Belgrád

Belgrád az északi félgömb 44° 49’ 14" szélességi körén
és a keleti félgömb 20° 27’ 44" hosszúsági körén fekszik
Területe: 3211,85 km2
A város szûkebb területe: 358,77 km2
Tengerszint feletti magasság: min 66,6; max 512 m
Éghajlat: mérsékelten kontinentális
Átlagos hômérséklet: 11,6°C
Január: 0,2°C
Július: 22,0°C
Idô: közép-európai
Lakosságszám: 1.628.000
A város szûkebb területén: 1.186.000
...
 

2.
Valójában minden hiányzik: az elôzô év, évtized, század, millennium esôs napjaira vonatkozó adatok: hány esôs nap volt 1054-ben? A napfényes napokról, a szelekrôl, viharokról, a hótakaró vastagságáról. Hiányoznak az adatok a merényletekrôl, az esti támadásokról, gyilkosságokról, betörésekrôl, háborúkról, forradalmakról.
Egy város biográfiája nem lehet meg a területén egykor és ma létezô mozik összeírása nélkül, a sötét mozitermekben lepörgetett filmek hosszú listája, a nézôk grimaszai és azon utak nélkül, melyeket a nézôk az elôadás végeztével tettek meg, továbbá azon képsorok összeírása nélkül, melyekben fô- vagy mellékhôsökké váltak, s a fôhôsök életét élték a celluloidon kívül.
Hiányoznak a születési anyakönyvek és a halálozások könyvei, egész kerületek telekkönyvei, a vízvezeték- és csatornahálózat térképei, az ártézi kutak helyei, a kétszámjegyû telefonszámok, az úti megbízások, a rendôrségi dossziék, a kórtörténetek, a lovasok, kocsisok, omnibuszok, autóbuszok, villamosok, trolik, gépkocsik útvonalai.
...
 

3.

Képzeljünk el egy teleszkóp nagyságú óriásfület, amely éjjel-nappal magába szívja, rendszeresen feljegyzi és tárolja a város területén kimondott milliárdnyi szót. Ennek az óriásfülnek a feneketlen mélységén nem csupán különféle nyelvek szavai rakódnak le, de sóhajok, rikoltások, felnevetések is.
Képzeljünk el egy akkora óriási szemet, melynek mérete akár a legnagyobb gleccsertó, s melynek kristályos felületére rápréselôdnek a kulcslyukokon át elkapott arcok, mozdulatok, gesztusok, arcizomvonaglások, a közeli képek és jelenetek. Képzeljünk el egy hatalmas raktárat, mely az óriásfül és az óriásszem munkájával jön létre, egy raktárat, ahonnan a végtelen anyag elkezd csúszni a mondatokat kiformáló hágókon át, majd egy pillanatra megáll a rámpáknál, és az izzó agyak váltóján keresztül az elbeszélések és regények peronja felé veszi az irányt. S még mélyebbre a Történelem éjszakájába.
...
 

4.

Az utolsó tevekaraván 1854-ben haladt át Belgrádon, és Szerezbôl hozott bálás dohányt Anasztasz Hrisztodulu kereskedô részére.
Belgrádba az elsô telegram Aleksinacból érkezett 1855. április 12-én.
Az elsô evôkanalakat 1827-ben hozták Belgrádba. Ebben az évben jelent meg az elsô nôi napernyô is.
Két évvel késôbb, 1829-ben Belgrádban megjelent az elsô kabát is.
A sör Zimonyból érkezett 1834-ben, és Manojlo kertjében csapolták a Zeleni Venacon.
A meteorológiai megfigyeléseket 1847-tôl kezdték el feljegyezni, és Dragutin Karlovanski vezette, a Kalemegdan alatti „Elsô szerb uszoda és fürdô" tulajdonosa. Három évvel késôbb Dragutin Karlovanski megnyitja fûszerkereskedését, melyben bolhaport, mindenféle festéket, svájci sajtot és heringet árul. Emellett Karlovanski aranyerét gyógyítgatja.
1844-ben Belgrádba megérkezik az elsô nôi szabó, Pavle Temeljkiç. Ugyanebben az évben Belgrádban megjelenik az elsô cirkusz. Két évvel késôbb megérkezik Belgrádba az elsô zenetanár is, a trieszti születésû Aleksandar Skrodilis.
1847-ben telepedik le Belgrádban az elsô fogorvos, Moric Lefner, aki „a lyukas fogakat valami masszával eltömíti".
Az elsô zongorahangoló Belgrádban 1850-ben jelenik meg. Ô Imro Špenoviç, aki megvakult, s így, vakon tanulta ki Pesten a zongorahangolás mesterségét.
Az elsô belgrádi gôzfürdô 1850-ben nyílt meg.
...
 

5

A kettes körpályán közlekedô villamos a kikötô fölötti mozgóhídnál áll meg. A vezetô kiszáll a jármûbôl, lassú léptekkel bemegy a barakkba, maga után húzva az ajtót. A villamosban huszonkét utas tartózkodik, heten a város szûkebb területérôl, tizenkettô a tágabbról, a többiek, ôk hárman, pedig aznap utaztak be Belgrádba. Kinyílik a barakkajtó. Kijön a villamosvezetô, és elindul a földszinti épület, a városi közlekedés ellenôrzôpontja felé. Öt perc után megjelenik az épület ajtajában, papírlapot visz a kezében. A vezetô neve Marko Nikoliç. Nem tudja, hogy abban a pillanatban a villamosban még két Marko Nikoliç van, akik nem ismerik egymást. Senki sem tudja, hány Marko Nikoliç nevezetû ember él Belgrádban. S hogy hány Marko Nikoliç nyugszik a belgrádi temetôkben.
A villamos elindul, enyhén fordul a kanyarban, és a benzinkút mellett, átvágva az út aszfaltsávján, növeli sebességét, s eléri a Kalemegdáni hegyoldalnak a Városi könyvtár felé esô alját. A jármû jobb oldalán ülô utasok látják az osztrák nagykövetség épületét, a francia nagykövetség épületét, a Kortárs Mûvészetek Múzeumának szalonját. Ezeknek az embereknek a gondolatairól nem tudhatunk semmit sem. A baloldalon ülôk tekintete a Kalemegdáni park zöldjét hizlalja. Gondolataik széleskörûségének hiánya miatt, valószínûleg, semmiféle kapcsolatuk nincs azzal, amit láthatnak. Fél perccel késôbb a villamos megáll a Város könyvtár melletti állomáson. És itt vége van egy lehetséges elbeszélésnek.
A történet szétszóródik, noha mindenképpen kifejlôdne akkor, ha a villamos pár órán keresztül nem állna meg. Ebben a jármûben sohasem lesz már éppen ez a huszonkét utas. Az egyik Marko Nikoliç, a belgrádi kikötô vámosa, kiszáll a villamosból és sétálni indul a Kalemegdáni parkban. A másik Marko Nikoliç a következô állomáson fog leszállni, a Dušan utcában, és a közeli növény-gyógyszertár felé veszi az irányt, hogy uva-teát vegyen. A történet lehetséges színpadán csupán Marko Nikoliç, a villamosvezetô marad, aki türelmesen arra vár, hogy Nikola Markoviç, a Ðorðe Jovanoviç utca 13-as számú házában megtalálható üveges-mûhely tulajdonosa futva elérjen a jármû nyitott ajtajáig. A villamosban most harmincöt utas helyezkedik el. Neveik mindörökre homályban maradnak, miképpen az okok is, ami miatt ama forró augusztusi reggelen elindultak oda, ahová el kellett érkezniük.
A vezetôt, Marko Nikoliçot a kettes körpályán már régóta semmiféle meglepetés nem érte az ismert városképet illetôen. Ismerte a trafikok elhelyezkedését az utca mindkét oldalán, felismert bizonyos autókat, melyek a járdán parkoltak, a villamosmegállók melletti boltok kirakatait, a fákat, a házak homlokzatát, sôt még egyes utasok fiziognómiáját is. Gondolatai belopództak az eldugott sarkokba, kinyitották az elképzelt polcok titkos rekeszeit. Így szórakozott a vezetés unalmas óráiban. Elképzelte a látványt, amely azon házak ablakai mögött volt, melyek mellett elhaladt. Olykor korán reggel csöngetett a Dušan utcában, saját csintalanságán élvezkedve elgondolta a környezô házak álmoslakóit, akiket ki tudja, milyen álomból ébresztett fel a villamoscsengô éles hangja. Néha azzal szórakozott, hogy elképzelte, mennyi pénzük lehet éppen most a villamosban utazóknak, hány év vár még rájuk összesen, hány éves a legidôsebb, s hány a legfiatalabb utas, és hogy valamelyikük számára talán ez az utolsó utazás. A város, amelyen át éveken keresztül vezette a villamost, egy óriási keresztrejtvényre emlékeztette, amely sohasem lesz teljesen kitöltve.
Az utasok elképzelt pénzének összeszámolgatásával elfoglalva a villamosvezetô Marko Nikoliç ezen az 1998. augusztus 18-án, 10 óra 45 perckor áthaladt a piros lámpán a Dušan és a Zmaj Jovan utca sarkán, és nekiütközött az útját keresztezô autónak. Késôn fékezett, kirepült a székbôl, homlokával átütötte az üveget, és holtan maradt a helyszínen, az utasok zsebeiben lévô pénznek csupán harmadát számolva össze.
Lakásának balkonjáról szemlélte a szerencsétlenséget Danica Stojkoviç asszony, lánykori neve Nikoliç, aki éppen a cserepes virágról tépte le az elszáradt leveleket. Arról, amit e reggelen látott, fél órával késôbb Nikola Markoviç üvegesmesternek beszélt, akinek mûhelyébe elôdjeinek és ivadékainak bekereteztetett fényképeiért ment el. Nikola Markoviç üveges természetesen egy pillanatig sem gondolja, hogy a villamosvezetôt, akinek sorsáról éppen most beszélt Stojkoviç asszony, egészen más lámpafény-beosztás várta volna, ha azon a reggelen nem várja meg, hogy ô, Nikola Markoviç átszaladjon a Dušan utcán. Nikola Markoviç üvegesmesternek egyáltalán eszébe sem jutott, hogy átfutott az utcán, s nem emlékezett a vezetô kedves gesztusára sem.
Hogy Danica asszony távozott, az üvegesmester Nikola Markoviç átengedte magát napi rituáléjának: átlapozta az újságot, majd figyelmesen olvasni kezdte kedvenc rovatát, az „A Politikát lapozva" címût.
...
 

6.

Fôvárosunk napról napra több nyugati tulajdonságot ölt magára, és szerencsétlenségünkre szinte csak a rosszakat. Még nem sikerült felváltanunk a török kövezetet jobbal, és a sarat tapossuk, jobban, mint ott Törökországban, de Belgrádban már elkaptak egy földalatti társaságot, amely nagy pénzekért árulta a kokaint. (1923. XI. 21.)
Tegnapelôtt este nyolc óra körül a Hideg vízhez címzett kávéházban, amely különben mindenféle fajta pálinkával bír, veszekedésre és verekedésre került sor a közeli ôrs zsandárai között. A zsandárok vagy valamilyen felsôbb hatalom elrendelte, hogy a közbiztonság ôreinek verekedése titkon maradjon, és az alattvalók, hallgatásra teremtetten, hallgatni kényszerülnek. (1923. XII. 6.)
Tegnap délelôtt a Nemzeti Színház fûtôje, Nikola Maèkiç beleesett a felfûtött kályhába és elégett. (1924. I. 19.)
Vrnjaèka Banjában a fürdési szezon elérte a csúcsát. Júliusi jövedelmük megkapása után a hivatalnokok a vasútállomásra mentek, hogy leadják dolgaikat a csomagtárolókba, mert e fürdôbe nem mehet az ember saját ágynemûje s egyebek nélkül. Két primitív forráson és két kis fürdôszobán kívül nincs semmi másféle installáció. Itt van, van fürdônk, amelynek csodájára járhatna a világ, mi meg semmi. És egy ilyen fürdô különösen szükséges a paprika, a sós ételek és a pálinka hazájában, a tömegesen tuberkulózisban és szifiliszben szenvedô nép számára, az oly sok háború által tönkretett embereknek. (1924. VII. 22.)
A „Bayer" aszpirin tablettát szívesen hamisítják. Ezért aztán kérjék az eredeti csomagolásút. (1924. IX. 8.)
...
 

7.

Az augusztusi koraestén, amikor Nikola Markoviç üvegesmester bezárta mûhelyét, és a Bajlonipiac mellett elindult gyalog hazafelé, páran hatalmas locsolócsövekkel mosták fel a piacteret. A hulladék- és szeméthegyek a csatornarácsokon gyûltek rakásba. A város földalatti vérkeringése arrébb hordta a nap hulladékát, ahogyan a láthatatlan telefonforgalom gyûjti össze az ezen az augusztusesti forróságban megkezdett és befejezett ezer és ezer beszélgetés szavait.
Az óriásszem és óriásfül által töltött hatalmas raktár – a megkezdett történetek és regények raktára, a befejezettekké és a bekeretezetteké, miképpen azon a családi mappán, melyen Danica Stojkoviç elôdei és ivadékai vannak, s melyet Nikola Markoviç üveges mûhelyében kereteztettek be – a város levegôjében lebegett. Mozdulatok és gesztusok, szavak és zajok milliói építették a város színpadán a láthatatlan architektúrát. S akkor még az álmok? Egy egész megvámolatlan élet folyt le az alvók mozdulatlan fejében, még egy város, amelyet a valóságra vonatkozó reflexiók határoznak meg, a test emlékezete révén, mely csak az álomban tesz szert szabadságra, szétáradva a lehatárolatlan terekben.
Ott, a meteorológiai állomáson pontos eszközeikkel jegyezték fel még egy nap adatait, melyeket a statisztikusok dolgoznak majd fel, lehet, hogy jelentéktelen mértékben változtatva meg a város jövôbeni bedekkereinek táblázatait. Ám az álmok szegélyezetlen terében az alvók ritmusával egy másik város emelôdött fel, amelyben a Dunán és a Száván ugyanabban az órában úsztak a vitorlások és a gôzhajók, a konstatinápolyi úton pedig lovak és tevék karavánjai, gépkocsik és kamionok oszlopai kígyóztak. Szóltak a harci trombiták és a tûzoltókocsik szirénái, a lovak topogása az autómotorok zajával váltakozott, helyet cseréltek a templomok és a tornyok, a parkok és a terek. A felépített városok e galimatiászában, akár a mély víz fenekérôl, kirajzolódott az az egyedüli, létezô város, a város, amely minden nap és éjszaka eltûnik a magára vonatkozó adatokat megváltoztatva, saját arcát hamisítva meg milliónyi sötét kamrában. A keretek szélein át tûnt el, a villamosok kerekei alatt, a kiszolgált tükrök foltjaiban. A márványlapok még inkább mélyre tuszkolták a halottakat, az eltûnt korszakok rekvizitumai közé, a jövôbeni múzeumok homályába. A rablók és a kalandorok a hôsök öltözékét magukra öltve mosolyogtak a verssorok öblöcskéiben. Az elfelejtett akcentussal kiejtett szóláncok az írógépek billentyûzetei alól értek partot, a számítógépek kékes képernyôin, az alvók hallásában.A csatornakijáratok rácsain még egy nap maradéka csúszkál le.
...
 

8.

Az elemlámpa fénycsóvája az aranymûves mûhelyének zárjára vetül, a feszítôrúd feltöri a zárat, a riasztó érzéstelenítés alatt, a „Mediterrán" turistairoda könyvelôje korrigálja a számlákat, az állatkertben az oroszlán antilopról álmodik, a megfáradt utas a váróterem fapadján szunyókál, a „Madeira" kerthelyiségének pincére felveszi hét vendég rendelését, a periféria útkeresztezôdéseiben a kikapcsolt szemaforok narancssárga lámpái villognak, egy összecsukott szárnyú éjszakai lepke, akár a zsilett, valaki összeírja a mintanyakkendôket a „Jugoexport" Köztársaság téri boltjában, az elromlott fagyis hûtôszekrénybôl víz folyik az egyik kalemegdáni ösvényre, egy tizenöt éves elôször húzza fel a védôgumit egy Dositej utcai manzárdban, a kis cigánylány hálásan fogadja el a pénz az eladott rózsáért a „Van nap" kávézóban, a surèini röptérre leszáll az athéni gép, Žarkovóban egy autó kamionnal ütközik, a Katonai Orvosi Akadémia kilencedik emeletérôl az ügyeletes ápolók lifttel engedik le a halottasházba az éppen elhunyt pácienst, a „London"-nál lévô ügyeletes gyógyszertár ajtajánál egy fiatalember a csengôt nyomkodja, az elromlott autóbusz megáll a Terazijén, a Péter király utcai „Jugobanka" éjjeliôrei sakkoznak, az egyik Dreiser utcai menekültstátusszal bíró ember kómába esik, csoportnyi kóbor kutya halad át a „Topèideri csillagok"-nál lévô útkeresztezôdésen, Danica Stojkoviç meglocsolja a virágokat Dušan utcai lakásán, az Avalai úton a rendôrjárôr megállítja a kocsikat, Nikola Markoviç üvegesmester elgondolkodva rágja a ceruzavéget a hármas szám alatt lévô öt üres mezôre bámulva, vízszintesen, majd kettes alatt, függôlegesen, beírja a gyógynövény nevét: uva, a Nediç testvéreknél az épület elsô emeletén, a „David" butik fölött, egy fiú a saját naplójából jegyzetel, a dinnyeárus a Kaleniç piacon sátorlappal takarja le a görög- és sárgadinnyerakást, a „Tavasz" kávézó takarítónôje a szekrénybe rakja az elmosott tányérokat, a Cvijiç utcában egy lány a fiú kezét fogva sír, a Jevrosima Anya utcai építészeti irodában a rajzoló adatokat visz be a számítógépbe, a Rifat Burdeviç utcában egy eltört csôbôl víz bugyog, Marko Nikoliç villamosvezetô a szebb élet tizenharmadik órájában van.
...
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék | Lettre

http://www.c3.hu/scripta