiba, mely minél inkább elvakít a szépségével, szörnyeteg volta annál inkább túlterjeszkedik húsán, elméjén. A kígyófajzatok, az áttetszô farkú skorpiók, a polipok, a csupa fog mélytengeri halak, a pókok, a rühatkák, a púposok, a leprások, a hülyék és a homlokuk közepén egy szemmel született csecsemôk közel sem olyan undorítóak, mint egy ifjúsága teljében tündöklô gyönyörû nô. Hiszen az az Isten egy kiszakított darabja, fénybôl való szerveinek szövettani metszete, egy gyötrelmes gerinccsapolás során kifröccsent váladékcsöppje. Kaverna a tökélyben, melytôl bármely szörnynél, rémálomnál messzebbre került. A szépség kegyetlen dolog. A tizenkét év alatt annyit néztem magam a tükörben, míg legnagyobb és megbocsájthatatlan vétkem – hiszen a gôg a szépség másik neve csupán – világossá és elviselhetetlenné vált. Hogy örvendtem minden ráncnak az arcomon, táskának a szemem alatt! Hogy megkönnyebbültem, amikor szeplôkkel telt meg a homlokom! Napokon át boldog voltam, amint herpesz jelent meg az ajkamon, olyan volt, mint mikor felrobban egy szupernova a csillagközi térben, szétrontja a szemérmetlen anyagot, és fényéveket mázol be vérrel. Amint öregedtem, egyre kevésbé ríttam ki a Lángból, sziporkám mindinkább a hamu finom állagához hasonlított. Ennyi akarok lenni, és semmi több: betû egy könyvben, hamuból való hópihe... Áldassék tehát és legyen üdvözölve kettôs tokám, esett mellem, redôs hasam, visszeres lábam. Érzem, ahogy plazmaként szivárog el belôlem a szépség, dicsfényt von körém, és a véghetetlen Szépségbe visszatérve gazdagítja azt...”
Amint Maria és Costel a terebélyes odaliszk oldalán, akinek az alkonyuló fényben borvörössé váltak a mellbimbói, elértek az utca végéhez, megálltak, mélán nézték a szinte néptelen bulvár éles perspektíváját. Elhaladt azért néhány fiatalos csoport, egyensapkás, táskás gimnazisták, hátranyalt hajú egyetemi hallgatók, bongyor hajú, csipesszel kitépdesett szemöldökû lányok – Tomazin, a rádióban mókázva, átigazított szemöldökûeknek nevezte ôket – , néhány sálnyakkendôs úr is feltûnt nádbottal a kezében, olyan elegáns szabású ruhában, hogy felmerült a kérdés, vajon a „levitézlettek”, akiket annyiszor gúnyoltak a lapok és a regények, netán mégis „aktuálissá” váltak volna? A járókelôk szórakozott pillantást vetettek a sarkon megtorpant háromtagú társaságra a temetkezési bolt elôtt, egy koporsófedél mellett, de semmi különöset nem vettek észre. A felvonóbeli nô mintha mézszínû levegôbôl lett volna, pedig szokása szerint lábujjhegyen járt, haja hátul a horgasináig lógott, és kunkori fürtjeivel csiklandta az érzékeny bôrt, azt a lehunyt szemhez hasonló tojásdad részt. A fiatal szövônô gyanította azért, hogy a járókelôk éppen olyan jól látják, akárcsak ôk ketten, de úgy vélik, anynyira illik ahhoz a nosztalgikus, különös utcasarokhoz az alkonyi Bukarestben, hogy elméjükkel fel sem fogják, mintha egyenesen az érzelmek és az álmok homályos mélységeibôl merült volna fel egy látomás.
Visszafordultak, újra elhaladtak a dermedt házak elôtt. Néhány ablakban, a függönyök, kék papírlemezek mögött kigyulladt a fény. Maria elbûvölt emlékezetében felmerült Silistra utcai házigazdáinak számtalan csodája: a kék és rózsaszín szivacsszoknyás babák, a hópelyhekkel telefestett vázák, a kócmacskát ábrázoló festmények... Hány ilyen gyönyörûség lehetett ezek mögött a függönyök mögött! A lány ez utáni életében is mindig kedvelte a nippeket, a makramé terítôket, a bekeretezett képeket: tíz-tizenöt évvel késôbb is két-három lejt érô angyalkákkal, mókuskákkal, fajansz kiskacsákkal rakta tele Stefan cel Mare úti otthonát, és állta férje belenyugvó gúnyolódását: „Megint vettél egy tyúkot ? Meglátod, egyszer még kihajítom az összeset!”
„Nekem nem volt gyerekkorom, sem ifjúságom. Hiába kutatok utána az emlékezetemben, pont úgy, ahogy születése elôtti múltjának örökkévalóságát próbálja felidézni az ember. De azért van ott valami szürke fény, a feketénél némileg világosabb árnyalat, amivel magát a semmit jelenítjük meg, de ami semmit nem jelent, nem mutat, éppen csak jelzi, hogy létezik egy szerkezet, mely képes lenne megmutatni. Vannak olyan vakok, akik tudják, hogy képesek lennének látni, de egy sorsszerû véletlen folytán mégsem látnak, és vannak olyan vakok, akik nem tudatosítják, hogy hiányzik nekik valami, és elképzelni sem tudják, hogy láthatnának, aminthogy azt sem bírjuk elképzelni, hogy látószerv nyílik ki virágként a homlokunkon, vagy bozontos csápunk nô, akár a molynak. Mindvégig tudtam, hogy létezésre teremttettem, hogy olyan teljes értékû testtel és elmével bírok, mint a vakok vagy a holtak tágra nyílt szeme, és hogy mégsem tudom felfogni a létemet. Élet-e a korhadt levél alatt öszszetekeredett százlábú élete? Mennyit érez a világi látványból egy infúziós oldatban vergôdô papucsállatka? Annyit éltem, annyit éreztem én is több mint tizenkét éven át, mint egy kisszerû vasúti bakter fakó álmaiban felmerült alak. Lehet, hogy én is végignyafogtam az éjszakákat a szoros, pisis pólyámban, miközben azért küszködtem, hogy kidugjam a kis kezecskéimet, lehet, hogy késôn írattak iskolába, és a szünetekben a társaimmal dulakodtam, lehet, hogy tintával maszatoltam be az ujjaimat, az arcomat, de még a nyelvemet is... Lehet, hogy tizenhárom évesen omlatag, bárgyú kislány voltam én is, akivel bárki bármit tehetett, lehet, hogy feszélyezett és felháborított, hogy sajogva nô a mellem... hogy én is bugyimba gyömöszöltem az elsô vattadarabot, és egyre kínosabban viseltem el benne azt a nedvességet... Lehet, hogy nekem is udvarolt egy pattanásos ipariskolás diák, hazakísért és vitte a táskámat és bohóckodott... Fogalmam sincs. Mindez tartalmatlanabb egy filmnél, mely az ember agyában az összes többivel összekeveredik, amint kilép a terem sötétjébôl, hunyorog az augusztusi fényben, a szélvédôk, a színes feliratú kirakatok ragyogásától... Annyit tudok csupán, hogy a bombázásig, valami egy éven át ennek a román-német olajvállalatnak a székházában voltam liftkezelô... Egy teljes éven át napi nyolc órában ültem a sámlimon, nyitottam, csuktam a liftajtót, elhúztam a fémrácsot, nyomkodtam a gombokat, fel-alá szállítottam a tisztviselô urakat és a kölnizett titkárnôiket, és nem is láttam több esélyt, mint hogy egész életemben ugyanezt csinálom, és ebbôl az alig két négyzetméteres kalickából megyek nyugdíjba. Naphosszat a négy fal között ültem, és arra gondoltam, hogy mégiscsak elmehetnék munkásnônek egy mûtrágya-gyárba, és néhány hónapon belül kiköphetném a tüdômet, vagy pincérnônek, és egyszerre tíz tányért vagy nyolc korsó sört vihetnék ki a véraláfutásos fenekemet csipkedô összes disznóknak, piásoknak a földtekén, akik úgyis kurvának tartanak... Így legalább volt egy székem, amin ülhetek, még udvariasan rám is mosolyogtak az urak (de azért ôk is szinte naponta megpróbáltak letapenyolni, amikor rémületemre egyedül szállt be a liftbe valamelyikük, és fel kellett fuvaroznom; de olyasmit is láttam néha, amit különben bármely liftkezelô gyakorta lát: hogy egy úr odalógat neki valamit, neki meg nincs ideje eltakarnia elôle a szemét, megtapad a retináján – és ô még szûz, romantikus álmokkal van eltelve – az a rózsaszínû ék, hogy még a fejébôl sem bírja kiverni, átsírja az éjszakát a magányos ágyikójában), de legalább parfüm- és havannaszivar illatú volt a levegô... Megvolt azért nekem a magam kis elégtétele, büszkesége: úgy rémlett, mindenki megcsodál, amikor gyors, határozott mozdulattal sikerül éppen a padlószinten megállítanom a felvonót, egy centivel sem fennebb vagy alább... Este aztán, amikor bezárt a hivatal, én is elgémberedett háttal mentem hazafelé az utcák hamujában, és többórás álomszerû utazás végen megérkeztem a szobácskámba, úgy gömbölyödtem össze az ágyon, mint egy kiskutya. Soha nem találkoztam senkivel, sehova sem jártam el. Minden vasárnap esett az esô, és én egyebet sem tettem, ültem a nedves ablaknál, néztem odakint az udvart a ház mögött, és csak azt az egy szál kis fát láttam dideregni, ahogy lökdöste-verte az esô... Csakhogy én nem andalodtam, nem is méláztam el, mint a többi hoppon maradt lány. Soha semmit nem éltem át eléggé, és nagyon hamuvá omlott minden, amihez hozzáértem. Egyre világosabbá vált számomra, hogy mivel senki nem választott magának, én vagyok a kiválasztott. Nem az a nagybetûs Kiválasztott mégsem, ehhez túlságosan kicsinek, gyöngének éreztem magam; de azért történnie kellett valaminek, eljön néhány igazi perc vagy óra. Szerepelhetek majd egy történetben, ha nem is az enyém lesz az, és abban, még ha a lehetô legilluzórikusabb lesz is az összes világok valamelyikében, én méltóképpen életre kelek. Elvégre a valóság írja a mesét, nem a lényeg. Kôbe véshetnek valakit, és mégsem létezik, elvész valahol a véghetetlen homokdûnék között, ha viszont fantomként merül fel egy álomban, éppenséggel az álmodás erôs fénye igazolja, építi fel a létezését. Ott, egy szunnyadó elme szövevényes meséjében valóságosabbá válhat, mint a milliárdnyi lakott világ bármelyikében létezôk.
Amikor aztán egy tavaszi, nyári, ôszi vagy téli estén (odalett, ha volt egyáltalán valaha a napok, évszakok iránti idôérzékem) arra ocsúdtam, hogy az utolsó emeletnél fennakadtam a liftben, egyszeriben kihunyt a villanyvilágítás, a félelem szaga meg úgy kavargott körülöttem, akár a cigarettafüst arabeszkjei, tudtam már, hogy eljött az én idôm a csillagórán. Odakint fülsiketítôen bôgtek a szirénák, és úgy tûnt, valami metafizikus szervvel még a közelgô bombázók motorzúgását is hallom, majd nemsokára elkezdett rengeni a föld, a robbanások pedig a nyári vihar mennydörgéseiként ijesztgettek, amitôl rozsdás ízt érez nyelvén az ember, és a gyerekek elbôgik magukat a fejükre húzott lepedô alatt. Ilyen mennydörgés szakította le egyetlen vakító csapással az épület tégla- és vakolathúsát, csak a fémrudakból, fekete dróthálóból szerkesztett váza maradt talpon. És a legfelsô emeleten, a fa és kristályüveg ketrecben egyedül én, az éjszakai Bukarest közepén, amit idônként erôszakos villanásokkal világítottak meg a légelhárító ágyúk sorozatai, a szônyegbombázás pusztító robbanásai. Az alanti istencsapással ellentétben az elsô negyedben járó tömör, kristályfényû hold szôtte körbe-körbe a rezzenetlen pókhálóját.
Akkor én levetettem a ruhámat, és anyaszült meztelenül állva vártam szárnyas vôlegényemet abban a szûk nász-szobában. Tudta ô, hogy itt vagyok, még mielôtt megpillantott volna a pilótafülkéjébôl, megérezte a hasam aljából áradó feromont (az agyával, nem az orrával érezte meg, hiszen az agy nem egyéb, mint egy irtóztatóan megnôtt szaglógumó), és zuhanórepülésben érkezett az én pakurából és fémbôl való sivatagi templomomba. Ott termett egyszeriben a fülkében, szôke volt és meztelen, a nemi szerve merev, erôs és aranyszínû, nyakában pedig vékony ezüst láncon a dögcédulája lógott. Rácsimpaszkodtam, és akkor mindent elöntött a mesésen színes fény, mintha csak egy tíz szirmú csakra dicsfényébe hatoltam volna be. Amikor pedig feltörte érintetlen pecsétemet, hasam közepébe nem csak azt a gyöngyházas nedvet lövellte be, hanem a teljes tudást, mintha sudár húskanülje közvetítô csatornává változott volna két elme között, és azon át egyetlen pillanat alatt mindent elmondtunk volna, mindent tudtunk már egymásról, az anyagcserénk vegytanától a komplexusainkig, a kedvteléseinket, a tapasztalatainkat, a képzelgéseinket is. Charlie Klosowsky volt az, Baton Rouge-ból, Lousianából. A nehézbombázókat kísérte, melyek szinte naponta szálltak fel egy máltai légitámaszpontról. Hadnagyi rangot viselt, és közel ezer órát repült már sudár Spitfire-ján, mely egy leleményes szerkezetnek hála a légcsavar lapátjai között ontotta a géppuskatüzet, miközben azok már láthatatlanná válva pörögtek. Többször átrepült a Balkán és Románia fölött. Végignézte, ahogy Ploiesti mellett levegôe repülnek a kôlajfinomítók acél hengerei, ahogy gyufaszálakként hullanak darabokra a cimpinai fúrótornyok, úgy kergetôzött az égen az IAR-okkal, a Stukákkal, mintha fogócskát játszana; látta, amint füst- és lánggömbbé változik egy-egy gyomron talált bombázó, de az egyre növekvô por-gombákat is háromezer méterrel alább, az elvont térképszerû föld hasadékaiban. Mintha egyebet sem tett volna egész életében: csak markolta a kormányfogantyút, nyomkodta a gépfegyver gombjait, s órákon át nézte a fedélzeti mûszereket a magányos fülkéjében, éppen úgy, ahogyan én nyomtam a gombokat és néztem a tovatûnô emeleteket a magam fülkéjében. Mindketten egyre emelkedtünk, ereszkedtünk, egyikünknek sem volt emléke vagy magánélete. Csak azért az egyetlen pillanatért jöttünk a világra (de ugyan melyik világra?), amikor úgy párosodtunk, mint holmi bogarak, körkörös dicsfény közepén. És mindörökre így is maradtunk: talpon állva tapadtuk egymáshoz, fent a tekintetünk egyesült, lent az a megtermékenyítô vezeték kötött össze, és éreztem, amint milliárd kilobite információ árad át belém. Továbbra is így, ebben a zárt áramkörben maradtunk, abban a körben, melyben a férfi a nemi szervén keresztül átfolyik a nôbe, a nô pedig szemén át a férfiba, még akkor is, amikor szétváltunk, ô hátrált egy lépést, és egy pillanatig a verejtékes hasamat, mellemet nézte. Én is megnéztem még egyszer a göndör szôrû, ugyancsak kiizzadt mellkasát, a lelankadt nemi szervét, és ô máris újra a szürke kabinjában volt, ugyanolyan szürkére válva, akár egy fekete-fehér filmben, amilyent a háború alatt vetítettek, és folytatta a kergetôzést az ellenséges repülôkkel a hol derûs, hol borús egeken, és vagy még aznap lelôtték, vagy hosszú kort ért meg, térdén hococáréztatja az unokáit, és a haditetteirôl mesél nekik. Kit érdekel?
Ami engem illet, én tizenkét éven át a felvonófülkében maradtam, öregedtem, és neveltem a gyerekemet. Méhemben már az elején éreztem ôt, elôbb mint szörnyûséges vak lárvát, szerencsére puhák voltak a rágói, noha a látványuk félelmetes volt. Mert láttam is, mintha kristályüveggé vált volna a hasfalam. Úgy rágta a méhlepényemet, mint hernyó a káposztalevelet. Aztán kisarjadtak a lábacskái, kirügyeztek hóna alatt a szárnyak. És egyik napról a másikra pillangó lett belôle, fel volt feszítve a méhkürtôimre, mint egy rovargyûjteményben, és ormányával egyre szívta a mézgás dugót, mely elzárta a világunktól. Amikor pedig megszületett, teljesen beburkolózott a szárnyaiba, vértôl, magzatvíztôl, saját ürülékétôl maszatosan jött a világra, kénytelen voltam napokon át a nyálammal, a könnyeimmel, a tejemmel mosdatni. Egy hét sem telt belé, már pihés és virgonc volt, csillogott a szeme, kibontotta a szárnyát, akkor még elég helye volt, kedvére verdeshetett a tükör és a tolórács között. Az elején alig kétaraszos volt a fesztáva, és nem is villogott ilyen kékesen. Nôstény, és közel a nap, amikor beérik. Ujjaimmal fésülgetem naponta a hasa lágy tollazatát, és érzem, hogy a hátsó szelvények tájékán egyre nônek az üregek, melyek több száz kilométeres körzetet megtöltenek majd azzal az illattal, amelyet csupán a hímek csápjai érzékelnek. Feromon az: elég egyetlen molekulája egy köbkilométer levegôbe. Bizony, nemsokára megkérik a kislányom kezét...”
Meg is érkeztek a kérôk, no de milyen gyámoltalanul! Az üres telek melletti négyemeletes tömbház-sor végére érve a háromtagú társaság elhûlten pillantott meg egy fantasztikus festményt a fekete drótháló-torony mögött. A hátsó ház teljes tûzfalát ellepték a lepkék. Középen, villódzó szárnyát újra kitárva, meredten függeszkedett a liftbeli nô pillangója. Bunkós végû csápjai szimmetrikusan fogták közre a kis ablakot, melyben újra megjelent a cucli szopó vénasszony. A szabályosan, részarányosan elrendezett szárnyak köré megszámlálhatatlan, ezerféle, különbözô alakú, méretû és színû lepke telepedett, elragadóan szép kárpitot alkotva. Még a kilúgozott alkonyi fényben is üvegesen, mégis bársonyosan párálltak a színek, összeolvadtak, szétváltak, visszfényük egyöntetû barnába hajlott, majd fel-felcsillant egy-egy azúrzöld, citromsárga, rôt, gránátpiros árnyalatuk, oly tisztán, akár egy kvarckristály-hasáb lángjai, vagy a hajnali harmatcsepp tûhegynyi fénye egy lila kikericsen. A magasban erôs, hegyes szarvát mutogatta a hold.
Az aranylóan meztelen asszony száját tágra nyitva, hogy kilátszott a kunkori nyelve, és alatta az ín kötôfékje, éles hangot hallatott. A tetemes pillangó elrugaszkodott a faltól, azúrkék szárnya örvényében szerteszálltak a társai, és egy mezei pocokra lecsapó karvaly lendületével anyja mellére vetette magát. Bársonyos teste közel akkora volt, mint emezé. Az asszony átölelte, és Mariához fordult: „Nemsokára megesik”, mondta olyan szomorúan és különösen, hogy mosolya évek múltán is feltûnt Maria rémálmaiban. S még mielôtt a fiatalok felocsúdtak volna, belökte a lepkét a felvonóba, majd amúgy tenyeres-talpasan, súlyosan térdre rogyott hajsátra alatt a lány elôtt, és megcsókolta a jobb kezét. A kézfejre tapasztott ajkak mintha illékony anyagot sugároztak volna belé, s az Maria agyába szállt, ott egy pillanatra felragyogott. Costel világosan látta (majd nemsokára elfeledte), hogy szerelmese halántéka körül felszikrázik egy sugárkorona. Az asszony felállt, megfordult, látszott királynôi csípeje, az alatt a már-már vadállatias vulvája, majd belépett a felvonófülkébe, leült a sámlijára, újra karjaiba ölelte a pillangót. Eközben a levegô olyan sûrû volt az ezernyi egyéb pikkelyszárnyasoktól, hogy a két fiatal egyszerûen belélegezte, orrán át a tüdejébe szippantotta ôket, érezte, amint a hörgôikben verdesnek, majd visszalehelte az alkonyatba. Végül azonban, ahogy szinte teljesen elsötétült és korai csillagokkal telt meg a nyári ég (kétségtelenül beköszöntött a nyár, illatos, forró volt az éjszaka), az összes lepkék beszálltak a felvonóba, akár egy fénycsapdába, és teljesen betöltötték a szûk teret. A rácsozat mögött még csak nem is sejlett az asszony és a nagy lepkéje. Maria becsukta a vasajtót, és a lift a kátránytornyot megremegtetve elindult lassan felfelé. A csúcson, a hatalmas kerék aljában megállt, és már-már láthatatlanná vált volna, ha nem veri kékes fénnyel a hold a kristályablakát.
A bánatos Maria kézen fogta a barnahajú fiatalembert, és a szórt fényû utcákon elindultak hazafelé. Több, mint egy órába telt, amíg átvágtak a városon, és alig néhány szót váltottak közben. Costel csak a lány puha kis kezére figyelt, amint meg-megremegô ujjakkal viszonozta az ô ujjainak a simogatását. A fülledtségben az út menti fák húsos levelének, nedveinek illata érzôdött. Néhány villamos imbolygott el csörömpölve, útban a Vatra Luminoasa-i remíz felé. A szemetesek a járdák mellett tologatták bödönjeiket, az utcaseprô nôk kettesével-hármasával, seprûnyélre támaszkodva cigarettáztak. Néhány gyár ablaka világos volt, a mûhelyekben szakadozottan mozgó gépek látszottak: éjszakai mûszakban dolgoztak. Eljutottak végül a Colentinára. A szappangyár felôl az avas zsír elviselhetetlen szaga áradt. Két villamosmegállónyi távolságot kellett megtenniük még az alacsony, romos házikók között, kátránypapír fedte a tetejüket, mint valami raktárakat. Costel, akit a végeérhetetlen délután szinte tudtán kívül mintegy áttetszô, de áthatolhatatlan borostyán-tojásba foglalt – a csoda érzékeléséhez ugyanis más szövedékre van szükség, nem a rövidszálú makraméra, hanem a bal agyfélteke összefonódó rostjaira, Costel pedig a bal félteke igazi szektás híve volt, a mélabú logikatudósa – , egy közszájon forgó dalocskát dúdolt magában:
Egy-két, hét, hetvenhét, / Garofita, dalold még...,
és azon tûnôdött, milyen részegységeket, emeltyûket kell megint mûködésbe hoznia, hogy összeránduljanak a lány arcizmai, és feléje fordítsa a tekintetét, hogy aztán ô, újabb ügyes manôverrel, mintha az ITB-mûhelyben állítaná be a gyalugépét, apró kis mosolyt csikarjon ki belôle, a szája sarka emelkedjen meg legalább, vagy rágó- és szemizmainak szövevényes, meghatározhatatlan összehangolódása révén „a felderül” szóval jellemezhetô arckifejezést öltsön. A még mindig szûz, Mariánál négy évvel fiatalabb srác elméjében hatalmas táblázat merült fel, éppen olyan, mint a szobájában található kis koszos könyvecske logaritmus-táblázatai, tele szinuszokal, koszinuszokkal, melyeken az ezernyi gesztusnak, szónak, testi jelnek, arckifejezésnek, haj- és ruhaviseletnek, cipônek, cigarettának, felhôformának, hômérsékletváltozásnak, csillagállásnak, politikai eseménynek, utcai kavicsnak, pillanatnyi emléknek a lány ugyanannyi reakciója felel meg, egyértelmû, közvetlen és állandó kapcsolatban amazokkal. Ehhez a gépezethez viszont több száz alkatrész kellett, és azokat egyszerre kellett volna beindítani, szinkronban kellett volna mozogniuk, csakhogy a lány futólag megsimogassa kedvese rosszul borotvált arcát, és többszázezer fogaskerékre, szíjáttételre lett volna szükség, hogy megölelje, továbbá (és itt már Costel belátta, hogy mûszaki képességei hajítófát sem érnek) a világegyetemnél nagyobb, bonyolultabb szerkezetre, abban pedig az ûrben száguldó fotonoknál számosabb darabra, amíg Mariát valaha is ráveszi, hogy kimondja: „Szeretlek”. A táblázaton egyelôre vajmi kevés bizonyosság, viszont számtalan feltételezés szerepelt, még több törlés, változtatás. Beláthatatlanul és szabálytalanul terjeszkedett az egymáshoz közelállók között.
A mûút jobb oldalán moslékszagú sötétségbe, zegzugos utcácskákra jutottak. Cirpeltek a tücskök, ugattak a kutyák, és hellyel-közzel egy-egy bácsika dugta ki a kapun a svájcisapkás fejét, jobbról-balról felmérte az utcát, és mormogott valamit. Majd becsukta a kaput és eltûnt a bolthajtásos szôlôlugasban. Egy másik udvaron a szabad ég alatt vacsoráztak néhányan viaszosvászonnal letakart asztal körül, fára akasztott villanyégô fényénél. Több ezer muslinca, szúnyog kerengett-csapongott az égô körül. A legtöbb ház azonban már néma és sötét volt, belepte a csillagpor.
Egy háromszögletû terecskén, sápadt lámpafényben virágágyás látszott, valamint egy életnagyságúnal kisebb, kisszerû katonaszobor, gipszbôl, elôre döfött puskával. Egyik karja réges-rég leszakadt, betonvas-szerû csonka drótok meredtek ki belôle. Roppant szomorú hely volt. Az ide tévedt ember is olyan sápadttá, anyagtalanná vált benne, mint minden, ami körülvette. Maria viszont éppen ott állt meg, szembefordult Costellel, és komolyan, már-már szigorúan rászólt: „Csókolj meg!” A bánáti fiú úgy érezte, szétrobban az agya, és megrendül a világegyetem rendje. Az okozat megelôzi az okot, visszafelé folyik az idô. Egyszeriben tûzbe dobta a végtelen táblázatot, mely semmi effélét nem jövendölt, eleven zsákmányává vált ama másik agyféltekének, melyben minden ellentmondás gyöngéd fényben, egyetemes hígítóban oldódik fel. Sután átölelte a lány derekát, ahogyan a moziban látta, majd ajkával, nyelvével igyekezett felnyitni a száját, de az ellenállt, és csókjuk tipikusan ötvenes évekbelire sikeredett, romantikus és már-már szûzies volt, amilyennek mindannyian képzelték az apjuk, anyjuk csókolózását, mielôtt ôk világra jöttek volna. És éppenséggel ilyen volt: hollywood-i csók, megjátszottan szenvedélyes, és benne az erotikának nyoma se. Amikor elhúzódott tôle, és Costel láthatta a feléje emelt arcát, még az is mesterkéltnek hatott, maszknak, mely kihangsúlyozza egy hajdani díva csillogó szemét, tökéletes fogsorát. Maria nem fonta Costel nyaka köré a karjait, hanem könnyedén a vállára tette, mintha táncolnának. Ô maga sem tudta, miért mondta neki, hogy csókolja meg. Talán félelmében. Újra és újra eszébe ötlött a pillangós asszony iszonytató üzenete. Kétségtelenül ô volt a kiválasztott – de ugyan mire? És miért éppen ô? Istenem, gondolta, hiszen rémisztô ez a kiválasztottság, amikor az ember érzi, hogy ujjával, mint egy tôrkéssel rámutat az angyal. Amikor érzi, hogy kilépett szabadsága homályából a fénybe, élete minden pillanatában nézik, és már semmi nem az övé, még saját lelke sem. Megrendítô, hogy ráveti tekintetét Valaki, oly hatalmas és érthetetlen, hogy az sem számít már, hogy gyönyörre vagy kínzatásra szemelte-e ki? Naponta kellene fohászkodnunk, reménykedve és kétségbeesetten: „Uram, ne válassz ki engem, Uram, tedd, hogy soha ne ismerjelek meg, ne legyek benne könyvedben...” Maria rémülten és iszonyodva remegett, hiszen számára mostantól kezdve nem volt menekvés. Igenis, félelmében csókolta meg az inasiskolást, félelmében fogja szeretni, megy férjhez hozzá és tart ki mellette egész életében. Olyannyira tisztán átlátta ezt akkor! Most ô is figyelmesen megnézte magának az ifjút, mintha elôször látná: vajon, méltó a szerelmére? Lehet az élete igazi férfia? Fekete szemet, sápadt arcot, szomorú ajkakat látott. Egyszerre mindez közömbösnek tûnt számára. Miért éppen ô, Maria? Miért éppen ô?
Mindkét kezüket összefogva beszélgettek még egy ideig a Silistra utcai ház kapujában, majd elbúcsúztak egymástól. Mintha egy óceán legmélyén lettek volna, a csillagok pedig csupán egy másvilági hold fényében felragyogó hullámok tükörképei. Az udvarban az oleander édeskés, bódító illata áradt. Még egyszer megcsókolták egymást, alig-alig érintve össze az ajkukat, majd a lány bement az udvarba. A pávatyúk és a pávakakas csak kotyogott a dróthálós ketrecében, egy-egy csonka ágon. Marinache álmában felfújta magát, amint megsejdítette, hogy elhaladt a lány, de torkán akadt a kotkodácsolása, orrlebenye sápadtan, lágyan lógott a csôrére. Fényes volt még néhány kék papírral borított ablak, susorgó vagy veszekedô férfi- és nôi hangok hallatszottak. A lány a szûk lépcsôn felment az emeletre, a majdnem teljes sötétségbe, végighaladt a minden lépésre szörnyûségesen megreccsenô galérián, majd kinyitotta szobája ajtaját.
Besüt a hold az ablakon, / Kis szobánkba süt nagyon,
dúdolta, minthogy a holdsarló valóban kékre festette a padlót és az ágy egyik felét. Egyszer csak borzasztóan egyedül érezte magát. Összegömbölyödött az ágyban, fejére húzta a takarót, és sokáig sírt, akár egy gyerek, mielôtt elaludt.
Costel jó ideig ácsorgott a kapu elôtt, beszívta a külváros fojtogató levegôjét, a csillagok borsos, a távoli ugatások szagának bizarr elegyét. Zsebében, a bolyhok, kenyérmorzsák között öntudatlanul pörgetett néhány pénzérmét. Maria. Számára a pillangós asszony volt Maria, mi több, az ô ajka volt a misztikus pillangó, melyre minden férfi vár, s melyet neki sikerült magába szippantania azon a vaksi terecskén. Mintha egy ragyogó lepárló készüléken át cseppenként szivárgott volna érrendszerébe kedvese merôben pszichikai képe (hiszen Costel, ölelte bár, mégsem merészelte soha még elképzelni sem, hogy birtokolhat egy Maria nevet viselô testszövet-, mirigy- és emlékbirodalmat, hogy eljuttathatja kikötôjébe az árboc csúcsáig reményekkel, tekintetekkel, simogatásokkal, ondósejtekkel, alkonyokkal megrakott dereglyéit, ezt a közlésképtelenség miatt kétségbeesett hajóhadat), a most holdfénnyel glóriázott szívébe hatolt, vivôereibôl átfolyt a verôereibe, majd átlüktetett a nyaki vénáiba, ezernyi rostra, kémcsôre szétbomolva döfte apró ujjacskáit az agyba, terjedt szét a velôvezetékekben: glukóz-tunikába öltözött milliárdnyi Maria fertôzte meg bûbájos spirokétaként az összes csillagos sejteket, idegdúcokat, találkozott össze egymással termekben és folyosókon, összeolvadtak, akár a higanycseppek, egyre nagyobb és szentképszerûbb Mariákat alkotva, amíg aztán a legfelsôbb csarnokban, az agy griff madarakkal környezett magasságos trónusa elôtt már újra egyetlen óriási Maria képe remegett, és tükrözte vissza egy koponya lankás kitüremkedéseit, melyek alatt alig-alig jutott hely neki magának, amint lábához borulva imádta egy két évszázaddal ezelôtt elhunyt lengyel poéta. Amikor a lány ablakában kihunyt a fény, Costel cigarettára gyújtott, és elindult vissza a forró útvesztôben, ijedten rezzent meg bármely árnyalak közeledtekor. Érezte, amint minden lépésére megremeg fejében az a nô, akár egy fordulatszámláló mutatója.
Addig-addig, hogy egyre gyanúsabbá vált az éjszaka. A mocsaras utcák megsokszorozódtak, és a csillagok sem ugyanazok voltak már odafent: elhomályosultak és leereszkedtek, akár egy naiv színpadi díszlet. A kerítéseknek, melyeken szórakozottan végighúzta a kezét, olyan fénye lett, akár a kartonpapírnak. A házak alig látható körvonala kidülledt, alaktalan kupacokká váltak, a kutyaugatás letisztult, hova tovább lankadó glissandóvá egyszerûsödött. „A jó francba”, mondta magában a fiatalember, és hajába túrt az ujjaival. Most olyan tömör volt a frizurája, mint egy darab gumi. Amikor pedig végigsimította az arcát, úgy érezte, elkoptak, elmosódtak a vonásai, akár egy porcelánbabáé. Még a látótere is elhomályosult. Costel alvajáróként bámulta a kezét: ujjai mintha felszívódtak volna a szögletes tenyerébe. Átvillant rajta a felismerés, hogy kilépett a Mesébôl, a szélre sodródott, ahol minden be van satírozva, éppen csak alakul a világ, alig-alig bimbózik tere és ideje. De azért ment, ment, amíg nem is maradt belôle egyéb, csak ez a menés. A világ most piszkos volt és alaktalan, akár a gyurma, melybe minden színt, emberkét, fácskát belegyúrt. Végül minden jellegzetességét elnyelte a végsô anyaméh: az éjszaka. És az is felszívódott az el-nem-gondolt, le-nem-írt nemlétbe. Abba a fehér papírlapba, mely fölé most én hajolok, s melyet nem szentségtelenítek meg többé golyóstollam obszcén hímcsírajsejtjeivel.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta