Arról, ahogy M... szerb író a Nobel-díjról álmodozik
M... író. Naná. Egy kis költészet, egy kis próza. Nem szeret beszélni a munkájáról, kivéve ha muszáj. S ha éppen muszáj, akkor vagy halaszthatatlan elfoglaltsága támad, vagy megbetegszik. Ami azt illeti, a nem szeretni gyakran a nem tudni-t helyettesítô jó kifogás. Az ô esetében pontosan így van: kinyögi a nem szeretek-et, és így egy csapásra megszabadul azon kötelességétôl, hogy gondolkozzon, s ugyanakkor leplezze értelmének hézagait. M... – lehet-e másképp – rá se hederít a kritikusokra, valószínûleg azért, mert nem veszik észre a zsenialitását. Csak a hasonszôrûekkel van jó viszonyban, azokkal, akik a kedvét keresik. Ki nem állhatja a fiatal írókat. Pimasznak tartja ôket, szépreményû házirend-szegôknek, akik nem respektálják az idôsebbeket, és nem írnak róluk. M... elfelejtette, hogy vagy huszonöt évig ô is fiatal írónak számított.
– A mi idônkben másként volt – mondja, habár nem tudja megmagyarázni, hogy s mint. M... nem olvassa az új könyveket, de határozott, megingathatatlan, rendszerint lekicsinylô véleménye van róluk.
M... két verses- és egy novelláskötetet jelentetett meg. Ötvenkét évéhez képest aránylag termékeny. Megkapta az S.-i költôi találkozó díját; ez a város szüret és disznóölés idején minden évben kitünteti legérdemdúsabb költôinket. M... komolyan megharagudott egyik ismerôsére, amikor az gratuláció helyett megkérdezte tôle, hogy mi az az „érdemdús költô”, és hogyan határozhatók meg az érdemek fokozatai. Mûveit világnyelvekre fordították. Legutóbb például, néhány évvel ezelôtt, lefordították két versét a bolgár földmûvesszövetkezetek évkönyvében, és képzeljék, egyetlen fôvárosi lap sem számolt be errôl a jelentôs kulturális eseményrôl. Senkit sem érdekel, mennyi mindent tett irodalmunk külföldi népszerûsítésének érdekében: kénytelen volt annak a bolgárnak pótautóalkatrészeket küldeni, egy üveg whiskyt, ráadásul mindhárom könyvét, melyeket régóta nem lehet kapni, a kiadók pedig valami miatt nem hajlandók újranyomni ôket, habár, igaz ami igaz, a küldemény utóbbi részét nem forszírozta a bolgár, dehát akkor már a Lada karburátor mellett legyen ott néhány szonett is, M... szívélyes kísérôlevelet mellékelt, és mit ad isten, az olvasók a legkülönbözôbb meridiánokon nem tudnak ellenállni a valódi költôi tehetségnek, nem mint nálunk, ahol mindenki le van fizetve, a kritikusok fôként csak a saját nemzedékükrôl írnak, pedig a világ talán tudja, mi a jó, bla, bla, bla...
M... szeret sokáig aludni. Úgy bújik elô késô délelôtt a takarói alól, mint a vakond a vakondtúrásból, vakon elôkotorja az elsô cigarettát, felül az ágyon, és csöndben cigarettázik. Mindeféle gondolat átsuhan a fejében. Néha arról ábrándozik, hogy megkapta a Nobel-díjat. Késô éjszaka van, ô tizennyolcadszor dolgozza át az ôszi temetôrôl szóló szonettjét, ez a változat minden bizonnyal a végsô lesz. Megszólal a telefon: – Jó estét – mondja egy torokhang a távolból tökéletes angolsággal, amit M... nem ért, de nem baj, ez nem rontja el az ábrándjait – az a megtiszteltetés ért minket, hogy hírül adjuk Önnek, miszerint a Nobel-díj bizottsága úgy döntött, hogy ez évben Ön az irodalmi Nobel-díj laureátusa. Gratulálunk. A svéd király megkért bennünket, hogy tolmácsoljuk Önnek üdvözletét. Nagy örömére fog szolgálni, hogy fogadhatja és vendégül láthatja Önt.
– El kell utaznom valahova – gondolja M... – Most aztán kitör a káosz. Újságírók, exkluzív jogok, ügynökök, mûfordítók, hogy a nemzedéktárs kollégák irigységérôl ne is beszéljünk. A siker az egyetlen dolog, amit sohasem bocsájtanak meg az emberek, különösen az ismerôsök, akik meg vannak gyôzôdve a középszerûségedrôl. A legfontosabb megôrizni a belsô békét, és elegendô idôt biztosítani a munkának. Pillanatnyilag az emlékirataimon dolgozom, idônként, ha úgy jön, leírok egy-egy verset is. Már van néhány. Ha ilyen tempóban haladok, tíz éven belül új kötetben bizakodhatom. A megszokott, örökké kísértô témáimról van szó: évszakok, szerelem és zene. Semmiféle aktuális politikai utalás. A költô a szellem embere, és nem a diktátorok megdöntése a dolga. Igen, igen, sürgôsen találnom kell egy titkárnôt – jut eszébe –, legyen fiatal és határozott, fekete, erôsebb csípôvel (az alacsony, kopaszodó M... az ilyen nôket szereti), és feltétlenül beszéljen néhány világnyelvet, anyanyelvi szinten. M... nem tud egyet sem. Úton a Királyi Akadémia felé jöhet egy kis románc, álmodja M..., és orális szexre gondol a repülôgép toalettjében. Aztán tehetnének egy kirándulást a sarkvidékre, hogy megnézzék a fehér éjszakákat, talán ott is meglátogatná immár klimaxos ihlet kisasszonya, hazaérve pedig megköszönne neki mindent, nem az ihlet kisasszonynak, hanem a titkárnônek, és megígérné, hogy örökre jó barátok maradnak. M... nem szereti a tartósabb kapcsolatokat, sohasem nôsült.
M... zömök, robbanékony macsó, bokszerkesztyûs bárd, aki, miután végre föltápászkodik, sokáig nézi magát a tükörben, majd felöltözik, nyakkendô helyett selyemkendôt köt, fogja a pipáját, az elôkelôség jelét, és bemegy a szerkesztôségbe, csodálkozva, hogy ma sem emlegetik az újságban, melyet útközben átlapozott. – Szemétség – gondolja – ezek a kultúrrovat-szerkesztôk egytôl-egyik kis korrumpált közírócskák, akik csak a kiadóvállalatok meg az irodalmi folyóiratok szerkesztôirôl írnak, hogy így publikálási lehetôséghez jussanak. Most kitaláltak valami posztmodernizmust, habár nincs az a tisztességes ember, aki meg tudná mondani, mi a fene ez. Az ilyen divathóbort nálam nem megy át – bizonygatja M..., maga is szerkesztô, aprópénzért, egy kis lapnál, amelyrôl bírósági úton sem lehetne megállapítani, hogy ki olvassa. Valószínûleg az amatôr költôk, de kizárólag azokat a számokat, amelyekben megjelennek a verseik. M... az ô gurujuk, recenziót ír róluk „baráti” alapon, ha jól megfizetik. S hogy lerövidítsük a történetet: M... Attila ostora, a költôk rongyos seregének megvesztegethetetlen bírája, esztétikai ragadozó, éles nyelvû független elme (habár rendszerint elôre leírja azt, amit mondani fog), bírák bírája, papja a papoknak, kiváló kapcsolatokkal rendelkezô ember, az Írószövetség tagja, aki ennek ellenére nyílt levéllel fordult az elnökhöz, és szigorúan elhatárolta magát az igazgatóság politikájától, irodalmárok közt a két lábon járó halál, vitaestek rendszeres látogatója, aholis hallgat, habár lenne mit mondania, csak nincs hozzá kedve (és nem is kérdezi senki), tekintélyes akadémikus, kulturális intézmény, élô emlékmû, küldetéses ember, a nép hangja, valóban, a mi potenciális Nobel-díjasunk, pont.
Nem jut eszembe egy mondat
Valami rémlik. Önökkel is biztos elôfordul ilyesmi. Velem számtalanszor megesett. Felötlik bennem egy gondolat (az utcán, éjszaka, félálomban, beszélgetés vagy tévénézés közben), amit késôbb az istenért sem sikerül fölidéznem. Megpróbálom, sajnálom, hogy nem megy, aztán ejtem.
De van köztük egy, amelyet sohasem tudtam elgyászolni. Örökre elfeledtem, mi volt az a gondolat, mirôl szólt, mire vonatkozott, de emlékszem valamiféle áramütésre, mely megnyilvánulásának pillanatában keresztülment rajtam, olyan volt szinte, mint egy orgazmus. Megvilágosított és eltûnt. Azóta futok e mondat után. Tudom, hogy hiába kergetem, de nem adom fel. Idôvel maga a versenyfutás tesz szert jelentésre, mindenünnen elôbukkannak a szavak, néha egészen közel kerülök hozzá, még egy kicsit, és felmerül a feledésbôl, a tudatalatti elhagyatott vidékérôl, a nyelv tiszta energiájából. Semmi. Tovább futok, és lassan megtanulom: nem az a legfontosabb, hogy azonosítsam. Szaladni kell, s ha egyszer mégis találkozunk, egyszerûen át kell rajta hatolni, mint két világ közti membránon – ahogy a futó is átszakítja a szalagot a mellével, amikor célba ér, és megmarad – ahogy egyébként egy napon magam is át fogok futni a saját halálomon. Soha semmi sem fogja visszaadni a néhai találkozás varázsát – egyszer megtörtént, és soha többé. Valami azt súgja, hogy az a gondolat a létezés rejtjelével határos, s valahol ott settenkedik a feledés peremén. A java mindannak, amit kapunk, az (ôs)emlékezetbôl fakad. Ám ha újra megnyilvánulna az a mondat, hiányozna belôle az igazi felfedezés ereje. Távolléte intenzív, miként a vágyam, és az utána eredô erôfeszítésem is fontosabb a valódi utolérés szükségleténél. Egyébként egy bölcs már réges rég ráébredt, hogy „a jelenlét hatása kevésbé kifinomult, mint a távollété”. Egy másik pedig hozzáfûzte: „Az, hogy határok nincsenek, nem akadályoz meg bennünket abban, hogy elinduljunk feléjük”.
Koan
Megkérdeztek egy bölcset (valószínûleg az elsô posztmodern gondolkodót), hogy hol van a világ közepe. A bölcs némi töprengés után elôvesz egy botot a szütyôjébôl, beleszúrja a földbe, és így szól:
– Itt a világ közepe. Ha nem hiszitek, mérjétek meg.
Tavak és orgonaszó
(álom)
A tavakról és az orgonaszóról fogok írni. Valamit, nem tudom, mit, nem tudom, minek, csak sejtem: egy mély, megnevezhetetlen történet kezdetét, melyben a szavak úgy szólnak, mint az orgonák a katedrálisokban, egy olyan történetét, melyet nem lehet, vagy én nem tudok elmesélni, mindegy. Ez a történet ki fog száradni, még mielôtt a nyomába erednék, mint ahogy a fekete tavak is kiszáradnak a felfedezetlen, földalatti barlangokban. Néhány kilométerrel alattunk semmit sem hallani, a földalatti világ nagy fülvájataiban sötét és áthatolhatatlan a csönd. Akárcsak éjszaka, amikor felriadok a szobámban: némaság és közöny. Meggémberedtek a tévék. A rideg, szörnyû képekkel megvilágított csorda nyugovóra tért. Az üres utcákon félelem kígyózik. Ezt a csöndet fogom orgonaszóval betelepíteni, nem akármilyennel, hanem azzal, amit egy szigeten szívtam magamba, télen, a templomhajó üres méhében, régen, olyan régen, hogy nem is igen tudom, vajon valóban megtörtént-e velem, vagy valaki mással történt meg, vagy álmodtam. Elkalandoztam, márpedig nincs nehezebb, mint megszabadulni a saját gondolatainktól, csak ritkán fordul elô, s így magamba zuhanva egy pillanatra, a hangok áradatában meghallottam a csendet, mely fölöttünk s alattunk pulzál, a felsô és az alsó szférákban.
Tavak és orgonaszó. Nyilván felfigyeltek e látszatra oly távoli fogalmak egyezô szimbolikus értékére. A mélység és a sûrûség fûzi ôket öszsze, oly mély mélység és oly sûrû sûrûség, hogy sehogy sem tudok a magjukig, az értelem csírájáig hatolni. Ezért kettôzöm meg ôket, és világosan látom, hogy egy távoli, névtelen tó mélyén, valahol az Atlantiszra nézô szélfútta fennsíkon, vízbefúltak orgonálnak fehér, vízszítta ujjaikkal, és ez a hang sûrû, súlyos és áttetszô, mint a víz.
Azon a szigeten volt egy tó. Kiléptem a templomból, még mielôtt összeomlott volna az orgonaszó vibrációjától, megtorpantam az üres téren, beszívtam a túlsózott levegôt, és elindultam a tó felé, meg akartam magam nézni a víztükörben. Ködös és valahogy mozdulatlan reggel volt, szinte halott, mintha megállított idôben fogant volna. Akkor, ott, a víz fölött arra gondoltam, hogy ilyen lesz az a hajnal, melyen majd elhagyom ezt a világot: puszta, ember sehol, semmi sem mozdul, csak valahol egy barlangban, mint az orgona méhében a hang, leszakad egy csöpp a sztalaktitról és eltûnik, lent, hangtalanul, a sötét, befagyott szakadékban.
Történet a kövér tyúkokról
Valahol a civilizáció peremén, mondjuk Új-Guinea ôserdeiben vagy Amazóniában, nem fontos, húsz évvel ezelôtt egy kutatócsoport felkeresett egy bennszülött törzset, és a kutatás keretében bemutatott nekik egy korabeli hollywoodi filmslágert, valami nagy költségvetésû, hipertechnológiai limonádét. A kutatók figyelemmel kísérték a vademberek reakcióit, akik még soha nem láttak „élô képet”, és a vetítés után nekik szegezték a kérdést: – Mi tetszett benne legjobban? A törzs bölcsei összeültek, és rövid tanácskozás után megadták a választ: – A kövér tyúkok. – Hogy? Nem hallottuk jól – mondták a kutatók –, miféle kövér tyúkok? – A kövér tyúkok – ismételték a bennszülöttek, tapodtat sem tágítva világosan megfogalmazott álláspontjuktól. Ezután a kutatók maguk is ismét megnézték ezt a filmet – és valóban! – az egyik jelenetben, melyben a hôsök menet közben elhaladnak valami falusi udvar mellett, megpillantottak az udvarban néhány tyúkot. Valóban szép, kövér tyúkok voltak.
Tanulság:
Néha megkérdezik tôlem: – Ki az igazi irodalomkritikus?
A válaszom: – Az, aki képes felismerni a kövér tyúkot.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta