Nem sokkal 1957 után,
elsô egyetemi évünk kezdetén tehát, mikor
oly nagy irodalmi evidenciák közepette élhetett az ember,
mint Szabó Lôrinc halála, Camus, Apollinaire, Brecht,
Gide, Böll könyveinek megjelenése, magyar költôk
addig asztalfiókba kényszerített mûveinek megjelenése
– Nemes Nagy, Kálnoky, Jékely, Pilinszky, Weöres, prózaíróké,
mint Mészöly Miklós, Mándy, Ottlik, a lista nem
teljes –, amikor napi tíz forintos ebédpénzébôl,
az édesanyjától, az elsôéves megvásárolhatta
mindezeket a kincseket, megjegyzem, ha a forint romlását
és kamatozódását veszem, a könyvek ára
ma nem sokkal magasabb, csak kereseti lehetôségeinkhez képest
tûnik fel annak, igen, segédmunkási könyvtári
cédulázásért kaptunk az Irodalmi Tanszéktôl
óránként 10-10 forintot, viszonylag királyi
összeg volt a régi Nemzeti Színházban még
30 forintért statisztálni., mikor egy húszasból
bugaci aprópecsenyét lehetett venni liter borral, nos, ebben
az idôben épp a már említett Weöres Sándor
és a viszonylag kitûnô Francia költôk c.
kötet (ha jól idézem, a lényeg ugyanaz) gazdag
matériájából megismerhettük Henri Michaux
nevét, és Apollinaire mellett olvashattuk, tudhattuk betéve,
miközben a kétségbeejtô egyetemi elôadásokat
(tisztelet a kivételnek) mellôzve, inkább a (nem
számít, milyen volt a szerkesztôsége, a szerkesztése
remek volt) modern francia regényrôl szóló Konrád
György esszét és társait lestük, tehát
volt olyan szellemi élet, amelynek jóvoltából
szellemi tôke gyûlt, s aki akarta, pár apró szépségfolt
elszenvedésével (kelletlenül megírt cikk stb.)
ösztönösen is figyelmen kívül hagyhatta a korai-kései
Kádár-korszak „izéit” (György Péter alapmegfigyelésébôl
idézek, Beszélô, 1999), meg az utána következô,
máig tartó ún. kulturális mindenféléket.
Michaux a gerincerôsítô anyagok közé tartozott,
s bár sok francia szerzô, Pascaltól Carcóig,
segített jómagamnak, hogy kellô módon meglegyek,
Camus nélkül végképp nem lehettem volna meg,
prózai munkáimat – s nekem ez a megítélésem
sarkalatos kérdése, a magam számára –
máig befolyásolja, amúgy balzacian, nézeteivel
alig értek egyet, de mûve sugárzását
áldom, illetve mûvének ridegsége távol
áll tôlem, de eszméi megkerülhetetlenek.
Mert Michaux-t ezen a
fórumon bemutatnom semmiképp sem kell, ráértem
fentiek elmondására, és ezzel máris, sakk!,
megtámadunk egy teóriát: nem igaz, hogy lennének,
akik amaz 1956-1989 közötti idôk megúszásával
„tisztábbak” lennének, akik meg elszenvedték azt a
kort, csökkentebbek így-úgy. Ellenkezôleg, aki
ma észnél van s 60 év körül, olyanféle
elônyöket élvezhetne, mint a Híd a Kwai folyón,
egyik alapkönyvem, megint egy francia, Boulle, könyve, japán
felügyeletû fogolytáborban a tisztek: Nicholson ezredes,
a világ egyik legszerencsétlenebbül konstruktív-randa
figurája, szenvedései árán is kiharcolja nekik,
ne kelljem dolgozniuk. Magam legénységi állományban
maradok, maradtam, és ezért – a mûfordító
legénységi állományából, ekképpen
meg nem öregedve – nem mondom azt, a sokat tapasztalt, valóban
a szellem 1956 utáni, a szovjet elnyomás sötétsége
ellenére nálunk igenis villogó napvilágán
fényesült agyak tiszti rangban kellene, hogy legyenek, ám
az irodalmi gürcölés élvezet, boldogan dolgozom,
akár e dolgozaton is, mert Weöres emlékének áldozhatok
hálával.
ha elôzô mondatomat
messze kanyarítottam is, hagyjuk mindezt, ne térjünk
ki olyan dolgokra, melyek engem még mindig a franciákhoz
kötnek, ezúttal piktúrájukhoz, ahogyan az orosz
származású emigráns, sokat írtam
már róla, az utolsó koloristák egyike, de Stae:el
– sok dolgozatommal sikerült-e vajon ismertebbé tennem nevét?
– épp 1955. március 16-án lett öngyilkos, sikereinek
és antibes-i mûtermének magasából veztette
magát a halálba, jó 15 év múlva ismergetni
kezdtem mûvét... abban az idôben a mûfordításból,
ösztöndíjkunyerálások nélkül
is élni lehetett, könyveken, folyóiratokon mûvelôdni,
mondom – fény a sötétben – , ismerni kezdtem, rajongani
a képeiért, ha nem is Matisse vagy Rothko kategóriájába
illô mûvész, de a következôbe, és
Poe, Bierce mintájára rejtélyes figura, egy
elátkozott boldog, ha ezt is abbahagyom most, máris Michaux-nál
tartunk... ja, el ne feledjem, 1955. március 16-tól lehet
tudni rólam, hogy költô akarnék lenni, a Nemes
Nagy Ágnes zsürielnöksége alatt álló
Petôfi pályázatot megnyertem verseimmel a gimnáziumban
– de Stae:el „szellem”, bár nem tudtam róla, kicsit átszállt.
A szobán? Belém? Maradjon eldönthetetlen.
Michaux-val legközelebb,
sok könyv és cikk olvasása után, Párizsban
találkoztam, vagyis a mûveivel, de franciául keveset
tudok, feleséges segítségével fordítottam
verseit, szövegeit. Megismertem kiemelkedô festôi munkásságát.
Majd 1989-ben, mikor madaram halála után megtörtem a
miatta vállalt 10 éves országfogságot (lelkem
rajta! megérte), Münchenben 1989-ben vásárolhattam
egy német nyelvû Michaux-t, akkoriban szegrôl-végrôl
jó ismerôsöm (több könyvét fordítottam,
a kapcsolat elapadt), a könyvkiadó Michael Krüger szerkesztésében
és elôszavával, a mûveket Werner Dürrson
fordította. Vonalak, Aforizmák – ilyen cikluscímek
alatt állnak a rövid mûvek. Krüger bevezetôjébôl
a legszívesebben magát Michaux-t idézném, ahogy
azt mondja: „Alkohol... drogok...? Ugyan, nem jelentôs... Az én
bódítószerem az elfáradás.” Szerencsére
az irodalmi fordító munkája végsô soron
nem megalázó, ha körülményei gyalázatosak
is, és az a lelki nemesség, melyet a fordítandó
szerzôk képviselnek, lehetôvé teszi, Weöres
Sándor szavaival élve, hogy a porban lábnyomaik lehetünk.
Ez nem lebecsülendô, ha például Duchamps por-alkotását
nézzük, aki abban lábnyom volna, mû része
máris. De Michaux festékderengetéseibe, tusfoltjaiba
is szívesen belelépett volna ez-az.
Michaux-nak akaratlanul
is elkölcsönzôje voltam rajzolásom, festésem
korai éveiben, 1976 körül. Neki is köszönet,
meg a gondolati megerôsítésért, mellyel többet
adott, mintha sok munkámat egy közepes villanyszerelô
szintjén megfizették volna, de miket beszélek, túl
magas igények!
Testtelen harcra kell
felkészülnöd, úgy, hogy mindennel s mindenekkel
dacolhass, absztrakt küzdelem, mely, más harcokkal ellentétben,
álmodozással tanulható.
Hibáiddal – csak
semmi sietség. Ne kezdd könnyelmûen kiküszöbölgetni
az ilyesmit.
Mit tennél a helyükre?
Ôrizd meg épen a gyengéidet. Ne akarj mindenképpen erôk birtokába kerülni, fôleg olyanokéba nem, amelyek nem neked rendeltettek; amelyeket senki sem neked szánt; amelyektôl a Természet megkímélt, mikor egyebekkel szerelt fel.
Nem, nem, semmit se szerezni. Utazni, hogy szegényebbé válj. Ez az, amire szükséged van.
Megvalósítás. Ne sokat belôle. Annyit csak, ami ahhoz kell, hogy békén hagyjanak a megvalósításokkal, hogy te aztán, álmodva mintegy, a magad számára, nyomban visszatérhess abba, ami nem valóságos, ami meg sem valósítható, a megvalósítás iránti közönybe.
Bármi érjen is: ne ess minden hibák legnagyobbikába, hogy tudniillik mesternek hiszed magad, de még a téveszmék mestere se legyél így. Olyan sok tennivalód van még, szinte minden. A halál még zöld gyümölcsöt fog leszakítani.
Mit még, szétzúzni,
ha szétzúztál mindent, amit csak akartál így?
Saját tudásod duzzasztómûvét még.
A gondolkodás,
mielôtt mû lenne belôle, útonlevés. Ne
restelld, ha bosszantó, közönséges, látszólag
nem neki való helyeken kell áthaladnod. Aki, Hogy „noblesse”-ét
védje, kerülné ezeket, tudása mindig olyan lesz,
mintha félúton járna csak, bármeddig ért
el.
A jelentôs órák
– a mozdulatlanok. A megállított idônek ezek a töredékei,
mintha holt percek volnának, ezek azok, amid valóban van,
ami valóban vagy, mivel nem birtokaid, nem vagy a birtokuk, így
tulajdonságok nélküliek – és „visszaadni” se
tudnál ilyasmit, ezek: vízszintes kiterjedések feneketlen
akrák felett.
(Poteaux d’Angle)
Vonalak
Céltalanul papírra
vetett vonalakról; vonalak egész oldalairól.
Tinta nyomától megnemesítve, egy szál vékony vonal, vonal, melyen már semmi se szaglik
Nem, hogy magyarázat legyen, nem hogy kifejtôdjék, nem teraszosan, nem monulemtálisan
Sokkal inkább, hogy mint ahogy a VILÁGON akadnak egyenetlenségek, girbegurgaságok, kóbor kutyák
egy vonal, egy vonal, többé-kevésbé egy vonal...
Töredékekben,
kezdeményekben, zavarba hozva, egy vonal, egy vonal...
... vonalak egy légiója
Halivadékok egy érzés friss vizébôl, egy érzésébôl, mely feljön, beszél, nevet, elbûvöl vagy már le is szúr
Semmilyen nyelv írása
–
nem tartozva sehova, semminek
láncolatában
vonalak, csak vonalak.
(köszönettel Werner Dürrson publikációjának)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta