hobabról azt beszélték, hogy erôs, szigorú, hallgatag, és hite megingathatatlan. Azt is mondták róla, hogy csodabogár. Én a fia voltam, és tanúsíthatom, hogy ez így volt.
Akkoriban, Isten akaratából, egy Barátság 2 nevû panelgettóban laktunk Szófiában, a város szélén. Négyen éltünk együtt – Hobab, vagyis az apám, anyám, én, és az öcsém – a hetedik emeleten, egy nem kimondottan nagy, csálé sarkú lakásban. A nappali és a konyha a mezôre nézett. A másik két szoba a szomszédos tömbházakra. Apám minden reggel felöltözött, megivott egy pohár tejet, és elindult dolgozni. Estefelé ért csak haza, és pontosan úgy nézett ki, mintha épp az imént ment volna el otthonról. Ugyanolyan rezzenéstelen arccal jött vissza, sötét felöltôben, kibokszolt bakancsban, magas süveggel a fején. Fogalmam sem volt arról, mivel foglalkozik. Errôl nem szívesen beszélt otthon. Az a hír járta, hogy faanyaggal kereskedik. Anyám ezt soha nem is tagadta. Alacsony, gömbölyded asszony volt, megszállottan rajongott a férjéért. Emlékszem, milyen takaros háziasszony benyomását keltette kockás kötényében és fehér vászonsapkájában. Hobab eleget keresett ahhoz, hogy ne szenvedjünk hiányt semmiben. Mi az öcsémmel a kerületi iskolába jártunk. Voltak barátaink, benne voltunk sok csínyben. Életünk látszólag semmiben sem különbözött a többiekétôl, mégis olyan megpróbáltatásokban volt részünk, amelyekrôl más mit sem sejtett...
A november a savanyú káposzta hónapja volt. Apám ezt tartotta az év legjelentôsebb eseményének, fontosabbnak, mint a karácsonyt, a húsvétot, és az összes többi ünnepet együttvéve. Nos, igen, apám káposztája! Ô aztán tudta a módját, hogyan kell eltenni, pontosabban ez nálunk régi családi hagyománynak számított, melyet apám szigorúan betartott. Az ô savanyú káposztájához fogható a világon nem volt. Több is volt egyszerû káposztánál: felért egy világnézettel. Máig is beleborzongok, ha csak eszembe jutnak azok a borostyánszín, feszes és ropogós káposztafejek. És az a káposztalé... Mennyei nektár! Halvány rózsaszín, savanykás-fanyar és üde, mint a harmat, ó, édes Istenem! Más osztálytársam apukája is rakott el káposztát télire, de hol volt az az én apám mestermûvétôl! Az övék mindig fonnyadtnak tûnt, penészszínûnek és szaglott. Az ízét sem tudták eltalálni: vagy túlsózták, vagy sótlan lett, a legtöbbször pedig megpimpósodott, sôt gyakran megerjedt, akár a cefre. Tavaszra a pincéjükbôl csak úgy dôlt a bûz, mely aztán belepte az egész lakótömböt. „Amilyen az ember, olyan a káposztája – mondogatta apám ájtatosan összekulcsolt kézzel – senki sem nôhet a hordója fölé.” Egyszer találtam otthon egy régi szakácskönyvet, amelyben többek között a káposztasavanyításról is írtak. El akartam dicsekedni apámnak a tudományommal. Rákérdezett, melyek a savanyú káposzta összetevôi. Nagyképûen feleltem neki: víz, só és káposzta. Hobab gúnyosan nézett végig rajtam. És még? Hallgattam. Erre ô felmutatta három ujját és egymás után behajtogatta be ôket: tisztaság, lélek és önfeláldozás. „Ismételd meg!” – parancsolt rám.
Tisztaság, lélek, önfeláldozás.
Apám esetében ez nem valamiféle magányos hobbi volt: inkább egy sajátságos szimfóniához hasonlítanám, amelynek elôadásában – Hobab szakértôi vezénylete alatt – a család többi tagja is aktívan részt vett. Ô maga csak azóta savanyít káposztát, amióta megnôsült és gyereke született. Addig csupán az apjának segédkezett, abban a reményben, hogy egy szép napon neki is lesz saját hordója és maga irányíthatja az egész folyamatot. És ez be is következett. Nászajándékba kapott egy vadonatúj káposztás hordót. Az öreg személyesen hozta el neki az ország egy távoli északi vidékérôl.
Anyám tehát minden évben, november elején megjelent az iskolában, és felmutatta egy ismerôs orvos igazolását, mellyel a hónap végéig felmentést kaptunk, és nem kellett bejárnunk. Ilyenkor persze osztálytársainkat elöntötte a sárga irigység, pedig ha sejtették volna, mi vár ránk, bizonyára elnézôbbek lettek volna. Apánk azonban a hordóra tett kézzel esketett meg bennünket, hogy senkinek sem áruljuk el, mi történik otthon. Mára – számos okból kifolyólag – ez a tilalom érvényét veszítette, és ezért szabadon beszélhetek.
Emlékszem káposzta-vásárlásainkra. Erre az alkalomra felvettük az ünneplôruhánkat: mi ketten az öcsémmel öltönyben virítottunk, anyám pedig levette kötényét, és új sapkát húzott. Beálltunk nagyságrendben egymás mögé, és elindultunk a piac felé. Legelöl – magától értetôdôen – apám rótta az utat a maga tekintélyt parancsoló módján, kezében súlyos, gömbölyû rézfogantyús sétabotját lóbálta. Bakancsa most is, mint mindig, kátrányos csillogással fénylett. Hosszú, fekete, állig begombolt felöltôt viselt. A fején feltûnô süveg billegett, amely leginkább is egy felfordított vödörre emlékeztetett. Az emberek értetlenül és riadtan bámultak ránk, de mi büszkén lépdeltünk tovább. Káposztáért mentünk! A hordónkba húsz közepes káposztafej fért bele. Apám nagyon figyelmesen válogatta ki ôket: egyformák legyenek, feszesek legyenek, és levelük ne legyen molyrágta. A káposzta fajtája is lényeges szempont volt. Mifelénk két típus kapható a piacon: az egyik fehér, kerek és zsenge, a másik zöldesebb, de rágós, és legfeljebb töltött káposztának jó. Hobab ezt nevezte „disznófejnek”, és sohasem vásárolt belôle. Apám szerint a fehér káposzta fénnyel és malaszttal táplálkozik, ettôl olyan édes és ropogós, akár egy angyalszív: ezt hívta más néven „lélek-káposztának”. A „disznófej” a föld nedveivel és gonoszsággal szívja tele magát, ezért olyan csípôs és roszog az ember foga alatt. Átok rá! Az árusoknak az agyára ment apám, de nem mertek belekötni, nyilván félelmet ébresztett bennük Hobab sétabotja és a szemében fel-felvillanó zöldes szikra. Hazafelé is ugyanabban a megszentelt sorrendben meneteltünk: legelöl ment apám tíz fej káposztával, mögötte anyám öttel, utána én, hárommal, leghátul pedig az öcsém egy-egy fejjel a hóna alatt.
Délután elôvettük a hordót, apám leszedte róla a fedôt, majd kirakta az erkélyre, hogy „lélegezzen”. Szép tölgyfahordónkat bebarnította az idô; külsejét erôs abroncsok szorították össze. Gyengéd káposztalé- és faillatot árasztott magából, és olyan élénken zengett, mint egy harang. Akkoriban hatalmasnak láttam. Apámnak szokása volt, hogy felemelt és belerakott. Azt akarta, hogy megszokjam a hordót, magamba szívjam az illatát, érezzem, ahogy magába fogad. Hiába bôgtem és nyújtogattam a karomat. Hobab bekukucskált a hordó kerek száján, s szigorú kérlelhetetlenséggel figyelt. Amikor már nagyobb voltam, az öcsémmel csinálta ugyanezt. „A világ egy nagy hordó, fiam – okított engem, miközben az öcsém odabenn sipítozott. – Az Úr azért tesz bele bennünket, hogy megérjünk.” Az évnek abban a szakában rengeteg bolgár nyüzsgött az erkélyeken. Feltûrt ingujjal, derekasan neki veselkedtek, hogy kisúrolják és kiöblítsék hatalmas mûanyag tartályaikat. Apám mélységesen megvetette ezeket a tévelygô emberi lényeket. Számára nem létezett a világon annál nagyobb bárdolatlanság, minthogy valaki mûanyag bödönbe rakja el a káposztát. Düh és fájdalom facsarta a szívét, de mit volt mit tennie? Összeszorította a fogá,t és még buzgóbban szentelte magát kötelességének, mintha ôket is meg akarná váltani bûneiktôl. Korán vacsoráztunk. Lefekvés elôtt anyám betakarta a káposztát egy pléddel, nehogy megfagyjon, ha az éjszaka hidegre fordul az idô. Másnap sok munka várt még ránk.
Amikor betöltöttem tizenharmadik évemet, nagy izgalmakon mentem keresztül. Apám elhívott magával követ választani. Addig mindig egyedül ment; kora reggel indult, mi pedig anyámmal és az öcsémmel néztük, ahogyan távolodó alakja egyre zsugorodik a mezôn. Csak estefelé tért haza kimerülten és éhesen... Aligha kell magyaráznom, mennyire fontos a kô. Ha a káposztát nem szorítják le alaposan, akkor a felszínre úszik és megromlik. A tudatlanok képesek bármilyen, az útjukba akadó tárgyat felhasználni a leszorításra, akár téglát vagy utcakövet is. De az az igazság, hogy nem tudják, mit tesznek. Ôk vajon hogy éreznék magukat, ha párna helyett egy téglát tennének a fejük alá? Hasonlóképpen a káposzta is azt szereti, ha kényelemben lehet, különben megbuggyan. E célra a folyami kô a legmegfelelôbb. Kerek és selymes, s lágyan simul a káposztára anélkül, hogy megnyomorgatná. Nem nyomasztja, sokkal inkább meggyôzi arról, hogy maradjon a víz alatt, saját érdekében. Apám minden évben elment a folyópartra, hogy egy ilyen meggyôzôs fajta követ találjon. Otthon egy tucatnyi gyûlt már össze belôlük, de apám ragaszkodott hozzá, hogy mindig újat használjunk fel. Az ô családjában az volt a szokás, hogy amikor egy férfi meghal, a sírhantjára az idôk során összegyûjtött köveket halmozzák fel. Hobab azzal büszkélkedett, hogy valamelyik ôsének a sírján kereken száz ilyen káposzta-követ számolt össze. Valóságos szent! „Bár adná Isten mindenkinek!” – sóhajtozott apám, felismerve, hogy egy effajta kitüntetés teljes egészében a Mindenható könyörületességén múlik.
Azon az emlékezetes napon anyám hideg élelmet csomagolt kettônknek. Odaadta nekem a pakkot, és megesketett, hogy szót fogadok apámnak. Az öcsém elbôgte magát, ô is velünk akart jönni, amire Hobab olyan pillantást vetett rá, amilyet csak ô tudott, s a szipogás egy csapásra abbamaradt. A testvérem akkor nyolc éves volt. Annyi idôs koromban én is otthon maradtam; segítettem anyámnak kimosni a hordót. Ugyanis ez is felelôsségteljes feladat. A hordót forró vízzel és trisóval kell kimosni, azután át kell füstölni tömjénnel, hogy kipusztuljanak a bacilusok és egyéb élôsködôk. A hordó tisztítása kimondottan nôi feladat, és nem értem, miért képzelik sokan, hogy e tevékenységgel valamiféle hôstettet hajtanak végre. A megfelelô kô felkutatása viszont tényleg férfimunka! Emlékszem, amikor elindultunk a földúton a kókatag nyárfák sora mentén. Anya és az öcsém a teraszon álltak, és integettek utánunk. A mezô tele volt gödrökkel és sitt halmokkal: szomorú látványt nyújtott. Annak idején állítólag apám arra vágyott, hogy eltakarítsa az egészet, és a mocsok helyébe káposztát ültessen, de azután úgy ítélte meg, hogy kezdeményezése eleve halálra van ítélve a helyi önkormányzat élhetetlensége miatt. Most pedig csak trappolt, mint aki semmit sem vesz észre a környezô világból: beszippantotta a kô gondolata. A cipômre gyurma-sûrûségû sár tapadt. Az idô hûvös volt. A nap elbujdokolt a nyurga, szürke felhôk mögé. Utunk az autópálya hídja alatt vezetett, majd onnan rátértünk a Szamokov felé vezetô útra, a Pancsarevo-tó mentén. Buszok is járnak ugyan ezen a vonalon, de apa ragaszkodott hozzá, hogy gyalog menjünk. Ebéd tájt érkeztünk meg. A folyó ott zúgott lent, az út bal oldalán a völgyben. Egy ösvényen aláereszkedtünk a parthoz, és leültünk uzsonnázni. A víz sebesen hömpölygött a lábunknál, leveleket és ágakat vonszolt magával, miközben a kerek kövek matt fényt szórtak a meder aljáról. Apa lassan ôrölte az ételt. Mindig lassan rágott, mintha minden egyes kalóriát mohón be akarna építeni a szervezetébe. Soha sem beszélt evés közben. Szerény elemózsiát kaptunk: kenyeret, egy darab sajtot és almát. Odahaza megvetettük a tékozlást. Különösen érvényes volt ez az olyan pillanatokra, amikor a léleknek teljes mértékben önmagába kell fordulnia. Miután elköltöttük az ebédünket, apám köszönetet mondott az Úrnak, azután kikötötte a cipôfûzôjét. Abban a pillanatban az erdôs lejtô irányából harangszó hallatszott. Hobab meg se rezdült. Utasított, hogy én is vegyem le a cipômet. A folyó nem volt mély, a hideg víz azonban úgy hasogatta a lábamat, mintha üvegszilánkok közé léptem volna. A meder alja csúszott, nehezemre esett megtartanom az egyensúlyt. Apám egyenként emelte ki a köveket, figyelmesen méregette ôket a kezében, majd visszaeresztette a vízbe. Az erôs sodrás kellôs közepén álltam és reszkettem. A lábszáram kocsonyásra dermedt. Nem volt egyszerû rátalálni a megfelelô példányra. „Ha túl könnyû, levetik magukról, ha pedig nehéz, agyonnyomja ôket.” – motyogta magában apám. Árnyéka meg-meglibbent a víz felett, a hullámok pedig mintha szét is húzták volna, amitôl végtelen hosszúságúra nyúlt. Aztán apám egyszer csak kiszakadt vetületébôl, és magával ragadta az ár. Rémülten figyeltem, hogyan siklik át elgémberedett lábaim között. Fölemeltem a tekintetemet. Apámnak nyoma veszett. Pánikba estem. Akkor egyszer csak meghallottam a hangját. „Fiam! Fiam!” – kiáltozta felém. Megfordultam. Úgy tíz lépésnyire állhatott tôlem, kezében egy kerek, zöldes kôvel. „Megtaláltam! Áldott legyen az Úr neve!” – kiáltotta, és a feje fölé emelte a leletet. A ruhája makulátlanul száraz volt. Hogy mikre képes a hit ereje! Kicaplattunk a partra. A kô több kilót nyomott, és kényelmetlen fogás esett rajta. A törvény szerint felváltva kellett vinnünk: apa száz lépést tett vele, majd átadta nekem, én húszat léptem és visszaadtam neki. Apa szigorúan számolta a lépéseket. A procedúra kimerítô volt, s csak igen lassan haladtunk. Irigykedve figyeltem a mellettünk elhúzó autókat, és bámultam az utasok csodálkozó arcába. Váratlanul apám teli torokból rázendített: „Könnyû a terhed, Uram, mert a te utadat járom.” Nekem viszont egyáltalán nem volt könynyû. Kezem elernyedt, lemaradoztam, meg-megbotlottam, de Hobab mintha észre se vette volna testi kimerültségemet. „Bizakodj! Gondolj a káposztára!” – tanácsolta, majd új erôre kapott: „Szívem készen áll, Uram, készen arra, hogy téged zengjen és áldjon!” Már alig vonszoltam magam. Az út végtelennek tûnt. Észrevétlenül besötétedett. A lakótelep kontúrja már kirajzolódott a mezô végében, háztömbünk szürke tömegét sárga fények lyuggattak át, mint egy darab sajtot. Erôm fogytán volt, amikor apa újra a kezembe lökte a követ. Elejtettem. Lerogytam egy törött vécécsészére egy szemétkupac tövében. Úgy éreztem, mintha a nyelvem lebukott volna a térdem magasságáig. „Ne tedd ezt, fiam! – zengte apám hangja. – Ne akard, hogy ezzel a szent kôvel verjem szét a fejedet.” Tudtam, hogy meg fogja tenni. Nem foghattam vissza. Sírva fakadtam. Hobabot ez nem indította meg. Árnyéka sötéten magasodott fölöttem, akár a megalkuvást nem ismerô gondviselés megtestesülése. Hirtelen elfojtott kuncogást hallottam. Fölemeltem a fejemet, és csodálatos kép tárult a szemem elé: apró angyalkák ültek a közeli nyárfa ágain, hintáztak és kacarásztak. Lágy, aranyszín ragyogás vette ôket körül. És volt ott valami, ami még ennél is csodálatosabb: szárnyuk káposztalevélbôl volt! Az angyalok raja leszállt hozzám, kettô a hónom alatt ragadott meg, kettô a ruhámat kapta el, másik négy meg a követ emelte föl. A többiek pedig a levegôben csapkodtak törékeny káposztaszárnyukkal. Pajkosan kacsingattak rám, és az ég felé böktek ujjacskájukkal: „Sikerülni fog, kisfiú! Gyerünk, picur!” Éreztem, amint belém áramlik az erô. A kô pihekönnyûnek tûnt. És különös szavak hagyták el a számat: „Ímé, erôs vár az én Istenem! – kiáltottam hangosan. – Isten az én támaszom!” – és hazafelé iramodtam a kôvel. „Halleluja! Halleluja!” – kiáltozta apám mögöttem. Egész úton szaladtam, az angyalok pedig egymást váltva segítettek nekem. Hobab szemlátomást nem vette ôket észre – neki ez nem adatott meg –, de megérezte a magasabb rendû erôk jelenlétét, s ez mélyen megérintette. Mert az áldás megszégyenítette a törvényt. Máig, még enynyi év elteltével is, a csüggedés pillanataiban szinte érzem a kis küldöttek káposzta-szárnyainak üde suhogását, és hallom gyengéd nevetgélésüket. Szívemben pedig Judit szavai visszhangoznak: „Mert a te erôd nem a sokaságban van, hatalmad nem az erôszakosakban. Te az alázatosak Istene vagy, az elnyomottak segítsége, a gyengék támasza, az elhagyottak menedéke, az elkeseredettek szabadítója.” Otthon apa azonnal ránk parancsolt, hogy térdepeljünk le a hordó elé: úgy is maradtunk, csöndben, talán fél órán át. Azután pedig ettünk, majd nyugovóra tértünk, ahogyan az a tisztes munkában megfáradt embereknek kijár.
Minden november harmadik reggelén sósvizes oldatot készítettünk, amivel leöntöttük a megtisztított káposztát. Ez szintén anya kötelességei közé tartozott. Ezalatt apa összpontosított, olvasta a Könyvet, gondolataiba merülve járkált szobáról szobára: készült a délutáni sorsdöntô feladatra... Az öcsémmel a konyhában tettünk-vettünk, segítettünk anyának, amiben tudunk. Anya lehántotta a káposzta külsô leveleit, tôbôl kivágta a torzsát és három-négy centiméter mélyen keresztbe nyesegette a fejeket. Az oldat úgy készül, hogy a vízhez tíz literenként hatszáz gramm, vagy három teásbögre sót adagolunk. Utána meg kell keverni. Nagy hibát követ el az, aki ilyenkor nem várja ki, míg a só teljesen föloldódik. Nekünk aztán nem volt sietôs. Anyám nyugodtan kavargatta a sós folyadékot; ebben a pillanatban egy kicsit átszellemültnek, sôt szomorúnak tûnt: fejét oldalra hajtotta, mint egy gerle, pontosan úgy, mintha emlékezete tengerében evezne. Néha nekünk is megengedte, de mi mindig összevesztünk azon, melyikünk keverjen többet. Hármasban ebédeltünk: Hobab számára ez a teljes önmegtartóztatás napja volt. Akkorra már abba a fázisba érkezett, amikor nehéz volt vele kapcsolatot teremteni. Ruhája feltöltôdött elektromossággal, s minden mozdulatát kisülések száraz sercenése kísérte. Ajka idôrôl-idôre mechanikusan széthúzódott, és egyetlen egy szó szûrôdött ki a száján: „Kápossszta! Kápossszta!”
Emlékszem, amikor az a csoda történt a kôvel, részt vehettem a folyamat következô szakaszában is. A konyha sarkába guggoltattak, és rám szóltak, hogy maradjak csendben. Anyám kivitte az öcsémet sétálni. Magunkra maradtunk apámmal és a káposztával. A sápatag ôszi nap a városi ég erjedt páclevében úszott. A szoba csálé sarkai különös térélményt nyújtottak: olyan érzésem támadt, mintha a föld vonzerejének középpontja eltolódott volna, és minden tárgy le akarna zuhanni. Egyedül apa ült rendíthetetlenül a széken, a káposztára szegezett tekintettel. Láttam, amint uralma alá vonja arcizmait, és magába szippantja az egzaltáció során felszabaduló energiákat. Tekintete most tiszta volt és határozott: úgy tûnt, megteremtôdtek a kezdéshez szükséges feltételek, s immár láthatatlan kötelék fûzte a káposztához. Ismerek embereket, akik csupán begyömöszölik a zöldséget a hordóba, aztán hadd menjen. Utána pedig azzal áltatják magukat, hogy minden a helyén van. Nagy melléfogás! A káposzta így elveszíti a jellegét, és magatehetetlen, döglött maszszává züllik, amelytôl már semmi jóra nem számíthatunk. Apám módszere körülményes volt, de hatékony. Hobab minden káposztafejet egyenként vizsgált meg, mert éppen ez a figyelem teremtette meg a sajátos egyediségüket. Számomra mindmáig rejtély maradt az a képessége, hogy gondolatban lefejtse a leveleket, és a káposztaszívek mélységes rejtekeibe pillantson. Egyszerûen kézbe fogta a káposztát, megforgatta a tekintete elôtt, az pedig feltétel nélkül kitárulkozott elôtte, mint egy szerelembe esett szûzlány. És akkor megkeresztelte. A hordóban minden fej káposztának neve volt. Apa egyesével rakosgatta be ôket, kivágott torzsájuk helyével fölfelé: Ámon, Illés, József, Ábrahám, Mária, Tamás, Góg, és hasonlók. Idônként valami bekattant neki: olyankor kirámolta ôket, és újrakezdte az egészet. Semmiféle logikát nem láttam át ebben a titokzatos következetességben. Talán nem is volt benne. Talán ösztönösen cselekedett. Csak annyit jegyzek meg, hogy apám mindig szigorúan odafigyelt arra, hogy betartsuk a fordított sorrendet, amikor kivettük a káposztát, hogy megegyük...
Még most is ott zeng a fülemben: „Megkeresztellek benneteket sóval és vízzel! Legyetek áldottak! Szülessetek újjá az örök életre az idôk végezetén!” Ennél ünnepélyesebb pillanatra nem is emlékszem! Apa rászórja az oldatot az elcsendesült káposztafejekre. Apró ezüstkannával merít a vödörbôl, és fáradhatatlanul ismételgeti: „Megkeresztellek benneteket! Megkeresztellek benneteket!”
Átvonultunk a „hideg kamrába”. Apa alakította ki ezt a kis helyiséget kizárólag a káposztának. Belül száraz volt és sötét, a hômérséklet pedig állandóan alacsony maradt. A káposztának az emberek között kell élnie, vélte apám. Ha kicsapnánk a pincébe vagy az erkélyre, elmagányosodna és megkeseredne. A kamra egyfajta szentély volt mindannyiunk számára. Hobab a messzi szülôföldjérôl idehozatott vörös földdel szórta fel a padlóját. Cipôvel tilos volt belépni, s anya se léphette át a küszöböt a hónap bizonyos napjain. Elvben apám volt az egyetlen, aki belenyúlhatott a hordóba, mert csak ô tudta, milyen sorrendben rakta be a fejeket. Ha elment otthonról, nem mulasztotta el megjelölni a soron következô káposztát. Elôfordult, hogy apa elutazott, anya pedig tilalom alatt állt: ilyenkor engem ért az a megtiszteltetés, hogy kivehettem a megjelölt káposztafejet. Ôszintén szólva, egy kicsit féltem. Odabenn különleges illatok terjengtek: fa és savanyú; sötét volt, és hallani véltem, hogy a hordóból gonosz hangok törtek fel: rotyogás, sípolás, sóhajtozás... Felemeltem a súlyos fedôt: a fejek lágyan sárgállottak a páclé alatt. Középen a kô úgy domborodott, akár egy sziget. Az a bizonyos káposzta kis kék zászlóval volt megjelölve. Hirtelen megrémültem: mintha odalenn egy undorító hal lapulna és csattogtatná éles fogait. Feszülten figyeltem, de a káposztán kívül semmit se láttam. Csak idôrôl-idôre bugyborgott tompán fel egy-egy eltévedt buborék. Becsuktam a szemem, és úgy kotorásztam a lében, mint aki a sorsára bízta magát. A káposzta nyirkos volt és sikamlós, akár egy újszülött. Apa gyakran mondogatta, hogy a káposztának emberi sorsa van: minden évben hatalmas mennyiségben születik, de csak alig néhány kiválasztott fej kerül az olyan igazak hordójába, mint amilyen ô. A többi a számkivetettek sorsán osztozik: vagy elrohad, vagy a disznók elé vetik. Az az igazság, hogy számára a káposzta átváltozása savanyúsággá egyet jelentett a feltámadással. Éppen ezért nem volt hajlandó ezt a folyamatot egyszerû kémiai reakciónak tekinteni. Hobab azt állította, hogy ez mindenek elôtt lelki erôfeszítés, lelki hôstett, amelybôl mindannyiunknak ki kell vennünk a részünket. És mi meg is tettük: önfeláldozón, egész lényünkkel!
Miután berakta a káposztát, Hobab bennünket vett elô. Anya, az öcsém és én lefeküdtünk a nagy hálószobában, apa pedig betakart a vastag pehelypaplannal. Az ágynemût anya frissen húzta fel, a vászon tiszta illatot árasztott, az ágy puha volt, én mégis feszengtem. Anya kezét kerestem. Az öcsém a túloldalon szipogott. „Bátorság, fiam!” – súgta oda anya és megszorította a kezemet. Közben Hobab alaposan elsötétítette a szobát, meggyújtott egy gyertyát, és hozzátapasztotta az ágykerethez. Ezután egy csokor gerániumot mártott a maradék oldatba, és a fejünk fölé szórta. „Megkeresztellek benneteket sóval és vízzel – mormolta. – Érjetek meg, mint a káposztafejek, és szülessetek újjá az idôk végezetén. Most pedig aludjatok!” – parancsolt ránk, és ellentmondást nem tûrôn telepedett le a gyertya mögött. Óvatosan lenyalogattam a sós permetet az ajkamról. Apa sápadt arca kísértetiesen rajzolódott ki a vékony, rezdületlen láng mögött. Ruhája egybefolyt a sötétséggel. Szemgödrei a gyertya két oldalán úgy nyelték a fényt, mint két feneketlen árok. „Most számolok – szállt felénk sztentori hangja – : egy, kettô, három, négy...” Éreztem, hogy megdermedek: a végtagjaim egyre távolabb kerülnek tôlem, kialszik az akarat, kialszik a tudat, életenergiám lángja elhalványodik, olyan vékony lesz, mint egy gyufaszál. „Tíz” – mondta apa és elfújta a gyertyát. Aludtunk.
Több, mint húsz napig maradunk ebben az állapotban, bebábozódva, betakarózva. Eközben apa átfejtette a káposztát, ôrködött felettünk és imádkozott. Eleinte, úgy öt éves koromig, biztos voltam benne, hogy ilyenkor meghalok: atomjaimra hullok szét, és úgy látogatok el az árnyékvilágba. Apám hangja élesztett újra, és minden alkalommal meg voltam gyôzôdve arról, hogy új ember lettem. Fokozatosan azonban kezdtem visszaemlékezni korábbi létezéseimre, és megállapítottam, hogy továbbra is többé-kevésbé ugyanaz vagyok. Bár lélekben mégsem voltam egészen ugyanaz: ahogy a savanyú káposzta is összehasonlíthatatlanul magasabb szinten áll a nyersnél, ugyanígy én is fejlettségemnek egy magasabb fokára léphettem. Dicsôség az Úrnak! Emlékszem, ott feküdtem kótyagosan, kábultan, elnehezedett végtagokkal, belülrôl pedig az érettség különös érzése töltött el, mintha a lelkemben egy mágikus szublimációs folyamat ment volna végbe. Nem akaródzott fölkelnem, és igyekeztem a takaró alá menekülni a nappali fény elôl. Hobab velünk szemben ült, és hosszú napok után elôször mosolyodott el. Nagyon fáradtnak látszott, de semmiképp sem megtörtnek. „Örvendezzetek, gyermekeim! – kiáltott fel – Jó hírt hozok nektek. A káposzta megérett!”
És az élet ment tovább. Anya nekilátott szokásos háziasszonyi teendôinek. Apa újra munkába indult. Mi pedig az öcsémmel lázasan láttunk neki, hogy bepótoljuk a tananyagot. Márpedig ez egyáltalán nem volt egyszerû feladat, mert lélekben ugyan emelkedettebbek lettünk, de a hosszú álomtól úgy elbutultunk, hogy a tanulás igencsak nehezünkre esett. Ez azonban nem érintette mélyen a szüleinket. Semmi sem volt mérhetô ahhoz a boldogsághoz, hogy a káposzta ebben az évben is sikerült, az isteni áldás nem került el bennünket, és hogy a Jóisten ôrködik a hordónk felett. Minden este összegyûltünk az asztal körül: Hobab, anyám, én és az öcsém. És káposztát ropogtattunk pukkadásig, és áldottuk az Urat. Mert ô jó és kegyelme végtelen. Halleluja!
Ez a természetes és Istennek tetszô élet bizonyára máig is így folyna, ha nem jön közbe az a rendkívüli, ostoba baleset. Akkor történt, amikor tizennégy éves voltam... Apa elrakta a káposztát, bennünket is betakart, meghintett az oldattal és elaltatott. Már úsztam a mennyei álomban, és értem belülrôl, amikor valaki megpróbált fölébreszteni. Ösztönösen éreztem, hogy még korai, és nem engedtem. A tudatom azonban nyugtalanul megmozdult. Egyre könnyebb és könnyebb lettem, mígnem felúsztam a lét habjai fölé. Az öcsém az ágy mellett állt, és szaporán rángatta az ingujjamat. Félálomban is éreztem, hogy valami nincs rendben. A szobában sötét volt, a függönyök behúzva. Kint kopogott az esô. Anya aludt a másik oldalamon. Az öcsém reszketett. „Mi az?” – kérdeztem suttogva. „Pisilni kell” – felelte elcsukló hangon. A mai napig sem értem, hogyan ébredhetett föl. De ô maga se tudta megmagyarázni! Egyszer csak azt érezte, hogy nyitott szemmel fekszik, dermedten a mennydörgés morajától, és iszonyatosan kell vizelnie. Akkor úgy döntött, hogy felébreszt engem. Óvatosan felkeltem, és félrelibbentettem a függönyt. Éjszaka volt. A vihar tiszta erôvel tombolt. A villámok elektromos szikrákat hánytak a vizes utcákra. Egyszer csak meghallottam apa hangját, ezt a morgásba vegyülô siratódalt. Megmondtam az öcsémnek, hogy azonnal feküdjön vissza, és tegyen úgy, mintha aludna. A következô pillanatban én is bevetettem magam a takaró alá. Összeszorítottam a szememet és visszatartottam a lélegzetemet. Kinyílt az ajtó. Lépteket hallottam. Enyhén fölnyitottam a szemhéjamat, és kipislogtam a szempillám rácsozata mögül. Hobab az ágy mellett állt, és meredten nézett bennünket. „Káposzták” – suttogta árnyalatnyi gyengédséggel a hangjában, majd kiment. Kevéssel ezután az öcsém megint szólt, hogy vécére kell mennie. Azt tanácsoltam neki, menjen a sarokba és ott könnyítsen magán. Hobabnak nem volt szabad megtudnia, hogy ébren vagyunk. „Megölne?” – kérdezte rémülten a kistestvérem. Nem tudtam, mit feleljek. Újból el kellett aludnunk. Megmondtam neki, hogy feküdjön vissza az ágyba. Több, mint egy órát maradtunk így, csukott szemmel, mozdulatlanul, de az álom csak nem jött. A vihar változatlan erôvel zúgott. Az öcsém sírva fakadt: megszomjazott. Kétségbe estem. Fogalmam sem volt arról, hány nap telt el, és arról sem, mennyi van még hátra. Egy, kettô, vagy talán tíz? Addigra bizonyosan meghalunk! Egyetlen reményünk maradt: anya! Mélyen aludt, és nem volt könnyû fölébresztenünk. Amikor felfogta, mi történt, ez a bátor asszony látványosan elfehéredett, és elharapta az ajkát. „Bocsánatáért kell esedeznünk! – határozott azonnal. – Bûnbocsánatot kell tartanunk!” Óvatosan felkeltünk, és lábujjhegyen kiosontunk az elôszobába. Földig érô hálóingünkben úgy suhantunk, mint a kísértetek. Apa egy alacsony széken ült a hordó elôtt és ájtatos elragadtatással fejtette át a káposztát. Hirtelen valami belényilallt és elkapta tekintetét a vödörrôl, amelyben a folyadékot gyûjtötte. Sosem felejtem el azt az arckifejezést. Néhány pillanat leforgása alatt futott át rajta a csodálkozás, a döbbenet és a düh hulláma. Mi magunk is annyira lebénultunk az ijedtségtôl, hogy elfelejtettük azt tenni, amit megbeszéltünk: térdre vetni magunkat elôtte, és bocsánatáért esedezni. Idétlenül ácsorogtunk az elôszobában, és bámultuk. És akkor, szerencsétlenségünk betetôzéseként megszólalt az öcsém: „Jé, túlcsordult a vödör!”. Apa lenézett: a lábánál kis tócsa képzôdött. A kincset érô nedû egyenesen a padlóra folyt! Ennél több nem is kellett ahhoz, hogy belássam: bekövetkezett a vég. Kínkeserves üvöltés rázta meg a panel falakat. Apám eszét vesztve ugrott fel a helyérôl és fölrúgta a vödröt. A káposztalé kiloccsant a linóleumra és elérte a meztelen talpunkat. Apa megragadta a hordót és felfordította. Felkapta a botját és a kalapját, és átkokat szórva elrohant otthonról. Anyám utánaeredt és kétségbeesetten kiáltozta: „Hová mész?” „Megyek örök életet keresni! – ordította anélkül, hogy visszanézett volna. – Örök életet!” – zengett a lépcsôházban félelmetesen. Ezek voltak az utolsó szavai. Láttuk, ahogy megindult a villámok kékes fényében; hatalmas szökellésekkel ugrálta át a pocsolyákat, és sebesen távolodott, amíg bele nem olvadt az éjszakába. Anya ezután elájult.
Így tûnt el Hobab, és hét éven keresztül nem is hallottunk felôle. Anyám vigasztalhatatlan volt, mi pedig az öcsémmel elsô ízben szembesültünk a hétköznapi élet sanyarúságával. Nagyon szerényen éltünk, különösen eleinte. Szerencsére apa irodájában rábukkantunk egy kisebb összegre, amelynek köszönhetôen fedezni tudtunk néhány elkerülhetetlen költségünket. Késôbb jóakaróink közbenjárásával anya állást vállalt egy gazdag bôrkereskedônél, végtére is írástudó volt. Anya megtetszett ennek az embernek, aki kegyesen meg is kérte a kezét, de ô mégis úgy döntött, mindvégig hû marad apához. Minden november elején kitette a hordót az erkélyre, alaposan kimosta trisóval és forró vízzel, kifüstölte, és várta apát. De ô nem jött vissza többé. Természetesen nem vettük magunknak a bátorságot, hogy nélküle tegyünk el káposztát. Emlékeinkben újra és újra felbukkant a felfordított hordó képe, mely egy kipakolt szülôanyára emlékeztetett. Káposztafejek szétszórva a földön, felriadva békés álmukból, meztelenek, sápadtak, döglöttek...
Egy este becsöngettek hozzánk. Ôsz volt megint, odakint hideg vihar tombolt. Egy ismeretlen, negyven év körüli férfi állt az ajtóban, fekete, csuklyás esôgallérba burkolózva. Messzirôl jött vándornak látszott: borostásan, sáros, kitaposott bakancsban érkezett. A vállán tengerészzsák lógott, a kezében füstös gázlámpát tartott. „A nevem Izmael – mondta rekedten. – Hobab küldött.” Anya azonnal betessékelte a lakásba. Különös tengerillat áramlott vele az elôtérbe. Esôkabátjáról patakokban csorgott le a víz. Fölemelte a lámpát és elfújta a lángot. Kis idô elteltével már az asztalnál ült egy pohár erôs konyakkal a kezében. „Hobab megbocsát nektek – szólt Izmael. Szívünk megrebbent az örömtôl. – De arra kért, hogy mondjam meg: soha ne próbáljatok meg káposztát savanyítani. Nem fog sikerülni! Ezt az átkot rótta ki rátok!” Azután az öve alá nyúlt, elôvett belôle egy súlyos bôrerszényt, és odaadta anyának. „Ezt rátok hagyta – közölte Izmael. – Nagyon takarékos ember volt.” Anyám kis híján lefordult a székrôl. „Na de mi történt?” – kiáltotta. „Ez egy kockázatos foglalkozás, asszonyom” – jegyezte meg a vendég komoran és egy jókorát kortyolt a konyakból. Komoly feladatnak bizonyult bármit is kihúzni ebbôl a megkérgesedett lélekbôl. Elbeszélésébôl lassan egy furcsa és igencsak ellentmondásos történet bontakozott ki. Nem tudni, hogyan, apa elvetôdött a távoli Nantucket szigetre. Ott – az asztalos mesterségben való jártasságának köszönhetôen, – fölvették egy Pekut nevû bálnavadász hajóra, amely hosszú expedícióra indult az Atlanti-óceánra. Kerek hét éven keresztül járta Hobab keresztbe-kasul a tengereket. Jó tengerész és ügyes szigonyos vált belôle. Az utolsó hajsza alkalmával azonban a csónak egy gigantikus méretû bálnát vett üldözôbe, a fenevad pedig porrá zúzta a lélekvesztôt a farokuszonyával. A fedélzeten lévô húsz emberbôl egy sem élte túl a csapást, apából mindössze az egyik lába maradt meg, melyet sóval tartósítottak, majd eltemettek a parton. Ez volt a keserû igazság.
Emlékszem, amikor elköltöztünk a régi lakásunkból, hosszan tanakodtunk, mi legyen a hordó sorsa. Az öcsém, a rá jellemzô tiszteletlenséggel, azt javasolta, hogy felejtsük ott valahol, de mi anyával úgy éreztük, lélekben összetartozunk a hordóval, és úgy döntöttünk, magunkkal visszük. Az örömteli változást természetesen Hobab bôkezû hagyatékának köszönhettük. A sötét átok viszont beárnyékolta a boldogságunkat. És minél közelebb kerültem a férfikorhoz, annál fájdalmasabban éreztem ennek a súlyát. Mintha kiheréltek volna. Úgy tûnt, már soha sem jutok el az áldott érettség állapotába, és nyers kényszerérettségben fonnyadok el, akár egy leszüreteletlenül maradt káposztafej a mezôn. Titokban imádkoztam istenhez, s abban bíztam, hogy feloldozást nyerek. Korán nôsültem meg. Tavaly fiam született. Akkor így szóltam magamban: „Lesz, ami lesz, megpróbálom!” A feleségem zavarba jött ünnepélyes elôkészületeim láttán, és határozottan megtagadta, hogy részt vegyen a ceremóniában. Mindent egyedül kellett végigcsinálnom. Egész idô alatt azt ismételgettem magamban: „Ímé, Isten az én támaszom! Erôs vár az én Istenem!” Vettem káposztát, találtam követ, sós oldatot készítettem; besorakoztattam a fejeket a hordóba és megkereszteltem ôket: éppúgy, ahogy apámtól láttam. Otthon nem volt külön helyiségünk a káposzta tárolására: a hordó a pincébe került. Azt mondtam az asszonynak, hogy egy hónapra kiküldetésbe megyek, és leköltöztem a pincébe. Valóságos kis vackot kerítettem magamnak a kacatok közt. Késô este rohangáltam ki az éjjel-nappaliba, hogy beszerezzem a tartalékokat. A víz sem jelentett gondot: volt csap a közös pincében. Úgy éreztem magam, mint egy potyautas, aki egy óceánjáró fedélközében bujkál. Hosszú, kimerítô órákat töltöttem kettesben a káposztával. Beszéltem hozzá, felolvastam neki, átfejtettem. Igyekeztem meggyôzni arról, hogy el kell készülnie. „Figyelj rám, káposzta – magyaráztam neki –, én a barátod vagyok. Ne árulj el, kérlek! Isten a tanúm rá, hogy becsüllek. Valóban becsüllek!” Idônként elfogott a páni félelem, hogy a feleségem lejön és megtalál. Nem értette volna meg. Neki fogalma sem volt a hagyományokról. Ô még fiatal káposzta. A pincében fojtott a levegô, úgy látszik, az erjedés folyamata közben keletkezett gázok rosszul hatottak rám. Elesettnek éreztem magam, fájt a fejem, és folyton csak aludtam volna. Eközben sok csodálatos jelenést láttam, melyeket sajnos nem tudok visszaidézni, mert minden újonnan megjelenô kép azon nyomban kitörölte az elôzôt. A napok múlását karcolásokkal jeleztem a hordón. Már a huszonegyediknél tartottam. Továbbra is rendületlenül fejtettem át a káposztát, és tudomást se vettem a csövön átcsorgó fehér nyálkáról. Na még egy kicsit, buzdítottam magam. A levegôt már nem lehetett belélegezni. Minden este legalább egy fél órára ki kellett mennem a szabadba, nehogy elájuljak. Néztem magam fölött az eget, a mennybolt feneketlen hordóját, és közben szenvedélyesen könyörögtem a segítségéért. A csoda azonban váratott magára. A káposzta-angyalkák rég elrepültek, és már valaki másnak segédkeztek. Magamra maradtam tehetetlenségemben. Számkivetett voltam. Átkozott. A huszonhetedik napon végül úgy döntöttem, megnézem. Bátorságot gyûjtöttem, és leemeltem a fedôt. Megszédültem a bûztôl. Félrefordítottam a fejemet, és mély levegôt vettem. Belenéztem a hordóba. Ráncos bôrre emlékeztetô fehér penészréteg lebegett a káposzta felett. Leküzdöttem az undoromat és belenyúltam. Puha, nyálkás, medúzaszerû képzôdményt tapintottam ki. Kiemeltem. Hobab feje volt az. Zöldes, foszló arcáról nyúlós lötty csurgott alá, és gúnyos grimaszt vágott hozzá. „Fiam – csámcsogta a fej, s közben kisebb szökôkútként fröcskölt belôle a lé -, rossz hírt hozok, fiam. A káposzta megrohadt. Khö, khö, khö...” Velôtrázó sikoly hagyta el a torkomat, s a fejet a padlóra dobtam. Szétloccsant, mint a kása. Akkor láttam csak: közönséges káposzta volt. Kiszédelegtem a pincébôl, és lerogytam a bejárat elôtti padra. Odakint havazott. „Bocsáss meg, Uram! – suttogtam kétségbeesésemben. – Atyám akarata ellen cselekedtem és vétkeztem. De most megbántam és alávetem magam az ítéletednek. Mert igazságos a Te törvényed. Ámen.”
És akkor, a beköszöntô tél színe elôtt szörnyû fogadalmat tettem: nem veszek többé a számba savanyú káposztát napjaim végezetéig! Gondolom, ezzel kiengesztelem Hobabot. És a következô életemben talán ismét a hordó közelébe bocsáttatok ...

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta