Mirko Kovacot és Filip Davidot régi barátság fûzi össze. A hatvanas évek elején tûnnek fel elsô regényeikkel és novelláikkal a belgrádi irodalmi életben; a két fiatal írót szoros baráti és irodalmi szálak fûzik még Danilo Kišhez és Borislav Pekiçhez. Errôl az írói kvartettrôl a szerb irodalomkritika, mely az ún. valóságirodalmat részesítette elônyben, gyakran megrovóan írt: túlságosan hajlanak a modernista kísérletezésre, nem kötôdnek eléggé a nemzeti hagyományokhoz, hermetikus és ezoterikus manír jellemzi ôket, „kentaur prózát” mûvelnek. Ezek a fiatal írók nem titkolták, hogy az aktuális világirodalmi áramlatok foglalkoztatják ôket, és a mestereiket (Borges, Calvino, Proust, Singer, Kafka, Faulkner, Th. Mann és mások) sem hallgatták el, de mintaképeik között mindig emlegettek délszláv írókat is (különösen az Andric-Crnjanski-Krleza hármast). (...)
A vita, mely Kiš Borisz Davidovics síremléke címû mûve körül robbant ki a hetvenes évek végén, nagy vihart kavart a szerb irodalmi életben. Mirko Kovac egy sor ihletett szöveggel kelt Kiš védelmére. A polémia messzeható következményekkel járt: kikristályosodtak az egymással szembe került írócsoportosulások poétikai és világnézeti álláspontjai. Külföldön publikált cikkeiben és interjúiban Kiš úgy értelmezte ezt a vitát, mint a szerb kultúrában honos sztálinista szellemmel való öszszecsapást; mai perspektívából nézve, mindazok után, ami az elmúlt két évtizedben történt, világos, hogy a Kiš elleni támadások mögött nem annyira a sztálinista típusú totalitarizmus rejlett, hanem a nacionalista típusú; a Kišt támadók többsége (akik többek között kozmopolitizmussal és judaizmussal vádolták) a nyolcvanas évek végén a nacionalista háborús uszítók között kötött ki; azok, akik a védelmükbe vették Kišt, az ellentétes politikai oldalon állnak.

Mivel elégedetlenek voltak a Szerb Írószövetségben uralkodó állapotokkal, Filip David és Mirko Kovac elôször is elhatárolták magukat azoktól a nacionalista akcióktól, melyeket a hírhedt Francuska 7-bôl dirigáltak, 1989-ben pedig tüntetôleg kiléptek a hivatalos Írószövetségbôl, és megalapították a Független Írók Társaságát. Magukkal vontak más tekintélyes írókat is (Radomir Konstantinovicot, Zika Pavlovicot, Aleksandar Tismát, Vidosav Stevanovicot), valamint egy sor fiatalabb, posztmodern orientációjú írót, akik Davidot, Kovacot, Kišt és Pekiçet a tanítómestereiknek tekintették. Habár addig nem politizáltak, és megvetôen távol tartották magukat a politika szférájától (afféle belsô emigránsok voltak), David és Kovac 1990-ben közvetlenül bekapcsolódnak a politikai életbe, részt vesznek a Reformista Párt nyilvános föllépésein, abban a reményben, hogy Markoviç programja egységesítheti a társadalom demokratizálására, a gazdaság modernizációjára és az országos válság erôszakmentes megoldására törekvô erôket. Úgy gondolták, hogy ezek az eszmék öszszegyûjthetik Szerbia pozitív, demokratikus energiáit, és esélyt adhatnak azoknak, akiknek már akkor is világos volt, hogy a szerb nacionalizmus a maga brutalitásával csak szítja a többi nacionalizmust, aminek szükségszerû következménye a háború.
Kiderült azonban, hogy a szerb nacionalisták teljes mértékben ellenôrzés alatt tartják a médiákat, hogy az etnocentrizmus mélyen beszívódott a társadalmi élet minden pórusába, hogy nem csak Milosevics „szocialistáinak” sajátja, hanem az ún. polgári ellenzéké is. Mint a nacionalizmus-ellenes kisebbség reprezentatív, nyilvánosan is szót emelô képviselôire, Kovaçra és Davidra rázúdul a hivatalos médiák és a fanatizált, nacionalista tömegek dühe. Leveleiben Kovac gyakran viszszaemlékszik a sorsdöntô napok hisztérikus atmoszférájára, különösen arra a belgrádi reformista közgyûlésre, ahol egy fényképezôgéppel beverték a fejét.
Kovac elborzadt az egyszerû polgárok, a szomszédai körében uralkodó mindennapos, militáns, primitív sovinizmustól, de különösen fájtak neki a régi barátok és ismerôsök nacionalista színeváltozásai, akik pedig azelôtt büszkék voltak avantgardizmusukra, és hozzájárultak ahhoz, hogy Belgrádot sokan, egészen a nyolcvanas évek kezdetéig, kozmopolita, mindenki számára nyitott, élénk és kíváncsi kulturális centrumnak éljék meg. Végül úgy dönt, hogy elhagyja Belgrádot, és Horvátországban telepszik le, amit Belgrádban sokan, még azok is, akik nacionalizmus-ellenesek voltak, rossz szemmel néztek („Hogy az ördögbe tudott egy nacionalista lyukból menekülve egy másik nacionalista lyukat választani?!”)
Horvátországban Kovac a marginális pozíció mellett döntött: állandó lakhelyéül Isztriát választotta, Rovinjt, a kivételesen festôi és urbánus jellegû városkát, ezt a némiképp árkádiai helyet, melyben a volt Jugoszlávia idején öszszegyûltek a különbözô nemzetiségû mûvészek, s ebbôl a specifikus, mûvészi hangulatból akkor is megmaradt valami, amikor egyes régi vendégek már nem jártak többé oda.
Kovac elfogadja a horvát nyelvet, és ezáltal horvát íróvá is válik, ez a váltás azonban nem elég ahhoz, hogy a horvát nacionalista kulturális szárny a saját írójának tekintse. Isztriát választotta állandó tartózkodási helyéül, a kormányellenes Feral hasábjain lépett a nyilvánosság elé, nem kapcsolódott be semmiféle horvát irodalmi érdekközösségbe, csoportosulásba, nem vett részt a horvát fôváros nyilvános irodalmi életében, távol tartotta magát a lokális szövetkezésektôl, intrikáktól, konyháktól, úgyhogy végül peremre szorította ôt a horvát nacionalista establishment...

Filip David sorsa ezekben a háborús években szintúgy érdekes. Ô, aki ezoterikus, fantasztikus novellákat írt, aki mindig távolságtartó volt és disztingvált, és olyan írónak ismerték, aki ritkán hallatja a szavát a közéletben – ennyiben teljes mértékben különbözött a baráti kvartett másik három tagjától, akik mindig hajlottak egy kissé az intellektuális exhibicionizmusra –, ez a David egyszeriben angazsált értelmiségivé válik. Habár nem sokat ad a zsidóságára, hiszen szerb írónak érzi magát, aki begyökerezett a szerb nyelvbe és kultúrába, David mégis annak az embernek az ösztönével érzékeli a nyilvános politikai fellépés szükségességét, aki olyan kisebbséghez tartozik, melyre a múltban túl gyakran csapott le a rasszizmus, az idegengyûlölet, a sovinizmus, habár maga is bevallja, hogy nem találja fel magát jól, hogy feszeng ebben a szerepben.
Kész elviselni politikai szerepvállalásának komoly következményeit. A független szakszervezetben és a demokratikus, nacionalizmus-ellenes szerb értelmiségieket összegyûjtô Belgrádi Körben való tevékenysége kihívásként éri a belgrádi szerb televíziót, ahol dolgozik, s ami Milosevics kormányának szilárd média-támaszpontja. Végül kirúgják az állásából, de nem sokat siránkozik ezen, tudja, hogy ez politikai felszólalásainak az ára.

Kovac és David közös érzése, hogy olyan politikai kisebbséghez tartoznak, amely ki van téve a gyûlöletnek és az üldözésnek, megerôsítette kölcsönös kötôdésüket, mély barátságukat. Ezt a kapcsolatot az sem bontotta meg, hogy Kovac elhagyta Belgrádot. Szerbia és Horvátország között nem éltek a telefonvonalak, Szerbiából nehezen lehetett kijutni a világba, a szerbeknek gyakorlatilag lehetetlen volt eljutniuk Horvátországba, Kovac ellen pedig olyan gyûlöletet szítottak Belgrádban, hogy még ha akart volna is csak nehezen tudott volna hazalátogatni. Nem maradt más kapcsolat-fenntartási lehetôség, mint a levélírás. Egész idô alatt, függetlenül az aktuális háborús és politikai körülményektôl, utaztak a levelek Szerbiából Horvátországba, és viszont.
Velimir Viskoviç
Belgrád, 1993. jún. 8.
Kedves Mirko!
A te húsz márkáddal pótoltam a hiányt, és szerencsésen hazaérkeztem. Veszprém mindössze szép emlék maradt. Gyönyörû város, kellemes fiúk. Elégedettnek kellene lenniük, hisz az anyaországukban élnek, ahol mindenki az anyanyelvükön beszél, boldognak kellene lenniük, hogy távol vannak ettôl a fortyogó pokoltól... és mégis. Az irodalmi est után, Bozsiknál üldögélve, jó hangulatban, szinte tapintható volt a levegôben a nosztalgia, ami eltölti ôket; mert a hazájuk – a gyerekkoruk, az ifjúságuk – ott van, ahonnan kénytelenek voltak eljönni (hogy ne vegyenek részt az értelmetlen háborúban). Elvettek tôlük valamit, ami hozzájuk tartozott, amihez hozzá tartoztak, és ez tragikus érzést kelt bennük. Tehát mégsem a nyelv minden, nem csak a nyelv a poggyászunk. Van még valami, ami fontos, talán lényeges és döntô: a gyerekkori érzelmek és emlékképek – késôbb ezekre épül fel minden. A teljes személyiség, a társadalmi helyzet és a mûvészi törekvések, az identitás, abszolút minden. Eltéphetetlen vaslánccal kötôdünk a múltunkhoz. Bárhol legyünk, halljuk a csörgését.
Végül is válasz nélkül maradt a közönség soraiból feltett kérdés: hogyan történhetett meg, hogy Jugoszlávia, mely a magyarok számára hosszú évekig a jobb élet reményét jelentette, most borzalmas kollapszust él át. Mindenkinek a tarsolyában van valamiféle magyarázat erre – ezek nem egy részlete megegyezik, meggyôzô válasz azonban nincs. Mi a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején írtunk és beszéltünk ugyan a fenyegetô veszélyrôl, a nacionalista elitrôl, a tömegmanipulációkról, de tulajdonképpen mi sem hittük, hogy ilyesmi lehetséges. Azt olvastam valahol, hogy a volt Jugoszlávia közel tíz millió lakosa etnikailag vegyes. Ez a tény, mely minden racionális elemzés szerint arra a következtetésre vezet, hogy egy ilyen országban lehetetlen a háború, voltaképpen szörnyû megoszlásokhoz vezetett: apa ment neki a fiának, testvér a testvérnek, rokon a rokonnak. És minden irracionálissá változott, bezárultak a véres körök – a körökön belül pedig irgalmatlan népirtás folyik. Az önmegsemmisítés lehetô legborzasztóbb példájává vált ez az ország. Ezt én csakis feltartóztathatatlan öndestrukciónak tudom látni. Vajon Milosevics meg az irányítása alatt álló hadsereg valóban hitt valamiféle ôrült „villámháborúban”? Inkább az a helyzet, hogy a hatalom, az uralom megtartásának vágya, az ideológiai meg a nacionalista szenvedélyek annyira eltompítanak minden érzéket, és úgy elveszik az ember eszét, hogy a vezérek, sôt egész népek holdkóros módjára kezdenek viselkedni. Vajon ez válasz lehet a magyar kollégának? Hogy mindez holdkórosság, önhipnózis, gyûlölködés, egyes emberek rossz emésztésének, családi neveltetésének és örökségének kérdése? Biztos vagyok benne, hogy ez zavarosan hangzana, és nem elégítené ki ôt.
Egyébként, amikor átléptük a határt, az elsô benyomások felkavaróak voltak. Mi itt már elfelejtettük, milyen is a normális világ. A benzint benzinkutakon veszik, a boltokban minden kapható, az emberek nem görcsösek, nem hisztériásak, illedelmesen beszélgetnek. Magyarország új ruhába öltözik, az emberek festik, meszelik a házakat... Nálunk minden ennek ellentéte: ínség, terjedô nyomor, húsz-harminc márkás fizetések.
Örülök, hogy találkoztunk és kibeszélgettük magunkat. Most mégis az az érzésem, hogy a fontos, a lényeges kérdésekrôl egyáltalán nem beszéltünk, csak mellékes, lényegtelen dolgokról, csak ismételgettük a korábbról ismert történeteket, anekdotáztunk a barátainkról meg az ellenségeinkrôl. Olyasmi ez, mint amikor az éhes ember elámul a bôségesen terített asztal elôtt, s végül éhen marad.
Az elmúlt éjszaka viharos volt. Vuk és Dana megpróbáltak erôvel behatolni a parlamentbe. Velük tartott három-négyezer lelkes hívük. Kitört a káosz, az emberek összeverekedtek, könnybombát dobtak rájuk. Én úgy száz méternyire álltam és figyeltem. Végül egy rendôr meghalt, és mindkét oldalon voltak sebesültek. A feldühödött rendôrök egész este, éjfél utánig kószáltak a városban, és vertek mindenkit, akit értek. Sok vétlen járókelô kapott verést. Ma ismét nyugalom van. Vukot és Danicát letartóztatták, és a jelek szerint nem kímélték ôket.
Milosevics kiebrudalta a hatalomból Cosiçot. A leváltott elnök csak néhány nap múlva adott hírt magáról (mint mindig – késôn), és a leváltást államcsínynek minôsítette, eddigi patrónusát „szenvedélyes hatalomimádónak” titulálta, a körülötte lévô embereket pedig „feltörekvô besúgóknak”. A londoni Guardian szerint Dobrica Cosiç leléptetése, mivel ô volt a Nagy Szerbia eszméjének szellemi atyja, azt jelenti, hogy az eszme halott. Egyelôre, talán. Ámde Milosevics kénye s kedve szerint játszik az emberekkel, csakúgy, mint az eszmékkel. Ha úgy tetszik neki, felgerjeszti a nacionalizmust, ha pedig nincs rá szüksége, akkor lecsillapítja. Neki nincsenek valódi meggyôzôdései, ô csakis a hatalmat akarja, és az ilyenek a legveszélyesebbek.
Tegnap, egészen véletlenül, egy olyan társaságban találtam magam, ahol volt egy frontot járt katona is. Különféle borzalmakról számolt be, például, hogy tíz méterre tôle egy gránáttalálattól elesett a legjobb barátja. Okádva cipelte a szétszaggatott, lógó belû testet a tábori kórházig. Ez a kép állandóan visszajár álmában, azt mondja magáról, hogy ô már nem normális ember. Hallottam tôle egy érdekes állítást is: azt mondja, hogy a bûntettet nem akkor követi el az ember, amikor egyedül van, hanem akkor, amikor csoportban, amikor legalább két-hárman vannak. Ha szemtôl szembe kerülsz egy civillel vagy valakivel, aki a másik oldalhoz tartozik, mindketten megfordultok, és ki-ki megy a maga útján. Az egyes ember egy másik egyénnel találkozva nem hajlik gaztettre (természetesen vannak kivételek, mindig vannak) – ez az ellenôrzött adat érdekes pszichológiai tényt fed. A kollektívumhoz, valamely csoporthoz való odatartozás serkenti és bátorítja a gazságot. A háborús bûntetteket, melyeknek tanúi vagyunk, az állampolitika inspirálta; mögöttük áll a politikai és a katonai vezetés, az állami médiák és különféle, állami pénzen mûködô szervezetek – mint amilyen az Akadémia, a Harcosok Szövetsége, az Írószövetség – propagandája. Vannak persze patologikus hajlamú egyének, akik önállóan cselekszenek, de a tömeges népirtáshoz, a városok megszállásához és tartós bombázásához, egész falvak felgyújtásához elengedhetetlen az erôs szervezet, a szolid logisztika, elengedhetetlenek a felsôbb parancsok – az pedig tudnivaló, hogy a parancsnokok kit kérdeznek meg. Tehát a bûnözés egy különleges formája történik körülöttünk – az állami háborús bûnözés.
Hana napokon belül hazatér. Hogy marad-e vagy visszamegy, azt majd maga dönti el. Nemrég jelentkezett. Meséli, hogy meglátogatta ôket a kollégiumban egy magas rangú szerbiai politikai tisztségviselô (így mutatkozott be), aki a gyûlölet nyelvén beszélt, a horvátok és a muzulmánok ellen harsogott. A gyerekek oldalba bökdösték egymást (elég sok köztük a boszniai és a horvátországi, mind remekül megvannak). Csúfot ûztek belôle. Csak az érdekelte ôket, hogy ki ez a hülye? Ezt kérdezte tôlem Hana is, de mivel nem jegyezte meg a nevét, nem tudtam válaszolni neki; ilyen gyûlölethintôkbôl és -szítókból rengeteg van, hülyéknek pedig hülyék – mégpedig veszélyes hülyék!
Sokszor üdvözöl
Filip
Rovinj, 1993. júl. 30.
Kedves Filip!
Bôven volt vihar, ítéletidô a nyáron; eltörött egy vadonatúj ablakunk, térdelve szedtem össze az üvegcserepeket. Az elmúlt napokban rekkenô hôség volt, zivatarokkal tarkítva; szóval nehezen lélegeztünk. Ma talán valamivel tûrhetôbb, kivéve, hogy minden megdrágult: a benzin, az áram, a kenyér, a tej stb. Csalogat bennünket a tenger, de legföljebb az ablakomból nézhetjük, mert nincs idônk fürdeni; agyondolgozzuk magunkat, de rendbe kell tenni a lakást. Most már értem, miért nem fürdenek az itteniek: egyszerûen nincs idejük, a nyaralók meg csodálkoznak rajtuk. A napokban megyek Triesztbe, hogy felvegyek egy kisebb honoráriumot, majd megpróbálok jelentkezni nálad, hacsak Boba el nem rángat vásárolni. Valóban sok mindenre lenne szükségünk; nincs semmink, mindig a semmibôl kezdjük, s megyünk a semmi felé, a hiábavalóságba! Szükségünk van edényekre, nincs kuktafazekunk, nincsenek evôeszközeink, csészéink, poharaink stb. Hiányoznak a lámpák, gyönyörû lámpáink voltak, de költözködés közben eltörtek. Egyikünknek sincs íróasztali széke stb., stb.
Már napok óta porolom és rakosgatom a könyveket, szelektálok; sokat kidobnék vagy elajándékoznék, de kinek kellenek még a könyvek! Vannak köztük elátkozott cirill betûsek is, meg „alkalmatlan” írók, úgyhogy nem ajánlhatom fel ôket a könyvtáraknak sem. A könyvek egy részét mégis lehordtam a pincébe, hogy ne is lássam ôket. Akadtak gonosztevô könyvek is, ezeket beleraktam két-három dobozba, ragasztószalaggal biztonságosan lezártam, aztán tanácstalankodtam, hogy most mi legyen ezzel a rakománnyal. Csak nem a saját múltamat tisztogatom? Lehet-e azt egyáltalán? Arra gondoltam, hogy beviszem a dobozokat a bárkába, behajózom jó messzire, és bedobom a tenger mélyébe, ahogy a hajón elhunytak tetemeit szokták; ezek az írók számomra amúgy is rég halottak a mi hajónkon, úgyhogy ideje lenne ôket kilökni a hajótatról. De hogy vigyem le ezeket a dobozokat, mit mondanának a szomszédok meg az emberek, ha látnák, ahogy nehéz csomagokat cipelve megyek fürdôzni! Úgyhogy persze feladtam ezt a gondolatot. Még fennállt a lehetôség, hogy éjszaka leviszem a konténerbe, de amikor eljött a megfelelô pillanat, nem volt erôm ilyesmihez. Hogy ítéljem máglyahalálra ezeket az írókat, hiszen annak idején, amikor a horvát könyvtárakat megtisztították a szerb szerzôktôl, magam is megrökönyödtem. Megsimogattam a gonosz könyveket és lehordtam a dobozokat a pincébe. Nem tudtam elfogadni a gyûlölet nyelvét, amelyrôl oly szépen írtál egyik leveledben, még szimbolikusan sem tudtam kárt tenni ezekben a könyvekben, képtelen voltam máglyára dobni ôket, csak arra futotta az erômbôl, hogy megtisztítsam a könyvtáramat. Néha arra gondolok, hogy ezt is csak azért tettem, mert nincs több hely a polcaimon, meg mert a filozófiai könyveket, a szótárakat részesítem elônyben és néhány sorozatot, melyek az elmúlt idôkre emlékeztetnek, amikor még jártuk a könyvesboltokat, és halmoztuk a könyveket. Mint aki könyvek falaival akarja elbarikádozni magát.
A pokoli hôség idején néhányszor mégis kihajóztunk a tengerre. Felfedeztünk egy gyönyörûséges szigetet, és sikeresen kikötöttünk, habár csak nagy nehezen sajátítottam el a kikötés meg a lehorgonyozás tudományát. Egész nap ott maradtunk azon a szigeten. Nem zavartak bennünket a pucérak, akik ott szoktak napozni; mi több, jó volt elnézni némely napbarnította, vidám, harsány olasz lányt, akiknek semmi közük a mi balkáni kocsmánkhoz meg a mi komor valóságunkhoz. Ugyan mi lehet most azokkal a szép szarajevói lányokkal, abból az idôbôl (nem is olyan rég volt, A. D. 1990), amikor megnyitottam az Írók Klubját, és amikor egy helyütt összeverôdött csapatnyi vidám, kicsinosított leányzó? Lehetséges, hogy én akkor, amikor kiejtettem a számon, hogy „megnyitom ezt az intellektuális parlamentet”, valóban hittem a mi európai emancipációnkban? Vagy félelembôl mondtam, féltem attól, ami mára bekövetkezett? Este megjelent Karadziç is, látni akart élôben (és megérinteni) – ma ez a költô és a mészárlás doktora médiacsillag a nagyvilágban, aki Genfben, Athénban, Londonban és a világpolitikai más centrumaiban tárgyal, Palén erôs hadsereg és harckocsi-osztagok veszik körbe, míg volt barátja, Gavro Szarajevóban gebed. Az én helyzetem is megváltozott, habár én mindig outsider maradok. Nem kötôdöm senkihez és semmihez; ez vigasztal és egyúttal aggaszt. Ha igaz Veblen Thorstein gondolata (melyet Borges idéz), miszerint a zsidók nem természetüknél fogva vannak kulturális fölényben egyes kultúrákban, hanem azért, mert nem kötôdnek különösebben azokhoz a nemzeti kultúrákhoz, amelyekben tevékenykednek, ha tehát ez a gondolat pontos, akkor azt hiszem, hogy én is közéjük tartozom. Borges szerint ez a helyzet az írekkel is az angol kultúrában!
Lehet, hogy a fiatalabb írónemzedékek, egyáltalán a fiatal értelmiségi nálunk valamiféle zsidó, valamiféle ír, még ha a saját kultúrájában él is. Nekik segített ez a modern zene, bármennyire butítónak tartja is Kundera. Ôket ez a zene elszakította a nemzeti mítoszoktól meg a hagyományba való ósdi és agyalágyult beletemetkezéstôl. Reméljük, hogy ez a fiatal értelmiségi sokkal jobban belemerült a zenébe, a rockba meg a filmbe, mint ott a koszovói mítoszba, vagy itt az ezeréves horvát örökségbe. Biztos vagyok benne, hogy a fiatal horvát íróknak – némelyiküket személyesen is ismerem – semmit sem jelent az a bizonyos híres likai Starcevic, akit a tradicionalisták a nemzet atyjának becéznek. Ezek az anakronisztikus rögeszmék a hatalmon lévô szarháziak és a primitív népség privilégiumai, a hatalmon lévôk pedig mindig az írástudatlan csôcselék nívóján vannak. Lehet, hogy a posztmodern mondjuk Albaharival kezdôdik, de azt hiszem, hogy mi is hozzájárultunk azért. Itt van a te fantasztikumod, Kiš erudíciója, az én bizarr dolgaim. Én egy darabig, mint forgatókönyvíró, ólálkodtam a film körül, habár egyáltalán nem gondolom, hogy sikeresen, de ezzel is menekültem a nemzeti mítoszoktól, és sohasem eveztem hazafias vizekre. Sajnos arra is van példa, hogy a posztmodernisták szintúgy a nemzetben találnak menedéket; ez biztos csalódások, bensô gyötrelmek és félreértések, ördögi kudarcok következménye. Egyszerûen eljön a pillanat, amikor nem lehet ellenállni a csorda hívásának. Egyszer majd írni szeretnék a sehova sem tartozás témájáról. Vagy a gyökértelenségérôl. Gide azt mondta egyszer, hogy egy nemzet irodalma legjobban a nacionalitásról való lemondás révén jut kifejezésre. De Rougemont tovább megy, szerinte nem létezik nemzeti kultúra, s azok a mûvészek, akik a maguk országára-nációjára hivatkoztak, sohasem váltak nemzetük dicsôségére. Foglalkozhatunk különbözô ellentmondásokkal, de az irodalom nem abból él, hogy nemzeti-e vagy sem, s ha igen, mennyire az. Menekülök ezektôl a kérdésektôl, talán azért is, mert némelyikre tévesen vagy elhamarkodottan válaszolnék.
Egy nagy képeslapot nézegetek: Isztriai üdvözlet. Kis képecskéken sorakozik Svetvincen-t, Draguc, Motovun, Bale, Mugeba, Oprtalj, Dvigrad, Vizinada, Visnjan, Umag, Buj, Sv. Ivan, Novigrad, Karigador, Savudrija, Zambratija, Borozija. Csak az én Rovinjom hiányzik. Csak nem ütött az óra, hogy feltegyem magamnak a létezés kérdését? Létezem-e, létezik-e egyáltalán a városom?
Üdvözlet a családnak.
a Te M. Kovacod
Belgrád, 1993. okt. 5.
Kedves Mirko!
Hosszú idô után végre egy jó hír: hallom, hogy megkaptad a svéd PEN-központ „Kurt Tucholsky” díját. Mégis van valami, amit nem lehet elvenni az embertôl (miként el lehet venni a hazáját, az útlevelét, az állampolgárságát), ez pedig a megírt és megjelentetett könyvek igazi értéke. Végül is ezek a könyvek az egyedüli igaz tanúságtételek a korról, amelyben éltünk, és e könyvek íróiról is. Gratulálok!
Egyébként egyre mélyebbre süllyedünk a tiszta ôrületbe. A tévéhíradóban bemutattak egy dunai riportot. R. S. író, a mi közismert „Hegelünk” napóleoni pózban áll kis hajójának orrán, és leállítja az öt uszályból álló külföldi konvojt. Ellenôrzi a rakományt, átnézi a dokumentumokat és cinkosaival, Jovica Kurirral (aki a háború elôestéjén mint Milosevic elôfutára parádézott és gyûlésezett Ljubljanában) és Milic od Macve-val (akinek a bálványai beborították Szerbia egét) ítélkezik, hogy harács fejében tovább engedi-e az uszályokat vagy ott, a folyó közepén leállítja ôket. A parton fölvertek egy sátort, onnan kémlelik a folyót, a sátor fölött pedig a Fehér Rózsa meg az Új Bizánc zászlai lebegnek. Ezeknek a szervezeteknek ôk a vezérei, az egyedüli tagjai, és a nevükben akcióznak. A hatalom állítólag nem hagyta jóvá ezeknek a bitangoknak a mûködését (azaz hajduk betyárkodását), dehát, íme, képtelenek megakadályozni; e három szupermen hatalma elôtt reszket a félelemtôl a százezer szerb rendôr (Európa talán legnagyobb és legszervezettebb rendôri ereje).
Másfelôl a teljesen megbolondított és kompromittált hadseregbôl olyan hangok szûrôdnek ki, hogy valamiféle sámánok és varázslók a fôparancsnokság védelme alatt a fekete mágia háborús célokra való felhasználásának stratégiáján dolgoznak, azaz az ellenség technikai felszerelésének és élô anyagának megsemmisítésén. Nem tudom, mi igaz mindebbôl, még nincsenek szavahihetô információk, de csak úgy nyüzsögnek a látnokok, jósok meg a vudu-varázslók az újságok hasábjain, a televízióban, ügynökségeket nyitnak – élvezik a lakosság feltétlen bizalmát, de még a politikai és a katonai vezetését is.
Ez a mindenre, az emberi szellem legmagasabb teljesítményeire (amilyen az egyébként teljesen különálló mágia és misztika is) kiterjedô vulgarizálás megmutatja, hogy milyen mértékben roncsol szét a populista szellem és ízlés mindent, amihez csak hozzáér. Ez az aljas, undorító miszticizmus a parapszichológiával és az egyszerû, színtiszta babonákkal vegyülve nem más, mint a pogány rituálék ostoba megújítása némi pszeudomodern okkultizmussal megfejelve.
A misztikus érzés mélységesen individuális, a nagy misztikusok magányosak voltak, akik kemény megpróbáltatásokon estek át, és a világ szemétôl távol igyekeztek közelebb kerülni az égi fényességhez (zsidó misztika) vagy egyesülni az Istennel (a keresztény misztikusok unio mysticája). Mi köze ennek az uralkodó elit prédalesô nacionalizmusához vagy maroknyi pozôr ostoba babonáihoz?
Igaz, a történelem tud tömeges misztikus mozgalmakról is, ami egyébként contradictio in adjecto, de vannak kivételek, én legalábbis tudok egy ilyen esetrôl: a kelet-európai haszidizmus a tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik elején. Lévén, hogy kétségbeesett helyzetben voltak, kitéve a könyörtelen pogromoknak, és a teljes kiirtás fenyegette ôket, ezek a szerencsétlenek közvetítô nélkül fordultak Istenükhöz, tánccal, dallal, imával, és az életörömben keresték az egyetlen lehetséges védelmet a különbözô szerencsétlenségektôl. Mert az öröm, az az egzaltáció, amit a puszta élet okoz, néha erôsebb fegyver lehet a gyûlöletnél és a megsemmisítô erôknél. Ezen a példán szembeötlik a különbség: van olyan kollektív lelkesültség, ahol minden egyén megôrzi a maga saját viszonyát a hithez meg az élethez, s ezzel pozitív energiát fejt ki, és van olyan, mint a mi kollektív paranoiánk, ahol egy karizmatikus személyt istenítenek, a Nemzet megmentôjét üdvözlik benne, és ömlesztik a negativitást. A mi esetünkben a vér és föld misztikájáról van szó, amibôl csak gonoszság, gyûlölködés, intolerancia fakadhat. Mindez ellentétes a szellem igazi misztikájával, mely elmélyíti a vallásosságot, megerôsíti és felfrissíti a hitet, és olyan szellemi sugárzást teremt, mely segít fennmaradni akkor is, amikor úgy tûnik, hogy nincs segítség és nem lehet élni. A vér és föld misztikája erkölcsi nyomorékká teszi az embereket, és elôbb vagy utóbb szellemi és fizikai katasztrófával végzôdik.
Egyébként nagy hévvel folytatódik a „boszniai háború leállítását” szorgalmazó felhívás aláírói elleni kampány. Elolvastam a felhívás angol szövegét, természetesen nyoma sincs benne olyasféle követelésnek, mely Belgrád bombázását sürgetné. Ez az itteni amorális média-firkászok szemenszedett kitalációja. Ezt a levelet, amit még senki sem fordított le és nem is hozták nyilvánosságra, nagyban idézik, különösen a kitalált részeit. Veszélyes hazugság vonul végig a tudósításokban, a kommentárokban és a különféle cikkekben. Ljuba Tadic filozófus-színész téged és Srdja Popovicot (mint akik aláírtátok a követelést, hogy Belgrádot tegyék a földdel egyenlôvé) „elmebetegeknek” és „klinikai esetnek” nevezett. Az állami médiákban napirenden van a szerb nemzet elleni zsidó összeesküvés leleplezése, mert az aláírók között zsidó szervezetek és zsidó származású tekintélyes értelmiségiek is akadnak. Így a nemrég bemutatott tévémûsorban köntörfalazás nélkül kijelentették, hogy a szerbeknek „alapvetôen meg kell változtatniuk a zsidókhoz való viszonyulásukat, fel kell fogniuk, hogy a zsidók a szerb nép ellenségei, és a Szerbia elleni nemzetközi összeesküvés élén állnak”. Engem közömbösen hagynak az ilyen ostobaságok, Vera azonban egész éjjel le sem hunyta a szemét. Már látja az új koncentrációs táborokat, a gázkamrákat, az éjszakai menekülést a gyerekekkel, a lincseléseket stb. Azonban mindez csak része a hazug propagandának, melynek különféle megnyilvánulásai vannak, az ízléstelen és behízelgô filoszemitizmustól az efféle undorító antiszemita kitörésekig.
Igencsak összezavarodott néhány zsidó a legidôsebb generációból, azok közül, akikrôl azt lehetett volna feltételezni (partizánok voltak, majd a Jugoszláv Néphadsereg tisztjei), hogy hûek maradnak a néhai eszményekhez és Tito Jugoszláviájához (bármi volt, bármit jelentett). De nem! Miként elvtársaik a Harcosok Szövetségeiben, ôk is azt dicsérik és védik, amitôl nemrég még szörnyülködtek. Ez is az ôrület sajátságos formája. Egyébként írtam már neked arról, milyen ostoba vitákat folytattam arra témára, hogy Milan Nedic bibliai és mitikus személyiség-e, aki életét adta a népéért, vagy közönséges kollaboráns, aki összejátszott a nácikkal (az elôbbire nincs bizonyíték, az utóbbira annyi, amennyit akarsz), valamint arról, hogy Nikolaj Velimirovic püspök átlátszó antiszemita-e, vagy szent életû személyiség. Habár vannak szövegei, amelyek „fekete-fehéren” bizonyítják mély és leplezetlen antiszemitizmusát (például a Szavak a szerb néphez – a dachaui tábor börtönablakán át), a zsidók között is akadnak olyanok, akik nagyra tartják ôt. Pedig azt írja a zsidókról, hogy ezen a népen „a sátán büdös lehelete érzôdik”, és „az ártatlan vér korbácsként üldözi ôket, mint a marhát, évszázadokon át országról országra”. Azt mondja, hogy tudósok, politikusok, mûvészek állnak e hitetlen faj hatása alatt. Az összes „legrosszabb dolog” (demokrácia, sztrájkok, szocializmus, ateizmus, vallásszabadság, pacifizmus, egyetemes forradalom, kapitalizmus, kommunizmus) „mind, mind a zsidók, azaz atyjuk, az ördög találmánya”. „Errôl gondolkozzatok el, szerb testvéreim”, stb., stb. Figyeld meg, mik neki a „legrosszabb dolgok”.
Lehet, hogy felrovod, amiért zsidó szemüvegen át tekintek a dolgokra, hiszen ôk éppen ezt akarják: hogy szerbet, horvátot, muzulmánt, zsidót faragjanak belôlünk. Pedig kizárólag azzal a szándékkal említettem ezeket a dolgokat, hogy rámutassak arra, hogy efféle rasszista alapokra ma lehetetlen valamicskét is komolyabb államot építeni. Márpedig Nikolaj Velimirovic írásai közismert értelmiségeink, mûvészeink és tudósaink, az „új” Szerbia építészeinek meggyôzôdése és elképzelése szerint az áhított állam „szellemi vertikálisának” részét alkotják. Mit lehet ilyesmivel egyáltalán kezdeni? Csakis egy új háborút, az albánok, a magyarok ellen, mindenki ellen, aki más hiten van, aki más meggyôzôdésû, az egész világ ellen. Mert ez nem más, mint a legsötétebb intolerancia ideológiája! Ennyit, és többet nem beszélek errôl, mert kelletlenül, úgymond akaratom ellenére térek vissza folyton ehhez a témához, de hogy lehetne kommentár nélkül hagyni mindezt, hát legalább így, a mi baráti eszmecserénk során elmondom, hogy mit gondolok.
Megkérdezte tôlem egy külföldi újságíró, hogy félek-e. Félhetnék a többséggel, a hivatalos doktrínával szemben álló, legalábbis különálló gondolkodás és tevékenység következményeitôl, mely, mondta, veszélyes, hisz veszélyes idôk járják. Ki tudja, hányadszor ismételtem meg, hogy „lenyeltem a saját félelmemet”. Valóban, a nyilvánosság elôtt, amíg olyan fórumon léphet fel az ember, ahol szavak és meggyôzôdések ütköznek össze, nincs miért félni. De mi lesz, ha a politikai erôszak, az igazság és a gondolkodás feletti erôszak meztelen fizikai erôszakká változik át? Mi történik, amikor a fizikai szenvedéssel, a tiszta fájdalommal, nem a lélek, hanem a test kínjaival szembesülsz? Ki a megmondhatója, hogy hol húzódnak a kitartás határai? Mi lenne, ha valaki a gyerekeim életére törne? Vajon akkor is rettenthetetlen maradnék, vagy közönséges gyávává változnék át? Tudom, hogy erre nincs válasz, hisz nem ismerjük eléggé önmagunkat, legalábbis nem maradéktalanul és tökéletesen. Ebben az értelemben vannak kísértések, mert nincs jogi biztonság, nincs biztos védelem a lehetséges aljasságoktól, a lehetséges büntetlen erôszaktól. Mi határozza meg a gyávaság és a hôsiesség közti határt? A meggyôzôdések, a dac, a kitartás, a tompaság, az erô? Úgy érzem, sok mindent ki tudok állni, de nem tudom, vajon az enyéim szenvedéseinek árán is kibírnám-e. A család az ilyen idôkben egyrészt erôt ad a kitartáshoz, az ellenszegüléshez, a küzdelemhez, másrészt gyengeséghez, veszélyes sérülékenységhez vezet, mert fennáll a bûnös erôszakkal való zsarolás aljas lehetôsége.
Nem fárasztlak tovább túl komoly, nyugtalanító gondolataimmal. Joggal felróhatod, hogy többet írok magamról és némely kétségemrôl, mint a jelenlegi eseményekrôl. De azt hiszem, hogy ezek visszhangjai hozzád is elérnek, habár, innen nézve, a világ végén vagy. Amit viszont magunkban hordozunk, amit titokként ôrzünk, ami komolyan foglalkoztat és háborgat bennünket, a legsajátabb, állandóan jelenlévô kínunkat csak bizalmasan mondjuk el.
Ha minden a tervek szerint halad, Vera és én hamarosan elutazunk arra a zágrábi gyûlésre! Még mindig hihetetlennek tûnik, de ez nem jelenti azt, hogy lehetetlen.
Sok üdvözlet F.-tôl
Rovinj, 1994. január 21.
Kedves Filip!
Megkaptam január 8-i leveledet meg az újságkivágást a Politikából, és elolvastam R. P. kis cikkét. Elolvastam sok egyebet is, és azt gondolom, hogy azt a világot ott megfosztották minden morális támasztéktól, minden reménytôl, egyre távolabbra került a normális világtól, végül pedig belenyugodott a kétségbeesésbe, a csalódásokba – és ebbôl valamiféle életfilozófiát kovácsolt! Ez a szegény R. szolidabbnak tûnik, mint a többiek, ámde nem könnyû ellenállni az általános állapotnak. Látnokok, minden bajok orvoslói, zarándoklatok, Új Bizánc, Fehér Rózsa, az egész görög nemzet kitüntetése az év hôstettéért, mágia a fôparancsnokságon, Tesla sugarai, álmok a szerbség ellenségeinek megsemmisítésérôl, ôrült vezér, az ellenzék még ôrültebb és romlottabb vezérei, gyilkosok, akik hôsök gyanánt teszik-veszik magukat, öngyilkosságok, mániákus fegyverkezés, fejenként egy bomba, Arkan a parlamentben, élvezkedés a gyûlöletben, nemzeti ittasultság, az intolerancia mint új vallás, „újdonat pravoszlávok”, a fiatalok menekülése a sárból, általános elveszettség az idôben, sziget a tenger fenekén, ahogy mondod – mindez és sok egyéb a Szerbiában uralkodó patologikus állapot komor képét adja ki, egy betegségét, mely azonban nem érkezett el az utolsó stádiumba, hanem krónikussá vált: a múlt betegsége és a jövô betegsége, gyógyíthatatlan betegség, kozmikus és univerzális. Gombrowicz szépen megírta, hogy az olyan szójárás, mint a „mi, lengyelek”, „nekünk, lengyeleknek”, „minket, lengyeleket” (és ez a szerbekre, horvátokra és másokra is vonatkoztatható) valamiféle „stilisztikai csapdát” képez, márpedig minden „stilisztikai kisiklás komoly betegség tünete”. Makavejev azt mondta nekem Stockholmban, hogy manapság Belgrád a világ legizgalmasabb városa, most vissza kell térni Belgrádba, nem pedig elmenni onnan. Nincs még egy ilyen „belsô ôrülettel” terhes város, mondta Mak a maga eufórikus és lucidus módján. Valaha a vasútállomáson lestük az inspirációt, valahol az élet peremén bóklásztunk a kamerákkal, hogy azután feketehullámosként befeketítsenek minket, ma pedig ott minden az élet hatalmas, szabad és felszabadított elôcsarnoka, ami már magában is izgalmas, amit nem lehet bármely európai fôvárosban megélni. Körülbelül így beszélt Mak A. D. 1993 Stockholmban, ahol örömmel láttuk viszont egymást, habár nemrég Zágrábban is találkoztunk.
Azt írod, hogy Belgrádban napos, meleg idô van, Frano Cetinic meg azt írja Párizsból, hogy ott esik a hó. Ha elfogadjuk, hogy Szerbiában is megy az idô, mégpedig visszafelé, hogy a jövô mögöttük van, a múlt pedig elôttük, akkor lehetséges, hogy egyszerre van meleg és tél, egyszerre esik a hó és süt a nap. Miért ne? Olvasom egy belgrádi kutatóintézet közvélemény-kutatását, mely szerint a szerbek mégiscsak az albánokat gyûlölik a legjobban: 78,6%, aztán a muzulmánokat: 74,2%, a horvátokat: 69%, a szlovéneket: 54% stb. Mit szólsz, hogy sikerült a horvátoknak ilyen hirtelen javítani az imidzsükön? Csak a harmadik helyen vannak, hát ezzel bizony visszaestek a gyûlölet lajtorjáján! Lehet, hogy ez az elsô lépes a gyûlöletben való új testvériség felé, hisz Cioran szerint csak a hasonlók gyûlölik egymást.
Az ünnepek és a mértéktelen ünneplések után Háromkirályok napjára megérkezett a lemez a Kristályrácsok „beírt” szövegével; tudod, hogy Belgrádban hallani sem akartam a kompjúterrôl, hiába erôlködtél, hogy megszerettesd velem ezt a „varázsdobozt”. Ma már tapasztaltan kezelem a gépet, és meg vagyok elégedve a WordPerfect-tel. Napok óta olvasom és printelem a fejezeteket, keveset alszok, mert megszállva tart a közel hatszáz oldalas regény; le akarom csökkenteni a még elfogadható háromszázra. Szerencsére van mit kidobni ebbôl a kéziratból; könyörtelenül teszem, rajta tartom az ujjam a delete gombon, hogy nyoma se maradjon a halom értelmetlenségnek és butaságnak, melyekbôl bôven van a regényben. Egy itteni borász és költô szerint „nem szabad bántani a regényt, amíg forr”. De én csak taposom és zúzom, és nem sajnálom azt, amit kidobálok. Még nem tudom, mi vár rám. Mikor mondhatom el hozzád hasonlóan, hogy a regényem végére jártam! Az Erazmusban közölt részletbôl ítélve ez a regény stílusod diadala lesz, meg Singer ama gondolatáé, hogy „a próza misztikus hatalma leginkább a realizmus erejével érhetô el”. Ha valóban megcsinálod a pikareszk regényt, az a te nagy tehetséged jele lesz, mert a mûfajjal ûzött játék a teljes szabadság. Tehát bosnyák módra: askosum vagy aferim vagy halal vjera, olaszul meg: bravo!
 Kérdezed, hogy Belgrádban fogom-e megjelentetni a Kristályrácsokat? Ebben a pillanatban nem tudom, mi lesz a sorsa. Most a kézirat kaotikusnak tûnik; vajon sikerül-e összerakni, sikerül-e összerakni magamat? Baráti meghívásod ellenére, hogy azok miatt, akik tisztelnek, Belgrádban jelentessem meg, mégis azt gondolom, hogy Belgrád nem érdemli meg ezt a regényt, még kevésbé azokat a valóban költôi oldalakat, amelyeket neki szenteltem. Vigasztal (megvigasztalsz), hogy az akkori, a valahai, az immár kihalt Belgrádot illetik. Óda egy nem létezô városhoz. Mija Pavlovictyal ellentétben én már nem reménykedem ebben a városban!
Miként neked is, nekem is jelentkezett Dessa Londonból; kétségbeesettnek tûnik, Milosevics bosszút állt rajta és számûzte, mert egyszer valami fogadáson rálépett a lábára a cipôje magas sarkával, egyszer meg az Újságíróklubban egy palackkal megcélozta a bekeretezett fényképét, és sikerült is eltörni az üveget a fotón, miközben a palack ép maradt. Dessa Belgrádban mégiscsak „az események középpontjában” volt, prédikációkat tarthatott a fiatal és tapasztalatlan újságíróknak, akik lerohanták az országot, okíthatta ôket, mindemellett kiabálhatott és lármázhatott, ha nem akart szerbül, akkor angolul, franciául, németül vagy románul. Tudod, hogy románul is beszél, néhány évvel ezelôtt pedig kínaiul is meg akart tanulni, nem tudom, sikerült-e neki. Én lebeszéltem róla, mert ebben a korban már semmit sem lehet megtanulni. Nem hiszem, hogy Londonban magányos lenne, királyi kitüntetésben részesült, OBE rangot kapott, melyet most, a brit birodalmi hagyomány szerint kötelezô a neve elé tenni. Volt néhány kitûnô interjúja a horvát sajtóban, rokonszenvvel fogadták, mert kijelentette, hogy katolikus, és hogy az anyja ágát, tehát a horvát ágat vallja a magáénak, emellett a nagybátyja, Ivo, Ivek, akit én is ismertem, és aki végtelenül rokonszenves ember volt, a póker és a preferansz bolondja, nem mással, mint a néhai széltolóval és kártyással, Tudjmannal verte a blattot.
A napokban járt a kezemben az Európai költésrothadás levonata; a könyv, legalábbis kívülrôl, szép lesz, de nem tudom, mi fog kikerekedni mindazokból a szövegekbôl. Biztos vagyok benne, hogy tartalmaz néhány jó esszét – fôként az irodalmi tárgyúakra gondolok –, és hogy a címadó poéma is a helyén van; remélem, hogy önéletrajzi vegyelemei és poétikám vázlatrajza elérték költészeti eszményem színvonalát. Szó szerint követtem Gombrowicz ama gondolatát, miszerint fallikus és éretlen az az író, aki nem tud magáról írni. Ami pedig a politikai esszéisztikát illeti, az többé-kevésbé átlagos, nem jobb és nem rosszabb más „politikusokéinál”.
Még nem kaptam meg Popper Nyitott társdalmát; lehet, hogy Bratic Vesnának adta a könyvet, hogy küldje el nekem Budapestrôl. Ha ugyan meg merte mondani, hogy nekem van szánva. Megkaptam B. Koprivica könyvét, melyre Oto Bihalji-Merin nyilván azt mondaná, hogy sajátságos képzeletvilágról tanúskodik. Él még Oto, vagy már megboldogult? Hát Vuco, Davico? Sok íróról nem tudom már, hogy élnek-e avagy halnak.
Közeleg az éjfél, még legalább egy-két óra hosszat fenn maradok, habár reggel korán felébresztett a harangszó, aztán meg nem tudtam már elaludni, úgyhogy felkeltem és kelletlenül a számítógéphez ültem, néztem, mit mûveltem elôzô éjjel a Kristályrácsok file-jaival. Érdekes módon semmire sem ismertem rá; csak nem voltam valami lázálomban... Nem hiszem, hogy rossz a szöveg, de mintha nem én írtam volna. A stílus, a mondat, a gondolat – semmiképp sem hangzik úgy, ahogy szeretném. Ki írta ezt? Hogyhogy ennyire elégedetlen vagyok ezekkel a fejezetekkel? Aztán rám tört a félelem, igyekeztem összeszedni magam, lehiggadni, amitôl reszketni kezdtem, és még mélyebbre süllyedtem a félelembe. Jól felöltöztem, és elsétáltam a Puntáig. Hûvös, borongós idô volt, a parton egy magányos sirállyal találkoztam. Még soha nem éreztem olyan rokonságot egy lénnyel, mint akkor. Azt hiszem, hogy kérdeztem tôle valamit, de ô csak nézett és fáradtan lecsukta a szemét. Hosszú séta után hazatértem, teljesen elbátortalanított valami – nem tudom mi. Depresszió, melankólia, „pánikszerû szorongás” – csak nem zuhantam bele ezen állapotok egyikébe? Megpróbáltam olvasni valamit, de ez még nagyobb depresszióba vetett. A kinti szürkeség visszatükrözôdött a bôrömön, a belsô szerveimen. Úgy éreztem, hogy valahova el kell mennem – de hova? Kuzma társaságában maradtam; ez a regényalak valamiféle undort szül bennem – tennem kell valamit, kicsit meg kell nemesítenem.
Aztán délelôtt meglátogatott egy fiatal, szépséges barátnônk, akit Boba is meg én is szeretünk. Az a szokása, hogy elmeséli néha csodás, néha szövevényes álmait, én meg játszom az álomfejtôt. Ezúttal azt mesélte, hogy egész éjjel velem bujálkodott álmában, és olyan izgalmasan és szaftosan írta le a részleteket, hogy kiszakított „szívem tompaságából”. Amint elment, rögtön papírra vetettem egy szép erotikus jelenetet: az elbeszélô Anjának ajándékozza az égôpiros rubin fülbevalót, amit pedig az anyjának szánt. Aztán következik egy szerelmi jelenet, melyben a rubin felszikrázik, mint egy vércsepp, s végül egy formás mondat: „Vénusz dombjára helyezem az arcom, a leghangsúlyosabb helyre, mely úgy domborodik itt, mint minden élvezetek szimbóluma a bôr gyönyörû mezején.”
Fogadjuk vidáman a szorongást; belôle mindig fakadnia kell valami jónak!
A te M. K.-od

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta