„A legrövidebb út
két pont közt kész csapás”
(idézet magamtól)
ITTHON LENNI? – NEM ELMENNI!
ITTHON LENNI! NEM ELMENNI?
„Szint-én”
Para-méretek
Igen, így.
1938-ban születtem,
Sagittarius, ha ez számít, december 8-án. Erôsen
a földben, lábtól; az ég felé ld. Kosztolányi.
Itthon – sem itt e világban, sem az égben.
Ennyit rögtön
arról, hogy ez akkor nem elbeszélés, de tudományos
értekezés se. Esszé csak annyiból, hogy eleve
azt keresném: mirôl volna szó?
Ennyit arról, itthon-e?
elmenni-e?
El tudok-e menni? Itthon
tudok-e igazán lenni?
A „Sagittarius” már
csak visszaképezés. Anélkül is tudnám,
amit (nem) tudok.
E. D. Thoreau nem az elsô
zöldek egyike volt.
Nem a polgári engedetlenség
megnyilatkozója.
Nem háztartási
és gazdálkodási pénzek kicsinyes számolója.
Nem városelhagyó
erdôlakó.
Nem városon-erdôm-magatartásszabályokon-hátépén
messze túli panteista, teljesség-kutató, nem csupán.
Életrajzában
azt olvasom, kevés író annyira félreérthetô,
ha nem lépésrôl lépésre követjük
alakulását, aztán... hogy ebbôl mire jutunk...?
Na, az az összkép. Arról volt szó.
Köszönöm.
Mintha nálam, csekély
méretekben, s ahol nem kéne, túl nagyban, arról
lenne szó. Szép remények. De még magam is elriadok.
Ha egy olyan dolgozat, mint ez itt, annyiféle elágazást
kívánna (nem az összefoglaláshoz! nem ahhoz,
hogy bárki is jobban értsen bármit! de) a puszta még
további elágazások dokumentálásához,
inkább trilógiákra, könyvre vállalkozom,
ennek a virtuális könyvnek ez az írás csak egy
része, néhol átfedésekkel, fôleg tátongó
hiányokkal. Azzal, ami üdvre nem fér bele, Téged
megkínál, Olvasó!
És most ezen az
alapon – vágjunk bele.
„Gyerünk akkor, Angyalom”,
ahogy Eliot mondja, „mint a mûtôasztalon!”
A tárgyról
1945-ben sok veszteség
után „ott álltunk”. Engem kivittek volna kakaógyereknek
Hollandiába. Az utolsó pillanatban rángattam vissza
anyámat a feliratkozós-udvarból (Apponyi tér).
Miért? Iszonyatosan erôs ösztöneim voltak hát
– egy bizonyos módon. Semmiféle elemi ösztön nem
hajtott az érvényesülés dolgaiban. Megteremtettem
késôbb is ennek a hollandiai alaphelyzetnek a másodpéldányait:
amikor 1977-78-ban két
madár, két veréb került a házhoz, bennük
elemi mód másféle fajt, más rokonaimat láttam,
elemi módon olyan élô lényeket, akiket elhagyni...
nem is hogy gyilkosság lenne... nem evidencia volt, hogy maradok,
nem fogadom el a DAAD-ösztöndíjat, felajánlását;
tíz-tizenkét
napos ösztöndíjakon kívül soha semmi más
effélét elfogdni külhonban nem tudtam, ma már
ennyit se; vicc, hogy ha valaki segíteni akar (magyar írófélén
csakis segíteni akarni lehet), komoly s így már-már
vicces, többnyire eredménytelen fejtörés jön,
miképp is lehetne.
Valamint:
Szpéró madaram
miatt Vecsésre se utazatm 10 éven át, de mikor meghalt,
nagyobb – Amgliával induló – utazósdiba kezdtem. Errôl
Ósdi utazósdi címmel számoltam be. Ósdi:
Párizs, Köln, München, London, Koppenhága, Milánó,
Ausztria – 50 évesen keveredtem ki elôször Bécsbe,
holott egyszer korábban fél Európán átutaztunk
a feleségemmel, még Szpéróék, Samuék,
Éliásék elôtt. 16 madarunk is volt egyszer,
35 halottam van a Tabánban, már részei a Földnek,
ennyi por már rész.
Hogy Szpéró
után egy Aliz nevû, sánta, kalitkában élô
veréb tojó volt a szívközép, persze, mások
– Samu etc. – mellett, tudtam utazni. Miért van ez így? nem
tudni. De ahogy Aliz meghalt, két dologra jöttem rá:
nehezebb állapot,
ha valakiért rettegünk, mint ha valaki nincs, helyette valakire
várunk; bennem mindig volt egy ilyen alapvetô „egészség”,
hogy – mint a világ legtürelmetlenebb ember, közben –
tudtam várni;
rájöttem,
hogy bár a Mándy-hôsrôl elnevezett Totyi veréb
tojónk 1997 júliusa ót él itt, lezseren kezdte
velünk-létét, például dr. O.M. barátomtól
szemerkélô esôben gyalog, az Erzsébet-hídon
át, futólag két kocsmát is 1-1 deciliter borra
meglátogatván hoztam haza (igaz, itthon a leggondosabb táplálása
kezdôdött), rájöttem tehát, hogy a Totyi
jelenléte, egyebekben is csendes, egyszerû ritmusban telô,
vágyaim szerint végre a lehetô legegyformább,
prózafordító és dolgozat-írós
napjaim nem kívánják a megszakítást.
Errôl részletesebben fogok szólni.
Érdemben: Totyi
és az életritmusom sem enged, megint nem enged el. EL NEM
MENNI – ezért itt ez a cím.
Tartozékok
Sok jegyzetet készítettem,
nevezetesen az „ITTHON LENNI” címû dolgozathoz (egy másik
dolgozat), és ha ezt meg azt összeadjuk, arra a megfontolandó
eredményre jutottam, hogy nem itthon lenni nem bírok jól,
sem (végképp nem) elmenni innen.
Mivel azt mégsem
akarnám, hogy elbeszéléssé fajuljon a tanulmányozósdi,
de azt se, hogy valami lelkizôs ragasztóanyag csirizelje az
elemeit, inkább a rideglábos-kaparás módszerét
választom, hidegen marom villámmal, néhol (Salingernek
hódolat e szellemért) kézzel markolgatom a hagymás
krumplit. (Emez írás anyagát, tárgyát
és tartozékait.)
Közben Totyi vijjogva
repked, mellesleg a konkrét hagymás krumpliból kérne
is. Csipiszt! Ez volt az eredeti neve. Hát Totyi!
Vakarék: Nemes
Nagy Ágnes írja, hogy egy madár ül a vállán,
súly, súly, súly... és már eldôlne
ô nélküle, ha elszállna egy napon.
A Totyi már tényleg
ne szálljon el. N. N. Á.: ôk már talán
nem hagynak el. A lovak elhagytak, az angyalok... hát maradt belôlük
a Totyi.
London... de nézzük
a további vakarékot.
Elôrebocsátom:
pontosan tudom, mit beszélek. Mint egy Buddy Class, minimum. Ostobaság,
ha valaki „botrányos” megállapításokat akarna
kiolvasni szövegembôl? hogy „ez Londont únja, Párizst
únja...”
Nem únok ilyesmit,
bár azt a viccet ki nem hagynám, hogy Dr. Johnson mondására
(„Aki Londont únja, az életet únja”) ezt a viccet
ne facsarjam: „És ha valaki úgy megy Londonba, hogy az egész
életet únja?” akkor az élet kvintesszenciáját,
Londont, milyen felspannolva únhatja szegény – én
-, és sokadik ottjártakor, meg utána még párszor
lassan egy-egy négyzetmérföldrôl nem mozdul ki,
tizenöt órákat tölt – persze egy tabletta Eunoctinnal,
nem több és nem kevesebb az eszköz – ágyban félszendergésben.
De most nem sorolhatom elutasítólag és visszavágyólag,
nem ismételhetem el a már megírtakat arról
(s azt), mi volt Párizs, London, miért még kicsit
inkább Bécs maradt meg...
... nem errôl van
szó.
Hanem?
Kötelességem,
hogy minimum azért írjak: legyen valami szakmai tanulság,
tartalom,
ne szöveg legyen
csak, amit adok,
ne tanmese,
ne tûnôdés
a tárgyon,
ne semmi...
kötelességem,
hogy ez az legyen: minek is kéne lennie ennek? Ez méltó
(ez lenne méltó!) pár elképzelt olvasómhoz,
Olvasómhoz, Hozzád mindenképp, és a laphoz,
Lap!
Tehát ha itt azt
mondanám:
valaki eleve kétfelé
él, a földben és az égben, valaki eleve úgy
kezdte, hogy nem ment el egy lerombolt országból csokoládépárnákra,
valaki utazhatott is, nem is (idegenvezetôsködött 1958-1964
között, aztán akkor ugyanilyen evidenciával és
gyötrelemmel, meggyötörtséggel hagyta abba, „hogy
már ô pedig többé nem...”, és mindenféle
így történt vele, csak a mûfordítás
nem, csak az írás, kb!, nem, csak valami kapcsolat-ügy
nem, melynek a madarak is részei, csak a Nagy Koala Kártyabajnokság
két ligája nem... talán a gombfoci sem, már
amennyiben most csak igazi-foci-nézés a gombfoci, de még
ki tudja, 197-tôl a feleségével szinte minden évben
az Adriára járt októberben, aztán 1976-ban
végigszerencsétlenkedtek Európa egy belsô vonalán,
aztán beszerezte magának (neki a nem-tudni-mi) a madarakat,
és ez már haláláig így lesz, sôt,
még madártalan várni is tud, annyira biztos, így
lesz – valaki akkor nagy utazósdiba kezdett, fél kezére
nem fér, hányszor járt Írországban pl.,
valaki az 1974-1988 közti idôszakban egyetlen állami-kulturális
utaztatást nem fogadott el, most se megy el Frankfurtba, volt már
ott... de itt nagyon finom részletezések lennének
szükségesek... aztán a Totyi és a „kis életritmusai-rigmusai”
behozzák, hogy nem bír elmenni innen, járja ugyanazokat
a – már Budát is kihagyó – köreit, mint önmaga
prózaalakja... az ilyen ember, mondhatná bárki, nem
hiteles személy, hogy a „tárgyról” beszámoljon,
és kellô „tartozékokat” vonultathasson fel.
Bele a világba
Minden – legalább
– kétféleképp is van. Az írás olykor
(Vér és virághab c. könyvem) lehet nyolc és
fél évi katyvaszból-kikeveredés-eredménye,
lehet valóban utazás bele a vakvilágba.
Amikor valaki nem tud
úgy utazni, hogy kicsit is a vakvilágba utazzék bele,
ne tegye. Maradjon a fenekén.
Amikor kicsit se utazik
a kockázatba, akkor az Erdély Miklós-féle „csak-a-kényelmetlenség-volt-valódi”-t
vallja. Akkor – sorolhatnám. Felébredni korán, taxi,
taxis, várás a reptéren, a gép utasterének
kényszer... rosszul leszel attól is már, hogy tévén
egy gép leszállását nézed... téged
ne várakoztassanak, te magad mondod meg, az Arany J. utcán
mégy, netán a Vigyázó Ferencen... riasztó
nekem magamnak, mennyi tényezô... a repülôgéprôl
leszállva kanyarogni kell folyosókon, jön a – Londonban
engem már nagyon szívesen vesznek, automatikusan, talán
eleve mint magyart most – kis duma, miért jöttél, mûvien
fontosnak érzed magad, kön a várás a pakkokra,
a metró, a koszvadt szálló, az automatizmusaid: Szent
Mihály utcáján (Londonban s van) mindig rágyújtasz
a hozott cigire, a Little Venice mellett veszel bort, elôtte elcsábulsz
sült krumplira, nézed a lakóhajókat, fogadóirodába
egészen máshová mész, de közben ugyanazokon
a padokon üldögélsz... hogy jössz te hozzá
(hogy jövök én hozzá) gyötörni magam,
melyik ló mit fog elérni, megírtam két könyvemet,
70 cikket errôl, átéltem a mennyországot és
a poklot, de tényleg, olyan kockázatokat... hagyjanak engem!
Az ingyenes galériáknak mindegyikében hetvenhétszer
jártam, tucatnyiszor a múzeumokban, és mindrôl
megvolt 1-2 alapélmény, felülmúlhatatlan. Turner...
a Picabiák... a Courtauld intézet még a régi
egyetemi helyen, ahol elsô utadon lerobbant a lift, s egy husszúballonos
hölgy tûnt fel váratlanul, és kikérdezett,
mit s csinálsz te itt... Virginia Woolf-os volt, s meséltél
neki a Bloomsbury-kör iránti érdeklôdésedrôl,
a festészetirôl, a mûfordításról,
móka. ?eg sok minden. Volt, hogy 37+40, 5+29 kilométert gyalogoltál
Londonban három egymás utáni nap.
De téged innen
helybôl kétségbeeséssel és NEM fogalmakkal
tölt el, hogy könyveid százai ne legyenek körülötted,
még ha Sherlock Holmes-nak hívják is a szállodát,
neked a Sherlock Holmes itthoni sakkfeladványai kellenek, a te könyveid...
a cigi kell, ahogy a Lánchíd felé mész, a Totyi
délelôttjei kellenek, a „Hast du Worte” társasjáték
(csak megy, oda se figyelsz) kell, csak vonszolod magad, visszaemlékszel,
már 1994 ôszén is ír földön, a múzeumokat
mellôzni kezdted, mindig ugyanazokba az elôvárosokba
jártál Párizsban, ugyanúgy vágtál
át városon, lassan egy-egy boltot vártál, a
padot elôtte, hogy a szombat kora déli csendben megetesd bagettodból
a madarakat, kinyisd borod, vonszolódj, közben lelkésznek
kéne lenned.
Vagy... és vagy...
és vagy... és vagy. Összeírtam, ide nem fér:
274 ellen-javallatom van. Miért ne utazzam. És egy se függ
össze politikával, kultúrával, egyetlen ok függ
csak össze a pénzzel: pénz sincs rá igazából,
10%-ot alig emelkedtek a mûford. honor.-ok 1990 óta, bizony!
És a jegyek, a szállás, stb. 200-250%-kal. De a pénzügyi
ok még így is elenyészô.
Attól még
egyetlen utazást tehetnél szívesen. De te egyet se.
Ha meghívásra mész, akkor se. Akkor is atrocitás
neked az.
Holott mi mindenre vágynál.
(Látod, feljegyzéseidet megint sutba vágod; hagyod
egy másik dolgozatra, melyik lesz az?) Felírd: Totyi madarad
kapu egy másik életbe... az neked már többet
r. De ez a kis szamár veréb lenne a „kapu”? Ez. Meg ha nem
is... neked megvan a napod. A napjaid megvannak. Gyorsan elintézel
a városban mindenfélét...
... senkivel se találkozol...
... elemi dolgokat vásárolsz...
... várod a köv.
költôpénzt, ezekre...
... itthon a Totyi, a
kutyád...
... a feleségeddel,
bár túldumáljátok, mégis megbeszélitek
a... az...
... délután
Kártyabajnokság itthon, fontosabb neked, mint valaha hitted
volna...
... munkáid vannak,
idegenbe nem viheted ilyesmikhez a gépet...
... különben
s: „Anteusz. Sagittarius”...
... képtelenség
lenne visszanyerni bárhogy is a pénzt, ami 4 napra akár
rámegy...
... 4 napért nem
lehet már lelkesedned, mikor a részletei: mind teher...
... amikor az evidenciád
végképp hazatért.
Ez olyan indián
dolog, olyan... én nem tudom, milyen hon-dolog. Nem a tényleges
honnal függ össze, ilyen egyszerû azért ez nem.
Budapestet is unod. De
jól. Ha rosszul is, jól. Nem lázadsz fel a (Jékely)
sómalmi ló út ellen. Napra nap u.a. Szép Ernô:
elment vonattal és hajóval idegenbe, de csak mulattak és
nyûglôdtek körülötte, így mindig visszajött,
hiába ment el, csak magával ment szembe.
Jó, de ez nekem
virtiglibe, echt beütött. Én Szó Szerint Nem Akarok
Magánemberként SEMMI beszélgetést, és
Nem Akarok Sehova Utazni.
Helyben maradni nem annyi,
mint meghalni.
meghalni-akarni.
Ez más. Ha utazol:
lehet az, hogy meghalni akarsz. Mégis van ellenjáték
ott. Itthon szinte semmi ellenjáték. Azért nem akarok
magánemberként találkozni, mert örökké
csak errôl... a végén így hatna: nyavalyognék.
Meghalni akarni? nagy
áldás. Én most élni akarok, ld. Kosztolányi,
Csáth Géza megtalálta útját az éj
felé, ô a Dide úr, szegényem jajokba fúlva
lett – az életé. Én is – na ja – élni akarok.
Nekem az itthon maradás nem a meghalás. Még inkább
régebben akartam volna elmúlni. (Szép Ernô:
elmúlni vágyom s vágyom... de kétértelmû!)
Ma ezt mondom: a franc egye meg, eljutottam idáig és idáig,
Totyival a felismerésekig, a Totyi révén... akkor
én tûrjem el a két ponti legrövidebb utat? Mert
nekem a „másutt” – efféle mûvi legrövidebb utak
változatrendszere már csak.
Ezen nem lehet vitatkozni.
Én elmondtam, mi van velem, azaz a tartozékait.
Mi van még?
Ja, mindezeken kívül?
Sok minden. Alig valami. Vannak jegyzetek, melyeket – nagy vicc! – az ITTHON
HOGYAN? dolgozatban, ennek az írásnak az ikerpárjában
akartam felhasználni, aztán erre az írásra
maradtak mégis, most továbbpasszolom ôket – magamnak,
majdra.
Néha, írtam
ott, d.u. valami evidenciális erôvel „jön rám”:
én mindenkinek elérhetetlen vagyok, de egyáltalán,
most... most... sehogy. Ez anynyira elmúlik, hogy szinte zavarba
ejt: mint egy „para”-film hülyesége. De, esküszöm,
megvan. Fizikai érzés. Nem vagyok rész.
Nagyon közel jár
egymáshoz, miért NO AWAY és NO HOME. Nem el, nem az,
hogy itt, az se. Nem lenne igazi honnét-el? Talán. De nem,
most én rajongok(?) a magam pont-ez-és-ez-idejéhez.
Jól nem unom. Jól unom, hogy tûröm. Itthon annyira
szûkek a köreim, hogy – bármilyen kelletlenül, ha
valami „váratlan” környékre vetôdöm (Károlyi
kert, Márvány utca; valaha naponta jártam ezeken az
utakon), mintha külhonban lennék. Most ennyi kis pöce
élményért annyi áldozatot? Mi benne a jó?
Lásd Ottlik, Halász Petár: lefesteni a hajnali háztetôket?
Nem elég, hogy
(az egészet) láttam?
Ó, mivel hagyhatom
abba ezt az írást, valami nálam jobb dologgal? Mi
ez a bénultság, ha úgy tetszik?
Eliot megint, érdekes,
az „Induljunk el te meg én” „Gyerünk akkor, angyalom” versbôl.
Hogy „álmunkban láttuk a tenger alatt termet... s hallottuk
rôtkoszorús lakóit... és megfulladunk, ha majd
emberek szava szólít.”
Mi volt nekem ez a terem,
mi ez a terem? Kik e lakók? Madarak-e? Saját alakmásaim?
Valami, amit nem keresek? Igen, valami, amit nem keresek.
Odüsszeusz kötélvégeket
és viaszt dobál a levegôbe. Odakötöznie végképp
nincs magát kiért, miért.
A gyorsan tova is röppenô
tengeri madarak a kinyújtott karjára szállnak, édesvizet
és valami kosztot vitt eleget magával. Talán kitart
ez végig. Talán ezek már nem hagynak el. (Amíg
élni muszáj: Totyi... lehetôleg ne kelljen „belôle”
se új... és zajlani fog a Nagy Koala Kártyabajnokság...
írom ezeket a cikkeket... és csak lehunyom a szemem, elôveszem
könyveim, újságjaim, ott vagyok a Cork Street galériában...
a lóirodákon... ósdi utazósdi, ezt írtam,
látom a dániai félsziget partjainál az alacsony,
sekélyes tiszta vizet, Párizsban a parkok tavaszi zöldjeit
elôször, és – még tavaly is ez volt – lelkesen
vásárolok ide, haza a nagy körutakon mindennél
jobban leszállított árú könyveket... de
– de... nem kívánom vissza soha többé. (Krapp,
Becketté.)
Nem járok sehol.
Még ahogy Beckett se, hogy „csak valahol”.
És ahol mégis?
Délután
van, dél már legközelebb csak holnap lesz, és,
amire vártam, hogy a napot várhassam, jöttét
és múlását szakainak egyképp, a reggel
is egy estényire és egy éjnyire van. Fontos a jó
alvás, vannak félelmek vízszintes helyzetben, van,
hogy – írtam másutt – „madárrá válok”,
úgy érzem, de hogyan képzelem ezt? Nem reális
gondolat, mégis a legtartalmasabb, bármit gondolhatok is,
ez az. Totyi itt ült sokáig a vállamon, az állam
alatt a kezemben, egy másik faj, mellyel azonosulok, nekem: „a”
faj. De ez sem lehet igaz, ember vagyok. Ember, aki a testhômérsékletemnél
magasabb hôt, égést éreztem kezemen, arcomon
(hátradôltem, sétált a szemem körül
a Totyi), aztán alkonyodni kezdett. Átvittem, épp
most mondják ki a tévében a „házi veréb”
nevét a RISIKO-társasjátékban, átvittem,
mint sólymot a kezemen, behuppantottam a kalitkájába,
„na, ugye ma eleget voltál kint, nagyon sokat, szépem” –
és leültem írni ezt. De még összenyitva
a két szoba, és még találkozni fogunk. Totyival
és Rudy Bloommal, akiért ír földön Szent
Patrickhoz és Leopold Bloomhoz is menesztettem pár kérést
– nem szájjal, nem kézzel, csak lábbal, sokat lábaltam
ír földön. De most itthon vagyok, maradok, szinte ez van:
bármelyik írásomat egy ilyen délután
leírásával végezhetném. Ugyanezzel a
szöveggel. Ez egy „sprint” az országúti kerékpár
világából. A sprintereket a csapataik elsegítik
239,7 km-en át (mondjuk) az utolsó 300 méterig, 0,1
km-ig, ilyesmi. És ott jön, amitôl nagyobb égésûek
ôk, talán, amitôl sprinterek. Tudnak hajrázni
ennyi kilométer után. Nagyobb a gyorsulásuk, mint
másoknak. Madár és én. Nem összetett-nyerôk.
De én nem is akarnék semmit se szétszedni, se összetenni.
Lásd: „Nincs közelebb...”
Távolabb sincs
akkor, valahogy, ezt megint csak úgy érzem. Nekem távolabb
sincs.
S egy haiku, mindezekre:
Kontinuitás:
folytatódtál,
megszakadt
mindig ez vagy
más.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta