Madarak
Nap mint nap, újra
meg újra kiraktam
asztalunkon a morzsákból
egy arcot,
aztán az éhség
valahogy letörölte,
néha a nyári
szél
vitte el, vitte a madaraknak,
mert
szereti ôket, déli
szél, akár
a szív, oly súlytalan.
És ott van most az
arc
a verebek hasában.
Hív a gyerekkor, fehér
kis csipetkéket küldök
válaszul. Szerényen
élek.
Elég e távoli
szerelem,
morzsák az égen,
elég
egy kis csivitelés.
Üdvözlet
Egyre többször köszön
be hajnal ötkor
a tetôgerinc rigója
felém röpítve
füttye villanását
mert árnyas tolla
alatt szikraerdôt
visel minden rigó.
Fogalmam sincs, hogy mit
feleljek:
a mi zenénk olyan
üres,
színeink oly kopottak,
a kezünk meg, századok
óta, hogy
vérszagú már,
repülô masináink
pedig
halált hoznak a madarakra.
Ezért inkább
faarcot vágok,
ahogy a zongorázó
Beethoven,
barátom persze érti,
elhallgat és
üdvözli még
a környékbeli macskát,
aztán a dolgára
siet.
Ezt a napot...
Ezt a napot a valóságra
szánom.
A dohányban tovább
él a földrajz.
A zsebem pedig egy dob.
Ma a sarkokkal törôdöm,
meg a motorral,
kirázom a napot, mint
egy lepedôt,
ôrölni viszem
a kiabálást.
Lehet, hogy munkában
ér a halál.
Szoktam gondolni erre, nem
tudom,
gondol-e ô is, szokott-e
gondolni bármit.
Ma az alábbiakkal
szeretnék foglalkozni:
A halállal, a sínekkel,
az ággyal,
a vízzel, a füsttel,
a széllel,
a szerelemmel.
Nehéz nap lesz, az
biztos.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta