Értéktelen szuvenírt forgatok az ujjaim közt, egyetlen közös fényképünket. Balról (vajon balról-e?) állhatott a sötét szemû Nua, mellette Doti a holdarcával, éles tekintetével, majd Ivana, akinek úgy ömlik szét a mosoly az arcán, mint a meleg víz, utána, bronzszínekben ragyogva, Alma, ômellette a megbízható és mindig komoly Dinka, és végül én, a gyerekarcú, ahogy mondani szokták, aki tejfehér bôrû, telt keblû ôseim hataloméhes génjeitôl örököltem a testem. Hiányzik Nina és Hana, ôk azon az estén nem voltak velünk...
Üres fényképünk mellé helyezek egy másikat, amelyet mindig magammal hordok, s amelyrôl keveset tudok. A század eleji, megsárgult fénykép olyan, mint a sötét ablakban világító lámpás – kegyes, titkos jelzés, mellyel képeket húzok elô a közömbös fehérségbôl. A meghitt rituálék a kis fétisekkel olyan jellegûek, mint az emlékidézô rítusok, és csak a tulajdonosuk számára hordoznak jelentést.
Üres fényképünk néhány évvel ezelôtt készült egy vacsorán, melyre emlékezni kívánok. Ámbár az is lehetséges, hogy sohasem vették fel. Lehet, hogy mindent én gondoltam ki, hogy a közömbös fehér felületre létezô arcokat vetítek, és olyasmit írok rá, ami sohasem volt.
Mert más sincs a kezemben, csak egy túlvilágított, selejt fénykép.
Túrós felfújttal kezdtük
Túrós felfújttal kezdtük, amit Alma hozott.
– Jesszusooom! Ez aztán csodálatos... – mondta Doti cuppogva.
– A tésztája isteni... – mondta Ivana.
– És egyáltalán nem esett össze... – mondta Dinka.
– Nekem mindig összeesik... – mondta Nusa.
– Ugyan már, mért esne össze... – mondta Alma.
– Biztos vagyok benne, hogy neked sohasem esik össze – mondtam én, és egy ráadás darab után nyúltam.
Tényleg biztos voltam benne. Mert Nusa mindig tökéletességre tört. Egyszer egészen addig elment, hogy rózsaszín vacsorát rendezett nekünk. Minden rózsás árnyalatokban játszott, a tányérok, a gyertyák, a szalvéták, sôt az ételek is. Még ma is emlékszem: piros kaviár volt az elôétel, majd halvány narancssárga kagyló következett, aztán valami pisztráng meg lazac közötti zrmanji mutáns rozmaringban és tejben fôve, és desszertnek marcipánrózsák. A saját kezûleg gyúrt rózsaszín marcipán virágocskák mellé finom, import rosét adott...
Az az igazság, hogy egyikünknek ez, másikunknak meg az állt a kezére. Nusa a könnyû ételeket tudta mesterien elkészíteni, Dinka meg az ellentétét. Dinkánál mindig amúgy istenigazából ettünk. Nála akadt kulen és hasonló, csak vékonyabb szalámik (amelyek nôiesebbek voltak, azért szerettük), hazai, szlavóniai svargli meg kolbász, sonka, borsos fehér sajt és pompás szlavóniai kalács, melybôl ki volt spórolva a liszt, mégpedig, helyesen, a tojás, a dió meg a mák javára.
Amikor Ivana megjött Belgrádból, mindig hozott ottani ínyencségeket: szerb túrót és tejfölt, amit forró kenyérrel ettünk, melyet ô maga sütött.
Hana is, amikor kis idôre hazalátogatott Szarajevóból, mindig hozott egy doboz török süteményt. Megmámorosodtunk ezektôl a hazai Turkish delights-októl. Hana dobozában elérkezett hozzánk a baklava és sokkal komolyabb változata, a diórózsa, a datolyás urmasica, mely mézbôl és citromból készült édes szirupban olvadozott, a kadaifa, az édes metéltbôl sütött, mazsolával töltött törékeny kis fészek.
Almát, aki olasz színekben játszott, a paszták királynôjévé kiáltottuk ki, ami pedig engem illett, azt hiszem, hogy a lányok a salátáimat becsülték a legtöbbre.
Egyedül Nina nem szeretett fôzni. Nemigen érdekelte az élet kulináris oldala. Keveset evett, és olyan kényes volt, mint egy cica.
Volt egy remekmû is, abszolút sajátos édesség, amivel Doti rukkolt elô néha. Doti kosárkáinak neveztük el. A tésztából elôbb kis kosarakat kellett gyúrni (Doti nem használt formát, csak a két kezét), megsütni, és egy-két napig levegôn pihentetni. A kosárkákat aztán csokoládékrémmel töltötte meg, mindegyik közepébe egy szem bordó meggy járt. Ez a meggyszem – a sütemény savanykás szíve, csokoládékrémben úszva, körötte az omlós tészta – megbolondított bennünket...
A koleszterin elleni harc kora
A vacsorát túrós felfújttal kezdtük, aztán egy ideig elszórakoztunk a mandarinlében sült mandulás csirkével, végül Doti kosárkáival fejeztük be. A kosárkák után átmentünk Dinka nappalijába, és elterültünk, ki hol érte, mint a félholt pontyok.
– Lányok, bevágunk egyet...? – kérdezte Alma.
Egyikünk se mozdult.
– Elgondolkodhatnánk azon a tényen, hogy egyre többet eszünk... – sóhajtott fel félig vádló hangon Ivana.
Igaz, ami igaz, ahogy múlott az idô, összejöveteleink egyre inkább kulináris orgiákká váltak. De az is tény, hogy miközben egyre többet ettünk, egyre többet is fogyókúráztunk. Habár sokkal jobban izgattak bennünket a különféle fogyókúrás lehetôségek meg a tárgyról folytatott elméleti vita, mint maga a gyakorlat. Mindent tudtunk a zsírcellákról, melyek tartósan befészkelték magukat a testünkbe, mindent tudtunk a rizses diéta elônyeirôl, a banán-tej diétáról meg a havi fogyókúrákról, ismertük a húsdiéta és lékúra hátrányait. Persze nem érintett mindannyiunkat egyformán ez a téma. Alma, Nina és Nusa egyenesen ignorálták, talán mert egyáltalán nem is voltak zsírcelláik, úgy látszik.
– Lányok, azt hiszem, beköszöntött a koleszterin elleni harc kora... – mondta Doti.
Lányoknak hívtuk egymást, habár már egyáltalán nem voltunk azok. Doti igazat mondott, küszöbön álltak azok az évek, amikor komoly harcot kell indítani a koleszterin ellen. Durvábban szólva – középkorúak lettünk.
Ezeket az éveket úgy éltük meg, mint a mindennapi élet általános rendetlensége elleni harcot. Mindent megtettük, hogy csökkentsük a rendetlenséget, az azonban makacsul növekedett. Mintha egyszeriben megrövidültek volna a napok, vagy mi... Ezeket az éveket úgy éltük meg, metaforikus értelemben, mint aki a csónak likait foltozza folyton, miközben a gondolat, hogy a csónak egy napon majd elsüllyed, nem volt jelen. Ellenkezôleg, az az optimista gondolat éltetett bennünket, hogy megfelelô erôfeszítés révén a csónak nemcsak hogy újnak fog látszani, hanem valóban új is lesz. Ezeket az éveket úgy éltük meg, mint a mindennapok rémuralmát: nekünk mindig mennünk kellett valahova valamit elintézni: elromlott a tévé, a mosógép nem úgy mûködik, ahogy kell, tesztisze van a gyereknek, a férjnek meg isiásza, mindjárt itt a konferencia, melyen várják a hozzászólásunkat, a kompjúter megette az elkészült szöveg felét, gyógyfürdôbe kell szállítani a nagymamát... A középkorú nô úgy érzi, hogy még mindig rendben van minden, egy kis ránc itt, egy ott, a lépcsôn kicsit nehezebben vesszük a levegôt, igen, nagyobb szám kell már, ha ruhát vásárolunk, de még mindig nem jutottunk el a szégyenletes extra large size-ig, tehát minden rendben, minden ellenôrzés alatt áll. Igaz, elôfordul némi szorongás, kellemetlen elôérzetek szurkálnak, mint egy egérke árnya, félelem oson végig az arcon, de mégis minden rendben, minden ellenôrzés alatt áll. Persze, itt meg kell ragasztani, ott megvarrni, amott megfoltozni, emitt megtisztítani, ott megjavítani, itt bedugaszolni, emitt kicsit kifényesíteni, amott kiegyensúlyozni, de egyébként, hál ‘istennek, többé-kevésbé minden rendben...
– Tényleg, lányok, gyertek, vágjunk be egyet, különben elalszok... – mondta Nusa és elkezdett ásítozni. Azelôtt ilyesmit nem láttunk. Hogy Nusa egymás után tízszer ásítson!
Nusa. The Queen of Wands
Nusa 1990-ben, amikor már minden forrongott, de aligha gondolta valaki, hogy háború lesz belôle, olyasmit mondott, ami egészen valótlanul hangzott:
– Szerintem minden családnak adnia kellene egy embert a haza védelmére – ezt mondta.
1991 ôszén az elsôk között kapott behívót a tizennyolc éves fia.
Akkor jártunk nála elôször, amikor megszületett ez a gyerek.
A finom Nusa... Ô volt köztünk a legszebb és a legnôiesebb, egyikünk sem mérkôzhetett vele. Magas volt, finom csontú, nagyon vékony, a tartásában volt valami nyugalom, a lépteiben sajátos könnyedség. Fehér bôre volt és sötét szeme, az arcát leheletnyi melankólia árnyalta, mint valami tökéletes make-up. Szája körül ott rebegett egy mindig kétértelmû mosoly lehetôsége. Mintha nem lenne biztos benne, hogy ô mosolyog-e meg valakit, vagy egy kicsit megsértôdött, mert valaki láthatatlanul megmosolyogta ôt.
Nusának sokáig kisbaba-szaga és gyerekszappan-illata volt. Csakhamar szült még egy fiút.
Meglátogattuk akkor is, amikor új házba költözött. Egy dombon volt az a ház, a teraszról zöld völgybe lehetett látni. Az egész lejtô az övé volt. Odalent megpillantottuk az elsô, frissen ültetett fácskát. Meghatott bennünket az a kis fa. Mintha azért állt volna ott, hogy bátran megvédje Nusát minden rossztól. Mintha hosszú és harmonikus életet szavatolt volna neki, és természetesen azt, hogy szerencsésen befejezi az orosz szimbolizmusról szóló doktori disszertációját. Aznap nem vetettünk kártyát, nem volt rá szükség.
Nusa a kapcsolatai segítségével megmentette a fiát a katonaságtól, és beíratta az egyetemre. A fiú azonban nemsokára önként visszatért a frontra. Azt mondják, hogy háború-függôvé vált. Sokféle függôség létezik... Azt mondják, egymás után meghaltak Nusa szülei. A férje egyre ritkábban volt otthon. A fehér bôrû Nusa arca megsötétedett.
Azt mondják, hogy az a zöld lejtô igazi erdôvé változott. Kezdetben Nusa egy tájépítésszel tanácskozva ültette a fákat. Tôle hallottuk, hogy létezik ilyen foglalkozás. Mostanában, mondják, Nusa egyedül szerzi be a csemetéket, és megszállottan ülteti a fákat. Megtanulta, hogy melyik nô a leggyorsabban, és csak ilyen gyorsan növôt ültet. Azt mondják, a fák már elérték a terasz peremét...
Egyébként utánajártam. A nyírfák nônek leggyorsabban.
Alma. The Queen of Pentacles
Almának jöttek ki mindig a legjobb lapok. Talán azért, mert neki játék volt az élet, melyben gyôzni kell, mint minden játékban, és minél tovább megtartani a gyôztes helyet.
Apját, a partizán tábornokot utóbb – igaz, már nem élt – készségesen gyilkosnak kiáltotta ki. Mintha megsejtette volna, hogy csakhamar a helyes oldal lesz a téves, a téves meg a helyes.
– Gyilkos volt, mi más! – mondta magabiztosan, és – megvédte magát.
Berlinben rendszeresen vettem horvát újságot, és egyszer csak felbukkant a neve. Valami petícióról volt szó, melyben a lakók követelték az állami lakások megvételének jogát. Tudtam, hogy a tábornoki lakást a város szívében nem fogják olyan könnyen odaadni. Mért is tennék? Alma tudta, hogy a forradalmak sohasem igazságos eszmékért folynak, hanem házakért, funkciókért, földért, területekért, kinek mi jut...  És amiként az apját ideológiai megfeleléséért tágas lakással és tengerparti villával jutalmazták, a következô pillanatban egy új gyilkos követeli majd ugyanazt a lakást, egy új megfelelés nevében.
– A férfiakban nincs könyörület – mondta egyszer.
Tudta, hogy voltaképpen senkiben sincs könyörület, és felkészült. Kért, és kapott is két útlevelet. Vett egy lakást a szomszédos, nyugatabbra fekvô és biztonságosabb, új európai államocskában. A fiát elküldte messzire Európába, ahol nem állt fenn a veszély, hogy mobilizálják. Mindent elintézett, semmit sem engedett át a véletlennek. Mintha közülünk egyedül ô tudta volna, hol s kikkel él...
Igaz, hogy megrázták az események. Sokáig nyugtalanította, amikor közvetlen szomszédainak lakásába, míg ezek a tengeren voltak, betört egy hadviselt horvát katona családja. És a szomszédok az utcán maradtak. Azok meg, akik beköltöztek, az új forradalmárok, még azt sem hagyták, hogy magukkal vigyenek valami ruhanemût, nemhogy egyebet. Állati vitalizmus, ez az emberi természet lényege, minden egyéb ráadás. Az a néhány ilyen-olyan eszme csupán csomagolásként szolgál, hogy ne érjen el az égig az emberi szar bûze. Ezért, akinek van egy kis esze, az az ilyen sötét idôkben, mint amilyenek most járják, bôrt vált, kérget növeszt, és új emberpéldánnyá, mutánssá válik, akinek a szíve redukált méretû, a szemfoga viszont igen fejlett.
Igaz, hogy sok minden megrázta, de esze ágában sem volt az igazság bajnokát játszani. Egyébként ô tudta a legjobban, milyen véget érnek a hôsök. Néhány évvel ezelôtt meghívást kapott az apja szülôfalujába, apukája mellszobrának és a nevét (mi több, Alma nevét!) viselô általános iskolának az avató ünnepségére. Kibírta a nyomorult ceremóniát, mint valami esetlen, unalmas falusi színielôadást. Megtehette volna, hogy nem megy el. Mára, pedig csak néhány év telt el, valószínûleg ledöntötték azt a szobrot, és megváltoztatták az iskola nevét.
Alma sajátos szépség volt. Rövid haja fényes, mint a bronz, szeme hatalmas ôzikeszem, járomcsontja erôs, ajka telt, nagy, szélesen mosolygó – olyan volt, mint egy androgyn. Mindenkinek tetszett, nôknek, férfiaknak egyaránt. Mindig tökéletesen nézett ki. A bronzszín idôvel elsötétült és még izgalmasabbá, gesztenyeszínûvé vált. Mindig két férfi volt mellette, a férje meg a szeretôje. Úgy tartotta, hogy a menage a trois a legtermészetesebb szexuális és érzelmi közösség egy nônek. Korán ráébredt, hogy a férfiakban nincs könyörület, és ez megtette a magáét, akárcsak a Jules és Jim címû filmben. A szeretôit körülbelül hétévenként cseréli, a férj állandó. Alma minden szeretôje agglegény marad.
Nem adja meg magát. Az elôdök, a valós vagy kitalált adriai kalózok génjei nem hagyják, hogy feladja. Úgy él, mint egy katona, rendszeresen tornázik, rendszeresen jár kozmetikushoz, idônként pszichiáterhez is, rendszeresen jár fogorvoshoz és fodrászhoz, minden télen elmegy síelni, minden nyáron a tengerre, és minden idényben elugrik Olaszországba, hogy felújítsa a ruhatárát. Armani, Moschino, Mila Schön, Ferragamo, Crisci... Az elegáns Alma csakis a legdrágább selyemharisnyát veszi fel, és kizárólag valódi ékszert hord.
Alma tudta, hogy csak szívének szigorú ellenôrzése teszi lehetôvé, hogy kielégítse az exkluzivitás iránti vágyát. Az irodalommal való foglalkozást is ilyen exkluzivitásnak tartotta. Egyre briliánsabb irodalomelméleti tanulmányokat ír. Kevesen veszik észre. Nem lázad fel. Belenyugszik a ténybe, hogy az akadémiai, tudományos, irodalmi és kulturális pozíciók java, mind háborúban, mind békeidôben, a férfiakat illeti meg.
Egy évi japán tartózkodása alatt kapcsolatba lép a Hokkaido szigetén mûködô szlavista intézménnyel. Almának köszönhetôen a nehezen öszszeboronálható horvátok és japánok találkoznak Alma egyik irodalomtudományi projektumában.
A képzeletem hozzáteszi ehhez a projektumhoz a szerelmes japán férfit, dr. Oshimát is, aki amilyen kicsi, olyan nagy szakértôje az ornamentális orosz prózának. A kalóz génekkel rendelkezô magas, fehér nô összetöri a kis japán porcelán szívét. Dr. Oshima szenvedélyesen öleli Almát, ahogy azt csak a japán szakemberek tudják, öleli 1994-ben, 1995-ben, 1996-ban, 1997-ben, 1998-ban, 1999-ben, 2000-ben, 2001-ben, 2002-ben, s ki tudja, talán még tovább.
Nina. The Page of Pentacles
Nina orosz irodalmat tanított egy Adria-parti kisvárosban. Fönt, a hegyekben fôleg szerbek éltek, lent a parton fôleg horvátok. Néhány tanítványa 1991-ben felszökik a hegyekbe, az övéihez. Nagyon is elképzelhetô, hogy késôbb a saját városukat lôtték. És Ninát. Aki szívesebben hallgat errôl.
Valahogy úgy gondolom, hogy Nina teljesen átköltözött az irodalomba. Belij, Bulgakov és Platonov szövegeiben hajózik, mint a tengeren, és nem akar kikötni. Zágrábban, amíg ott voltam, néhányszor felhívott telefonon.
– Hallod?... – szakította félbe a beszélgetést.
A telefonkagylóban jól hallottam a lövöldözést.
– Megint lônek. Úgy látszik, ma még nem teljesítették a kvótát – mondta nyugodt hangon, mintha csak a csapadékról beszélne.
– A diákjaid lônek rád – próbáltam viccelni.
Nina halkan, reszelôsen nevetett, mint egy öregasszony.
– Idióták lônek rám, nem a diákjaim.
– Miért nem jössz el?
– Ugyan mért mennék el? – válaszolta, és ezzel le is zárta ezt a kérdést.
Nina eljöhetett volna Zágrábba. Zágrábban éltek a szülei, a barátai. Nem foghatom fel, miért maradt ott a vidéki városban, és miért osztozott az ottaniak háborús sorsában. Hónapokig élt áram, víz és fûtés nélkül. Ahelyett, hogy egyszerûen eljött volna, a kicsi, karcsú és gumitestû nô, akinek szürkészöld szeme volt és finom macskafeje, kis kontya, és mindig feketében járt, mint egy özvegy, ehelyett Nina szerzett egy macskát.
– Behemót jobban melegít, mint a központi fûtés – mondta.
Nina ezekben a hónapokban a fürdôszobából tartotta a kapcsolatot a világgal. Bevitte a telefont a fürdôszobába, a lakás egyetlen biztonságos helyére, hálózsákba bújt, és befeküdt a kádba a Behemót macskájával. A kád mellé odarakott egy kisasztalt, rá hamutartót, cigarettát és italt, aztán elkezdett telefonálni, hívta sorjában Almát, Dotit, Nusát...
Sohasem fogom megtudni, hogy miért maradt ott egy idegen városban, a diákjai mellett, akik közül többen katonák lettek, egyesek a mieink, mások az övéik, akik közül már csak kevesen tanultak, mert háború volt. Csak találgatni tudom, mit gondolhatott: hogy ott kell maradni, ahova a sors vetette, ha már ilyen szerencsétlenül dobta oda... Aztán meg a macska is ragaszkodott hozzá, a szomszédasszonyának is szüksége volt a segítségére, meg volt néhány ember...
Idôvel, mint valami matrica, összenôtt a kádjával, a háborús mindennapjaival, melyekrôl eleddig csak a regényekben olvasott, meg hát a szabadságával is, egyébként. Senkinek sem kellett számot adnia az italról. Márpedig, azt mondják, egyre többet ivott. Azt mondják, hogy amikor már könnyebben lehetett utazni, megjelent Zágrábban a russzista konferencián. Külföldi vendégek is érkeztek, és mindenkinek kellemetlen volt. Alma, Nusa, Doti, Dinka – mind pártolták, nem mondhatni, hogy nem, de belül valahogy leírták, többé nem volt a csoport tagja, ezen kívül nehéz volt vele, igen, tagadhatatlanul, meg aztán a külföldi kollégáknak is nehezükre esett ilyennek látni...
Néha fel szeretném hívni. Aztán meggondolom magam. Annál is inkább, mivel nem tudom a számát. Habár azt hiszem, hogy tôle megtudhatnék valamit Hanáról is. Nina, amíg csak lehetett, rendszeresen hívta Hanát Szarajevóban. Valahogy biztos vagyok benne, hogy ma is vannak hírei róla...
Hana. The Queen of Cups
Amikor Boszniában kitört a háború, Doti aggódva felhívta Hanát, megtudta, hogy él, ellenben felkavarta Hana politikai vaksága, ahogy Doti fogalmazta.
– Hogy vagy? – kérdezte Doti.
– Lônek...
– Ki lô?
– Mindenütt lônek... – dadogta a rémült Hana.
– Ha még mindig nem kapcsolt, hogy a szerbek lônek, akkor valóban nem tudom, minek hívjam fel... – fejezte be Hanáról szóló beszámolóját Doti.
És Hana egy idôre el lett feledve. Aztán Szarajevóban elfajult a helyzet, megszakadtak a telefonvonalak, nem lehetett többé se bemenni, se kijönni. Aztán egyszer Szarajevóról beszélgettünk, és valakinek eszébe jutott Hana, és azt mondta, hogy fiatal korában ugyanez a Hana ifjú aktivista volt, azaz komcsi. Aztán valaki ezzel nem értett egyet, és azt mondta, hogy Hana titokban mindig is iszlám fundamentalista volt. Aztán egy harmadik azt mondta, hogy Hana férje, egy szerb, érdekes módon a szarajevói területvédelem oldalán harcol, nem pedig az övéivel, a hegyiekkel...
És Hana ismét feltámadt, mi több, mintha közelebb került volna hozzánk, most, amikor... eltávolodott. Mintha Hanával ragasztgattuk volna össze megrepedt kapcsolatainkat, mintha Hana neve egy pillanatra résre nyitotta volna a kaput a már nem létezô idôbe, amikor még szívbéli közösségben éltünk. Hogy van Hana? Vannak híreid Hanáról? Tennünk kellene valamit Hanáért...
Tettünk is, habár néha úgy tûnt, hogy a Hanáért való közös aggódás fontosabb, mint ô maga. Hivatalos pecséttel ellátott leveleket küldtünk, meghívásokat hazai és nemzetközi tudományos konferenciákra, külföldi kollégáktól kértünk segítséget... Egy nap megfordult Zágrábban Hana nôvére, aki a férjével és a gyerekeivel már Prágába menekült. Sokáig tanácskoztunk arról, hogyan hozzuk ki Hanát meg a lányát Szarajevóból...
1993 februárjában levelet kaptam tôle. Nem válaszoltam neki. Ebben az idôben hagytam el Zágrábot, állandó lakcímemet öngyilkos keserûséggel cseréltem fel jövendô, ideiglenes címekre...

Remélem megbocsátasz, ha nem tudom szavakba foglalni mindazt, amit a valahol kint élô barátjának meg szeretne írni az ember. Néha arra gondolok, hogy már beszélni sem tudok, nemhogy írni. Mégis, hihetetlen, milyen könnyen visszatérít az életbe akár egyetlenegy baráti gesztus... Mint mikor a nôvérem megírta a veled való zágrábi találkozást.
Köszönet mindenkinek a papírokról való gondoskodásért. Mi, szarajevóiak állandóan keressük a kijáratot Szarajevóból, mint az egerek, ám ugyanakkor tudjuk, hogy ha elmegyünk is, semmit sem érünk el vele, túl azon, hogy megóvjuk a puszta életünket. Amikor a szarajevói ember mindazok után, amit átvészeltünk, elhagyja városát, megkönnyebbülés helyett szégyent érez. Nem tudom, hogyan magyarázzam meg neked az érzelmek e kásáját, a túlélésért folytatott mindennapi animális harc meg a hazafiság egyvelegét. Igen, hazafiságot mondtam, amelyrôl azt hittük, hogy csak a könyvekben létezik... Megpróbálok kimondani valamit, amirôl legjobb lenne hallgatni. Nyilván ki akarom tapogatni a saját pulzusom, most, amikor lehetôségem van az elmenetelrôl gondolkodni. A meghívásaitok némi reményt keltettek a legális elmenetelre vonatkozólag, és most nem tudok nem gondolkodni errôl. Már csak Ines miatt sem, aki már tizenegy hónapja nem dugta ki az orrát, az éléskamrában alszik, mert nincs lakás, mely ne lenne sérült, melybe nem repülhetne be minden pillanatban egy gránát... Ô az egyetlen kislány az új szomszédságunkban, öt kisfiúval barátkozik. Együtt mennek fel a negyedik, harmadik vagy az ötödik emeletre, napi két órát, és összefagyva érkeznek meg a vacsorára: egy amerikai csomag – ha van – öt személyre...
Hogyan írjam le neked annak az életét, aki menekült a saját városában? Tavaly áprilisban és májusban még a saját házunkban voltunk, aztán menekülnünk kellett. A házam most az elsô frontvonalon áll. Az anyám még mindig ott van. Két havonta kapok híreket róla... Hogyan írjam le azt a helyzetet, amikor az ember, minden veszély ellenére ötven méterre megközelítheti a házát, de tovább nem mehet, nem tudhatja meg, hogy vannak az övéi, nem mehet át a hídon, melyen addig ezerszer átment... Nem tehet mást, csupán figyelmesen fürkészheti az ablakokat, életjeleket keresve...
Mit mondjak neked? ...Szörnyû napok vannak mögöttem, a Zágrábi utcai óvóhelyen töltött napok, a véres szarajevói utcák hátborzongató látványa, a napok, melyeken sok barátomat elgyászoltam...Továbbra is félelemben élünk, és nem tudjuk, mikor fog leállni ez a haláltánc.
Idôközben egészen más emberré váltunk. Megszoktuk, hogy egyik napról a másikra éljünk. A legfontosabb élelemhez, fához, vízhez jutni. Visszatértünk azokba az idôkbe, amikor az árut nem vásárolták, hanem cserélték. Már nem tudjuk, mi a krumpli meg a hagyma, de tudunk tejporból túrót csinálni. Rizsbôl készítjük a karajt, a híres bosnyák pitét szintén rizsbôl. A bosnyák konyhát olyan receptekkel gazdagítottuk, melyek titka az, hogyan lehet semmibôl valamit csinálni. Egyedül készítünk kályhát, megtanultunk fát hasogatni és tüzet gyújtani. Kivágtuk az összes fasort meg a parkokat, és nem sajnáljuk. Áram nincs, a gyertyakészletek rég kifogytak. Olajmécseseket meg rögtönzött lámpásokat fabrikálunk, melyek különbözô meghajtásra mûködnek. Nem panaszkodhatunk, hogy lassan múlik az idônk. Azelôtt azzal dicsekedtünk, hogy Szarajevó különbözô kultúrák találkozóhelye, ma elmondhatjuk, hogy itt a civilizáció teljes hiányának és legnagyobb vívmányainak határán élnek az emberek.
Mint látod, ami most foglalkoztat, annak semmi köze korábbi munkámhoz. Hetente kétszer megfordulok az egyetemen, ha el tudok jutni odáig. Minden könyvem a megszállt területen maradt, nem hiszem, hogy bármit is megtalálok, ha egy nap hazamegyek. A háború elôtt megjelent egy könyvem, de valószínûleg minden példánya odalett. Egy nap elmerészkedtem a Bölcsészkarra, ami most az elsô frontvonalon, Szarajevó legromosabb részében van, és sikerült kihalásznom egy példányt a szétrombolt dolgozószobából. Egyébként elmélet helyett most verseket írok...
Lám, elég hosszú levelet írtam, habár nem hittem, hogy sikerül. Remélem, nem fog fárasztani, és nem tûnik túl zavarosnak. Szeretném, ha te is írnál nekem. Itt sokat jelentenek a levelek. A város leglehetetlenebb pontjaira is elmegyünk értük. A postai blokádot áttörték a bátor emberek, a humanitáriusok, a zsidó közösség emberei, az adventisták... A külföldi újságírókat is postásnak használjuk, már aki teheti, természetesen...
Remélem, hogy Zágrábban találkozunk. Szeretnék elmenni, de csak rövid idôre, és csak ha biztos vagyok benne, hogy hazajöhetek. Van némi remény, hogy egyszer mindennek vége szakad, de átkozottul nehéz lesz itt az élet... Már csak ezért is jól jönne egy kis szünet. Üdvözöld Nusát, Dotit, Almát és Dinkát. A te Hanád.
1993 ôszén, amikor már külföldön voltam, hallottam, hogy Hanának sikerült kikerülnie Szarajevóból, és eljutott Zágrábba. Zágrábban meg úgy esett, hogy Doti lakása túl kicsi volt, Almához azokban a napokban épp vendégek érkeztek, Dinkához nem lehetett menni, Nusa pedig akkor éppen nem volt Zágrábban. Egyébként Nusának azokban a napokban elég sok problémája volt, tulajdonképpen mindenkinek sok problémája volt... Idegeskedtek, elkezdtek telefonálgatni egymásnak, és mindegyikük kész volt segíteni, az istenért, hogyne segítenének, és valahogy mind heveskedni kezdtek, és mind gyorsan belefáradtak a saját heveskedésükbe, habár, ha már itt tartunk, ôket nem kérdezte meg semmirôl senki, mintha ôk jók lennének, pedig, ugye, Dinkának nemrég meghalt az apja és az anyja is beteg, Nusa fia pedig megint a fronton van... Aztán valami történt az idôvel vagy inkább csak az idôérzékkel, valahogy nem sikerült összejönniük, úgy jött ki, hogy nem volt egy szabad percük sem, és nem találkoztak, habár Hana hál’ istennek föltalálta magát, egyébként is ô maga erôsködött, hogy csak rövid ideig marad. Azért rendben lefolyt minden, egy kolléganôjénél lakott, annál, akit mindanynyian ismertek, de sohasem hívták meg maguk közé, ki tudja azt most már, miért mellôzték ôt, ezt a kolléganôt...
Értem én ezt a történetet Hanával... Azokban a hónapokban szörnyû árulás volt folyamatban, minden és mindenki elárulása... Könnyû volt, kábító hatású volt elbújni az egyetemes árulás mögé, és azzal igazolni a saját kis árulást, ami egyébként is semmiség. Mert egyesek házakat döntöttek romba, mások lemészárolták a lakókat, és voltak akik elhurcolták a bútorokat, voltak akik a maradék holmit kapták fel, voltak, akik mindezt érdeklôdve végignézték, voltak, akik undorodva elfordultak, voltak, akik szemet hunytak, és nem voltak olyanok, akik mindezt látták volna... Nos, hát ez a dolgok rendje.
Külföldön sok újságíróval találkoztam, akik Szarajevóba tartottak, és sok szarajevóival, akik kijutottak a városból és készültek vissza. Könynyen elküldhettem volna egy levelet, küldhettem volna neki arckrémet, meleg sálat, kesztyût, némi pénzt, de hát nem tettem meg... És nem tudom, miért nem tettem meg ezt érte, és miért tettem meg olyanokért, akik kevesebbet jelentettek nekem.
A könyveim, a fényképeim, a tárgyaim már nincsenek velem. Könnyû poggyásszal lépem át a határt, nem tartozom azok közé, akik pótdíjat fizetnek a repülôtereken. Mégis, két apróság hozzám tapadt és mindenhova velem tart. Az egyik egy megsárgult fénykép, melyrôl nem tudom, honnan való, a másik Hana levele...
Dinka. The Queen of Swords
Ki tudja, vajon Dinka, aki kártyát vetett nekünk, látott-e valamit mindebbôl? Mindig úgy éreztem, hogy többet tud rólunk, mint mi róla. És míg könnyen az emlékezetembe tudom idézni Alma eleven, Nusa nyugodt és Nina macskaarcát, Dinka kártyáján az alakja helyett elôször jelentések tûnnek fel. Komolyság, megbízhatóság, szerénység...
– Ez azért van, mert olyan vagyok, mint egy krumpli, és a természetem is olyan! – tréfálkozott.
A férfiak szerették. Azt hiszem, hogy legjobban az önálló, saját lakással rendelkezô nô eszméjét szerették benne. Dinka menedékhely volt, váll, melyen kisírhatták magukat, tiszta ágy, mely semmire sem kötelez, állhatatosság. Természetesen nem hasonlított krumplira, hanem olyasvalakire, aki határozottan elveti az életre szóló kapcsolat gondolatát.
Azt hiszem, hogy Dinka pánikszerûen félt a komoly kapcsolatoktól. Az elsô férje még nem volt negyven, amikor meghalt, a szeretôje pedig, akit mi nem ismertünk, azt mondják, autószerencsétlenségben vesztette életét. Dinka sohasem beszélt errôl. Lehet, hogy Dinka bizonyos szárazsága, a külsô fény hiánya, vagy mi, abból az erôfeszítésbôl fakadt, hogy ellenôrzés alatt tartsa az érzelmeit.
Sokáig tartott fenn viszonyt egy finom arcvonású, nôs emberrel, aki minden nap vitt neki egy csokor friss rózsát. Ezért emlékszünk rá, e rózsák miatt. Sokat jelentett neki Dinka. Nekünk is sokat jelentett. Valahogy mindig kész volt tanácsot adni, de ô maga sohasem kért. Legszívesebben nála jöttünk össze. Gondolom, Nusa és Alma továbbra is nála találkoznak, semmi okuk sem lehet arra, hogy ne így legyen.
Dinka tudja, hogy nehéz idôk járják, és igyekszik ellenôrzés alatt tartani a dolgokat. Az egyetem vigasztaló intézmény, az irodalom vigasztaló szakma. Nyilván látja, mi történik, de hallgat. Az egyetemen valaki nap mint nap letépi a szomszéd szoba ajtajáról a névtáblát, melyen egy szerb vezetéknév áll. A kolléga bemegy Dinkához, és zaklatottan hajtogatja ugyanazt a mesét, gyere, mondja, nézd meg, gyôzôdj meg magad, minden nap leveszi valaki... Erre semmi szükség. Látja, de hallgat. Ilyen idôk járják, gondolja, nehéz idôk, a kolléga túl fogja élni ezt a kis incidenst. Háború van, száz meg száz horvát katona esik el a szerb gránátoktól. Aztán felteszi magában a kérdést, hogy mi lenne, ha valaki az ô névtábláját tépné le nap mint nap. Aztán igyekszik másra gondolni.
Doti. The King of Swords
Azt hiszem, hogy Doti volt az egyetlen, aki úgy élte meg az életét, mint amit a sors, a sors nagy S-sel, éppen neki szôtt. Az igazság, legalábbis ami a saját életünket illeti, szemmel láthatólag nem a tényekben van, hanem az önmagunkról kialakított képben, a meggyôzôdés erejében. Ezen a terepen pedig Doti legyôzhetetlen volt.
Doti egy szlavóniai külvárosi településen született. Kószált egy történet, miszerint Doti apját közvetlenül a háború, a második világháború után a feldühödött helybeliek vasvillával agyonszúrták. Az apja téves oldalon harcolt, mondják. Doti  teljesen kitörölte az életrajzából az apját, legalábbis látszatra.
Kislány korában beleszeretett egy csinos, sötét szemû fiúba. Ô lett és ô maradt az egyetlen szerelme. Azt mondják, a családtörténeteik szimmetrikusak voltak. A háború után a fiú apját is elnyelte a sötétség. Valahol Németországban, azt mondják.
A hetvenes években Doti feljött Zágrábba a férjével, és filozófiát meg irodalmat tanult az egyetemen. Doti dacos, csinos férje hamarosan aláírt valamit, amit akkoriban nem volt szabad aláírni, vagy hangosan kimondott valamit, amit nem volt szabad kimondani – és elhagyta az országot. Doti utána megy, és maga is politikai menekültté válik. Kint folytatja a tanulmányait, egy gyárban alacsony bérért palackokat mos, kesernyés-sós hazafias verseket ír, és titokban élvezi a mesés megoldást, amit rászabott a Sors. És amíg zágrábi ismerôsei élték a maguk szürke kommunista életét, ô szenvedélyesen szerette a férjét, s mindenek fölött a maga szép és szomorú emigráns sorsát.
Doti szívesen azonosult a korabeli sötét médiacsillagokkal, anarchistákkal, terroristákkal, a társadalmi rendszer modern rombolóival. Legszívesebben afféle Ulrike Meinhofnak látta magát. Mivel mûvészi ízlése feltûnôen hullámzott, egyszer csak felcserélte Ulrikét a Bonnie és Clyde-ra, az akkoriban népszerû filmmesére az amerikai bankrabló szerelmespárról. Csakhogy Doti filmjében Doti és az ô Clyde-ja nem bankot raboltak, hanem a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságot rombolták, és végül a jugoszláv rendôrök golyóitól szétszabdalva, ajkukon a független Horvátország nevével haltak meg.
Doti képzeletének megható naivitása mellett van Doti életrajzában egy valóban megmagyarázhatatlanul naiv pillanat. Doti ugyanis három évi emigráció után bekapta a csalit, és a férje kíséretében önként visszatért Zágrábba, hogy a helybéli irodalmi zsûritôl átvegye a díjat, amit a verseskötetéért kapott. Át is vette, csakhogy a jugoszláv rendôrök rögtön elkobozták tôlük az útleveleket, amint átlépték az országhatárt. És nagyjából itt kezdôdik Doti életregényének második, gyötrelmes fejezete.
Dotit egy kicsit valóban körüllengte a politikai mártír aurája, de ezt az akkoriban vonzó képet elrontotta a vitalitása. Meg hát maga az élet is, amilyen vidám fickó tud lenni, fokozatosan devalválta helyzetének tragikumát. Egyszóval elhelyezkedett az egyetemen, lakást vett, szült egy egészséges, szép kislányt, még a férje, Clyde is szerzett tanári állást valami középiskolában, ami Doti szemében a kommunista represszió legerôsebb bizonyítéka volt. A középiskolai tanári munkával szerinte degradálták férje óriási intellektuális képességeit. Igaz, ami igaz, a férjet idônként lecsukták, rendszerint olyankor, amikor Tito Zágrábba látogatott, de amint elment, a rendôrség nem talált más okot arra, hogy börtönben tartsa a dacos embert. Doti, habár ezt sohasem ismerné el, kicsit csalódott volt, amiért a rendôrség alattomosan megfosztotta ôket a tragikus heroizmus jogától. Nekünk szimpatikus volt Doti, egy kicsit még irigykedtünk is rá. Mert volt ugyan útlevelünk, de nem volt – Sorsunk.
Külsôre Doti olyan volt, mintha egy vidéki nagynéni meg Attila, isten ostora véletlen frigyébôl született volna. Ha az ember ránézett, nem lehetett biztos benne, hogy a következô pillanatban kötôtût vesz-e elô, hogy békés kötögetésbe kezdjen, vagy lóra pattan, hogy meghódítson egy fél kontinenst. Nem annyira az ázsiai arca okozta ezt a benyomást, inkább a haja. Mintha a hatvanas évek óta elfelejtett volna nyiratkozni. Hosszú, fekete haja volt, mellyel úgy csapkodott, mint egy korbáccsal, és úgy fújkálta a tincseket, mint valami süldô lány.
 Valahogy izgalmas volt az arca. Az volt az érzésem, hogy bensô erôfeszítést tesz, mintha folyton meg kellene igazítania az arcát, hogy kiüljön rá a kedvesen bocsánatkérô kifejezés, és úgy mutasson, mint egy recepciós lány a hotelben, vagy mi a csuda. Doti mindig ugyanazt az arckifejezést mellékelte, igen, mellékelte magához, és csak néha, egy-egy ellenôrizetlen pillanatban szökött el róla valami nemkívánatos mimika. Ilyenkor ok nélkül elpirult, mint akit hazugságon kaptak, és gyorsan felöltötte az elôzô arcát, mint valami uniformist.
Hogy volt benne bizonyos vonzerô, arról Opatijában gyôzôdhettünk meg. Láttuk, amint elbûvölten a nyomába eredt egy kínai vagy koreai üzletemberekbôl álló turistacsoport. Késôbb elmondta, hogy ezek a kínaiak vagy koreaiak egész éjjel a hotelszobája elôtt ólálkodtak.
Dotit életregényének elsô, romantikus fejezetében nem ismertük, csak e másodikban, az akadémikusban és mártírban. Az irodalom neki eszmék repertoárját jelentette, a nyelvi kombinatorika meg az irodalmi utópiák érdekelték. Amit nem olvasott el, azt a spekulatív képességével pótolta.
Lehet, hogy voltaképpeni írói természetét vagy a másik, szintúgy autentikus énjét Doti a levélírási hóbortjában élte ki. Gyakran írt nekünk levelet vagy írásos üzeneteket hagyott, habár mindannyiunknak volt telefonja, habár aznap találkoztunk és kibeszélgettük magunkat, habár másnap találkozunk, és majd kibeszélgetjük magunkat. Ezekben a kis levelekben általában bocsánatot kért, amiért a beszélgetés során mondott valamit, amit nem úgy gondolt. Zavaros levelek voltak, gyakran nem is tudtuk, mirôl beszél, és mire vonatkoznak a levélnyi lábjegyzetek. Hóbortja szerencsésebb pillanatokat is eredményezett. Képes volt levélben fordulni a gyárakhoz; vett valamit, amivel nem volt elégedett, és rögtön írt egy levelet. A szocialista gyárak nem voltak hozzászokva a vásárlói levelekhez, és készségesen elküldték Dotinak az új árucikket. Levelezési szenvedélyének köszönhetôen Doti csökkentette a villany- a gáz- és a telefonszámláját. Azt hiszem, hogy az összezavarodott hivatalnokok egyszerûen megadták magukat, és inkább engedtek. Doti természetesen a hatalommal is levelezett, útlevelet követelt magának meg a férjének. Egyedül a hatalmat hagyta hidegen Doti postai exhibicionizmusa.
Doti életregényének harmadik fejezete akkor veszi kezdetét, amikor felbukkannak besúgó-történetei. Doti ugyanis felfedezte, hogy éveken át volt egy házi besúgója. Mégpedig az elsô szomszédja, egy vízvezeték szerelô – nem túl izgalmas mese.
– A piszok besúgója! – mondta Doti, és a szemében megjelent egy ismeretlen szikra, mely bejelentette az új fejezetet... Kicsit zavarba jöttünk, hogy épp akkor, amikor olyan komoly dolgok történnek, Doti annyira a lelkére veszi ezt a besúgót – volt besúgót, egyébként –, de ezt elhúzódó rendôr-traumájának számlájára írtuk.
Pedig Doti onnan is megtudhatta besúgójának nevét, hogy az a párt, amely ezekben a hónapokban megdöntötte a korábbi, kommunista pártot és hatalomra került, megörökölte a rendôri dossziékat is, és nagyvonalúan szétosztotta a tagjai között. Doti férje pedig idôközben a hatalmon lévô párt tagjává, sôt hívévé, propagandistájává és funkcionáriusává vált. Doti is tiszta szívbôl támogatta ezt a pártot, amely, miként a helyi médiák napról napra sulykolták, megvalósította a horvát emberek ezeréves álmát. És Doti álmát. Csak az volt zavarba ejtô, hogy a megvalósult álom nem megnyugvást hozott neki, hanem egy eleddig ismeretlen hévvel töltötte el.
Ó, Doti... Aztán valami szörnyû sebességgel játszódott le minden, és ma már nehéz felfedezni az összes szálat. A besúgó-epizód után Doti a könyvespolcához nyúl, és a könyvek – mégpedig Spengler és Kant mögött – két gránátot meg egy revolvert talál. Ez alkalommal megtudjuk – mert Doti mindent elmesél nekünk – hogy a nagyvonalú hatalmi párt nemcsak a besúgók neveit osztotta szét a tagok közt, hanem fegyvert is osztott. Az atyák szellemei eljöttek a jussukért, ahogy mondani szokás. Igaz, akkoriban még hajlamosabb voltam arra, hogy mindezt összefüggésbe hozzam a vissza nem fizetendô kölcsönnel, amit a hatalmi párt tagjai kaptak. A harmincezer német márkából, mondta Doti, végre vehetek egy tisztességes családi kriptát, így mondta...
Igen, Doti megváltozik. Megelevenedik, beléköltözik az igazságosság tüze, nem bocsátja meg egykönnyen még a legkisebb gyanakvást sem... Azt beszélik róla, hogy ezekben a hónapokban szorgosan rendezi az egyetemi alkalmazottak titkos dossziéit, s a nevek elé apró plusz és mínusz jeleket rajzol. Úgy képzelem – mert tudni nem tudhatom –, hogy a plusz horvátot jelentett, aki lojális, a mínusz nem-horvátot, aki nem-lojális, a két mínusz pedig áruló szerbet. Tette mindezt a horvátok ezeréves álmának védelmében, a független Horvátország védelmében, annak az eszmének a nevében, melyre titokban egész életében készült, és amelyért szenvedett. Valahonnan a válla mögül kikandikál az apja szelleme, aki ötven évvel ezelôtt a téves oldalhoz csapódott. Igen, Doti bosszút áll apja kegyetlen meggyilkolásáért, az apa nélküli gyerekkorért, amiért csalárd módon elszedték az útlevelét, az országokért, ahol nem járt, míg mi valamennyien utaztunk, bosszút áll a férjéért is meg magáért, s eközben megôrzi a hatalmas, az igazságos, a nagybetûs sorsba vetett hitét.
Ó, Doti... Elkezd egyre-másra többes szám elsô személyben beszélni. A Jugoszláviával és Titóval szemben táplált égô gyûlöletét felcseréli a másolat, Tito tábornoka és utánzója, az új horvát állam elnöke iránt érzett szeretettel. Az irgalmas amnézia nem teszi neki lehetôvé, hogy öszszefûzze a dolgokat. Valamivel késôbb mosolyogva, magasra emelt két ujjal kíséri ki a horvát katonákat a frontra, és a többieknél hevesebben gyûlöli a másik, barbár, agresszor, vérengzô, pravoszláv, szerb-bolsevik oldalt. Továbbra is leveleket ír, a saját nevében, ezúttal számos külföldi politikusnak és közéleti személyiségeknek, kihallgatást kér, néhol sikerrel is jár...
Ó, Doti... Azt hiszem, hogy ez a harmadik fejezet saját életrajzának végsô megvédését jelentette. Rövid zágrábi látogatásom során a tévé képernyôjén látom viszont. Örülök, hogy a gyôzelmünk makulátlan volt, mondja bele a kamerába, a nagy horvát gyôzelmek egyikét kommentálva. Látom, hogy levágatta a haját, kosztümöt vett fel, s a nyakában igazságtevô fénnyel villog egy kissé túl súlyos aranykereszt. Egy pillanatban a rossz felvétel vagy az én képzeletem hologram-effektushoz vezet, és hirtelen megrökönyödök Doti aránytalanságától, kettôsségétôl vagy mitôl...  Egy pillanatig nem tudom eldönteni, vajon Doti transzvesztitára vagy bosszúálló angyalra emlékeztet-e.
Rövid zágrábi látogatásom során ismét értesülök azokról a dolgokról, amelyekrôl már tudtam: a százszámra rúgó, erôszakos kilakoltatásokról, az új hatalom, a polgárainak ezeréves álmát végre megvalósító hatalom önkényérôl és rendôri-maffiózó terrorjáról, a tömeges elbocsátásokról, a fosztogatásokról, a telhetetlenségrôl, a bûntettekrôl meg a háborús bizniszrôl. Értesülök a gyújtogatásokról, melyek akár egész falvakra kiterjedtek, az emberek elüldözésérôl... Olyan részletekrôl is értesülök, melyekrôl nem tudtam. Megtudom például, hogy abban az évben vagy ezer ember követett el öngyilkosságot, többségük horvát katona volt – azok, akik a makulátlan gyôzelmet biztosították –, a maradék pedig nyugdíjas, akik még éltek volna talán, de nem volt mibôl...
Értesülök persze Doti újonnan szerzett tisztségeirôl is. Doti a helyes oldalra állt, mert a téves oldalra nem is állhatott volna, és egészen természetes módon az (egymástól elválaszthatatlan) kulturális-politikai élet szóvivôjévé vált, ennek meg amannak a tagjává, ennek meg amannak a szerkesztôjévé... A becsületes Doti a magáé mellett a férje zászlaját is a kezében tartja, a férj ugyanis egyszer csak megbotlott, és kiejtette a lobogót. Az új hatalom diplomáciai szolgálatba küldte, mégpedig abba az országba, ahol ötven évvel ezelôtt elnyelte az apját a sötétség.  Ugyanúgy beléköltözik az apja szelleme, mint Dotiba. Elkezd inni, szimatolni, mint egy jól beidomított rendôrkutya, végül, mondják, mindenkinek elege lett belôle, leváltották, hazaküldték, megijedtek tôle, hogy egyszer majd nekik is a nyakukra hág. Igen, Doti megvédte a közös életrajzukat.
Néha  úgy érzem, hogy Doti valódi természetét azokból a levelekbôl lehetne kiolvasni, amelyeket az élete során összeírt, elnézést kérve ezért vagy azért, kérve ezt vagy azt... Van a totalitárius rezsimek múzeumában egy történet egy nyomorult oroszról, aki a kemény szovjet idôkben mindig ugyanazt a lidércálmot látta: Sztálin behívatja reggel hétre, de ô csak nyolckor ébred fel. A nap további részében eszeveszetten spekulál szegény, hogy hogyan magyarázza meg a késést, de a következô éjjel megint ugyanazt az álmot látja. Végül megbolondul a szerencsétlen álmodó. Az az érzésem, hogy Doti arcán az örökös bocsánatkérés, a bolondos hóbortja, hogy leveleket küldözgessen minden irányba, mindenkinek, sôt még az irodalmi munkája is, úgy érzem, hogy mindez áttételes bocsánatkérés volt az egy órás késés miatt. Nem fogom megtudni sose, hogy kitôl és mitôl félt, miként ô maga sem fogja megtudni soha.
Megtudom azonban, hogy a titkos egyetemi lajstromon mínuszt kaptam az új horvát állam iránti lojalitást illetôen, sôt lehet, hogy két mínuszt. Doti mínuszát. Azt hiszem, szeretni is ô szeretett engem legjobban.
Rá gondolok Berlinben egy napon. A barátaim leveleiben kapok híreket róla, s az egyik levélbôl kicsúszik egy újságlap Doti nagy méretû fényképével és a vele készült interjúval. Doti az új könyvérôl beszél, mond valamit az irodalomról mint sorsról vagy talán fordítva, majd amoralitással vádolja a nyugati posztmodernizmust, szigorúan követelve az erkölcsi elvek visszatérését a hazai életbe és kultúrába, és gyakran, bevett szokásból, többes szám elsô személyben beszél.  Mi megteremtjük az új, morális posztmodernt. Ez a mi értelmiségünk elônye és felelôssége, mondja, majd megemlít engem is, mi több, a nevem az interjú címében is ott van, kövér betûkkel szedve. Doti amoralitással, ezzel a bizonyos posztmodernista amoralitással vádol, és kétértelmû kijelentéssel fejezi be az interjút. A berlini falat lerombolták, de új fal épült a lelkünkben, mondja. Ismervén ôt, sejtem, hogy a berlini falas üzenet tulajdonképpen nekem van címezve. Miután a szent többes szám elsô személlyel keresztet vetett, Doti ezúttal nyilvánosan is pellengérre állított engem.
Meglep a fényképe az újságban. Az arca valahogy kivasalt és higgadt. Látszik, hogy megvaskosodott, itt van a kiskosztüm is, meg a kereszt, meg a selyem blúzocska, de végül mintha minden megtalálta volna rajta a helyét. Az arckifejezés meg az arc végre fedik egymást, igen, Doti végre megtalálta magát. Miközben elnéztem ezt az újságfotót, majdnem irigykedni kezdtem rá. Olyan arcot láttam, melynek már nincsenek rémálmai. Doti már nem arra az oroszra hasonlított, aki folyton arról álmodik, hogy elkésik a Sztálinnal való találkozóról, Doti most inkább Sztálinra hajaz, aki a maga elkésô oroszáról álmodik.
Ivana. The Empress
Tíz évvel ezelôtt Ivana, a belgrádi nô, találkozott egy zágrábi férfival, beleszeretett, odahagyta munkahelyét, egy irodalmi intézetet, a félkész doktorátusát, a szüleit és a barátait – és átköltözött Zágrábba.
Ivanának nagy szíve volt. Ivanával a hétköznapi élet, a mozi, a bevásárlás, a röpke kávézás egy presszóban olyan volt, mint valami ünnepség. Megvolt benne ez a ritka tehetség. Falta a könyveket, kiváló irodalmi ízlése volt, kitûnôen sakkozott, könnyen tanult nyelveket – franciát, olaszt, angolt -, elokvens volt, a számítógépet egy pillanat alatt elsajátította, mikor rászorult, még autót vezetni is megtanult néhány nap alatt, pedig ettôl mindig félt egy kicsit...
Egyszer csak rátört a gyermek utáni vágy. Elsô alkalommal négy hónapig feküdt és elvetélt, másodszor kihúzta az ötödik hónapig, és elvetélt. Terhességei olyanok voltak, mint valami diákkori leánytábor. Ivana a nappaliban hevert a kanapén, körötte halomban álltak a könyvek, Ivana parancsára minden percben ki kellett szaladnom a konyhába valami harapnivalóért, zsongtunk körülötte, nevetgéltünk, gyakran ok nélkül, órákig fecserésztünk errôl-arról... Ivana minden terhessége nekem is hozott egy pár kilót. Ezekben a hónapokban Ivana körül – a remény, a hormonok vagy mindkettô miatt – könnyû volt a levegô, bizsergetô és mámorító, mint a pezsgô. Ivana is susmorgott és szétolvadt, mint a pezsgô a szájban...
Különlegesen szép kisfiút szül. Fényesnek, mámorítónak látja az életet még akkor is, amikor leköpködve találja az autóját a ház elôtt, még akkor is, amikor névtelen üzeneteket talál a postaládájában: Szerb kurva. Csetnik ribanc.
Ivana zágrábira cseréli a kocsi belgrádi regisztrációját. Még akkor is fényesnek látja az életet, amikor Belgrádban leköpködve találja az autót, még akkor is, amikor névtelen üzeneteket talál a postaládában: Horvát kurva. Az anyád usztasa...
1991 szeptemberében, amikor Zágráb lakosai a lehetséges bombázástól való féltükben leköltöztek a pincékbe és az óvóhelyekre, Ivana elhagyja Zágrábot, és a gyerekkel együtt Belgrádba költözik. Hamarosan minden kapcsolat megszakadt az egymástól négyszáz kilométernyire fekvô Belgrád és Zágráb között. Ivana Szarajevón keresztül telefonál a férjével. Azokban a napokban az embereknek sikerült túljárni a rendszer eszén, megtanulták, hogyan kell tárcsázni a megfelelô számot, és még hívták egymást. Késôbb aztán nem lehetett sem Szarajevón keresztül, sem Szarajevóba. Ivana férje egyre gyakrabban eltûnt néhány napra, és senkinek sem mondta meg, hova megy. Fél napokon át utazott a büdös autóbuszokban Magyarországon át Belgrádba. Ivana a gyerekkel szintén ezekkel a szomorú, féllegális autóbuszjáratokkal utazott Belgrádból Zágrábba. Ezekkel az autóbuszokkal, melyekben a sofôrök határozták meg az árat és menetrendet, szerencsétlen emberek utaztak a kis vagyonkájukkal, fejvesztetten menekültek, mint a hangyák, azt sem tudták pontosan, hogy hova. A szerb meg a horvát határállomásokon kegyetlen arcú vámtisztek alázták meg az utasokat, a magyar határon részvéttel ütötték bele az útlevélbe a pecsétet a magyarok...
Ivana egy idô után semmitôl sem félt. Különös, de egyvalamitôl félt csak: hogy a fia az autóbuszban, más emberek elôtt nehogy pánikba essen, félt, hogy lesz-e ereje lecsillapítani a félelemtôl reszketô kis testet. A kisfiú azonban, mintha megérezte volna az anyja félelmeit, békésen pislogott, kikapcsolta a külvilágot, mint a túl erôs fényt, vagy a fülére tapasztotta a tenyerét, ha túl éles volt a világ zaja.
Ivana nem félt. Ha megalázták, hát megalázták, jött-ment, átjárt a határokon, megbékítette az összeveszett világokat, városokat és embereket, borogatta mások sérelmeit. Olyan könnyedén vágott át a gyûlöleten, mint a vízen. Azt beszélték, hogy a gyerekkel valami nincs rendben. Abban a pillanatban jött világra, amikor az emberek mindent taroltak maguk elôtt – városokat, embereket, könyvtárakat, az emlékezetet. A kisfiú mindent megjegyzett, ámbár a maga módján. Mintha számára a világ csupán egy hosszú, összefüggéstelen és így értelmetlen katalógus lenne: számoké, betûké, jeleké és szavaké – meglehet egyébként, hogy valóban az is volt. Abban a pillanatban jött világra, amikor az anyanyelvét, amit majd el kell sajátítania, erôszakosan három felé osztották. A kisfiú közömbös sebességgel tanulta meg mindhárom variánst, ámbár a maga módján. Legtisztábban idegen nyelven ejtette a szavakat – ha ugyan nem volt neki idegen minden nyelv -, angolul, melyre Ivana játék közben tanította meg. Akkor, amikor az „identitás” szó mindenütt úgy hangzott, mint isten szava, melynek nevében az emberek isteni könynyedséggel gyilkolták egymást, a kisfiú kitartóan elutasította, hogy megtanulja az én személyes névmást. Önmagát harmadik személyben élte meg – ha ugyan megélte -, és csak akkor ejtette ki közönyösen a saját nevét, ha akarta...
Nem igaz, hogy a gyerekkel valami nem volt rendben. A világgal nem volt rendben valami, és ezért a gyerek, amióta csak megszületett, le akart lépni. Ivana tudja, hogy a földgolyóról nem lehet lelépni, ezért igyekszik javítgatni, amit lehet, lecsiszolja az éleket, a saját leheletével melengeti a világot, kidíszíti, mint egy angyalfészket, megpróbálja rábeszélni a fiát, hogy szülessen meg ismét. Egy idô óta  ismeretlen nevetéssel nevet, hogy elûzze a gonosz szellemeket, vagy mi a csuda... Igaz, néha összetörik, olyankor beszalad a fürdôszobába és megnyit minden csapot. A vízcsobogás elnyeli a zokogását.
Ivana nem emlékszik arra, ami rám maradt, hogy emlékezzek rá, egyébként biztos összekapcsolná a dolgokat. Néha odamegy hozzá a kisfia, a homlokához szorítja a homlokát, mintha gyengéden pecsétet nyomna rá, kis puha kezét az anyja arcára teszi, jobbra balra ingatja a fejét... Ivana elvarázsolva követi a ritmust. Egymáshoz szorított homlokkal, hunyt szemmel ringatódznak. Kívülrôl olyan ez,  mint valami nem e földi tánc. A gyerek hol torokhangon, szinte madárhangon, hol természetellenesen mély hangon suttogja lágyan:
– Mma-ma, ma-ma...
Aztán elveszi a két kezét az anyja arcáról, elveszi a homlokát, és elvonul a vackába, elszórakozik valami mással. Ilyenkor Ivana beszalad a fürdôszobába, és megereszt minden csapot.
Igen, elsötétült a világ, és mintha ôk, a lányok is elsötétedtek volna. Lassacskán elnyelik ôket a szobáik, lehajtják a fejüket, mint a házi kúszómadarak, halkabbak lettek, merengôbbek, szomorkásabbak, kevésbé ellenállóképesek, beisszák az idô füstjét, mint a szoba függönye, összenônek a házzal, a bútorokkal, a családi emlékekkel, éjszakánként egyre gyakrabban törnek rájuk kellemetlen elôérzetek, elhagyták magukat, a tömegvonzás az évek során egyre erôsebb, ezért igyekeznek a legkisebb ellenállás irányában siklani, az életnek mennie kell tovább, a világ szörnyû, de igyekeznek ezt elfelejteni, és egyre gyakrabban sikerül nekik, igen, halkabbak, elcsendesednek – új emberek jönnek, akik hangosabbak, valami tizenkilencedik századi lomtárból bújnak elô, ifjú komisszárok a huszadik század végén -, néha felmerül bennük a kérdés, vajon nem egy hátrafelé tartó idôgépben utaznak-e, csak eddig nem vették észre – egyébként is, ugyan ki mondja meg, hogy mi a hátra és mi az elôre, majd elmúlnak ezek az idôk is, mint ahogy minden elmúlik, és egyszer majd, egy új idôben talán mindenki együtt lesz megint, és akkor majd felismerik, hogy az az idô a volt idô, mely van, és soha többé nem jön el, igen, a világok szétváltak, csak egyvalami igaz: hogy már senki sem a régi...

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta