Nova Revija: Már elég régóta ismerjük egymást, habár az évek úgy elröppentek mint egy pillanat. Most arra kérlek, Aleš, idézd föl a gyerekkorodat, rajzold meg a családi tablótokat, beszélj elsô emlékeidrôl, szerelmeidrôl, az iskolában szerzett tapasztalataidról, stb. Többek között érdekel a sporttal, a judohoz való vonzódásod is, ami a szlovén költôkre egyébként nem igen jellemzô. És természetesen szeretném, ha beszélnél a rockkal kapcsolatos élményeidrôl is, ami a te generációd kulturális kifejezésmódja volt.
Aleš Debeljak: „Ljubljanai mákvirág”: ezen a kétértelmû néven – amiben van egy jó adag ösztönös paraszti ellenérzés is a városi élettel szemben, akárcsak a nagyváros fölfoghatatlan csodái iránt érzett irigység – így hívtak a falusiak szüleim szülôföldjén, Loški Potokban, ezen a hat faluból álló falubokorban, ami a Notranjsko és Dolenjsko közötti tágas erdôségek mélyén bújik meg. Dédnagyanyám nôvére, aki családunkban az egyetlen jólszituált polgáraszszony volt, és aki a pulji Mária polgári lányiskolába járt, révülten elmormolt monológjaiban fölidézte a fehér glaszékesztyûk és a megsárgult fotókról tartózkodóan ránk mosolygó gardedámok számomra elérhetetlenül távoli, s épp ezért annál csodálatosabb világát, a társalgás csicsergô semmitmondását, és a korzón parádézó tiszti uniformisokat. Késôbb férjhez ment egy postai fôellenôrhöz, és hatalmas ljubljanai lakásukban a Tavcarjeva utcán szívesen lapozgatta velem együtt sötétzöld bársonyba kötött emlékkönyvét, melyben Anton Debeljak szerelmes sorait és leveleit ôrizte, aki irodalomkritikus volt, a Ljubljansko zvono párizsi tudósítója, Balzac fordítója, és neves költô a két világháború között; vele nem állok rokonságban, habár ugyanabból az erdei völgykatlanból származik, mint a szüleim, és természetesen dédnagyanyám nôvére is. Ez tehát az én only claimom a kulturális hagyomány iránt, ami már megtalálta a maga útját a könyvekhez. Hiszen a modern médiák csábítása ellenére a könyvek embere vagyok, aki ambivalens módon, a depresszív szkepszis hullámvölgyei ellenére is hisz a szó erejében; valószínûleg a múló idô keltette szorongást ellensúlyozandó vagyok „Gutenberg konok fattya”.
Gyerekkoromban néha vasárnap látogattam szüleimmel Loški Potokba, amelyrôl gyöngéd emlékeket ôrzök: még orromban érzem a bemetszett borókából csorgó gyanta átható szagát, az erôs szénaillatot, lelki szemeim elôtt látom a falu közepén lévô lóitatókat, s az udvaron álló nyúlketreceket, és ma már nagyon sajnálom, hogy nem lehettem többet ott. Hiszen a nyarakat általában máshol töltöttem, az utóbbi idôben tett látogatásaimat pedig egy kezemen meg tudnám számolni. Ezért túlzás lenne azt állítani, hogy egzisztenciálisan vagy szellemileg a falu természetes közegébôl származom. Megerôltetô munkaritmusát s a mindennapok fáradtságos kötelességeit szinte félálomban, kábultan, az emlékek mozaikszerû cserepeibôl összerakosgatva idézem föl magamban: a padlásablakon betûzô fénysugarat – benne porszemek táncolnak –, amely a rongyosra olvasott filléres könyvekkel teli, szúette ládára hullik, nagybátyám göcsörtös bütykökkel borított, erôs favágó kezét, a páfrányt az erdô mélyi sziklás barlang szájánál, ahová nagyapám a zápor elôl menekített, a kaszáló napszámosok „csutorájából”, fakulacsából ömlô szomjoltó vízsugarat, és a németországi vendégmunkások küszködésérôl, meg ennek az egész helyzetnek az átkozott szükségszerûségérôl szóló történeteket, stb. Ezen kívül anyám szûkebb szülôhelyének neve után még mindig „az ogradeci”-nak hívnak, jóllehet – szigorúan véve – ehhez a vidékhez egyáltalán nem fûz szoros kapcsolat, habár tisztában vagyok vele, hogy a rokoni viszonyok a hagyományos közösség ôsi közegében nagyon fontosak. A családom persze kétségtelenül innen származik. Talán éppen ezért látom világosan, hogy azok a szlovén írók, akik egy-egy kisebb vidéki városból jönnek (Jancar Mariborból, Šalamun Koperbôl, Uroš Zupan Trbovljébôl) óhatatlanul belegabalyodnak a szülôhelyük iránt érzett szeretetük s gyûlöletük bonyolult ellentmondásába. Mindazonáltal közülük csak néhányan képesek lemondani azokról az apró elônyökrôl, melyekkel a szülötteire oly büszke helyi közösség elárasztja „fiait és leányait”, akik „odakint a nagyvilágban” (általában a fôvárosban) vitték valamire. Nekem ilyen fészekmeleg szülôhelyem nincs. Én ugyanis – a családomból elsôként – már Ljubljanában születtem, habár nem valami parkettás, könyvekkel telezsúfolt polgári otthonban, mégis a nagyvárosban. A szüleim talán éppen azért támogatták mindig azt a törekvésemet, hogy a vágyaimnak megfelelôen éljek, mert nekik annak idején szûkös anyagi lehetôségeik miatt ez nem adatott meg. Meglehet, ez ösztönzött engem arra, hogy a rokonságon belül – szüleim szeretetétôl övezve – én szerezzek elsôként egyetemi diplomát, sôt Amerikában doktoráljak, tehát tulajdonképpen egyetlen generációban két emberöltô szívós munkáját „sûrítsem össze”. Erika, a feleségem, aki német-skandináv eredetû amerikai családból származik, amelyben már az ô nagymamája is egyetemi képzésben részesült, utólag hívta föl a figyelmemet ennek az ugrásnak a jelentôségére. Amerikában ugyanis az elsôgenerációs értelmiségi presztízsének mítosza még mindig nagyon élô éppen az ország emigrációs hagyománya és az American dream imperatívusza miatt; más szóval az az ambíció, hogy többre vidd, mint a szüleid, elsôsorban a minél magasabb fokú képzés segítségével lehetséges. A mi családunkon belüli szociális, lelki és szellemi különbségek ennél minden bizonnyal sokkal nagyobbak, hiszen például mindkét nagymamám parasztasszony volt, függetlenül attól, hogy anyám anyjának a szülei vendéglôsök voltak Retje faluban, ô tehát gazdagabb paraszti rétegbôl származott. A szüleim fiatalkorukban szó szerint a bölcsômmel a vállukon jöttek Ljubljanába, ahol azután alkalmi munkából éltek – anyám elôször cseléd volt egy gazdag trnovói családnál, ahol az elkényeztetett gyerekeknek még a biciklijét is föl kellett hordania az emeletre –, amíg a munka mellett el nem végezték a középiskolát („Micsoda?! Történész akarsz lenni?! Ugyan már, ne bomolj, az az uraknak való! Majd beadunk lakatosnak, hogy megkeresd a kenyered.” Nagyapám józan paraszti esze megakadályozta apámat a tanulásban.), és beköltöztek egy albérleti szobába Vrhovciban, ahová a hatvanas években még egyáltalán nem járt ki a városi autóbusz. Vrhovciról nagyon szép emlékeim vannak: emlékszem a verôfényes korareggelek gyönyörûségére, a szomszédos, zöldbe borult tavaszi kertek között tett hosszú sétákra, amikor vasárnaponként kérlelhetetlen gyermeki csökönyösséggel kirángattam apámat a meleg ágyból, hogy a nyakában ülve a buja természet csodái láttán sikongatva örvendezhessek. Mai fejjel szinte érthetetlen számomra, hogy szüleimnek, akik szûk albérleti szobájukban nyomorogtak, ahol a rólam levett pelenkák télen gôzölögtek a hidegben, mivel az öntöttvas kályha éjjel kialudt – amikor Erika ezt hallja, azt mondja, úgy érzi, mintha egy „réges régi világ” fölfoghatatlanul távoli múltjába nyerne betekintést –, meleg víz pedig csak a folyosón volt, hogyan sikerült szeretetteljes és biztonságos körülményeket teremteniük, ami miatt a gyerekkoromra mint boldog, ihletett idôszakra emlékszem. Nekem ez hatalmas eredménynek tûnik most, amikor a saját lányom lovagol a nyakamban a sarki fûszereshez menet, és amikor a gyerekeim nagyszüleik bôkezûségét élvezhetik, miközben az én mindennapi rituáléim manapság egészen mások, mint amik annak idején apám szerepéhez hozzátartoztak. Ezzel azt akarom mondani, hogy az apaság full-time job. És apám annak is tekintette. Elképzeléseimet a döntô pillanatban mindig támogatta. A judót is. A judóval viszonylag késôn, az általános iskola negyedik osztályában kezdtem el foglalkozni, amikor Prulból, ahonnan elsô, nem csak az elbeszélések és fényképek alapján rekonstruált emlékeim származnak, átköltöztünk Zgornja Šiškába, ami Dravlje tôszomszédságában van (Nini, micsoda komikus szôrszálhasogatás! Mintha Manhattan városnegyedeirôl lenne szó! Amelyek egyébként erôsen emlékezetembe vésôdtek a New Yorkban eltöltött évek alatt, a világ kollektív tudatába pedig az „amerikanizálódott” modern filmipar számtalan ikonja révén kerültek be. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy épp Manhattan jut az eszembe!)
Hetente ötször két órát edzettem a TAK Olimpiánál. Ha így folytattam volna, akkor valószínûleg a Testnevelési Egyetemre kerülök, ahol továbbra is korlátlanul foglalkozhattam volna a sporttal, és akkor talán ma edzô vagy – ne adj’ isten – diplomás testnevelô tanár lennék. Az egyik németországi versenyen azonban súlyosan megsérült a vesém, ami az érettségi elôtt lehetetlenné tette számomra a judo folytatását, és emiatt katonának sem vittek el. A judóban az országos ifiválogatott keret tagja voltam, és a jugoszláv serdülôk között az országos második helyezett; a versenyeken és bemutatókon fiatalkori gôgömben (az éretlenség sötét oldala?) elôszeretettel mutatkoztam kimonóban, ráhúzva egy kék tréningfelsôt, melynek hátára klubunk neve helyett akkori országunk neve volt írva félkör alakban. Istenem, mennyire el voltam telve magammal! A köztársasági és országos versenyeken nyert érmeim, és a számomra mindennél értékesebb, gyönyörûen megmunkált serlegek, melyeket a nemzetközi tornákon kaptam – amilyen például a zágrábi Krunoslav Abramovic Emlékverseny, vagy a ljubljanai Nagaoka Kupa –, természetesen diákszobám legfôbb díszei voltak. Egyébként sportgimnáziumba jártam, ahol a sportoló diákok különleges státuszt élveztek, ami akkoriban elég ritka volt a középiskolákban. Röviden szólva a gimnáziumban edzésbôl, tanulásból és olvasásból állt az életem. Sôt, ekkoriban még a barátaim is kizárólag a sportolók közül kerültek ki. Ezért például, ha a ljubljanai Šubiçeva utcán manapság, a kilencvenes évek végén összetalálkozom valamelyik fiatalkori barátommal, aki ma a miniszterelnök „testôre”, az olyan, mintha egy szempillantás alatt visszarepülnék a hetvenes évekbe, amikor vele és a többi judóssal együtt abban a szívdobogtató élményben volt részünk, ahogy a koszos „simplon expresszel” hajnalban megérkezünk a belgrádi pályaudvarra... Akkoriban gyakran utaztunk a fôvárosba az országos minôsítô versenyekre. A jugoszláv térséget én tehát nem csak a késôbbi irodalmi fesztiválokra való zarándoklás révén ismerem – melyek megrendezéséhez egyébként a többi jugoszláv, a karneváli hangulathoz és az „egetverô népünnepélyhez” vonzódó népnek sokkal több érzéke volt, mint a szlovéneknek –, hanem elsôsorban a judóval kapcsolatos utazásaimból. Ugyanis már jóval a crnogorai, szerb és horvát írókkal való kapcsolatom elôtt a sport révén összebarátkoztam egy csomó más köztársaságbeli sráccal. Azon kívül egy ôrületes, rituális, „érettségi utáni” nyaralás során az egész adriai tengerpartot végigstoppoltam a kedvesemmel, M.Š.-sel. Tudod, M.Š., az akkori kedvesem, akinek a Félelem percei egyik versét ajánlottam, és aki A város és a gyermek címû kötetemig „te”-ként szerepel azokban az ismétlôdô, talányos ajánlásokban, amelyek mindenkihez szólnak, igazából azonban csak egyetlen egy valakire van szükségük. Talán a tér ilyen (nem csupán) fizikai megtapasztalása miatt is természetesnek hat az a vágyam, hogy túllépjek saját korlátaimon.
Olvasni egyébként szakadatlanul és szinte válogatás nélkül olvastam: Louis Stevenson kalandregényeit, Tone Seliškar A fehér kulcs társaságát, norvég erdei sagákat Örökké zúgnak az erdôk címen, Mario Soldati Levelek Capribólját, a Tonio Krögert és Mate Dolenc összes mûvét, kinek gördülékeny regényeinek hippi hôseitôl megtanultam, hogyan kell jointot csavarni, orosz elbeszéléseket a messzi Északról, és Molnár Ferencet (hogy örültem, amikor a Pál utcai fiúkat, ezt a gyönyörû, budapesti kamaszokról szóló regényt megoszthattam Erikával, aki budapesti tartózkodásunk idején angolul olvasta el), Karl Mayt és a Szél a fûzfák közöttet, A kis herceget és Janez Jalen Hódokját, akárcsak Fritz Steubennek az irokéz törzsfônökrôl, Tekumzéról írt nyolckötetes sorozatát; habár velem egykorú írótársaimat sokszor faggattam korai olvasmány-élményeikrôl, ezekre az indián faj felemelkedésérôl és bukásáról szóló, vadul izgalmas történetekre csupán egykori pruli iskolatársam, Andrej Savski emlékszik, aki manapság a New York-i IRWIN festôcsoport tagja, és aki 1990-ben, az egyik brooklyni kiállításuk megnyitóját követô bulin összeismertetett Erikával.
A város és a gyermek
A Változtatások, változtatások (1982) címû elsô kötetedre jellemzô a sûrû, metaforikus nyelvezet, melyben a színpompás képek sokasága olyan fantáziavilágot teremt, amely csak a nyelvben lehetséges. Késôbb a metaforák egyre jobban visszavonulnak a metonímiák elôtt, amelyek a jelentésbeli elcsúsztatások, ugrások és elhallgatások mesteri hálója segítségével többsíkú mûvészi üzenetet közvetítenek. Úgy tûnik, a metaforáktól a metonímiák irányába való elmozdulás a nyelv síkján arra utal, hogy a költôi nyelv esztétizáló autonómiájától egyre inkább a nyelven kívüli valóságra való irányultság, az egyén sérülékeny létének egyre elmélyültebb megverselése felé közelítesz.Úgy érzem, ez a nyelvi elmozdulás abból ered, hogy egyre sürgetôbbnek érzed a felelôsség vállalását a másik ember sorsáért. Más szóval: az esztétika és a poétika nálad egyre inkább az etikában gyökerezik, sôt utolsó kötetedben, amely a sokatmondó A város és a gyermek (1996) címet viseli, a költôi nyelvel való bûvészkedést egyenesen vissza is utasítod a gyermekért, mint az emberi társadalom és a jövô szimbólumáért érzett felelôsség nevében.
A város és a gyermek címû könyvemben talán érezhetô az a vágyam, hogy egyensúlyt teremtsek az erkölcsi érzék és a nyelv esztétikai harmóniája között. Ez az egyensúly számomra ugyanis mostanában egyre fontosabbá válik. Hiszen beláthatatlanok a lemeztelenedett lélek útjai, amely azt súgja, hogy kelj föl, kótyagosan az éjszaka vad álmaitól, vagy még másnaposan az elôzô esti bulitól, és sebesen jegyezd azt a belsô beszédfolyamot, ami nem más, mint az életnedvek egyfajta áramlása. Ennyit már én is tudok az alkotásról, ezt már magam is megtapasztaltam. Ha azonban – annak ellenére, hogy tudatában vagyok az alkotói véna lényegileg irracionális lüktetésének – utólag, mintegy „visszamenôleg” mégis megkísérlem racionálisan végiggondolni, milyen hatással van rám saját verseim anyaga, akkor fölvetôdik bennem az „elkötelezettség” kérdése. Számos, az „abszolutizált szöveg” sovány diétáján és a gôgösen elfogult esztétikai önteltség iskoláján nevelkedett irodalomkritikus ugyanis szívesen bélyegzi meg ezzel a lenézô jelzôvel azokat az irodalmi szövegeket, amelyek nem hajlandók alávetni magukat annak a követelménynek, hogy a modern vers kizárólag a „fejben lejátszódó történéseket” közvetítse, és a lélek forrongásának belsô folyamatára szorítkozzon. Az ilyen vers megértéséhez a benne kódolt szavak titkos szótárára van szükség, ami miatt szinte lehetetlenség közel férkôzni hozzá. Sôt, végsô soron nem is ajánlatos megközelíteni, mert meglehet, hogy a vers esztétikai minôsége éppen „súlyosságában” és „bonyolultságában” áll. Tôlem ez a gondolkodás (már) idegen. Ami persze nem jelenti azt, hogy ellene vagyok a versen belüli személyes hangnak és magánmitológiának. Egyáltalán nem. Csak azt akarom mondani, hogy az a vers, amelyben a szavak és a nyelvi magma tisztán önmagára vonatkozó bugyborékolásán kívül nem lehet föllelni a konkrét (szociális, történelmi, politikai, életrajzi, kulturális, természeti) valósággal való kapcsolat legalább halvány jelét, az nem számíthat rá – amennyiben egyáltalán a kommunikáció a célja –, hogy olyan hatással lesz az olvasóra (ami minden vers célja), hogy az szinte úgy érzi, mintha a vers magába szippantaná, mintha beleszédülne és nem kapna levegôt – akár ha gyomorszájon vágták volna –, amitôl megérzi a rokon lélek remegését. Ebben a kinyújtott kéz utáni halk, elfojtott, titkos vágyban, amit a vers a többi ember számára jelent, nem rejlik-e benne a visszhang utáni sóvárgás is? Meggyôzôdésem, hogy minden mai költô végsô soron azért is ír (és – ami fontos – publikál), mert a modern költészet alapvetô szolipszizmusa ellenére mégis azt reméli, hogy az ô elegánsan megformált frázisa, az ô nyomasztó víziója, vagy az ô lényeglátó gondolata oly módon képes megszólítani olvasóját, ahogy elôtte senki más. Éppen ez a dolog lényege. Ha ugyanis a költészet az emberi lét világosságának és sötétségének egyszeriségérôl akar beszélni, akkor azt úgy kell tennie, hogy ez az egyszeriség legalább egyetlen egy másik ember számára megismételhetô legyen, ami által az szerencsésen a – mégoly pillanatnyi és illékony – közösség érzésébe lényegül át. Ebbôl a szempontból a költészet minden kétséget kizáróan a kommunikáció egyik formája; igaz, hogy igényes – mivel régi és szofisztikált hagyományon alapszik –, mégis vonzó kommunikációs forma. Igényes, mivel mintái a történelmi változások ellenére talán a legpontosabban és leggazdagabb módon épültek bele a képzeletvilágba, s ezért a kommunikációnak ez a formája kevés követôre talál. Ez közismert. Ebben nincs semmi újdonság. Számomra fontosabb, hogy a „közöl” és a „közösül” szavak „köz-” tövében pontosan érzékelhetjük azt a kettôsséget, amirôl a kommunikációban szó van: a közösség létrehozásának szándékát és az érzéki kapcsolatot. Ebben áll a költészet, a Másik felé fordulás etikája. Ha ugyanis a vers – Octavio Paz egyik legújabb esszéje szerint – valóban „egy másik hang”, akkor a két külön létbôl (a költôébôl és az olvasóéból) összeadódó közös élmény túlmutat az idô és a newtoni tér határain, hogy utólagosan megteremtse a lét univerzális magját. Az a vers, amelyik részesül ebben a ritka kegyelmi állapotban, ami miatt egyáltalán írunk, és ami miatt a költészet írásának a látványosabb jelrendszerek mai nyüzsgése közepette is van értelme, az a vers megismétli a már számtalanszor elmondottat, s ugyanakkor – ha egy markáns, idôtálló mûrôl van szó – ezt a maga egyedülálló módján teszi. Ebbôl a szempontból, tehát a lét „re-kreációja”, „újjá-alakítása” szempontjából a költészet számára a repetíció és az innováció, tehát a megismétlés és a megújítás létfontosságú. Nem csupán a formális kifejezôeszközök használata érdekében van rá szükség, amirôl már beszéltem, hanem a vers – nem tudok jobb szót rá – hitelessége és igazsága érdekében is. A vers egyetemességének és egyszeriségének e kettôsége, amellyel – errôl mélyen meg vagyok gyôzôdve – az alkotás során minden költô szembesül, érzésem szerint egy másfajta elhivatottságra, mégpedig az apaságra is jellemzô. Jellemzi azt a helyzetet, amelyben a fiúból apa lesz, amelyben az archetípusos kép fölizzik eredeti ártatlanságában, egyszeriségében.
Én magam aránylag késôn, krisztusi korban lettem apává. Amikor megszületett Klára lányom – aki már a nevében is benne hordja a világosságot, s a családfa iránti tiszteletet, hiszen a feleségem német származású nagyanyját is Klárának hívták – tisztán testileg, a fájdalom és a gyönyör közvetlen módján éltem át azt, hogy az ember életében milyen drámai módon változnak meg a prioritások.
Csak amikor a fiúból magunk is apává leszünk, igazából csak akkor válunk a „létezés hatalmas láncának" láncszemévé: szüleinken keresztül a múlthoz kapcsolódunk, gyermekeink pedig a jövôvel kötnek össze bennünket. Ami engem illet, én tulajdonképpen csak az ô születése óta állok igazán két lábbal a földön. Egy olyan felkavaró, rejtetten gyönyörû, fáradozással teli, nyomasztóan vonzó világ tárult föl elôttem, amelyben ugyanaz történik velem, ami elôttem más apákkal is megtörtént. Ugyanakkor mindez elôször, személyesen velem történik meg. Repetíció és innováció, ismétlôdés és megújulás, nemde? Megéreztem, hogy egyszeriben már nem csak önmagamért, a társamért, és közös élményeinkért vagyok felelôs, hanem valami olyasminek is felelôsséggel tartozom, ami nálam kimondhatatlanul nagyobb, ami felülmúl: az lett a feladatom, hogy a világot a gyermek számára, és a gyermek által építsem. A mûvész számára ugyanis lényeges, hogy meg tudja ôrizni a gyermeki szem naiv tisztaságát, ami olyat is lát, amit a felnôtt már nem
A gyermekkel együtt lenni lényegileg azt jelenti: megtapasztalni a csodát. Most nem akarok túlságosan „elszállni". Tudom, hogy a mindennapi élet – gyerekkel vagy nélküle – számtalan rutinfeladatból is áll, nem csak a felkelésbôl, munkából és társadalmi kötelezettségekbôl, hanem millió apróságból is, attól kezdve, hogy hogyan emeljük a karóránkat a szemünkhöz, egészen odáig, hogy melyik polcra teszszük a kulcsunkat. A dolgok rutinfeladattá válása észrevétlenül a személyiség bizonyos megcsontosodásához vezethet. De éppen az arra való törekvésünkben, hogy az abszolút idôt kiszakítsuk a mindennapok „egyszerû folyamatából", megláthatnánk azt is, hogy lehet és kell máshogyan, teljesebben élni – isten bocsássa meg nekem elkoptatott szavaimat.
A jugoszláv perspektíva
Rengeteget írtál a szlovének kulturális identitásáról, és sokat is tettél érte. Ugyanakkor egyike vagy azon ritka szlovén íróknak és értelmiségieknek, akik nyíltan beismerik, hogy nagyon nagy hatással volt rájuk a jugoszláv népek kultúrája. Mivel magam is hasonlóan érzek, érdekel, hogy ma hogyan értékeled az egykori Jugoszlávia területén szerzett kulturális tapasztalataidat? Nagyszerû, nemzetközileg is elismert Bálványok alkonya (1994) címû esszédet Szerbiában sajnos nyomasztó polémia követte, ami az értelmiségieknek a tragikus délszláv háború kirobbanásáért viselt felelôsségének kérdésérôl folyt.
A más kultúrákhoz fûzôdô viszonyoddal kapcsolatos egy másik lényeges kérdés is. A ljubljanai Bölcsészettudományi Egyetem öszszehasonlító irodalomtörténet és filozófia szakának elvégzése után merészen nekivágtál az ismeretlennek: Amerikának, ahol a New York állambeli Syracuse Egyetemen kultúrszociológiából doktoráltál. Eltöltöttél tehát néhány évet az USA-ban, ahol érzékeny költôként, mûvelt értelmiségiként és kíváncsi emberként alaposan feltérképezted az ellentmondásos amerikai kultúra különbözô rétegeit. Ha ehhez még hozzátesszük azt is, hogyy amerikai nôt vettél feleségül, akkor teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy nem csak az itthoni alpesi csúcsok között átderengô csillagok alatt vagy otthon, hanem Amerika sötét ege alatt (1991) is, ahogy azt tisztánlátásodról tanúskodó esszéköteted címe mondja.
A jugoszláv perspektíva az életem és a mûvészetem szempontjából sorsdöntô volt. Elsô „nagyvárosi” élményem is ezzel kapcsolatos. Még ma is emlékszem arra az izgalomra, amivel az ismeretlen területre léptem: akárcsak a kissé közönséges, mégis borzasztóan érzéki lány telt ajkai, úgy csalogattak Belgrád utcái a maguk romantikus kalandjainak és a keleti (balkáni) bölcsesség megismerésének lehetôségével; jól emlékszem, ahogy a vasútállomástól a már megkopott paloták közt kanyargó úton (amely úgymond a legendás Sutjeska folyó tekergését idézi) fölkaptattam a széles Teráziára, s aztán ezen a széles körúton – élvezvén a mellettem elhaladók tarka lezserségét – elsétáltam a Moszkva Hotel mellett, ahol a több évtizedes angol emigrációból hazatérvén az öreg Miloš Crnjanski élt haláláig; nem tudom, de talán sok évvel késôbb, amikor magam is engedtem egy idegen ország hívásának, azért nem maradtam kint Amerikában, mert mellbe vágott az ô London regényének lapjairól megismert, számûzetésnek nevezett létforma nyomasztó ereje; az „Albánia” épületében lévô könyvesbolt kirakatában gyorsan végigfutottam a könyvek címein, amelyek még nem álltak rendelkezésemre szlovén fordításban; köztük volt Lautréamont, akinél elôször találkoztam a vágy poklába való leereszkedéssel, és Josif Brodszki, a maga hidegen gúnyos tökéletességével; eltévedtem a Konj körüli sörfoltos asztalok között, botladozva átverekedtem magam a Knez Mihajlova utca „megjátszós” aranyifjainak sorfalán, s végül megállapodtam a Kalemegdan hûvös parkjának árnyas fái alatt, ahol két villámkezû cigány három gyufaskatulyával éppen egy vidéki „verebet” kopasztott meg. Mit tagadjam, el voltam bûvölve ettôl a várostól! Benne mindaz megtestesült, ami Ljubljanából hiányzott. Belgrád egy olyan veszélyes és vonzó világváros élményét nyújtotta nekem, amit például Bécstôl sohasem kaptam meg, de nem is vártam el tôle sose, annak ellenére, hogy a Habsburgok székvárosa történelmileg, társadalmilag, földrajzilag, és – azt hiszem – mentalitásában is sokkal közelebb áll a szlovénekhez. Belgrádi élményeim elsôsorban valamiféle különleges – hogy is mondjam? –, urbánus öntudattal ismertettek meg. Nos, talán lehetséges, hogy nem felelt volna meg a számomra akkor még ismeretlen nyugati mintáknak – na és? Én teljesen „paff lettem tôle”. Talán ezeknek az elsô élményeknek a tiszta ártatlansága miatt nem volt erôm Belgrádba utazni 1991, a háború kitörése után, ami Jugoszlávia széteséséhez vezetett. Ez azt jelenti, hogy nem akartam tönkretenni az emlékeimet, még ha ez szentimentálisan hangzik is. A szerbek saját jelentôségükrôl vallott meggyôzôdése – még ha az az elemi ôrület jegyeit hordozza is magán, amit a boszniai horvát és muzulmán falvak annak pokoli mûködése közben ismerhettek meg – a spontán kiszámíthatatlanság és az utcai szemfülesség keverékébôl táplálkozott, ami ránk, szlovénekre nemigen jellemzô. Ennek a robbanókeveréknek a hatását félig irigyen, félig viszolyogva figyeltem meg szerb ismerôseimnél, amikor párizsi, amszterdami, New York-i utazásaimon itt-ott összetalálkoztam velük. Stevan Markoviç, belgrádi macsó szépfiú, Alain Delon késôbbi testôre, aki diadalmas Párizsba való érkezését és a felsô tízezerbe való gyors bekerülését követôen hatalmas bûnözôi ambícióról tett tanúbizonyságot, amíg feltehetôleg egy korzikai és jugoszláv maffiák közötti harc során egy bérgyilkos agyon nem lôtte – ez a Markoviç engem annyira lenyûgözött, mint egy taknyos kis kölyköt. Bûvöletbe ejtett a bûn, a gonoszság, aminek korai verseimben való megjelenésérôl Marcel Štefancic jr., egyetemi jó barátom és évfolyamtársam a Halál nevei címû kötetemhez írt frappáns esszéjében említést is tesz. Mindezzel azt akarom mondani, hogy a szerb vitalitás egy kissé mindig idegen volt a számomra, annyira viszont elég közel éreztem magamhoz, hogy a hatása alá kerüljek. Ezt az élet és mûvészet iránti szenvedélyt, és a konvenciókon túli mûvészet utáni vágyat késôbb különösen Rastko Petroviç, Danilo Kiš, Vasko Popa, és mindenekelôtt Miloš Crnjanski írásaiban éreztem. Crnjanski a maga költôi „szumátraizmusá”-val fiatalabb koromban majdnem ugyanolyan meggyôzô erôvel hatott rám, akárcsak Murn hangulati lírája, és Kosovelnek a prófétai hang és az impreszszionista képek gazdagsága között teremtett tökéletes harmóniája. Ha Murn elsôsorban a személyes élmény megidézésére buzdított, amely – ha képes megszabadulni minden esetlegességétôl – fölolvad az egyetemesben; ha Kosoveltôl a lélek remegésének lírai kikristályosodását tanultam meg, ami néhány alapvetô toposz esetében túlmutat az adott életrajzi esemény konkrétságán, mivel nyelve a magány és a ritka szépség nyelve, akkor Crnjanskitól az elsô olyan jelzéseket kaptam, melyeket csupán Kocbek mûveinek alaposabb olvasásakor értettem meg. Különösen Crnjanskinak az Ithaka lírája (1920) címû kötetébôl, és a délszláv irodalomban fölülmúlhatatlan, számûzetésben írt Lamentáció Belgrádért (1962) címû elégiájából szívtam szomjasan s kalandvágyón magamba a nagyvilágról szóló üzenetét. (Írt-e valaha szlovén költô ilyen egészen személyes, s ugyanakkor történetileg tökéletes siratóéneket Ljubljanáról? Lehetséges. Én azonban nem ismerek ilyet.) Azt hiszem, ma már tudom, amit akkor csak sejtettem: hogy a költô csakis a hatalmas tektonikus mozgások hátterében képes a szükségszerûség energetikai gyorsulásából erôt meríteni saját sorsához, ami által a közösségi tudás sorsszerû terhét is magára veszi. Úgy érzem, fiatalkoromban azért merítettem a modern szerb költészet kincsestárából – többek közt a szerb költôkkel és kritikusokkal való beszélgetések és barátkozás hatására is –, mert valószínûleg túl akartam lépni a 20. századi szlovén irodalmat éjszakai lidércnyomásként nyomasztó hiányon: mégpedig a kozmopolita mentalitás hiányán, a nagyváros szuverenitásának a hiányán, a világirodalomban való öntudatos jelenlét hiányán! Nekünk, szlovénoknak milyen kevés olyan írónk és költônk van, aki tanulmányaikat például Párizsban folytatták volna, ami a II. világháború elôtt az évszázad fôvárosa volt! Gondoljuk csak végig: az úgyszólván nemrég felfedezett Vladimir Bartol, Edvard Kocbek, aki Lyonban elég visszavonultan élt, aztán a háború utáni idôszakban az irodalmi szalonok örökös arszlánja, Joze Javoršek, egyébként pedig itt-ott egy-egy bécsi vagy müncheni kiruccanás, esetleg prágai tanulmányút, és... a többnyire összegyûrt életrajzok szomorú vége. A szlovén irodalmi tradíció szûkössége ebben az életrajzi értelemben elsôsorban abból látszik, hogy a fiatal költônek, aki a „kiválasztott mûvész” kalandos, szárnyaló és veszélyekkel teli útját szeretné járni, nem marad más választása, mint hogy saját képzeletébôl merítsen, vagy hogy más nemzetek krónikáihoz folyamodjon. „Szlovén költôként” én például melyik világhírû szlovén íróra hivatkozhattam volna amerikai irodalmi körökben? Szerb barátaim irodalmuk reprezentánsaként akár Vasko Popát, a Nobel-díj várományosát, vagy az amerikai irodalmi elit által nagyra értékelt Danilo Kišt is megemlíthetik. De ahelyett, hogy most itt azon keseregnék, mennyire korlátozza az embert a szlovén irodalom ismeretlensége, inkább arról beszélek, hogy – miután erôt vettem magamon – a jelentôs irodalmi tradíció hiánya valahogy föl is szabadított. Ha ugyanis a kozmopolita alkotói öntudatnak nálunk nincs hagyománya – akkor e mitológiát mindenkinek önmagának kell létrehoznia. E lassan érlelôdô folyamatban Tomaz Šalamun volt a legnagyobb segítségemre, aki mindig bátorított és ösztönzött, és aki személyes ismeretsége révén megjelenési lehetôséghez juttatott. Éppen errôl van szó: a személyes tartásról! Hiszen Šalamun is képes volt túllépni a nemzeti korlátokon, s nem csupán szellemi, de fizikai értelemben is. Az ô Amerikájának az én Amerikáról alkotott képemre is volt befolyása, habár közöttünk nem csupán húsz év korkülönbség van, de személyes és költôi eszményképünk is teljesen eltér egymástól. A nemzet költészeti hagyományához való tartozás érzése – ami egyes korszakokban gyöngébb, máskor erôsebb – abban a könyvsorozatban is tetten érhetô, melyet fôszerkesztôként az „én” kicsi amerikai White Pine Press nevû kiadómnál útjára indítottam, és amellyel kapcsolatban azt remélem, hogy a jövôben még sok könyvet fog megjelentetni. Büszkén mondhatom, hogy ennek az új sorozatnak, melynek címe Terra Incognita: Writing from Central Europe, 1997-ben megjelent elsô kötete Christopher Merrill szerkesztésében éppen Šalamun legújabb verseibôl ad válogatást Four Questions of Melancholy címen. (...)
Ami pedig a szerb írókkal tavaly télen folytatott vitámat illeti, azt kell mondanom, hogy nagyon csalódott voltam. Mindenesetre nem az „elromlott telefon eseté”-rôl volt szó, amivel Milan Ðorðeviç, szerb barátom és fordítóm próbálta elütni a dolgot azután, hogy az ellenségeskedés elkezdôdött. Hogy a vita kétségkívül az olvasóközönség egy nagyon érzékeny és fájó pontjára tapintott, azt az is bizonyítja, hogy az egész vitaanyag – ami a (belgrádi) Vremebôl átterjedt a spliti Slobodna Dalmacijára, a belgrádi Naša Borbára, valamint a független sajtóorgánumokra – nemrég a Krasnogruda címû lengyel folyóiratban is megjelent. A balkáni háborúval kapcsolatos nézetemet nemzetközi és szlovén fórumokon (utóbbin sokkal kevesebbszer, mivel belôlük nagyon kevés volt) már számtalanszor ismertettem, és néhány esszémben is írtam róla, ezért most röviden összefoglalom a lényeget. A Vreme címû hetilapban közölt interjúmat követô vita lényegében arról szólt, hogy szerb írótársaim alapvetôen nem hajlandók tudomásul venni azokat a politikai konzekvenciákat, amelyeket ôk irodalmi eszteticizmusuk elefántcsonttornyában megengedhetônek tartanak; e magatartásukat azzal indokolják, hogy még ez a „legtisztább” eljárás, hogy, úgymond, mi nem piszkoljuk be a kezünket a társadalomtörténeti események kommentálásával, mivel költôként és íróként fölötte állunk e törzsi viszálykodás banalitásainak. E fölött az álláspont fölött elég nehéz napirendre térni. Azt hiszem, erkölcsi szempontból elfogadhatatlan dolog azokról a múzsákról fecsegni, akiknek a háborúban hallgatniuk kell. Épp ellenkezôleg, amennyiben a versben vagy a regényben egyáltalán jelen van az etika, akkor abba az esztétikum lehel életet. Lehetetlenség ôket kettéválasztani a kritikai szóhasználat sebészkésével. És retorikai trükkel van dolgunk annak a gyakran hangoztatott nézetnek az esetében is, mely szerint az ember inkább hallgasson, ha már fegyvert fogni nem képes. Branko Çegec, aki átélte a Zágráb elleni rakétatámadásokat (és akinek – ha a közvetlen tapasztalat egyáltalán kritérium lehet – mindenesetre több joga van a háborúról beszélni, mint nekem), akkor, amikor a nyilvánosság a hallgatás és a kézbe vett puska közti alternatívát kezdte latolgatni, akkor ô magából kikelve utasította vissza ezeket a pacifista széplelkeket, mondván, hogy: „Mit akartok? Azt, hogy az áldozatok iránti szolidaritásból én magam is leköltözzem az óvóhelyre?” Ezek csupán egyszerû manicheus túlzások, melyekkel szívesen kérkednek azok, akik társadalmi életünk legnagyobb kataklizmájának összetettségével vagy nem akarnak, vagy nem tudnak érzelmileg és mûvészileg szembesülni. Hisz végül is egy olyan szédületesen nagy kihívásról van szó, amikor valamennyiônknek ki kell terítenünk a lapjainkat.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta