Ádámtól, azaz a világ teremtésétôl számítva a 7070. esztendôben, vagyis Krisztus eljövetele után 1562-ben, azaz Moldva alapításának a 222. évében Despot vajda teste darabokra szakadt. A fejedelemséget visszaszerzô Sándor herceg a tatár Kucsukot, a Pirosarcút bízta meg a kivégzéssel, amelyet az serényen és igen nagy hozzáértéssel el is végzett. Kucsuk drágán dolgozott, száz aranyat kapott Sándortól, mindazonáltal minden költséget beszámított, még a szeg árát is, amellyel a test darabjait kiszegezte a kapukra. A lovak is a tatáréi voltak, négy villámló fekete csôdör, legalább húsz arany darabja. Despot már a kivégzés elôtt elalélt, amiben talán mégsem pánikos félelme (köztudottan igen gyáva ember volt) játszhatta a nagyobb szerepet, hanem hetmanjának, a köpönyegforgató Tomica Istvánnak buzogánya, amellyel jól fejbe lett kólintva. Hogy mégis élet maradt benne, arra a négyfelé szakadt testbôl porba pottyant tûzféreg a bizonyíték.
Persze aligha akadt a hercegi udvarban, netán az akkor betoppanó székelyek között, aki bizonyosan megmondta volna, minemû állat kalimpál a porban. Különben sem láttak semmit; a közelben állók közül sem Sándor, sem Tomica, sem a székelyekkel érkezô Korlát uram nem érezhette magát olyan biztonságban, hogy figyelmét ne az árulásra mindig kész havasalji fegyveresek tartsák lekötve. Talán Kucsuk, a test épületének kiváló ismerôje volt az egyetlen, aki látott már efféle állatot, vagy ha nem látott, alkalmasint hallhatott róla. Ôsei szintúgy hóhérkodással keresték kenyerüket; egyikük a parázna Szumit király utasítására magát Ézsaiás prófétát fûrészelte ketté tetôtôl fogva talpig, amiért lesújtott rá Isten méltó büntetéssel, mert a próféta kettényílt testébôl kicsapódó heves léleklángok vörös foltot égettek arcára (hétszerhetedíziglen virító szégyenbélyeget). Kucsuk, a Pirosarcú Despot csattanva szétszakadó teste elôtt állt (hüppögve kapkodta a levegôt, amikor a meleg vér foltos arcába fecskendezett), és megpillantva a törékkel kevert porban a lélektûz rángatózó, surrogva körbeforgó lakóját, önkéntelen mozdulatot tett, hogy rátaposson, de a féreg hirtelen eltûnt, és Kucsuk talpa csupán a porban csillogó ezüstös nyáladékba taposott.
A piactérre nyíló palotakapu mellett, a fal külsô felén immár esztendôk óta ült valaki. Valamiféle szerzetes lehetett, aki nem bukkanván sem remetebarlangra, sem napégette pusztára, sem magányos kôoszlopra, Szucsva legforgalmasabb terét választotta remetesége azílumául. Köntöse poros volt, akárha a mögötte emelkedô kôfal, arcbôre is megrepedezett, szürkévé vált; olybá tûnt, hogy magából a kôfalból pillant ki meg-megvillanó szempárja. És amennyiben Kucsuk ismerhette a testbôl kivetett állatot, hogy merre menekül, arról egyes egyedül ez a különös szempár tehetett valódi tudományt.
Moldva kicsinyke ország, kétszáz óra alatt körbejárható, és ha valaki fölmászik a kutnári Szamárdombra, beláthatja minden zegét-zugát. Gyalogszerrel eliszkolhat, aki bajban van, és ha elég sebes, akkor a késlekedve ocsúdók lovakkal sem érik utol. Péter herceg Erdélybe, a székelyekhez szokott futni, öccse, Sándor herceg inkább a Szereten túlra, a tatárokhoz menekül. Despot azonban sokkal eszesebbnek gondolta magát annál, hogysem elfusson. Harmincöt esztendôs, gyorsmozgású, hajlékony férfi volt, könnyû jó lóháti ember, mindazonáltal eszét tartotta a legtöbbre. Egyszer orvul rátörô gyilkosai elôl úgy menekült meg, hogy egy hasonmás bábút fektetett ágyába, azután temetését is megrendeztette, és csak akkor jött elô, hogy véres bosszút álljon, midôn gyilkosai a sírnál levetették álarcukat, és kárörvendôn vigyorogtak a koporsóra. Ezúttal azonban elvakította a nép és az urak térdreborulása, azt hitte, szeretetük ôszinte. Nem vette észre, hogy Szucsva gyilkosokkal rakodott meg, és noha bezárkózhatott volna a palotába, vagy álruhában kiosonhatott volna a hûséges Laszki grófhoz, Lengyelországba, méltóságteljesen kivonult a piactérre. Ott az összeesküvôk ripsz-ropszra körülfogták, és nem hagyván idôt a védekezésre, sietôsen elintézték. Feldarabolt teste hamar a kapukra került, és ott is maradt hónapokig, amíg a madarak és döglegyek szét nem hordták, miközben lelke az idôtlenség pusztaságában bolyongott, irgalmat keresve, és reménykedve, hogy a Lelkek Ura nem adja át a Sátánnak.
De merre inalt a tûzféreg?
Messzire, nagyon messzire, mindazonáltal követhetô messzeségbe. A kivégzés elôtt harminc esztendôvel egy Jakab nevû lovag, akiben az egykor szebb napokat ért Hérakleiosz család utolsó sarját köszönthetjük, felszedett a halászok tanyája mellett egy csenevész porontyot. Elôször egyetlen szolgálatot bízott rá (a kamraablak rácsai között rothadó macskatetemet kellett kipiszkálnia), végül mégis ott marasztalta némi idôre, arra gondolván, hogy életét megkönnyítené, ha magához venne egy efféle majomkölyköt. Mentegombolásra, lábbelihúzásra, hátvakarásra alkalmas lesz, ha pedig beválik, bizalmasabb munkákat is rátestálhat.
A kölyköt társai Túrónak szólították fehér bôre miatt, és mi tagadás, bôrének színével jócskán kirítt a sziget (Számoszon vagyunk) lakói közül. Koromfekete haja sem javított helyzetén, sôt, tündöklôbbé tette csúfságát. Túró, Túrócska, kiváló név a kocsmák fattyának. Ám Jakab lovag, miután meghozta döntését, hogy megtartja a fiút, és miután megfürösztötte, szennyes gönceit tûzbe hányva új ruhába bújtatta, tisztességes nevet is adott neki: Szent Vazul napja volt, így hát a fiú a Vazul nevet kapta, ami persze a sikátorokban a Túrónál is csúfondárosabban visszhangzott.
Vazul, gyere már, Vazul, hányszor mondjam, ne bámészkodj!, kiáltott le ablakából az aggastyán, mire a kikötô elfajzott népe röhögve szajkózta: Vazul, Vaaazul, Vazulika! A fiú korábban harapott, karmolt, rúgott volna, most azonban észre sem véve a csúfolókat, befutott a házba. A sikátorok bûzével lekopott róla a csôcselék mocskos és szemtelen modora is, igyekvôen, szófogadóan szolgálta gazdáját. Vazul, feküdj ide mögém!, parancsolta egyik este Jakab lovag, és hamarosan annyira megszokta a kölyök szabályos szuszogását, langyos és jó illatú leheletét, testének jótékony melegét, hogy délutánonként is maga mögé rekesztette a tiltakozni nem merészelô fiút. Nem is gondolta volna, hogy ekkora hasznát veszi! Az öregség sokféle új szokással köszöntött Jakabra, és minél öregebb lett, annál szívósabban ragaszkodott bogaraihoz. Pusztán akkor volt hajlandó rajtuk változtatni, ha a változtatás a szóban forgó szokásnak élveteg kiteljesedését eredményezte: idô múltával megengedte a fiúnak, hogy délután, amíg ô szendereg, inkább a tengerparton kószáljon, a ciprus és feketefenyô erdôkben, hadd itassa át haját és bôrét az édeskés gyantaillat, amely kiváló írnak bizonyul az estéli nyugovóra térést követô álmatlan forgolódásra; a bornál is jobb altató, gondolta, s mielôtt elaludt volna, motyogva dicsérte meg eszét, amiért oly alkalmatos döntéssel magához vette a fiút.
Jakab lovag atyja a nagy Hérakleiosz császár leszármazottja volt, anyjának családja pedig a Joábé. Az Írás úgy említi Joábot, mint akit Dávid király megátkoz, mert megölte Nér kedves fiát. Jakab lovag nem ismerte az Írást, ám fennen hangoztatta, hogy a rászakadó öregség (a sokféle testi nyavalya, az álmatlanság, az ólmosság, a mélabú) csakis átok lehet, mégpedig a legszörnyûbb, öröklôdô átok, és amennyiben levethetné magáról, megszabadulna a romlás jegyeitôl. A legszörnyûbb átkokat vérrel lehet feloldani, csakhogy a lovag semmiképp nem jött rá, miként cselekedjen.
A fiú alig múlván tízesztendôs, érett ifjúvá cseperedett, ám ahogy lenni szokott, ha a gyermek a test nyavalyáival veszôdô, zsémbes aggastyán mellett nô fel, halálra rémült átalakuló testétôl, betegségnek tartván minden változást. Magányos kóborlásain elrejtôzött a sziklák közé, kibontotta nadrágját, és olyan iszonyattal bámulta felágaskodó hímvesszôjét, mint ahogy vízbe vetett várja az örvényt kavaró tengeri kígyót. Lélegzetvisszafojtva leste, mikor csillapodik a vörösen imbolygó testrész, amelynek látványa kitörölhetetlenül belevésôdött, és ugyanolyan váratlanul, ahogy a valóságban fölfújta magát, képzeletében is feltámadt, és szörnyû képek társaságában virult egyre. Jakab lovag fürdôvizében neki is meg kellett fürödnie minden este (a lovag muzulmán szokás szerint gyakran tisztálkodott), ami újabb megpróbáltatásokkal járt, de nem azért, mert viszolygott az öreg test vízbe ázott szôrszálaitól, lehámló pikkelyeitôl, váladékának vízen úszó sárgás foltjaitól; saját lemeztelenített testére nem mert rápillantani. Ráadásul hiába mosakodott, örökké érezte testének kesernyés ürömszagát, amely egész életében elkísérte, esztendôrôl esztendôre erôsödve, sok megaláztatást hozva reá. Tán a sírból kelt ki az úr, ne adj isten, állatok közt hált? Immáron Károly császár udvarában élt, a császár palatinus grófjaként, amikor végre dermesztô hatásossággal sikerült megfelelnie egy fintorgó udvaroncnak. Én a Földanyától születtem, miként ôsöm, Héraklész, mondta, miközben elôkapta tôrét, villámsebesen felhasította hasán az inget, majd így folytatta: bizonyságul, íme, kész vagyok megmutatni köldöktelenségemet! Köldöktelenségének legendája mindenhová elkísérte, így aztán Sándor herceg is kíváncsian piszkálgatta kardhegyével a szétszakadt testen a véres köntöst, de a sebek túl erôszakosak voltak ahhoz, hogy valódi bizonyságot szerezhessen... Késôbb, élete végefelé, amikor a sorjázó kudarcoktól sokadszorra magába roskadt (mindig is hajlamos volt a mélabúra), az a rögeszméje támadt, hogy a testébôl áradó illat nem az övé, hanem a benne lakozó lényé; következésképpen élete valójában ennek a lénynek az élete, így hát a sors rákényszerített fordulatait hiábavalóan iparkodna megérteni.
Azokban az idôkben a számosziak csupán a kormányzói palotán lobogó zászló színébôl sejthették, hogy a velencei oroszlán vagy a genovai sas uralkodik felettük. Olykor a pápai kereszt is feltûnt, olykor a török félhold is. Egy közmondás járta azokban az idôkben, meglehetôsen illetlen szavakkal állapítva meg, hogy amiként a kormányzósági latrinában lerakódó bélsarat illetôen sem kutatja senki, melyik hurka éppen kinek a testébôl távozott, úgy a latrina távolibb körén túl zajló jövés-menés sem érdekel senkit. Az egyetértés a számosziak között, ha nem is volt édeni, alkalmasint a Bábel elôtti állapotokat idézte: jóllehet sokféle nyelv keringett, ki arabusul, ki görögül, ki spanyolul, ki zsidóul, ki a velenceiek, ki az egyiptusok, ki a krétaiak nyelvén szólalt meg, soha nem maradt rejtve a beszélô szándéka, aminek valódi magyarázata, vagy éppenséggel következménye volt, hogy a számosziak e sokféle nyelvbôl keverték ki a sajátjukat. A szigeten épített keresztény templomokon többnyire Bizánc kettôskeresztje ékeskedett, de pápista templomok is épültek, sôt Allah és Jahve is megtalálhatta a maga alkalmatos lakását; megfértek egymás mellett a különbözô istenek, és arra intették híveiket, ne támasszanak egymás közt ellenségeskedést. A perpatvar leginkább a felekezeteken belül robbant ki, mondhatni minden esztendônek megvolt a maga gubanca. A bizánciak már túl voltak az ikonromboláson, a papok háromszori házasságának engedélyezésén, a férfi és nôi szerzetesek együtthálásának tiltásán, ellenben a keresztvetés új szokása zajos és véres csetepatéknak lett forrása: egyik tábor hagyományosan három ujjal vetette a keresztet, a másik viszont, a Kaledóniából érkezett Nikon atya tanítása nyomán két ujjal, és mivel nagyjából egyenlô számban voltak mindkét táborban, a harc hosszú ideig tartott (míglen a kétujjasok táborát feldarabolja a hüvelykujjasok szövetkezése). A pápistákat megbolygató új tanokat keményen üldözte a velencei kormányzó (a pápa unokatestvére), így hát ha saját templomuk nem lehetett, az új tanok követôi közül egyesek Bizánc templomaiban (ki a háromujjasoknál, ki a kétujjasoknál), mások a muzulmánok szônyegein imádkoztak. Amióta a Spanyolhonból kiebrudalt zsidók fölös számban kezdtek feltünedezni, vallásukban sokkal szigorúbbak és kevélyebbek, mint helybeli hittársaik, azóta a zsidók között is mindennaposak lettek a verekedések, gyújtogatások. És a muzulmánok sem maradtak ki a zsibongásból, egymásnak ugorva, hol ezért, hol azért, legújabban az asszonyok viselete miatt. Bár a szigeten igen kevés asszonynép élt. A hajók gyomrából kizárólag férfiak támolyogtak elô, ugyanolyan kábán, ahogy delejes álmoktól ûzve hajóra szálltak, hogy Számoszra vitorlázzanak. Kevesen ismerték e megszállott útrakelés valódi okát. A görögök azt beszélték, hogy Daidalosz, az építômester, aki a közeli Krétából saját maga fabrikálta szárnyakon repült el a sziget felett, arra emlékezett vissza, hogy Számosz formája egy háromba fûrészelt Aphrodité szobor középsô harmadához hasonlítható, ami ôt is annyira megbabonázta, hogy kis híján arrafelé vette az irányt. A szentéletû, konstantinápolyi atyák is itt pihentek meg zarándoklatukban, nem tekintve a háromnapos kerülôút hányattatásaira sem. Egy rodoszi zsidó kereskedô a sziget belsejébe benyúló öböl partján hatalmas phároszt építtetett saját pénzén, és otthagyva virágzó üzletét, a toronyba zárkózott. Ô jegyezte fel leveleiben, hogy minden éjszaka hallja egy nô kéjes sóhajtozását, és a vágytól már nem tud sem enni, sem inni, és szörnyû kínok között várja az újabb éjszakát.
Jakab lovag joábita anyja révén talán Jahve fennhatósága alá tartozott, de valamiért kereszténynek vallotta magát. Valójában istentelen, bûnös, pogány lélek volt ez a Jakab. Ritkán járt templomba, csak színleg imádkozott, soha nem remegett bele annak tudatába, hogy a Teremtôhöz szállnak az ima szavai. Gyermekkorában dajkájától sok mesét hallott az álruhás Istenrôl, aki koldus képében be-bekérezkedik a házakba, hogy kifürkéssze az emberek szívét; de egy ízben sem gondolta, hogy az ajtaján kopogtató koldus maga a földre szállt Isten volna. Ahogy lesüllyedt a család, úgy satnyultak az istenek, akikben fiai hittek. Hérakleiosz császár az Úr testével érintkezô lepel körömnyi darabjáért kész volt háborúskodni, Jakab filléreket is csak vonakodva dobott a templom perselyébe. Lidércekben, erdei manókban, háromlábú kecskékben, egyszemû óriásokban jobban hitt, mint Istenben; azoktól félt, azoknak kegyét kereste, miként a köpölyözô borbélyokat is nagyobbra tartotta a tudós doktoroknál. Egy perzsa kuruzslótól hallotta, hogy a tükrökben ártó szellemek laknak, attól fogva nem tartott tükröt a házban; egy Alexandriából menekült, késôbb megtért zsidótól megtudta, hogy a templom az egyedüli hely, ahová az ártó szellemeknek nincs bejárásuk, így aztán váratlan fordulással, naponta ott volt a vecsernyén, cipelve magával újdonsült kölyökcselédjét is.
Valahogy úgy esett, hogy a templom védôszentje Szent Vazul volt. A fiút mélyen megrázta névadójának és oltalmazójának legendája. Az ikonosztáz képsora elôtt térdelve, színes ábrándokat kezdett szôni arról, hogy egyszer maga is kiválaszt magának egy szegény népet, megmenti és felemeli. Szent Vazul arcképe biztatóan nézett rá, mi több, a mennyezet hatalmas Jézusarca is mosolyogott. A pádimentum kôlapjai lehûtötték testét; szeretett ott hasalni, onnan bámulni a képekre. Beoltódott a hit sokféle gyümölcsöt termô ágaival, és a beoltott ágakból kusza, terebélyes korona formálódott, tovább terebélyesedve és kuszálódva az aggastyán vad haragjától, amellyel a templomból hazatérve, a papokat, a vallást és Istent kaszabolta.
Egyszer beállított a lovaghoz egy velencei rabszolga-kereskedô, mert azt hallotta, hogy a lovag eladná kikötôi házát, amelynek birtoklása csakis bosszúsággal társul. Jakab tôle hallotta, hogy a pápa elaggott testét gyermekvér fiatalította meg. S hogy mi módon, azt is megtudta. Száz kölyköt tartanak a pápai lakájok a palota pincéjében, borbélyok seregei vágnak eret rajtuk hetente kétszer, kehelybe gyûjtve, vérrel töltik meg a fürdôdézsát, s a pápa abba nyakig belemerítkezik. A kölyköket seregélypástétommal, vérképzô borokkal táplálják, ám ennek ellenére gyakori köztük a váratlan elhullás, minekutána a kalmárok naponta szállíthatják a friss portékát. Mi tagadás, jól megélnek azok, akik a pápai lakájok bizalmába férkôznek! A bizalomért persze áldozniuk kell, nem is keveset, ám megéri, hiszen a pápa aranya a legtisztább a földkerekségen. Jóvérû, pufók kölyköket (no meg a kiváló számoszi borokat, valamint a tavaszi és ôszi vándorláskor itt megpihenô seregélyeket) begyûjteni, hát ezért kellene neki az a ház. Virágzó üzlet, és még sokáig az lesz, hiszen saját szemével látta, a pápa mintha húszesztendôs volna, bôre kisimult, haja visszafeketedett, dereka kiegyenesedett, lépte ruganyosabb, mint valaha: matuzsálemi életkor vár reá. Igen, a vér, tudtam én, a vér, a vér segít, sóhajtozott Jakab lovag, örülve, hogy végre sejti, mit kell tennie! Hálásan szorongatta a velencei kezét, de azért házát nem adta el neki, hiába rimánkodott az hosszan, fût-fát ígérve (pénzt viszont annál kevesebbet).
Éjszaka kikelt ágyából, kicsoszogott az elôszobába, és a falról leakasztott széles török karddal tért vissza. Megállt az alvó fiú mellett. Vajon mire gondolhatott ez a házsártos, önzô aggastyán, kezében a lesújtani kész pallossal? A fiú mélyen aludt, fekete haja csapzottan tapadt homlokára. A pallos hideg volt és nehéz, az aggastyán fázni kezdett. Megérezte a fiú testébôl feléje áramló meleget, és ekkor ráébredt, hogy ez a meleg tartja ôt életben, ez dédelgeti tagjait, mint napsugár a kövekre kimászó gyíkokat. Reszketve leeresztette a pallost, becsúsztatta az ágy alá, és máris visszamászott a fiú mellé. Reszketése elmúlt, és valami új, eddig nem érzett forróság költözött belé, elhatolván a szívéig. Megrémült, hogy meghal. A túlvilágra gondolt, ahol ô minden istennek és ördögnek a szolgája lesz, mert egyikkel sem volt jóban ezen a földön; és már látni vélte azt is, ahogy patás ördögök lökdösik a pokol nagy, meredek gödre felé.
Eközben a fiú felébredt, és annyira csendesnek, moccanatlannak találta az öreget, hogy azt hitte meghalt, és rémülten rázni kezdte vállait.
Jakab lovag felkapta fejét, aztán szusszanva visszaroskadt. Szeme tágra meredt, ziláltan kezdett beszélni.
– Megmentettél a haláltól. Megragadta karomat. De te kirángattál karmai közül. Visszaadtad az életemet...
Mivel kisvártatva jobban lett, mi több, egészen felvidult, párnával kitámasztva hátát, és a fiút magával szembe ültetve, mesélni kezdett. Megeredt a nyelve: bevallotta, milyen gazdag ember, akár hercegként is élhetne, tarthatna szolgákat, vendégeket fogadhatna, aranyhintón kocsikázhatna, beutazhatná a világot, minden nap bálnazsírt kanalazhatna, de néhai felesége hozzászoktatta a nélkülözéshez. Egyszerûen éltek, idejük nagyobb részét az ágyban töltve, ruhátlanul, alig ettek-ittak. Jó asszony volt, nyalta-falta a lovagot, nem hagyta, hogy másra nézzen. Talán azért volt e vak buzgóság, mert kárpótolni szerette volna ôt a gyerektelenségért. Az asszonynak nem volt lyuk a lába között. Vaklyuk volt ott, csak a pisilôje, szôr is alig fedte, se be, se ki nem fért volna rajta keresztül semmi. Hiányzott testébôl a gyerekforrás, szakadt fel Jakabból a régi fájdalom, aztán látva, hogy a fiú zavartan néz rá, és nem érti, mi az a lyuk, feltárta elôtte, hogyan néz ki egy nôi test, lefestette a domborulatokat, völgyeket, megjelölte a horpadályokat, lankás helyeket, a férfiember által látogatott zugokat. No, ha akarod, mesélek egyebekrôl is!
Az aggastyánt késôbb sem kellett kérlelni; esténként, mielôtt a gyertyát elfújták volna, szívesen beszélt ifjúságának színes kalandozásairól, Mantovától Bagdadig. A történetekben felélesztett Vénusz újra megtöltötte elaggott lelkét egy hervadtnak hitt érzéssel: mintha a hajnali város fölött tombolva átvonuló vihar tartott volna visszafelé a napenyészet órájában, némiképp csendesedve, de még duzzadó felhôkkel. A lovag a fiú éber, nedves tekintetében, akárha tükörbe nézne, önmagát vélte felfedezni: az ifjúság csalóka heve szétáradt testében, beesett ajka megtelt szomjúsággal, éhséget érzett, de nem a gyomrában, hanem a bôrén, a tenyerén, az ujjaiban... Egyszóval, újra megkívánta az asszonyt.
Így került a házba Carlotta, Jakab távolban élô unokahúga, akit atyja a csábító örökség reményében engedett a lovag házába. Ez a Carlotta fölöttébb együgyû teremtés volt, sokat és csámcsogva evett, dolgozni nem szeretett, csavarogni viszont annál inkább; a piacon lebzselt volna reggeltôl napestig, szóba állt minden rangú és rendû kereskedôvel, piacozó cseléddel, és mindent kibeszélt, ami Jakab házában történt. Ha a lovagtól nem kapott pénzt, hitelbe vásárolt, minthogy mindenki üstöllést lett a zsugori pénzeszsák hitelezôje. Vazul cipelte a kosarakat, s ha netán elsodródott a lány mellôl, vagy éppenséggel a lány ragadozott le a törökmézárusoknál, képes volt a savanykás kenyérillatot hosszan követve, újra rátalálni. Merthogy Carlottának meg olyan illata volt, mint a borban ázott kenyérnek. A piacról a part felé kanyarodva tértek haza. A lány kielégíthetetlenül bogarászta a szederbokrokat, mígnem egy tamariszkusszal és sziklákkal körülkerített öbölnél megálltak. Vazul itt letehette a kosarakat; az ösvényre kiállva ôrködnie kellett, amíg a lány megfürdik. Egy idôn túl rendre elhagyta ôrhelyét, és a lány után lopózott, jóllehet aligha kellett leskelôdnie, a lány már az úton kibújt ruhájából, majd döngô léptekkel berontott a vízbe. Nagy, aránytalan teste volt, mint a hízott polipoké, sok-sok fehér csáp és végtag csöpögött a víztôl, midôn újra megjelent a parton. És ami a legutálatosabb volt rajta: emlôi között vastag szôrtakaró sötétlett, párolgó szôrmocsár, amely lefutott a lába közé, meggátolva a leselkedôt, hogy betekinthessen a lovag történeteiben gyakorta felbukkanó testtájékra.
Vazul délutánonként visszatért az öbölhöz, amely fölött még mindig ott lebegett a lány savanykás kenyérillata; valamiféle irtózattal párban álló szomjjal belegázolt a vízbe, lebukott, és nyitott szemmel lebegett a medert borító hínáros fölött, amelynek látványa egyszerre volt félelmetes és gyönyörködtetô. Aztán egyszer melléje szegôdött a szerencse, valami kerek pénzforma csillant a fenéken; kézzel-lábbal való igyekvéssel sikerült kihalásznia. Egy kicsiny érme volt az, aranyos tallér, egyik oldalán uralkodói képmás, másikon napsugaraktól övezett korona. Ám volt ennek a tallérnak egy egészen csodás tulajdonsága is...
Amióta a lány is beköltözött ágyukba, Vazul keveset aludt. Carlotta, akinek fékezhetetlen és együgyû jókedve különösen éjszaka szerezte csínjeit, a lovag túloldaláról szüntelenül abban mesterkedett, hogy a lovag figyelmét kikerülve, Vazullal incselkedjék; meghúzta haját, megfricskázta orrát, fülét rángatta, arcába csípett, és felvihogott, ha az öreg rámordult az ûzötten forgolódó fiúra. Éjszaka kellôs közepén a leggonoszabb módon befogta orrát, amikor pedig a fiú horkanva, csápolva éledt, és ôt követve az öreg is kapálózni kezdett, Carlotta ezt a legmulatságosabbnak tartván, reggelig úgy nevetett, hogy már azt sem tudta, melyik világon van. Ez a félnótás teremtés sohasem fáradt el. Napközben a legkülönfélébb vetélkedôkre vette rá a fiút, és a gyôzelem csakis az övé lehetett. Ki hörpinti ki a bögrét sebesebben?, ki tünteti el a karéj kenyeret gyorsabban?, megelôzni nem lehetett. Vazul a folytonos jeladásoktól rémülten rángatózott, és egyre fásultabban igyekezett kitalálni, épp futnia kell utcahossznyit, kiinnia egy bögre vizet, körülszaladnia az asztalt, vagy hangosat kiáltania, netán minél távolabbra köpnie.
Az öreg eleinte délután próbálkozott: Vazult ingerülten elzavarta otthonról, bereteszelte az ajtót, leeresztette a rolókat. De így is zavarta ôt a fény, figyelmét csalfán elterelték a kintrôl beszûrôdô zajok. Megpróbálkozott az éjszakával; olyankor a fiú meleget sugárzó testével maga mögött valóban úgy érezte, húsa kemény, csontja rugalmas, vére pedig nehéz és mindenen áthatol. A lány csiklandós volt, sikoltozott, ha bárhol hozzáértek, nem hagyta, hogy az öreg kezét rátegye, de vadul rángatózva, mégiscsak egyre közelebb túrta magát, nekihevült, sikongatott, elkapta az öreget, aki hamarosan rimánkodásra fogta a dolgot, lassabban, lassabban az istenért, nem bírja, a szíve beleszakad. Megölsz!, kiáltotta, hörgött, sipákolt. Vazul a sötétben is látta a takaró hullámzását, és attól félt, hogy a hullámok felduzzadván elöntik a szobát, mint nemrégiben a várost egy váratlanul támadt szennyes vizû szökôár; a templomokba menekültek akkor az emberek, zsoltárokat énekeltek, Istenhez imádkoztak, és lám a város megmenekült. Imádkoznia kellene neki is! De nem találta a szavakat, amelyek megijedtek valamitôl, ki tudja, hova bújtak el. Hiába hunyta le szemét, a rémületes hullámok fölkapták, és ide-oda dobálták; behunyta szemét, de az orrát nem foghatta be, hogy a takaró alól kicsapódó kellemetlen szagoktól meneküljön, ha pedig az orrát is befogta, úgy tátogott már, mint a halárusok gyékényeire kiterített halak, amelyeket napkelte után ponyvával fednek le, hogy megvédjék ôket a forróságtól, a ponyva pedig elkezd hullámzani a sok félholt állat vergôdésétôl; hallotta minden alkalommal a halak jajveszékelését is, ha pedig fölnézett az égre, a piactér fölött a város összes szenvedését látta lebegni, egyetlen hatalmas sikoltás, sûrû, nehéz felhôjeként. De ha a szavak cserben hagyták is, a csodálatos aranytallért elôkotorhatta zsebébôl: ha arcmásos oldalával fülére tapasztotta, sirályok vijjogását és a szél lágy sustorgását hallotta, mintha a tamariszkusszal szegélyezett apró öböl kelt volna életre. Az érmére vésett képmás vigaszt suttogott annak, aki ugyanúgy be volt falazva, mint ô, örökös éberségre kárhoztatva, akitôl ugyanúgy, mint tôle, megvonták az álmok gyógyító képeit.
Végül eljött Carlotta apja, hogy immáron dûlôre vigyék a dolgot. Megüzentem, vidd haza a lányt!, vonult szobájába a fölösleges alkudozás elôl Jakab lovag. Az atya bosszús ábrázattal szaladgált fel s alá, majd egy kisebbfajta erszénytôl némiképp megnyugodva, kelletlenül utasította a lányt, hogy pakoljon össze. Carlotta egykedvûen szedte össze kevés holmiját, és anélkül, hogy bárkitôl is elbúcsúzott volna, kacsázva szaporázott apja után, és még aznap délután hajóra szálltak.
Jakab estére annyira megrészegedett, hogy Vazulnak kellett ágyba fektetnie; levetkôztette, nedves kendôvel letörölte könnyes és nyálas arcát, betakarta, majd melléje bújt maga is. És ahogy vánkosára ereszkedett, megérezte a lány savanykás kenyérillatát: olyan üresség költözött szívébe, amilyenhez foghatót eddig soha nem érzett. Az aranytallér suttogása sem enyhítette gyötrelmeit, mert a tenger hangjai a lányt juttatták eszébe; sóvárgásában szorosan préselte tenyerét s benne a tallért füléhez, amivel ugyan megoltalmazta magát a lovag fertelmes hortyogásától, de aligha a rátelepedô szomorúság fájdalmaitól. Hasrafordult, arcát vánkosába fúrta, és felzokogott.
Károly udvarában azt terjesztették róla, hogy nem szereti az asszonyokat, mi több, valósággal retteg tôlük; akik asszonyai, valójában nem aszszonyok. Ez aligha volt igaz! A Carlotta távozását követô keserû éjszakától kezdve, nappalait és éjszakáit, ábrándozásait és álmait asszonyok népesítették be, és míg az ember valóságos asszonyai kitûnhetnek életébôl, az elsô asszony után jön a második, majd ôt is követi az új s újabb, addig az álom- s ábrándképek egyszerre és csillapíthatatlan röpködéssel vele tarthatnak mindörökre. Amíg Számoszon élt, az álmok helyszíne soha nem változott: az út a sikátorok mögül indult el, kanyarogva elhagyta a darazsaktól zajos narancsfaligetet, felérkezvén a csupasz dombtetôre; és amit eddig nem lehetett látni, íme, váratlan ajándéka a kapaszkodónak: a dombtetô túloldalán napfényes katlan tárult föl! A védett, rejtôzködô katlan teraszos oldalában gyümölcsfák zöldelltek, az ágak között madarak énekeltek; az ösvény kanyarogva ereszkedett le a mélybe, magányos almafához vezetve az álmodót, aki széthajtogatva a palástként fûre terülô fakoronát, belépett az ágak közé. Egy fehérruhás nô ült a fa tövében, de amikor megpillantotta az érkezôt, felegyenesedett, és kitárta karjait. Ám itt ellankadt az álmodó, valami elriasztotta ôt attól, hogy a karok hívására felelve, közelebb lépjen, és nem tudni, hogy tétovázása oka- vagy következményeként, az asszony teste növekedni kezdett, lassan betöltvén a katlant, megfullasztván minden növényi és állati teremtményt, kiûzvén onnan az álmodót is, aki végül fuldokolva próbált felébredni.
Jakab lovag néhány napig mit sem törôdött a fiú lázas állapotával, ám amikor már zavaros beszéde is elnémult, elhívta hozzá a török orvost.
Menhet Karrakás levetkeztette a fiút, miközben elámult, milyen fehér a bôre. Még ô sem látott effélét. Fehér, mint a hó (bár ô havat sem látott), ám mégis forró, mint a hébénumfa fehéren izzó parazsa. Sokáig lapogatta, forgatgatta, nyomkodta, körmével karcolta a fiú csupasz testét, de semmit nem tudott kisütni. A bôr tiszta, sehol fekély, tályog vagy duzzanat, a torok sem lángol. A tekintet is tiszta, ám mi tagadás, talán túlontúl is tiszta.
– Olyan a teste, mint amikor Perzsia felôl fúj a szél: tiszta az ég, sehol egy felhô, látni lehet a messzi partokat, a tenger csendes, mint egy tó, mégsem merészkedik senki a közelébe, mert ahogy kiérne a házak védelmébôl, menten elragadná az orkán.
Másnap újra visszatért a fiúhoz, vizeletébe fehér folyadékot cseppentett.
– A frissen fejt anyatej lesüllyedt az edény aljára, tehát baj van, viszont nem oszolt szét, tehát segíteni lehet.
– Mi a baja?
– A férgek meggyûltek benne. Szétrágják a legerôsebb embernek is lelkét.
– Kell nekem ez a fiú!
– A sok féreg megvadítja egymást, marakodnak, rémületes dolgokat produkálnak, úgy viselkednek, mint a hatalmas muzulmán nemzet, amelyet belsô csatározások gyengítenek. Már rég a mienk lehetne Velence és Genova. Nyáladékukat fecskendezik egymásra, hol felizzítják, hol eloltják a lélektûz lángjait.
– Megfizetlek!
– Allah türelmes és nem személyválogatós, talán pogányokon is megkönyörül...
– Meggyógyítod?
– Talán meggyógyul. De boldog sohasem lesz. Akiben ekkora tûz ég, és közben ilyen satnya a szerszáma, az örök életében boldogtalan lesz. Úgy jár, mint szegény muzulmán nemzet, akinek nem adatott meg, hogy rátermett császár uralkodjék fölötte.
Vazul egyetlen összefüggô álom birodalmába jutott. Az álomnak nem volt sem eleje, sem vége, és nem volt határa sehol: benne volt életének minden múltbeli és eljövendô eseménye, benne volt mindaz, ami az életén túl várta, és benne volt valamennyi megálmodott álma. Átélte, ahogy Tomica hetman fejbe kólintja buzogányával, ájultan a porba zuhan, és markából elgurul az aranytallér, a tenger és a kenyérillatú lány örök emlékével; átélte, ahogy Kucsuk, a Pirosarcú lovakhoz kötözi kezét-lábát, miközben ô ájultan álmodja tovább az álmot az almafa alatt várakozó nôrôl, aki most odalép egy terített asztalhoz, amelyen rôfnyi magas meggyújtatlan gyertya áll; látja, hogy egy kés hegyével gyönyörû, messzirôl is gyönyörûséges, körkörösen lefutó betûket karcol a viaszba, aztán lángot tart a gyertya kanócához, és máris eltûnik a fák között. Ô szeretne felemelkedni, hogy elolvassa a gyertyára vésett üzenetet, de nem bír mozdulni. A gyertya égve elfogy, az írásból egyre kevesebb marad. Az érkezô szél, amely elfújja a gyertya lángját, a lelkét is felkapja, és messze, egyre messzebb sodorja. Milyen boldog és fenséges állapot, mennyire örül, igen, sírna a boldogságtól, ha volna még keble, tüdeje és könnye. Ahogy emelkedve suhan a semmi felé, látja, hogy a gyertyacsonkon megmaradt az utolsó szó, kíváncsian hajolna közelebb, de akkor rájön, hogy már nem ismeri a betûket, és szükségét sem érzi, hogy megértse ôket.
Az agg Jakab lovag Menhet Karrakással saját végrendeletét is leíratta; másnap két megbízható keresztény tanú elôtt felolvastatta, aztán körülményeskedve aláfirkantotta. Köszvényes roham kínozta. Éjszaka arra riadt, hogy ég a ház, de szemeit kinyitva, minden nyugodalmasan szunynyadt a sötétben. Az ablakot szerette volna kitárni, de nem tudott felkelni. Vazult szólította volna, hogy hívja Menhetet, de torka összeszorult. Föl akart hágni egy grádics utolsó fokára, de nem bírta lábát felemelni, eldôlt, és gurult lefelé, le a pokol lángokban álló fenekére. Vazul reggel vette észre, hogy az aggastyán meghalt. Ezúttal hiába rázogatta, az öreg fennakadt szemében ijesztô üresség honolt; de teste két nap után sem hûlt ki: bôrén barnás foltok jelentek meg, akár a tûz fölé tartott pergamenen. Vazul nem mert senkinek sem szólni, bezárkózott a házba, nem számolta a napokat, és csak miután minden élelem elfogyott, merészkedett el Menhethez. A tavasz elsô holdtöltekor halt meg, felelt Menhet kérdésére, de az orvos, utánaszámolván az azóta eltelt idônek, ezt nem tartotta valószínûnek, annyira ép volt még mindig a tetem. De a dolgon nem sokat tépelôdött, annál is inkább, mert a hátrahagyott végakarat érvényesítése sok munkát adott neki is. Végül minden elrendezôdött. Vazul tisztességgel eltemettette az öreget, aztán eladta a házakat, áruba bocsátotta a földeket, a hajókat, arany dukáttokká tette a házban rejtegetett aranyos tányérokat, gyöngyökkel kirakott kelyheket. Gazdag emberként, új névvel szállt hajóra, hogy a borba áztatott kenyér illatát követve Carlotta nyomába elvitorlázzon.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta